Miért mossam le a szemfestéket, ha úgyis mindig smink van rajtam? Miért kell semleges színű kendőt kötni a fejemre, ha festett hajam van, úgyis mindig sminkben és festett hajjal élem a mindennapjaimat? — hangzanak el sokszor a kérdések. A válasz egyszerű: a színtanácsadás természetes fényben történik, mert a saját természetes, azaz genetikailag adott színeinkre vagyunk kíváncsiak — ezért fordulunk színtanácsadóhoz. A sminkkel pedig adunk egy kontrasztot magunknak, pedig lehet, hogy genetikailag nem is kontrasztos a színvilágunk. A hajszín árnyalata pedig nem biztos, hogy a legelőnyösebb számunkra, és csak bezavarna a színelemzésbe, ezért kell a kendő. Az a lényeg, hogy a sminket és hajszínt igazítsuk a saját színvilágunkhoz, és ne fordítva. A hajunk, bőrünk, még a szemíriszünk színén is tudunk változtatni egy kontaktlencsével, de a bőrünk altónusán nem. A bőr altónusa mindenkinél más, van, akinél sárgásabb, van, akinél rózsaszínesebb, szürkébb, barackosabb — ahányan vagyunk, annyi árnyalat lehet, akárcsak a csontunk színe is, például a fogazatunk árnyalata. A szemünk esetében pedig a szemfehérjénk árnyalata eltérő. Ha valaki nagyon kontrasztos például, akkor már-már kékes fehér árnyalat társul egy erősebb szemszínnel, vagy az íriszt körülölelő sötétebb karikával. Ha valakinek sárgásabb a szemfehérje, és egy halványabb vagy melegebb árnyalatú szemszínnel társul, akkor az nem annyira kontrasztos. Ezerféle lehet ez a párosítás is. Azért fontos tehát a smink nélkülözése és a festett haj eltakarása a színtanácsadáson, hogy minél jobban érvényesüljenek a velünk született színeink, amelyek idős korunkban sem változnak. Sokszor pedig „leírunk” egy egész színskálát azzal, ha kipróbálunk például egyetlen egy árnyalatú pasztellszínt, és azt mondjuk, hogy ez nem áll jól, akkor biztosan nem áll jól egyetlen pasztellszín sem. Ez tévedés, hiszen rengeteg árnyalata van minden színnek a hidegtől a meleg tónusokig, a sötéttől a világosig, amelyek között megtalálhatjuk a saját színeinket. Figyeljünk tehát a részletekre, az ördög bennük rejlik!

Ezzel szemben ott vannak a high endnek nevezett drága márkaboltok, amelyhez például a Gucci, Chanel, La Perla, Pucci, Michael Kors, Burberry is tartozik, és amelyek szintén felgyorsultak az utóbbi években, de nem egy Forma1-es versenyautót is megszégyenítő módon süvítenek el melletted, hanem mondjuk csak annyira gyorsultak fel, mint egy jó öreg Mercedes Benz. Zsuzsa szerint annyit még illik tudni a divatvilág két végéről, hogy a fast fashion boltokat tápláló high street ihletődik a high endtől, és nem azért, mert ők nem tudnának kitalálni saját trendeket, hanem azért, mert így eladhatóbbak lesznek az ő ruhái is. A drága márkákat gyártó high end tartja először a divatbemutatókat minden szezonban, ők a divatdiktátorok. Már most, 2022 őszén tudják, hogy mi lesz jövő nyáron a divat. Itt rögtön meg is jegyzi a családi stílustanácsadóm, hogy mielőtt még bárki a hűtőszekrénybe és lámpabúrába öltöztetett, magassarkús férfimodellekre gondolna, nem ilyen jellegű divatshowról van szó, hanem a kollekciók bemutatásáról, az elkápráztatásról.

A másodkézből való öltözködésnek vannak aranyszabályai, hiszen ha napi szinten megyünk ilyen boltokba, és az egy lejes ruhákra vadászunk, akkor nagy eséllyel elértéktelenednek a ruháink, a mennyiség megöli a minőséget, és egy idő után gátat tömhetünk velük. Fontos, hogy a turkálóban is tudatosak legyünk, és ne csábítson el az egy nullával kevesebb árcímke. Tegyük fel ott is a kérdéseket magunknak, mielőtt leemelnénk valamit a vállfáról vagy kihalásznánk a ruhatömegből: szükségem van-e erre? Fogom-e többször hordani? Talál a többi ruhámmal? Talál hozzám?

A használtruhát vásárlók egy rétege nem csak a változatos és olcsó darabok miatt keresi fel a turkálókat, hanem azért is, mert jót tesz a lelküknek a tudat, hogy ezáltal minél hosszabb ideig kering a ruha az éterben. Azaz, ezzel is csökkentem a tömegigényt arra, hogy újabb ruhát gyártsanak a gyorsdivat indiai, kíniai varrodáiban éhbérért dolgozó varrónői. Naiv hozzáállás lenne elhinni, hogy ezzel megmentjük a világot a szennyező divatipartól, de legalább teszünk azért, hogy a már legyártott darabok minél később végezzék a földet elárasztó szeméttelepeken.

A legtöbb turkáló kilóra vásárolja a ruhás zsákokat mifelénk, nem számít számukra a brand, az anyag, a minőség, de egyre többen döntenek amellett, hogy olyan hálózatban dolgozzanak, ahol kiválogatják előbb a ruhákat, és a központi helyen lévő boltba viszik a jó minőségű árut, a kevésbé jót pedig a külvárosi boltokba. Majd az el nem adott jó árut átviszik a külvárosi boltokba, és ott olcsóbban adják el. Zsuzsa bevallja nekem, ő imád turkálni, és nem csak a kincskereső élmény miatt, hanem azért is, mert szereti megérinteni a textíliákat, a selymet például mindig kiszúrja, és meg is vásárolja. Az anyag sok mindent elárul egy ruha minőségéről, akárcsak a minta és a szín. De a turkáló nagy káoszt jelenthet annak, aki nem tudja, hogy melyek az ő színei, fazonjai. „Például most nagy divat a magas derekú nadrág, újan csak azt találod, de nem mindenkinek előnyös, az alma alakot idéző hölgyeknek egyáltalán nem előnyös. De pont ezért jó a turki, mert ott mindenféle van. A legutóbbi kliensemnek 150 lejből vásároltuk meg az alapdarabokat egy second hand üzletben, úgy, hogy előtte szinte soha nem tette be a lábát ilyen boltba. Említette is, hogy ő ennyi pénzből csak egy pólót szokott rendelni, és nagyon elégedett volt a turkálós szerzeményekkel” — említi Zsuzsa. Majd hozzáteszi, ahányan vagyunk, annyiféleképpen öltözködünk, és azzal sincs semmi baj, ha valaki nem venné fel mások levetett ruháit, a lényeg, hogy kezdjük el tanulni azt, hogy nekünk mi áll jól, miben vagyunk magabiztosan önmagunk.

Ha például valakinek hideg színkombinációja van bőre, szeme, haja, bőrének az altónusai alapján, akkor neki a hideg színek állnak jól, ha valakit melegebb színvilág jellemez, akkor rá a melegebb színek vannak jó hatással. Tehát a tudatosságon múlik ez is, mint minden más az életben. Egyszerűnek tűnik, pedig egyáltalán nem az. Mert tényleg csak azon múlik, hogy látod-e a leheletnyi különbséget a színárnyalatok között, amelytől valamely szín előnyödre vagy hátrányodra válik. Ráadásul ez a „látás” függ a lelkiállapotunktól, fényektől, tapasztalatainktól egyaránt. Ez számomra nem mindig könnyű, de ha egymás mellett vannak a színek, akkor talán egyszerűbb a dolgom.

Nem a tökéletes megjelenés a cél, hanem a szerethető

Cél, hogy szeressük magunkat abban a ruhában, abban a pillanatban, abban a helyzetben. Ehhez pedig jó, ha tudjuk, hogy mi milyen hatást vált ki rajtunk, mi előnyös. Hozzáteszi még, három dologra kell figyelni, amikor színt választunk a boltban, hogy sötét vagy világos az alapszínünk, vagyis a hajunk, bőrünk, szemünk színe. Továbbá arra, hogy hideg vagy meleg, illetve pasztell vagy élénk a színvilágunk. A képlet tehát a következő: mindig azt vegyük fel, amilyenek mi vagyunk. De vegyük figyelembe a próbafülke fényviszonyait is, ha vásárolunk, hiszen ha benti fényben állunk, kontrasztosabbak vagyunk, ezért lehet, hogy az utcán a természetes fényben már másként áll ugyanaz a ruha.

„Az optikai vonal az állunk alatt fentebb kerül a jó színnel, a rossz színnel pedig lentebb, ezáltal fáradtabbnak, nyúzottabbnak nézünk ki. A jól választott szín mindig a szemünkre hívja fel a figyelmet, nem az arcunk alsó részére” — teszi hozzá „családi” színtanácsadóm, aki nem olyan szigorú ma. Azt tanácsolja, ha megkívánok valamilyen színt, akkor vegyem meg, hisz valamiért üzen nekem, de ne ez legyen az alapszín a gardróbomban.

Vásároljunk önmagunknak!

Rég tudjuk, hogy időt és pénzt spórolunk, ha ismerjük a színeinket és a számunkra előnyös fazonokat, de ami még ennél is meggyőzőbb, hogy mindig önmagunknak vásárolunk, ha tudatosan vásárolunk. Ha például veszek egy blúzt, amiről nem tudom, hogy mivel fogom majd felvenni, de impulzív módon azonnal le akarom rántani a próbababáról, akkor ezt nem magamnak vásárolom, hanem egy elképzelt másik ruhadarabnak, amely nincs is a szekrényemben. Ilyenkor jön elő otthon a jól ismert „nincs amit felvennem”-érzés, hiszen nem találnak egymással a darabjaim, és hozzám sem passzol a a gardróbom nagy része. Zsuzsa vallja, hogy semmi baj nincs azzal, ha hozzánk színben nem találó, vagy fazonban előnytelen ruhát veszünk fel, ha mindezt tudatosan csináljuk. Például azzal sincs gond, ha egy körte alkat, mint ezen írás szerzője mégis úgy dönt, hogy hangsúlyosan színes csípőnadrágot húz, hogy még inkább előtérbe kerüljön az alkata, de ennek tudatában cselekedjen. Nem úgy mint én a kilencvenes években, amikor még az MTV volt a személyes stílustanácsadóm, így halvány fogalmam sem volt arról, hogy a csípőnadrág mennyire hangsúlyozza a csípőmet, mindig jól meg is lepődtem a tükörképemen. Nevetünk ezen, de olyan keserédesen, mert sok szorongást és frusztrációt megspórolhattunk volna tinédzserként, ha valaki felhívja erre a figyelmünket akkor — egyezünk meg Zsuzsával az utolsó korty kávé előtt.

Legalább százas nagyságrendben találunk eladó lakásokról készült fotókat a különböző internetes hirdetőfelületeken, nagyon kevés esély és idő van arra, hogy pont az általunk kínált lakásra kattintsanak a lakáskeresők. Túl nagy a reklámzaj, túl kevés az idő és energia. Néhány egyszerű részletet figyelembe véve még a saját telefonunkkal — bár fotós szakszóval élve egy tilt shift lencse sosem árt ilyenkor — is tudunk kicsit igényesebb, figyelemfelkeltőbb fotókat készíteni.

Honnan tudjuk azonban, hogy mitől jó egy lakásfotó? Mi teszi vonzóvá az otthonunkról készült képet? Milyen kép az, amely akár a lakás vételárát is növelheti? Van néhány szempont, amelyeket érdemes figyelembe venni, ha eladásra szánt lakást fotózunk, de akkor is, ha csak a magunk és ismerőseink örömére örökítjük meg képekben otthonunkat. A profi lakberendező magazinok fotósai és designerei számára nem meglepő szempontok következnek.

Ki akar sötét lakásban élni?

A világos lakásokat nappal a beáradó fényben érdemes fotózni, sötét lakásokat viszont vagy akkor, amikor a lehető legtöbb fény jön be, vagy pedig este, amikor egy jó világítással, megfelelő módon használt vakuzással segítünk hangulatos lakást teremteni. A legtöbb fotón mégis sötét kis „barlangokat” látunk, pedig az is lehet, hogy a valóságban sokkal világosabbak a terek. Legtöbben a telefonjainkkal készítünk fotót az eladásra szánt lakásról, ezért a technika sem a legmegfelelőbb a világos fotók elkészítéséhez.

A legtöbb gyönyörű lakásfotót is állványra állított fényképezőgéppel készítik a fotósok, ugyanis ezeken szinte minden részlet éles, világos, szembetűnő. Hosszú exponálással, szűk rekesznyílással készülnek ezek, ahol minden részlet fontos. Ezért is érdemes rendet rakni előtte, mert ez nem a fotós dolga — bármennyire is szeretnénk átruházni a feladatot. Például egy belógó kábel vagy reklámszatyor is ugyanolyan éles lesz rajta, mint a nagymamától örökölt ó-német virágváza.

Rend a lelke a jó fotónak

A belógó ruhaszárító, műanyagpalackok a pulton, WC-papír a mosógépen, színes kencés műanyagflakonok a kád szélén, mosatlannal tele kagyló és szétdobált ruhák az ágyon nem keltik rendezett lakás hatását. Ne feledjük, itt nem az életünket akarjuk megmutatni másoknak, hanem egy ingatlant, amelyet birtoklunk még, de el szeretnénk adni. Elpakolni azért is hasznos, mert a rendetlenség optikailag kicsinyíti a helyiségeket, és eltereli a figyelmet a lakás adottságairól.

Ne semmitmondó sarkokat fotózzunk

Érdemes a lakás előnyösebb részeit fotózni, például a nappalink ülőgarnitúráját, ha büszkék vagyunk rá, vagy egy hangulatos sarkot, de semmiképpen ne fotózzunk le egy olyan sarkot a szoba közepén állva, amely semmit nem mond senkinek, még nekünk sem. Amennyiben a szobában nincs takargatnivaló, akár egy székre is felállhatunk, hogy totálképszerű fotó készüljön.

Szép kép készül akkor is, ha nem a vállmagasságból fotózunk, sokszor egy alsó vagy felső gépállás egészen más hangulatot tud adni a képnek. A részletekre azonban mindig kell figyelni. Egy koncepció, keret, harmonikus színvilág mindig figyelemfelkeltő.

Kár hamis illúziókat kelteni

A halszemoptika tágítja a teret, izgalmasabbá teszi a kisebb beltereket, de nagyot csalódhatnak a vevők a valóságban, ezért érdemes mértékkel használni, akárcsak a képszerkesztő programokat, hiszen ha túl nagy a kontraszt a valóság és a fotók között, a vásárlóban csalódásként csapódik le a látvány.

A profi lakásfotósok közkedvelt lencséje a tilt-shift (eltolható tengelyű lencséje), amely az általa generált nem mindennapi hatásnak köszönhetően egyre népszerűbb, mivel a döntési és eltolási szerkezet egymástól független forgatása nagy kreatív szabadságot ad a fotósnak. E technika épületfotózásra például kiválóan alkalmas, makett hatású képeket is készíthetünk vele. Ugyanakkor arra is jó ez a fajta lencse, hogy párhuzamos vonalakat ragadjunk lencsevégre a belső terekben. Kézi beállítással könnyen elérhető ezzel, hogy párhuzamos legyen a képen például a fal, az ablak, a szekrény vonala, hogy minimálisan torzuljon a kép. Ezért is érdemes profira bízni a lakásfotózást.

Az emberiség fennmaradásának záloga az alkalmazkodás és a fejlődés iránti igényünk, és ez saját kis közösségünkre, illetve személyes életterünkre is igaz. Az állandóan fejlődő, ezzel egy időben változó világ részei vagyunk, ezért mi is vele változunk, hatással vagyunk egymásra.

Tegyük hozzá azt is ehhez a feltárulkozáshoz, hogy mi az, amit szeretnénk, mi okozna örömet, és aztán keressünk inspirációt, motivációt ahhoz, hogy elkezdjünk változtatni. Kezdetnek az is elég, ha nyitunk mások felé, ha dolgozunk azon, hogy elhiggyük, mindenki más, ezért másként él, más az ízlése, más terekben érzi otthonosan magát.

Személyes meggyőződésem, hogy minél nyitottabbak vagyunk mások, másféle stílusok és életterek iránt, annál több inspirációt kapunk saját otthonunk kialakításához, megváltoztatásához. Közben azt se feledjük el, hogy mi magunk is változunk, és könnyen előfordulhat, hogy amit ma elutasítottunk, holnap szeretni fogunk.

Az otthon alakításának első fontos mozzanata a belső igény megfogalmazása.

Akarjuk-e a változást egyáltalán? Nem érezzük olyan jól magunkat otthon, de nem tudjuk, hogy honnan jön ez az érzés? Vágyunk arra, hogy valami változzon körülöttünk, de nem tudjuk, hogy mi? Ilyenkor nagy segítség lehet a Pinterest és hasonló inspirációs képeket gyűjtő oldalak, viszont itt is meg kell fogalmaznunk pár szóban, hogy mit is keresünk. Majd miután kiégett a retinánk a sok jó otthon láttán, és le is mentettünk magunknak néhány fotót, fontos, hogy szelektáljunk. A realitás talaján maradva ne csak nézzük a képeket, hanem figyeljük is meg alaposan: mekkora a képen látható lakás belmagassága, milyenek a nyílászárók, milyen burkolatokat látunk, milyen és mennyi bútor van a képen, látunk-e sok csetreszt, apró tárgyat, milyen az összhatásuk?

Ha már megvannak az inspirációs képeink, akkor folytathatjuk a keresést a valóságos boltokban, virtuális piacokon, second hand üzletekben, vagy bárhol, ahonnan beszerezhetjük a bútorokat, kiegészítőket. Fontos, hogy felkészüljünk a kompromisszumokra is, de ne ez legyen a meghatározó, mert ha túl sok kompromisszumot kötünk önmagunkkal, a végeredmény láttán nem biztos, hogy örömöt és elégtételt érzünk. Legyünk felkészülve arra, hogy elhúzódik a folyamat, és ne akarjunk mindent azonnal megvalósítani, mert a lakberendezés pontosan ettől válik olyan izgalmassá, hogy mindig alakul, sosincs kész. Velünk együtt változik. Nemcsak a stílusunk és az életmódunk hat rá, hanem az éppen aktuális trendek is, ezeket nem szabad alábecsülni. Ott vannak a reklámokban, filmekben, mások képein, magazinokban, tehát akaratlanul is beépülnek a vizuális világunkba.

Fontos figyelni azt, hogyan hat ránk a világ, mások otthona, és ha már megfogalmaztuk magunknak konkrétan, hogy min szeretnénk változtatni, akkor keressünk ebben támaszt a partnerünk, családunk részéről is. Úgy könnyebb véghez vinni, hiszen a bútortologatós résznél is jól jön a segítség, de a családi béke sem utolsó szempont.

Lehet, hogy másnap másként gondoljuk, nem érdemes egyből kiadni egy nagy összeget a hirtelen fellángolásainkra. Tervezni és változtatni nyugodt lelkiállapotban lehet a legjobban.

Ha mindenképpen vágyunk valami újra, inkább vegyünk egy kisebb kiegészítőt, dekorációs tárgyat, ami emlékeztet arra a stílusra, amelyről álmodunk. De személyes tapasztalatból írom, legtöbbször már az is elég ehhez az érzéshez, ha megcseréljük a kiegészítőink helyét, például a növényeink kaspóit, vagy új képeket teszünk a falra — mondjuk, kivágunk egy folyóiratból, kinyomtatjuk internetről, én legutóbb egy elnyűtt pólómból vágtam ki az ikonikus divatdiktátor, Karl Lagerfeld arcképét, és tettem keretbe.

Ugyanakkor a bútor mérete is fontos, mert sokat számít, hogy egy hatalmas ruhásszekrényt vagy egy kisszéket festünk le sárgára.

A változás természetes, és az is, hogy vágyunk rá. Nem kell feltétlenül új lakásba költözni, ha másra vágyunk, abszurdum is lenne ezt minden változás iránti vágyunknál megvalósítani. Érdemes megbontani a tereinket, új funkciót adni nekik, ha ettől jobban érezzük magunkat, mert nem mi vagyunk a terekért, hanem a terek vannak értünk, mi használjuk azokat. Természetesen nem lehet mindig mindent megvalósítani az otthonunkban, amire éppen vágyunk, mert hiába kívánjuk a dzsungel hatású nappalit, ha nincs időnk, igényünk a növények gondozására, esetleg sötétebb a szoba is, így hamar kihalnának a növények. Sokszor az is elég, ha beszerzünk egy kisebb, szívósabb növényt, amolyan igazi túlélőt — ilyen például a filodendron, ami amúgy is divatos most — amit elérhető helyre teszünk, és arra az egyre figyelünk kicsit tudatosabban. Ha túléli nálunk, akkor jöhet a következő is, mert a fokozatosság a lakberendezésben is nagy erény.

A minimalista életmód azonban nem könnyű, főként egy olyan társadalomban, ahol pár évtizede még a tárgyak birtoklása jelentette az értéket. A tárgyak felett gyakorolt hatalmunkra, a birtoklásra ma kicsit mélyebb önismerettel nézek, mint annak idején a kilencvenes években. Mikor elkezdtek beáramlani hozzánk is a nyugatról érkezett „kincsek”, nagyon távol állt tőlünk a minimalista felfogás, halmoztuk a tárgyakat, mert végre megtehettük. Lenyaltuk a nyugati autóról is a port, csak azért mert nyugati volt, és az utcánkban állt. Azóta kitágult a világ előttünk, és tárgyak helyett vagy mellett élményeket is gyűjtünk, felhőben tárolunk, sokat akarunk utazni. Az X generáció tagjaként digitális bevándorlónak nevez a szakirodalom. Elfogadom és használom a huszonegyedik század digitális eszközeit, de elevenen él bennem a közösségi média előtti élet. A szüleim, a baby boom-nemzedékből valók birtokolták a nehezen megszerzett tárgyaikat, ám a mi nemzedékünkben és a következőkben egyre többen vágyunk arra, hogy érzéseinket és élményeinket birtokoljuk a dolgaink helyett.

Tárgyakat kiválogatni, megszabadulni tőlük, illetve rutinokat egyszerűsíteni hasznos és jó hatással van a lélekre. Számomra a minimalista életmód azt jelenti, hogy tudatosan tervezek a mindennapokban, meggondolom a vásárlásaimat, előre listázom a teendőket, és mielőtt megvennék valamit, megkérdem magamtól, hogy valóban szükséged van-e erre, vagy csak hirtelen megtetszett, és amint megszerzed, már nem is kell, mert csak erre az érzésre vágysz, amit a vásárlás ad ebben a pillanatban? Ha teljesen önazonos akarok lenni, magamnak és az olvasóknak is be kell vallanom, iszonyúan nehéz ezt mindig megtenni, ezért éppen elégszer felülírja az élet — azaz gyerekek, fáradtság, betegség, kompromisszum, mások elvárásai — a tudatos tervezést. De törekszem rá, becsszó.

A tárgyaimhoz nem ragaszkodom, ezért könnyen elajándékozom, eldobom, újratervezem azokat. Nyilván, vannak nagy szerelemnek tartott dolgok az otthonunkban, amelyektől nem áll szándékunkban megszabadulni. Ilyen az afgán kilimszőnyegünk, a kilimpárnák, a sok növény, a könyveink. Ezek a személyiségem részei, ettől vagyok én én, és nem egy beskatulyázott robot. A tárgyak elengedésének művészete tanulható, én sem ezzel a képességgel születtem.

Nem megy egyik napról a másikra, és ezt ne is várjuk el magunktól, mert azt megbánjuk. Elöljáróban érdemes követni olyan bloggereket, vloggereket, akiknek már jól megy, és minőségi, inspiráló tartalmakat gyártanak. Majd csak ezután essünk neki a saját tárgyainknak, és kezdjük a legszemélyesebbel, talán a ruháinkkal. De semmiképpen ne életünk párjának dolgaival. Ezután jöhetnek mondjuk a dekorációstárgyak és a konyhai eszközök — legalábbis nálam ez a sorrend vált be.

Minimalistának lenni a lakberendezésben nem azt jelenti, hogy lemondunk a kényelemről, és a bútorok dizájnja mindent felülír, hanem azt, hogy kevesebb tárggyal vesszük körül magunkat, és ezáltal nem tűnik túlzsúfoltnak az otthonunk.

A jó minimalista otthon eklektikus, azaz kombinálva van egy másik stílussal, hangulattal, például a bohémmal, a rusztikussal vagy keleties darabokkal. Ezáltal megbomlik a merevség, otthonosabb lesz a környezet. Segít ebben a természetes anyagok használata, a fa és a növények beemelése a térbe, a nem túl rikító színek használata. A lakberendezésben is érvényes az elv: a kevesebb több. Ha kevesebb olyan tárgy vesz körül, amihez érzelmek fűznek, akkor azok, amik ott vannak, nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem terhel le érzelmileg a sok apró tárgy, és nem utolsó szempont — három gyerek és egy férj mellett — az sem, hogy rövidebb idő alatt tudok elpakolni, kevesebb tárgyról kell letörölnöm a port. Már ezért megéri.

Egy jó otthon nem hivalkodó, nem „menőzik”, nem másoknak készül, nem rivalizálásból és magamutogatásból születik, mint a bánffyhunyadi paloták, hanem azért, hogy a benne élőket mindennap elkényeztesse, megnyugtassa, feltöltse, tükrözze.

Vagyis ha például egész évben a nappalinkban tartanánk egy fenyőfát, gömbökkel, Mikulás-fejekkel, csillámporos angyalokkal feldíszítve, akkor talán giccsnek tűnne, de karácsony körül mégsem egyből a giccsre asszociálunk. Az otthon berendezésekor nem feltétlenül az a giccses, ami nem odaillő, hanem inkább az, ha túlzásokba esünk, és ez a minőség rovására megy. Pár éve bemutatták Donald Trump és Trumpné otthonát: nem az volt a meghökkentő benne, hogy az orosz cári palota csillogását, barokkos bútorokat, szökőkutat, aranyszobrokat és még egy Renoir reprodukciót is felvonultattak a new yorki felhőkarcolójukban, hanem hogy mindezt az ízléstelenséget egyszerre kell vizuálisan befogadnunk.

Mindenkinek megvan a maga giccse, szerintem az ízléstelenség ott kezdődik, ha ezt eltúlozzuk. Még nem válik ízléstelenné a tér azáltal, ha egy nem odaillő tárgyat helyezünk el, inkább egyedivé, mókássá, kreatívvá tesszük a teret ezzel. De ha telerakjuk aranyszobor-utánzatokkal, plüssállatokkal és még egy élénk narancssárga és élénk zöld (átlósan elválasztva) fallal is megfejeljük a hálószobánk dizájnját, lehet, hogy kissé ízléstelen hatást keltünk ezzel.

Az ízlés nem egyetemes és nem objektív, de fejleszthető, és velünk változik.

Régen szerettem a sok apró, színes dekorációt, ma már jobban szeretem, ha kevesebb tárgy vesz körül. Öt éve még nem festettem volna mélyzöldre a fürdőszoba mennyezetét, ma már ott vírit ez a szín a plafonon, és mindig vizuális izgalommal tölt el, ha ránézek. Tanulságom: legyünk nyitottabbak a lakberendezésben is, mert lehet, hogy amit ma teljesen elutasítunk, holnap már szeretni fogunk.

Ezzel szemben a stílus több mint a külső formai keret változó rendszere, a stílus egy művészi formanyelv, és a lakberendezésben mindig egy adott korhoz és helyhez kötött. Ma rengeteg stílusmegnevezéssel találkozunk, sok közülük összemosódott, de egy közös van bennük: mindegyik egy életérzést közvetít. Éppen ezért, amikor stílust választunk, akkor az adott életérzést próbáljuk becsempészni az otthonunkba.

Nem túlzok, ha azt mondom, ma nagyon népszerű mifelénk — nagyon leegyszerűsítve — a Skandináv országokra jellemző stílus, ugyanis az északi országok nagyáruházai megtelepedtek térségünkben, csak az IKEA vagy Jysk áruházakat említsem.

Nagyon trendi még az úgy nevezett shabby chic nevet kapott stílus, amely egy kitalált irányzat, és a lényege az, hogy minden fehér, világos, kopottas, eleganciát sugároz ez a sok fehér, de lazább hangulatban.

A fentebb felsorolt stílusok, irányzatok talán a legmenőbbek mifelénk, ám mielőtt egy stílust egy az egyben beillesztenénk saját otthonunkba, érdemes néhány dolgot figyelembe vennünk. Nem minden stílus illik minden lakásba. Hiába próbálunk egy Provence-stílusú otthont teremteni a lakónegyedben lévő tömbház negyedik emeletén, mert nem fog összejönni, ugyanis ennél a stílusnál is az épített környezet dominál: a fagerendás mennyezet, a kőfalak, a fapadló. Ezért fontos a környezet figyelembevétele, amikor kinézünk egy stílust, mert minél távolabb áll annak az eredeti környezete attól a lakástól, ahová szeretnénk betenni, annál több kompromisszumot kell hoznunk, hiszen egy hatvanas években épült kockaház sosem lesz olyan, mint egy század eleji szecessziós villa vagy egy belvárosi polgári otthon. Túl sok leegyszerűsítést kell véghez vinni, és nem éri meg, mert így nem érjük el azt a hangulatot, amit szeretnénk.

Ugyanezt már egy balatoni kőházban meg lehet teremteni, mert hasonló az épített környezetük. Krivarics Ditta magyarországi lakberendező, az Otthonkommandó oldal kitalálója által felépített online tanfolyamain is hangsúlyozza: fontos, hogy maradjunk a valóság talaján, keressünk mindig olyan inspirációs képeket, ahol nem az épített környezeten van a hangsúly, hanem a kisebb dolgokra koncentráljunk: anyagok, színek, bútorok.

Nem érdemes „megerőszakolni” egy-egy stílust csak azért, mert beleestünk a legutóbbi franciaországi nyaralásunkkor az adott hely hangulatába.

Nagyon jó a Pinterest képkereső, főként ha csak saját örömünkre nézegetjük a képeket, viszont ha már „komoly szándékunk” van ezzel, akkor érdemes összeegyeztetni a valósággal, és a saját berendezésre váró lakásunkhoz hasonló képeket érdemes nézegetni. Sőt, nem csak végigfuttatni rajtuk a szemünket, hanem alaposan kielemezni, hogy meg tudjuk fogalmazni magunknak, mit is látunk a képen, mi az, ami tetszik rajta, mi az az épített környezetben, amely nagyon távol áll a mi lakásunktól, milyen burkolatokat használtak, milyen és mennyi bútor van benne. Ha például egy újonnan épített, modern házat akarunk berendezni, nem biztos, hogy egy olyan képet érdemes alapul venni, amelyen kandallós, tölgyfalépcsős, téglafalú angol kúria szerepel.

A klasszikus angol stílust például elérhetjük a gazdag mintázatú textilekkel vagy egy klasszikus, magas háttámlájú, kockás szövetű fotellel is. Ne feledjük, a lényeg a részletekben rejlik otthonunk kialakításánál is.

Kicsit lassabban, de főleg tudatosabban csináljak mindent, s ne engedjem magam sodorni a megszokott, rosszul berögzült, automatikussá vált, látszólag könnyebb megoldásokkal. Mert a könnyű nem mindig jó, és fordítva is igaz, a nehéznek tűnő megoldás nem mindig rossz. Nem feltétlenül sebességbeli változást igényel, inkább egy szemléletmódváltást. Elindultam ezen az úton, és még nagyon az elején tartok, de hiszem, hogy megéri lassítani az élet minden területén, mert ebben a felgyorsult tempóban elrohan mellettünk az élet, miközben megfullasztjuk a Földet a sok műanyaggal, szén-dioxiddal és társaival. Csak görgetjük magunk előtt a szemetet, nézzük, ahogy a képek elvonulnak a szemünk előtt, közben meg kevés időnk van a saját életünket megélni.

A Slow Life Mozgalom a Slow Food Mozgalomból nőtte ki magát, amely hivatalosan 1989-ben indult el Carlo Petrini politikus, aktivista, újságíró révén, aki 2004-ben az olaszországi Bra városkában megalapította az University of Gastronomic Science-et, ahol a slow food elméleti és gyakorlati elveit, illetve megvalósítási módszertanát oktatják. Azóta százezrek próbálják lassítani a tempót tudatosan, sokan inspirálva erre másokat is blogjaik, vlogjaik által.

A mozgalomnak az állandó rohanás, a stressz, a túlfogyasztás, a feldolgozott ételek fogyasztásának csökkentése áll a középpontjában, melyet pár egyszerű folyamat beiktatásával könnyűszerrel megvalósíthatnánk, de nem megy egyik napról a másikra, csak lassan, fokozatosan tanuljuk meg kialakítani az új szokásokat.

Be is vezettem párat, amelyekhez ragaszkodom, és amelyeket csak az élet ír felül néha.

Próbálok egy héten legalább háromszor-négyszer itthon főzni, kenyérzsákot használok (bár itt kissé elvéreztem, mert sokszor itthon felejtem, hiszen még van benne kenyér, amikor megveszem a következőt, talán egy másik kenyérzsák lenne a megoldás, így egyik mindig nálam lehet), vászonszatyrot használok, bevezettem az ecet és szódabikarbóna kombót a tisztítószerek közé, így nem kell minden helyiséghez külön tisztító, készítettem magamnak szárazsampont kukoricakeményítőből, levendulaolajból és kakaóból, kerülöm a fast fashion boltokat, a nagy bevásárlóközpontokat. Próbálok nem bedőlni a fogyasztói társadalom diktálta tempónak, és ellenállni a kirakatok csábításának.

Felújítok vagy felújíttatok bútorokat, és nem rohanom le a leárazott termékeket. S máris sokkal egyszerűbb az életem. Tudom, lehetnék ennél még zerowastesebb, és még ökobb, mindig van hová fejlődni, palackozott víz helyett ihatnánk szűrt csapvizet, de egyelőre ennyit tudtunk beilleszteni az életünkbe. Kezdetnek nem rossz, a hangsúly az igyekezeten van, azt hiszem.

Mindez rengeteg figyelmet, sok listát és tervezést igényel, hiszen a lassítás önismeretet feltételez. Kevesebbet figyelsz a világból jövő zajra, ingerre, akciós termékekre, és cserébe többet foglalkozol magaddal és a kapcsolataiddal. Testeddel, lelkeddel egyaránt. Ezzel egyidőben előjöhet a kor jellemző érzése, hogy ha lemaradsz, kimaradsz valamiből, a FOMO-jelenség (Fear of missing out). S valóban, vannak dolgok, amikre nem tudok eljutni, mert a lassabb tempóval kevesebb programot iktatok be a magam és a családom életébe, de ilyenkor érdemes feltennem a kérdést: biztosan ott a helyem? Mi tölt fel, mi tesz boldoggá, mi teszi boldoggá a gyerekeimet, férjemet? A válasz nem mindig egyértelmű, ahogy maga az élet sem. De próbálkozunk.

Rengeteg munkával jár, és soha nem vagyunk „készen” vele, hiszen az élet mindig tartogat számunkra ismeretlen terepeket. A hangsúly az igyekezeten van, engedjük meg magunknak, hogy hibázzunk, és tanuljunk belőle. Engedjük meg magunknak, hogy lassabban igyuk meg azt a kávét reggelente.