fbpx

Slow life: ha lassabban iszom a kávém, tovább élvezem az ízét

Szerző: Hajnal Csilla •  Fotók: Haáz Vince, Hajnal Csilla • 2019. október 2.

Megosztom:

Slow life: ha lassabban iszom a kávém, tovább élvezem az ízét

Vásároltam egyszer egy idősebb falusi nénitől pár kötött babazoknit az egyik vásárban, és miután kifizettem, a néni előrántott egy kicsi műanyag zacskót, hogy tegye bele nekem a portékát. Elkaptam a zoknit, és határozottan mondtam neki, hogy nem, nem kérem, köszönöm! Meglepődött ezen a hetvenöt év körüli néni, akin látszott, hogy sok mindent látott már életében.
Mi ez az új divat, senki nem kér zacskót? — kérdezte csodálkozva, én meg csak mosolyogtam nagyot, szintén csodálkozva, és elképzeltem őt ötven évvel ezelőtt egy vásárban, de valahogy nem egy műanyag zacskóval a kezében jelent meg előttem. Milyen könnyen feledhető az az életmód, ami nagymamáink mindennapjait meghatározta a nagy váltás előtt, gondolkodom. Ilyen könnyen mondunk le a fenntartható, bevált, természetközeli megoldásokról a gyorsan előránthatóság érdekében?
Édesanyámtól tanultam a slow life életmódot, aki azt sem tudja, hogy létezik erre egy manapság menő kifejezés. Ő ma is mindennap kimegy a piacra, megveszi az alapanyagokat, aztán megfőzi az ebédet, és olyan otthonosan mozog a saját konyhájában, mint a cárnő a nyári palotájában. Tudja, a tésztát előbb meg kell gyúrni, aztán egy konyharuhával letakarva várni, amíg megkel. A rántott húsnak való fehérkaraj-szeleteket már előző este be kell sózni, borsózni, hogy finom legyen másnapra, ezeket nem lehet ukk-mukk-fukk elsietni.

Tervezni kell előre az ételt, ettől lesz finomabb és egészségesebb. Ez adja az élethez hozzáadott értéket. A slow life lényege tulajdonképpen pont ez.

Kicsit lassabban, de főleg tudatosabban csináljak mindent, s ne engedjem magam sodorni a megszokott, rosszul berögzült, automatikussá vált, látszólag könnyebb megoldásokkal. Mert a könnyű nem mindig jó, és fordítva is igaz, a nehéznek tűnő megoldás nem mindig rossz. Nem feltétlenül sebességbeli változást igényel, inkább egy szemléletmódváltást. Elindultam ezen az úton, és még nagyon az elején tartok, de hiszem, hogy megéri lassítani az élet minden területén, mert ebben a felgyorsult tempóban elrohan mellettünk az élet, miközben megfullasztjuk a Földet a sok műanyaggal, szén-dioxiddal és társaival. Csak görgetjük magunk előtt a szemetet, nézzük, ahogy a képek elvonulnak a szemünk előtt, közben meg kevés időnk van a saját életünket megélni.
A Slow Life Mozgalom a Slow Food Mozgalomból nőtte ki magát, amely hivatalosan 1989-ben indult el Carlo Petrini politikus, aktivista, újságíró révén, aki 2004-ben az olaszországi Bra városkában megalapította az University of Gastronomic Science-et, ahol a slow food elméleti és gyakorlati elveit, illetve megvalósítási módszertanát oktatják. Azóta százezrek próbálják lassítani a tempót tudatosan, sokan inspirálva erre másokat is blogjaik, vlogjaik által.
A mozgalomnak az állandó rohanás, a stressz, a túlfogyasztás, a feldolgozott ételek fogyasztásának csökkentése áll a középpontjában, melyet pár egyszerű folyamat beiktatásával könnyűszerrel megvalósíthatnánk, de nem megy egyik napról a másikra, csak lassan, fokozatosan tanuljuk meg kialakítani az új szokásokat.
Be is vezettem párat, amelyekhez ragaszkodom, és amelyeket csak az élet ír felül néha.

Például: piacon vásárolok egy héten legalább egyszer, idénygyümölcsöket és – zöldségeket, illetve húsokat helyi termelőktől veszek.

Próbálok egy héten legalább háromszor-négyszer itthon főzni, kenyérzsákot használok (bár itt kissé elvéreztem, mert sokszor itthon felejtem, hiszen még van benne kenyér, amikor megveszem a következőt, talán egy másik kenyérzsák lenne a megoldás, így egyik mindig nálam lehet), vászonszatyrot használok, bevezettem az ecet és szódabikarbóna kombót a tisztítószerek közé, így nem kell minden helyiséghez külön tisztító, készítettem magamnak szárazsampont kukoricakeményítőből, levendulaolajból és kakaóból, kerülöm a fast fashion boltokat, a nagy bevásárlóközpontokat. Próbálok nem bedőlni a fogyasztói társadalom diktálta tempónak, és ellenállni a kirakatok csábításának.

Kevesebb ruhám van, mint tizenöt évvel ezelőtt, de sokkal jobban találnak egymással, így könnyebb őket párosítani. Nem halmozom a tárgyakat, nem veszek több tárolót, hiszen csak megtöltenénk, nem kell több abrosz, csetresz, gyertyatartó, inkább felhasználom azt, ami itthon van, és élvezem a tágasabb tereinket.

Felújítok vagy felújíttatok bútorokat, és nem rohanom le a leárazott termékeket. S máris sokkal egyszerűbb az életem. Tudom, lehetnék ennél még zerowastesebb, és még ökobb, mindig van hová fejlődni, palackozott víz helyett ihatnánk szűrt csapvizet, de egyelőre ennyit tudtunk beilleszteni az életünkbe. Kezdetnek nem rossz, a hangsúly az igyekezeten van, azt hiszem.
Mindez rengeteg figyelmet, sok listát és tervezést igényel, hiszen a lassítás önismeretet feltételez. Kevesebbet figyelsz a világból jövő zajra, ingerre, akciós termékekre, és cserébe többet foglalkozol magaddal és a kapcsolataiddal. Testeddel, lelkeddel egyaránt. Ezzel egyidőben előjöhet a kor jellemző érzése, hogy ha lemaradsz, kimaradsz valamiből, a FOMO-jelenség (Fear of missing out). S valóban, vannak dolgok, amikre nem tudok eljutni, mert a lassabb tempóval kevesebb programot iktatok be a magam és a családom életébe, de ilyenkor érdemes feltennem a kérdést: biztosan ott a helyem? Mi tölt fel, mi tesz boldoggá, mi teszi boldoggá a gyerekeimet, férjemet? A válasz nem mindig egyértelmű, ahogy maga az élet sem. De próbálkozunk.

Ez a szemléletmódváltás magában foglalja a jelenben való létezést, a saját gyorsító kényszereink megismerését, és lassító szokások kialakítását.

Rengeteg munkával jár, és soha nem vagyunk „készen” vele, hiszen az élet mindig tartogat számunkra ismeretlen terepeket. A hangsúly az igyekezeten van, engedjük meg magunknak, hogy hibázzunk, és tanuljunk belőle. Engedjük meg magunknak, hogy lassabban igyuk meg azt a kávét reggelente.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.