– Kristóf, a biciklit vidd vissza kérlek a fészerbe! – mondtam neki kedvesen, de határozottan, hogy közben ne hallatszódjon a hangomon, hogy kacagnék, mert szerintem is annyira gáz, hogy az már menő.
– De miért?
– Mert nem a miénk, nem használhatjuk.
– De csak egy kört megyek vele.
– Kristóf, a bicikli nem az enyém, így nem tudom odaadni neked, nem tudom megengedni, hogy használd. Vidd vissza kérlek!
– De csak két kört megyek, aztán visszarakom.
– Az előbb egy kört mondtál. És egyet sem mehetsz vele, mert én nem adhatom oda, mert nem az enyém.
– De ha nem a tiéd, akkor miért zavar, ha megyek vele?
– Mert érted felelősséget vállaltam, és tudom, hogy a Grundon nem teszünk olyant, hogy úgy használjuk más dolgait, hogy a tulajdonosa nem tudja.
– De ha nem tudod, hogy kié, akkor az nincs is itt, nem látja, hogy használtam.
– De én tudom, hogy használtad és te is tudod, hogy használtad.
– Ó na, csak két kört engedj, hogy menjek.
– Kristóf, eldöntheted, hogy mész vele, vagy nem mész vele. Mindkettőnek következménye lesz.
– Ja, az lesz a következménye, hogy te nyersz, én meg veszítek, és én nem veszítek soha. Megyek két kört, aztán visszarakom.
– Azért veszítesz, mert…? – vontam fel a szemöldököm, mert itt már felsejlett azért, hogy nem a bicikliről beszélünk.
– …Mert te azt akarod, hogy ne menjek, én meg akarok menni. Megyek két kört, visszarakom és nyerek.
– De Kristóf, miért gondolod, hogy az a nyerés, ha igazad van? Most olyasmihez ragaszkodsz, amit te találtál ki magadnak, és meg sem engeded, hogy végiggondold az igazságtartalmát. Szerintem akkor vagy igazán nyertes, ha felülkerekedsz önmagadon, és belátod, hogy amit most szeretnél csinálni. az gyakorlatilag vandalizmus. Olyan dolgot használsz, ami nem a tied, nem tudjuk, hogy ki a tulajdonosa, így el sem tudjuk kérni tőle, jó eséllyel fogod megrongálni, mert nem a te méretedre gyártották a biciklit, ráadásul a hátsó kereke le van eresztve, ha ráülsz kivágod a belsőt és meghajlik az abroncs is. Jobb vagy te ennél.
– Ja, ezt most azért mondod, hogy neked legyen igazad és nyerjél.
– Kristóf, én nem tiltom meg, hogy menjél vele, mert ismétlem, a bicikli nem az enyém. De tudd, ha mész vele, annak következménye lesz. És a következménye pedig az lesz, hogy ezután nem fogok tudni olyan könnyen megbízni benned.

Pár másodpercre sikerült belülre néznie, tényleg önmagába. Látszik az a tekinteten, mikor valaki képes belátni, hogy valami nem ellene történik, nem azért mondódik, hogy ne neki legyen igaza, hanem azért mert, … jaj, mert lehet, hogy tényleg azt akarják, hogy neki jó legyen. Amikor valaki bele tud abba a nyugalomba csak egy kicsit ereszkedni, hogy érte szól valaki, nem megküzdenie kell a másikkal, hanem megnyugodnia, biztonságban lennie. Kristóf ma egy pár másodpercig azt érezte, hogy egy felnőttel így is lehet.

– És ha nem ülök fel rá, csak tolom azt az utolsó kört?
– Kristóf, te döntesz.
Kristóf nem ült fel rá. Muszáj volt végigtolnia az utolsó körön azt a babakék- rózsaszín biciklit, mert nem engedhette meg magának, hogy ne legyen egy kicsit sem igaza. De sietett, látszott, hogy szabadulni akar már ettől. Hiszen ő nem vandál. Ő jobb ennél.

Sok sztorink van még a Perma? Cool! nyári iskolánkban, amelyet a MOL Románia és a Polgár-Társ Alapítvány finanszírozott, és amelyben minden lépéssel egyre mélyebbre kerülünk a permakultúra gyökereihez. Hogy felelősek vagyunk a környezetünkért. Még azért az árván hagyott, gazdátlan babakék-rózsaszín bicikliért is.

A tablón a fényképek kimerevítenék a pillanatokat. “Csak a jóra emlékezünk”, vagy inkább duplázzuk meg azt a z-t, és legyen csakajóraemlékeZZünk. Kiáltsuk ki, kiáltsuk fel, hogy ez most már szabály, ezt így kell csinálni, elmkézni imperatívuszban, hangsúlyosan csak a jóra.

Én arra kérlek, hogy csináljuk másképp. Emlékezz mindenre, ami beléd égett. Emlékezz arra, hogy helyt álltál, és arra is, ha kudarcot vallottál. Emlékezz, élesen, hogy mit csináltál, mit csináltak veled. Emlékezz az érzésre, mikor kiszolgáltatott voltál, mikor gyenge és nem tudtál senkitől segítséget kérni, nem sietett senki a segítségedre. Emlékezz, hogy kimásztál belőle. Emlékezz, hogy sztetoszkóppal is alig mérhető rezdülésekkel változást hoztál a napba, az életekbe. Emlékezz, hogy volt, amikor ott tudtál lenni a kollégád, a társad mellett, és noha fogalmad sem volt, hogy épp hogyan szenved, de igyekeztél, és sokszor másod nem volt, de a csendeddel mellette tudtál lenni.

Emlékezni kellene arra is, hogy rosszul keltél, nehezen, a tested alig bírta a reggelt, nem büntetett a rossz döntéseidért, egyszerűen ma több kellett volna neki a pihenésből, mint máskor. És meg tudtad beszélni vele, ki tudtatok egyezni, hogy elvisz az iskolába, hogy teszi a dolgát ma is, megengedi, hogy ott lehess.

Emlékezz arra is, hogy volt, amikor csak te tudtad a kérdésekre a választ. A géniusz felcsillant benned, kitört, és emlékezz, kérlek, hogy örültek neked. Örültek a barátaid, az iskolapadok is örültek neked, az okostáblán a szünetbe odafestett kriszk-kraszkok is örömtáncot jártak. Érezted, hogy –noha édesanyád most nincs itt –, de igazán büszke rád.

Emlékezz kérlek arra, amikor elfogyott az erőd visszaszólni, szépen, logikusan levezetett kritikai gondolatmenetet megfogalmazni, érvelni ésszel. Ehelyett megalázó beszólást kaptál, kritikát az életedre, hogy mindent rosszul csinálsz, hogy nem vagy elég, és hogy édesanyád is szégyellheti magát miattad. Azért emlékezz erre, mert ott volt, mert erősebb az érzés bárminél. És azért emlékezz vissza erre, hogy rétegről rétegre tanulj meg soha többé nem engedni a hatalmi harcnak. Ha csendben is maradsz, de tudd, hogy a megaláztatás nem mehet közel a belsődhöz, a belsőd a tiéd.

Amikor ránézel egy tablóra, a tablón képekre, akárkiére, kérlek emlékezz arra, hogy megcsináltad. És ne csak a jóra emlékezz. Emlékezz mindenre és légy büszke. A sikereidre és a kudarcaidra. Magadra.

– Hogy sikerültek a tesztek?
– Ó, szerintem jól. – mondja nagyon nyugodt hangon. – sokkal könnyebb volt, mint amire számítottam. Románból például csak másolni kellett.
– Másolni, hogy hogy?
– Hát azt kérte a feladat, hogy írjunk ki valamit a szövegből.
– És te megértetted a feladatot? – könnyebbültem meg, mert a házizásban azért nem így szokott lenni. A házinál azzal elég sok idő eltelik, míg megtörténik a feladatértelmezés. Lehet, hogy azért, mert ott vagyok mellette? Elhessegetem a gondolatot, helikopter szülő lennék? – azt tudom, hogy nem, így most figyelek tovább a fiamra, akire most még inkább büszke vagyok.
– Ja, megértettem. De úgysincs semmi tétje ennek a tesztnek. Nem kapunk jegyet se rá meg semmit.
– Nem, ez a szintet méri fel, hogy lássák a tanügyben, hogy kell-e változtatni valamit a rendszeren, hogy az elvárások felétek azok reálisak-e, tudjátok-e azt, amit ebben a korban a tanügy szerint tudnotok kell.
– S mi van, ha nem tudjuk?
– Akkor az eredmény alapján változtatniuk kellene a leadott anyagon, a mennyiségen, vagy a módszertanon.

Kedves Olvasó! Itt most kicsit hadd lépjek ki az anyaszerepemből és tudassam Önnel, hogy nem vagyok ennyire naiv, ahogyan az a fenti sorokból kiütközhet. De anyaként fontosnak tartom, hogy a gyerekemnek először az ideákat magyarázzam el, az élettel való szembesülésben pedig kísérem, kérdéseire válaszolok. El szoktam mondani, hogy elvileg hogyan kellene működnie a dolgoknak, és hogy miért más a gyakorlat. Már ha egyáltalán tudom, hogy miért más az elmélet és a gyakorlat. A hatodikosom jól érti, sokszor az én suta magyarázataimban is meglátja a lényeget, ha nem egyéb, hát azt, hogy anya nem tudja. A negyedikesemben sokkal másabb módon csapódnak le a kérdések, minden kérdése újabb kérdést szül, a mondásait is kérdéssel leplezi, ha olyan választ kellene adjon, ami neki nem kényelmes. A négyévesem meg köszöni szépen egyelőre: unikornisok és sellőpónik. Folytatom.

– Tudod, Péterem, ezek a tesztek mindenkire ugyanúgy érvényesek. Tehát minden hatodikosnak ezt kell megírni. Ezt írja az a gyerek is, akinek mindene megvan ahhoz, hogy jól tanuljon: jó család, ahol támogatják idővel és pénzzel a tanulást, ahol az intelligencia is jobban ki tud bontakozni, és ezt a tesztet írja az a gyerek is, aki a saját anyanyelvén sem biztos, hogy tud írni, olvasni, mert sokkal nagyobb problémákat kell megoldania, minthogy tanuljon. Péter csak bólogatott, és mivel tényleg szoktam neki mesélni azokról a gyerekekről, akivel a Grund heti szinten találkozik és ahol az elképzelhető és elképzelhetetlen minden hátrányos helyzetet be lehet azonosítani, ott be is azonosodik, így elhiszi nekem, hogy ez így van.

– De anya, ha ez így nincs jól, akkor miért nem csinálják másképp?
– Miért, szerinted hogyan kellene csinálni?
– Hát, szerintem már különböző szinteken kellene tanítsák a gyerekeket. És mindenki arra a szintre járjon, ami az övé.
– Úgy gondolod, hogy ne korcsoportok szerint járjanak?
– Igen. Ha egy ötödikes jó románból, akkor mehet a hatodik, vagy nyolcadikosokkal is akár. És ha másból nem annyira jó, akkor abba csoportba menjen, ahová tartozik.
– Igen, képzeld, erről beszélt Dr. Gyarmathy Éva két hete Nagyváradon, hogy mennyire fölösleges korcsoportok szerint tanítani a gyerekeket, mikor egy-egy gyerek képessége és tudása nagyon szórt. Örülök, hogy te is így látod.
– Ja, úgy kellene, mint Amerikába, minden gyereknek külön órarend.
– Vajon az iskoláink szerinted le tudnák ezt szervezni?
– Nem tudom anya, de szerintem nem lenne annyira bonyolult.

Itt megszakítom a gondolatmenetet, mert ennyit akartam leírni, hogy a 13 éves fiam, akivel amúgy szigorúan nem szeretek rendszerkritikát megfogalmazni, mert kritikus már amúgy is, meg a kritikának hajlamos csak a negatív vetületeit látni, szóval a fiam rátapintott valami lényegire. Átszervezés? Nem-korcsoportok? Tudásszint szerinti oktatás?
Én komolyan venném.

Az Édesanya is dühös, de nem verné meg a srácokat. Ezt elmondja Noelnek is, hogy Noel is tudja: a dühe helyén van, jogos. De nem verjük meg a srácokat, mert attól nem fog megoldódni semmi. Még a düh sem fog csillapodni, inkább erősödik.

Noel megpróbálná újra. Idén is jönne. Még ha ott lesznek azok a srácok, akkor is. Kérdezik, hogy lehet-e.
Lehet.
Lehet megerősödni a rossz dolgoktól.
Lehet új erőket találni a régi dolgokban.
Lehet segítséget kérni.

Lehet felkészülni a nehezekre és lehet “ejtőernyőt” csatolni magunkra akkor is, ha nem akarunk repülőből ugrani, hanem mondjuk csak bungeeznánk egyet.
Lehet kérni a különleges bánásmódot.
Lehet, hogy nem kapjuk meg se a feloldozást, se a katarzist, se a lelki békét. De kérni kell.
Fel lehet állni nyomott helyzetekből is.

Megtiszteltetés, hogy Noel megkért, hogy ezt most csináljuk jobban. Mert tudjuk jobban. És ezt Noel is tudja: a felnőttek is tudják jobban csinálni, ha akarják azt.

Legyen ez az üzenet mára: tanulj meg Noeltől felállni. Segítséget, együttműködést, és különleges bánásmódot kérni.

A harmattalan-harmatos fű is meg miért nem vizes, s ha vizes, akkor meg átázik a lábujjunk.

Szenvedés van.

Ahogy érkleznek a többiek, az arcukon, ha nem is ez a mély fájdalom ül ki, de ragadósságából kifolyólag hamar megfertőzi még azt is, akinek ma különösen ízlett a reggeli és különösen örül a reggel frissességének. Szóval előbb-utóbb mindenki szenved.

Látja ezt a táborvezető. Ejha, nem lesz ebből ma jó dolog. A vonszolást kifejezetten utálja, a savanyú szemeket meg még inkább, az undorra görbülő szájak pedig – nos, az kifejezetten futásra készteti a kamaszoktól ellentétes irányba.

Gondol egyet, és eszébe jut, hogy bizony ő is volt kamasz, bizony-bizony neki is sok volt a saját élete, és az ő szülei sem tudták soha, hogy épp milyen keménységűre sütni azt a rántottát. És eszébe jut az is, hogy a kamaszok különösen nem pókerarcúak, viszont hogy is mondják annak, mikor minden érzés kiül az arcodra, de az mindig ellentétes azzal, amit épp érzel? Egyáltalán: hívják azt valahogy, vagy csak simán kamaszságnak?

A táborvezetőnk elővette a hangosbemondót. Finnyás, erős hangon jó reggelt kívánt. És felvette az arcokra kiült érzések hangulatát. Unottan, szenvedősen, flegmán mondta el, hogy jó reggelt. Aztán még egy jó reggelt, de akkor már hozzá is tette, hogy:
– Ej, dehogy jó ez a reggel! Mert szenvedés van. Látszik, hogy szenvedés van, de ez csak olyan felszíni szenvedés. Szenvedjetek jobban, erősen, ne csak úgy, ímmel-ámmal, tessék azt rendesen csinálni. Fetrengjetek a földön, érezzétek, hogy az élet nagyon rossz!

Harminc kamasz óbégatott, fetrengett a földön, érezte, hogy az élet bizony nehéz.
– Most pedig nehogy kacagni merjetek, ne feledjétek, most rossz nektek, és az nem vicces.

Erre felfele kezdtek görbülni a szájak, a szemek el kezdtek vidáman szikrázni, de a kacagást még nem engedték ki, mert a táborvezető azt mondta, hogy azt nem szabad. Ehelyett fetrengtek még a földön, de volt, aki már csak feküdt. El lehet fáradni a szenvedésben.
– Elfáradtatok a szenvedésbe? Kiszenvedtétek magatokat?
– Igen! Igen! – jött mindkét kérdésre a nagyon egyöntetű válasz.
– Jó, akkor mit szóltok, ha azt csináljuk, ami ma a dolgunk, szenvedés nélkül.
– Jóóóó!

Színcsoportok, programok, ment minden, mint kés a vajban. Ebéd után kérdezték még meg csak, hogy vajon kicsit szenvedhetnének-e még. Erre a táborvezető azt mondta, hogy inkább legyen pihenés, ebéd után úgy illik.

A reggeli szenvedés-performanszot egy édesanya pislogó tekintetében finalizáltuk. Neki sem volt pókerarca, de a meglepettségen kívül nem sok mást tudott leolvasni a táborvezető az arcáról. Nem is volt ott más. Esetleg egy kis tisztelet. A szenvedésnek is van helye, és ideje. És humora. A humor pedig – nos, annál jobb pedagógia ritkán van.

– Azért zavarom, kedves Anyuka…
– Á, nem, nem tetszik zavarni, kedves Oszi.
– … azért keresem telefonon, hogy hát elmondjam, hogy ma Andris…
– … Andris, jaj, megint mi történt? – kiáltana bele az Anyuka, de hát nem mer, hiszen okos nő már, tudja, hogy biztos úgyis valami égbekiáltó nagy marhaságot követett el megint Andris, és most már úgyis mindegy, ezért inkább bele sem szól, hogy hagyja az Oszit elmondani, jöjjön, aminek jönnie kell. Ehelyett csak annyit mond, hogy …tessék mondani, Oszi, figyelek.
– …Andris ma megint csúnyán beszélt Tomival. Magyaróra volt, és véleményt kellett nyilvánítani egy versről, és Tomin volt a sor és Tomi elmondta a véleményét, de akkor Andris közbeszólt, elég csúnyán, hogy azt mondta: „Ja, persze, Tomi, most szépen tudsz beszélni, de mikor üzenetet írsz nekem, abban bezzeg csúnya a szád. Hogy a jó édesanyád!…” Csak ennyit mondott, ezt a mondatot már nem fejezte be, de Tomi erre fogta magát és kirohant az osztályból és Andris erre elégedetten röhögött akkorát, hogy a fiúk az osztályból mind csatlakoztak hozzá.

Itt csendnek kellene lenni, az Oszinak kellene időt hagyni az Anyukának, hogy dolgozza fel az információt, hogy legyenek gondolatai, kérdései, hogy belássa a helyzet súlyosságát. De nincs csend, mert az olyan kiszámíthatatlan, az Oszinak tovább kell folytatnia, mert ő már jön javaslatokkal, meg minden.

– Andrist meg kell hogy büntessem, plusz házit fog kapni mindenből, hogy gondolkozzon el kicsit, hogy mit tett.
– Oszi, sajnálom, engem is elszomorít a dolog. De biztos, hogy ezt a problémát plusz házival fogjuk tudni megoldani?
– Én nem tudom Anyuka, de az én gyerekkoromban, ha ilyent mondtam volna az osztálytársamra, nekem az apám otthon akkorát kevert volna le, hogy nem lett volna kedvem többször ilyent csinálni.
– Sajnálom, Oszi, én nem vagyok verekedős fajta, és mivel egyedül nevelem Andrist, ezért az apja sincs, aki felpofozná. De ha lenne sem engedném neki.
– Anyuka, valamit tenni kell márpedig.
– Mit mond az iskolapszichológus, mit kellene tenni ilyen helyzetben? Volt bent, nem, hogy beszéljen Andrissal meg Tomival?

– Jaj, mit gondol Anyuka, az iskolapszichológus nem ér rá ilyesmikkel foglalkozni, neki 3 másik iskolában kell jelen lenni!
– Értem. Oszi, én nem voltam ott, tudok beszélni ma Andrissal, és tudom kérni, hogy viselkedjen rendesen az iskolában, de én nem vagyok vele napközben, az iskola szabályait az iskola kellene tudja betartatni. Az iskolának mi erre a megoldási javaslata? Hasonló helyzetekben hogyan szoktak eljárni?
– Az iskolának? Hát felvihetem az igazgatónőhöz, hogy akkor ő fegyelmezze meg Andrist, ha az Anyuka ezt akarja…
– A kérdés nem az, hogy akarom-e, a kérdés az az, hogy az iskola mit tesz hasonló helyzetekben? Mi a protokoll?
– Tudunk Andrisnak igazgatói figyelmeztetést adni, levonhatjuk a magaviseletét, s ha ez sem hat rá, akkor bizony volt már olyan eset, hogy a gyereket el kell tanácsolni másik iskolába.
– Jaj, nem hiszem, hogy oda kell jussunk – ijed meg Anyuka, és jó, hogy nem látja az Oszi, de valóban könnyek jelennek meg a szemében. Mert tehetetlen. És valahogyan érzi, hogy a probléma ettől nem fog megoldódni. Összeszedi magát. – S vajon Tomi mit mond?
– Tomi, Tomika csak duzzogva elrohant, amit meg is értek, a magyarórán szépen teljesítette a feladatot, erre Andris ilyen csúnyán elbánt vele.
– Oszi, hadd beszéljek Andrissal, hogy lássuk, ő mit mond, mi történt, miért csinálta ezt Tomival.
– Jó, Anyuka, beszéljen vele – mondta lemondóan az Oszi, neki is könnyek vannak már a szemében, neki is ugyanúgy a tehetetlenségtől. De jó, hogy nem látja Anyuka.

Az udvarias elköszönés után mindketten talán enyhébb gyomorgörccsel, de biztosan erősebb torokgaluskával nyomták meg azt a piros gombot. Az Oszi sztorija egyszerű: tehetetlen az osztályban kialakuló konfliktus miatt, nem kap segítséget, nem is mer kérni, mert nincs kialakult iskolaprotokoll, hogy hogyan lehetne egy-egy ilyen helyzetnek a gyökereire nézni. Az Anyuka helyzete egyszerű: tehetetlen, mert olyan konfliktus megoldását várják el tőle, amire nincs túl sok rálátása, így ráhatása sem nagyon.

Andris helyzete egyértelmű: végre be tudott szólni Tominak, így nyilvánosan is megalázhatta azokért az esetekért, amit Tomi vele délutánonként, a virtualitásban, üzenetekben tesz. Amiről senki nem tud, csak Andris néhány barátja.

Tomi esete egyszerű: Andris vezéregyéniségét kifejezetten irigyli, főleg, mert egy ideje már nem fér Andris köreihez, ezért a számára legbiztonságosabb teret választja arra, hogy ezt érezhetővé tegye: üzenetekben. Így nem kell elviselnie az Andris szemének a szúrását, mikor kimondja a saját fájdalmas igazát.

Mindenki helyzete egyszerű és mégis iszonyatosan komplikált, mert senki nem vállal ebben a konfliktusban vezetői magatartást. Még a felnőttek sem.

Ideális(hoz közelítő) megoldási javaslat:

– Az Oszi Andrissal és Tomival (akár resztoratív módszerrel) hármasban beszélget arról, hogy mi a gond valójában. Ez a beszélgetés addig tart, ameddig.
– Ehhez az iskola teret ad és megerősíti a pedagógusát, hogy ilyen és hasonló helyzeteket kezelni tudjon.
– Ha mégsem tud a pedagógus hatékonyan fellépni, akkor az iskola biztosít egy facilitátort erre a feladatra. Akár az igazgató is vállalhat el ilyen szerepet.
– A szülőket, mindkettőt tájékoztatni a lépésekről, és konkrétan meghatározni az elvárásokat, ami lehet a támogató jelenléttől a gyerekre kiszabott büntetés végrehajtása (helyzettől nagyon függően változó!) vagy a kérés, hogy erősítsenek rá arra, hogy az iskola szabályainak betartására milyen keretek vannak, miért fontosak, a be nem tartás milyen következményeket von maga után.
– Az Anyukákat, mindkettőt megerősíteni abban, hogy nem rossz anyák.
– Az Anyukák ráerősítenek az Oszinál arra, hogy az Oszi nem rossz pedagógus, sőt, egyenesen kiváló, és rendben van, ha meghaladja egy-egy Andris-Tomi helyzet, azért vannak ők, szülők, hogy segítséget, szempontot és támaszt is nyújtsanak a pedagógusnak
a saját gyerekeikkel való megküzdésben. És valószínűleg Andris meg Tomi soha nem lesz jóbarát (de még ez sincs
kizárva), a cél az, hogy hagyják élni és ne bántsák egymást.

– Délutánra elfárad. És nem klasszikus módon fárad el, hanem a figyelme fárad, szanaszét lesz, mindenki egy nagy massza lesz neki, minden inger, ami éri nagyra nő, és felgyújtja benne az agresszivitást. Második nap délutánján jöttem rá, hogy ez a fáradtságának a jele, addig én balga – egyszerű agresszióra fogtam.

– A testesebb alkat csalóka. Azt hittem, hogy érettebb, még akkor is, ha a jelentkezési lapjából pontosan tudtam, hogy hány éves és hogy mikor van a szülinapja, azt is. A szemem becsapott, és folyamatosan kellett tudatosítanom magamban, hogy Nimród még gyakorlatilag óvodás, és nem mondjuk harmadikos, mint ahogy azt ránézésre hinni lehet. Ehhez mérten az érzelmi és értelmi intelligenciája sem harmadikos szintjén van. (Nota bene)

– Nimródnak szép, bővített mondatban beszéltem. De Nimród a mondat végére már régen nem figyelt, szaladt el, jobb dolgot keresni, mint egy felnőtt érthetetlen és hosszú hülyeségeit hallgatni.

– A szemkontaktust nehezen veszi fel, még nehezebben tartja. Ezért sokszor „fogócskáztam” vele, mármint a szemem futott az ő szeme után. Nehezen nyertem én ebben a fogócskában, de ha elég kitartó és szúrós volt a szemem, akkor sikerült nekem is.

– A testi kontaktus elől menekült. Ha nem tudott a mondanivalómra figyelni, megfogtam a kezét, amelyre ő éles félelemmel reagált. Rettegett a „veréstől”. Mondom a kezét fogtam meg.

– Második nap délutánján Nimród dühös lett. Nem tudni pontosan mire, de egy követ dobott dühéből a világnak, csakhogy a világ gyerekekből áll, nem talált el senkit, de ez volt az a pont, ahol… felhívtam egy szervezetet, akik spéci gyerekekkel foglalkoznak, hogy meséljek Nimródról és kérjek tanácsot.

Mit csináltam Nimróddal a harmadik naptól kezdődően?

A tanácsok közül mindent megfogadtam. Mégpedig:

– Beszélni a szülővel, és körbejárni, hogy otthon mit tesznek Nimróddal, hogyan kezelik a helyzeteket. Innen rájöttem, hogy a szülők sajnos nem érzékelnek semmi különöset. Nimród kicsi még, néha erősebben kell szólni, hogy megértse amit mondasz, de egyébként nincs semmi gond. Innen tudtam, hogy mostantól megfordítva fogjuk csinálni: én fogok a szülőknek beszámolni arról, hogy mi történt, és hogy hogyan érdemes Nimróddal lenni, nem fordítva. Amennyire elszomorított ez a tény, annyira éreztem felszabadultnak is magam: bármit teszek a Nimród által kialakult helyzetekben, megtehetem, hiszen a szülőktől nem fogok tudni se támpontot, sem kipróbált technikákat kapni, így a kísérletezés joga nálam van.

– Nimróddal egyszerű mondatokban kell beszélni. Nincs semmi cicoma, semmi fölösleges infó. Csak a lényeget, csak tőmondatokban. Ismételni ajánlott, ekkor ugyanazt a mondatot mondjam, ne használjak új szavakat.

– Fontos a szemkontaktust felvenni és benne tartani Nimródot, és ha bajlódnom is kell ezzel, muszáj végigcsinálni, másképp nem fogja érteni, amit mondok.

– Kivonni az aktivitásból, ha zavarja a többieket, folyamatosan figyelni, hogy mikor fárad el, és másfajta aktivitást ajánlani neki. A kertészkedés például bejött. Nem nevezném mondjuk kertészkedésnek, gyakorlatilag a kézi ásós ásás lett az aduász. Nimródnak bármikor a kezébe nyomtunk azután egy kis ásót és elmondtuk, hogy a feladat, hogy minél mélyebb gödröt ásson, lett egy jó fél óránk. A közelébe viszont nem engedtünk senkit, elég volt, hogy az ő feje meg szeme lett tele földdel.

– Délutánra, mivel akkorra már el szokott fáradni, különösen figyeltünk, hogy a társas érintkezései minél kevesebbek legyenek. Még így is lett bőven incidens.

– És az egyik incidensnél jöttem rá a legeslegfontosabbra: beszélni Nimródról a többi gyerekkel. Mert Nimród másságát minden gyerek érzékelte, egyértelműen. És mivel az agresszív megnyilvánulás Nimródnál hétköznapi, ezért a gyerekek testi épsége is veszélybe került. Ilyen helyzetekben pedig a többieket fel kell készíteni megküzdési technikákra.

A többi gyereknek mit mondtam?

A gyerekek (nem, nem csak ők, a felnőttek is) hajlamosak arra, hogy az őket ért bármilyen sérelmet megtorlással kezeljék, az elkövetőt kiközösítik, kinevetik, csúfolják, belemennek értelmetlen konfliktusokba is. Így küzdenek meg azokkal a helyzetekkel, amikre nincs más eszközük. És én megértek minden reakciót, hiszen ez a megküzdésük fontos része. De nem engedhetjük, hogy ez a viselkedés mélyítse a szakadékot és megkeserítse bárkinek is a tábori idejét. Ezért, amikor Nimród nem volt velünk, tábori kupaktanácsot hívtam össze.

Beszélgettünk.
Meghallgattuk a sérelmeket.
Nem bagatellizáltuk a fájdalmakat.
Utána elmondtam nekik, hogy azt képzeljék el, hogy Nimród egy kiskutya.
Mindenki szereti a kiskutyákat.
De ez a kiskutya még nincs megszelídítve, vad, néha harap is. Sokszor el kell neki mondani dolgokat, hogy megértse.
Ha harap, el kell szaladni, és segítséget kell kérni felnőttől. Mert a kutyaharapás nem játék.

Attól kezdve sokkal kevesebb panasz érkezett Nimródra. A gyerekeknek sokszor csak elég volt annyit mondani, hogy „kiskutya” és értették, hogy mi a teendő. Mert a nehéz pedagógiai helyzetek nem csak a felnőtteknek azok, de a társaiknak is. A közös stratégia pedig erősíti a közösséget, és az elfogadást/befogadást.

Andor a szorongó

És Andor, akinek székletproblémái vannak. Vagy székrekedés, vagy visszatartási gondok. A visszatartási gondjaival meg az egész osztálynak lesznek gondjai, a rekedéssel kevésbé. Andor roma kisfiú, 10 éves. Egyedül neveli az édesanyja, aki alkoholizmussal küzd, rettentő szegény körülményekből jár be Andor iskolába, minden nap. Szorong. És a szorongásából fakadóak a székletgondjai. Ha bekakál, akkor hazaküldik, mert büdös. Ha hazamegy, akkor az édesanyja veri meg, mert bekakált.

Alapvető probléma, amivel a tanárok szembesültek:

1. Nem tudják az édesanyát megváltoztatni.
2. A szorongás kezelése nem az ő szakterületük, pszichológus kellene ide. Az meg nincs. A tanár nem tudja a szorongás gyökerét megoldani, feloldani, mert sem eszköze, sem szakértelme, sem ideje nincs erre.
3. Védeni kell az osztály többi gyerekét, ők sem ülhetnek a kakaszagban egész nap.
4. Az édesanya hozzáállását és alkoholproblémáit nem tudja a pedagógus vagy iskola megoldani, viszont:
5. Ha Andort hazaküldik kakás ruhával, akkor Andor még otthon verést kap ráadásul. Ami csak növeli a szorongását és becsatolja egy olyan körforgásba, ahol Andornak az lesz a természetese, hogy ő a büdös, ő az anya rossz gyereke, ő a bekakilós.

Alapos körbejárás után Andor kapcsán erre jutottunk:

1. Andornak vissza kell adni a méltóságát és megtanítani arra, hogy hogyan kezelje azokat a helyzeteket, mikor baleset éri.
2. Az iskolának valóban nincs sok mindene, viszont vannak tanárai, akik észreveszik a gondot, van mosdója csapvízzel, van törölköző, mosógép. És tudnak adományból Andornak csereruhát szerezni, vagy megkérni Andort, hogy hozzon otthonról egy váltás ruhát.
3. És baleset esetén nem hazaküldik, hanem be a fürdőbe, hogy tegye rendbe magát, folytassa az órákat, és ne menjen haza verésért.

Luca és Pisti, akik mindig verekszenek

Pisti dagi. Luca nem az. Pisti és Luca folyton verekszenek, szívatják egymást, adnak bőven verbális és tettleges agressziót egymásnak. Kiskamaszok.

Egyetlen kérdésem volt: van ebben a helyzetben folytonos alá-fölérendelés? Azaz meg tudnak határozni a tanárok egy mindig agresszort és mindig áldozatot ebben a helyzetben? A válasz az volt, hogy nem. Egymást cukkolják, hol az egyik kezdi, hol a másik.

Egy tanácsom volt:
– Azonkívül, hogy figyelném, hogy ne durvuljon el a helyzet, nem csinálnék semmit. Ha mindkét fél meg tudja védeni magát, mikor épp azt kell tennie, akkor nincs egyensúlyeltolódás, nem veszélyezteti egyik gyerek integritását sem ez a kapcsolat. Arra kell figyelni, hogy a testi épségük ne sérüljön, és csak akkor érdemes beavatkozni, mikor ennek a veszélyét látjuk.

Pistit én egy meseíró foglalkozáson kezdtem megismerni. Kiemelkedő tehetség. Nem csak a rajztechnikája, de sokkal inkább a világról alkotott képe volt elragadó. Mindig másképpen értelmezte az adott feladatot, ahogy tették azt a társai. És gyorsan értelmezte, nem keresett inspirációt, ha azt mondtam, hogy most épp találjanak ki szupererőt a hősöknek. Ő gyorsan szellemekké változtatta őket. Éles határokat rajzolt mindennek, még a szellemekké változott szuperhősöknek is, és pontosan lehetett tudni, hogy minek hol a helye. Színezett, mesélt, és a meséjének volt eleje, volt vége és soha nem vont le semmilyen messzemenő következtetést arról, hogy mi miért van. De nem azért, mert nem tudta, hanem azért, mert neki annyira egyértelmű, hogy ezek hogyan működnek, hogy nem kellett különösebben magyaráznia.

Pistit most épp az osztályban az összes osztálytárssal fogva tartja az igazgató. Mert kiderült, hogy megbántották egymást a saját közösségi média csoportjukban. Nem volt szép. Nem is büszke egyikük sem arra, ami történt. Viszont most a hatalmi fölény egy kicsit túllőtt, és lehülyézte az egész osztályt. Pisti, a mi Pistink, pedig úgy érezte, hogy ez már itt nincs rendben. „Nem szabadna minket lehülyézni – nem tetszik gondolni?” Megfagyott a csend. Az osztály most épp nem tudja eldönteni, hogy megölelje Pistit, amiért kiállt mindenkiért, vagy fejvesztve meneküljön az igazgató dühétől, volt, aki csak el akarta hallgattatni Pistit, hogy ne legyen vészesebb a helyzet.

Nem tudjuk, hogy mi történt pontosan. Azt tudjuk, amit az osztálytársai elmondtak otthon, azt is tudjuk, amit a tanító néni félig szégyenkezve, félig büszkén mesélt el. Azt is tudjuk, hogy Pisti édesanyja szégyenkezett ugyan, hiszen már megint csinált valamit a kisfia, de mélyen belül mély tiszteletet érzett a fia iránt. Felnőttként viselkedett egy olyan helyzetben, ahol a gyengéknek nem volt erejük és nem volt szavuk.

Ha van Pistid az osztályodban, a programodon, a táborodban: Pistit értékeld. Pistinél az etika, a morál, az igazságosság mindig adott, mindig átütő erő. Nem alkuszik meg, azt sem tudja, hogy mit jelent az. Pisti a szemedbe fogja mondani, ha nem csinálsz valamit jól, ha a szabályok, amiket épp az előbb ismertettél a tábor nyitókörén sántítanak és érthetetlenek, vagy nem képviselik az igazságosságot.

Pistivel konzultálj. Gyerek még? Az, de élesen lát. Kérd ki a véleményét dolgokról, beszélgess vele. Jobb ember leszel tőle. És Pisti is jobb ember lesz, hiszen neki most arra van még szüksége, hogy az éles határokat kicsit helyzet szerint tompítsa benne valaki. Hogy minél szélesebben lásson problémák árnyalatait. Pistivel a logika nyelvén érdemes beszélni. Kérdezz sokat tőle, mert a gondolkodását az serkenti leginkább.

A tisztelet vezéreljen, hogy ő maga is tanulja meg tisztelni azt az erőt, ami benne van.

És a tanár nagyon jól tudja, hogy Csanád okos.
Az édesanyja is tudja, hogy Csanád okos.
Az édesapja is, és a húga is tudja, hogy Csanád okos.
Csanád minden osztálytársa tudja, hogy Csanád okos.

Csanád egy két lábon járó lexikon. Mindent tud, ami könyvekből tanulható. Jegyei csak azért a maximálsak, mert nagyobbat egy tanár sem tud adni neki. És mégis, Csanád szünetekben nem jár ki focizni, órán nem levelezik a pad alatt, még a titkos Whatsappos osztálycsoportba sem vették fel. Nem is tud róla, hogy van ilyen. Csanád nem is keresi a társaságukat, hiszen nincs miről beszélgessenek. Az osztálytársai nem értik se az atomfizikát, de még a térmértant is nehezen. Csanád sosem fog egy felmérő alkalmával helyes válaszokat megosztani az osztálytársaival. Mindig az első padba ül, innen látja jól a tanárt, és a tanár is őt. Ami legalább annyira fontos. Hogy a tanár lássa őt, hogy menyire figyel, mennyire mindent tud.

Csanád viszont nem érti a társas érintkezés íratlan szabályait. Mert azt nem lehet könyvekből tanulni. Azt csak társas érintkezés útján lehet. Konfliktusokból, kibékülésekből lehet tanulni, hogy hogyan működnek a veszekedések, hogyan lehet a nézeteltéréseket kezelni, vagy együtt élni velük. Csanád a szabályokat szó szerint értelmezi, nem tud belelazulni, és nem is érti, hogy miért van az, hogy egyszer így, máskor meg úgy kell érteni őket. Így nehéz vele játszani. Kivéve a sakkot, mert azt keni-vágja. De mivel abban is mindig ő nyertes, így nem is szívesen játszik vele senki, mert tuti, hogy ő fog nyerni.

S noha lehet, hogy Csanádban nem fogalmazódik meg sosem, de neki is szüksége van kortárs kapcsolatra.

Segítsünk Csanádnak a nonformális és laza kapcsolatokat megélni, és fejlesszük az életrevalóságát. Jó, jó, de hogyan? – kérdezhetnéd, és a kérdésed jogos, és a válasz nem könnyű és nem egyértelmű a siker.

Tanárként, osztályfőnökként az óráidba vigyél be olyan gyakorlatokat a tanórákban, ahol csapatban kell dolgozni, és ahol fontos lesz az, hogy ki hogyan viszonyul a szöveghez, tananyaghoz. Például irodalomból szövegértelmezésnél legyen az a feladat, hogy osszanak meg a gyereklek olyan személyes történéseket, melyek párhuzamban állíthatóak az értelmezendő szöveggel. Elemezzetek kortárs szövegeket is a tankönyvi szövegek mellett. Osztályfőnöki órákon pedig olyan csoportgyakorlatot játszatok, ahol szükség van a Csanád formális tudására is, de a lazaságra is a megoldáshoz. Hozd olyan helyzetbe őket, ahol fontos, hogy a játékszabályokat ők maguk állítsák fel, és vétójoggal működjön. Azaz mindenkinek el kell fogadni azokat a szabályokat. Vigyél be egy focilabdát és legyen az a feladat, hogy ők, közösen találjanak ki egy játékot ezzel a labdával.

Bátran adj Csanádnak olyan szorgalmi feladatot, melyben arról kell gyűjtsön információkat, hogy a sikeres/híres emberek mitől lettek azok, hogyan éltek. Kérd, hogy gyűjtsön metainformációkat ezekről az emberekről. Olyanokat, amelyeket a sorok közül kell kiolvasni, érzésekről, dilemmákról, nehézségekről.

Szülőként határozd meg a minimum követelményeket, melyek Csanádot a szociális életbe viszik. És mondd meg neki bátran, hogy benne van a pakliban, hogy soha nem fog kényelmes lenni neki ez a helyzet, viszont vannak olyan képességek, melyeket csak így lehet fejleszteni, és melyek az élet elengedhetetlen részei. Csanáddal felnőttként kell beszélni, szereti a logikus érvelést, ezért logikusan magyarázd el neki, hogy mi miért fontos.

Csanád gyakran hiszi az, hogy ő már felnőtt, hiszen rengeteg dolgot tud. De Csanád nem felnőtt, és ezt is érdemes tudatosítani benne, hogy a felnőttséget nem csak a formális tudás jelenti.

És, mint minden egyes emberi lénynek, kicsinek és nagynak egyaránt szüksége van a szeretetre, elfogadásra, így ez legyen mindig a te mozgatórugód is: Csanádot szeretetből, gondoskodásból és elfogadásból fogod olyan helyzetekbe hozni, mely az ő fejlődést segíti.