Tankönny – a kamasz szenvedés

Szerző: Aczél Dóra • Fotók: Grund School • 2024. május 7.

Megosztom:

Tankönny –

a kamasz szenvedés

Úgyvolt, hogy nyári iskola. Nyáron is fel kellett keljenek korán, de nem egetrengetően korán, csak úgy, korán. Kilenckor kezdtünk. A kert még finom harmatos-forma, de ebben a száraz nyárban, inkább csak odaképzeltük a vizes füvet.
Érkeznek. Árad előttük a kamaszságuk minden rettenetes bája, minden szenvedés, ami ebbe a korba össze tud csoportosulni, az ott van, mindegyiknek az arcán. Kávézni akarnának, de hát még nem szabad nekik. Aludnának, de hát már fel kell kelni, igazából jó is itt, csak ne kellene ilyen korán jónak lennie ennek a nyári iskolának. Meg amúgy is: ma reggel a müzli nem volt finom, a rántottát inkább keményebben ették volna, de anya már megint puhára készítette, a szalámi rossz irányban pördült rá a kenyérre, a kakaó meg túl hideg volt. Ha melegebb lett volna az sem lett volna jó.
A harmattalan-harmatos fű is meg miért nem vizes, s ha vizes, akkor meg átázik a lábujjunk.
Szenvedés van.
Ahogy érkleznek a többiek, az arcukon, ha nem is ez a mély fájdalom ül ki, de ragadósságából kifolyólag hamar megfertőzi még azt is, akinek ma különösen ízlett a reggeli és különösen örül a reggel frissességének. Szóval előbb-utóbb mindenki szenved.
Látja ezt a táborvezető. Ejha, nem lesz ebből ma jó dolog. A vonszolást kifejezetten utálja, a savanyú szemeket meg még inkább, az undorra görbülő szájak pedig – nos, az kifejezetten futásra készteti a kamaszoktól ellentétes irányba.
Gondol egyet, és eszébe jut, hogy bizony ő is volt kamasz, bizony-bizony neki is sok volt a saját élete, és az ő szülei sem tudták soha, hogy épp milyen keménységűre sütni azt a rántottát. És eszébe jut az is, hogy a kamaszok különösen nem pókerarcúak, viszont hogy is mondják annak, mikor minden érzés kiül az arcodra, de az mindig ellentétes azzal, amit épp érzel? Egyáltalán: hívják azt valahogy, vagy csak simán kamaszságnak?
A táborvezetőnk elővette a hangosbemondót. Finnyás, erős hangon jó reggelt kívánt. És felvette az arcokra kiült érzések hangulatát. Unottan, szenvedősen, flegmán mondta el, hogy jó reggelt. Aztán még egy jó reggelt, de akkor már hozzá is tette, hogy:
– Ej, dehogy jó ez a reggel! Mert szenvedés van. Látszik, hogy szenvedés van, de ez csak olyan felszíni szenvedés. Szenvedjetek jobban, erősen, ne csak úgy, ímmel-ámmal, tessék azt rendesen csinálni. Fetrengjetek a földön, érezzétek, hogy az élet nagyon rossz!
Harminc kamasz óbégatott, fetrengett a földön, érezte, hogy az élet bizony nehéz.
– Most pedig nehogy kacagni merjetek, ne feledjétek, most rossz nektek, és az nem vicces.
Erre felfele kezdtek görbülni a szájak, a szemek el kezdtek vidáman szikrázni, de a kacagást még nem engedték ki, mert a táborvezető azt mondta, hogy azt nem szabad. Ehelyett fetrengtek még a földön, de volt, aki már csak feküdt. El lehet fáradni a szenvedésben.
– Elfáradtatok a szenvedésbe? Kiszenvedtétek magatokat?
– Igen! Igen! – jött mindkét kérdésre a nagyon egyöntetű válasz.
– Jó, akkor mit szóltok, ha azt csináljuk, ami ma a dolgunk, szenvedés nélkül.
– Jóóóó!
Színcsoportok, programok, ment minden, mint kés a vajban. Ebéd után kérdezték még meg csak, hogy vajon kicsit szenvedhetnének-e még. Erre a táborvezető azt mondta, hogy inkább legyen pihenés, ebéd után úgy illik.
A reggeli szenvedés-performanszot egy édesanya pislogó tekintetében finalizáltuk. Neki sem volt pókerarca, de a meglepettségen kívül nem sok mást tudott leolvasni a táborvezető az arcáról. Nem is volt ott más. Esetleg egy kis tisztelet. A szenvedésnek is van helye, és ideje. És humora. A humor pedig – nos, annál jobb pedagógia ritkán van.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ