Tankönny – Nimród, a nem diagnosztizált

Szerző: Aczél Dóra • Fotók: Grund School • 2024. március 18.

Megosztom:

Tankönny –

Nimród, a nem diagnosztizált

Nimródot egy nyári táborban ismertem meg. Iskolás lesz ősztől, testalkatában nagyobbnak tűnik. Nimród furcsaságai az első napokban kezdtek megnyilvánulni.
Ilyeneket vettem észre:
– Délutánra elfárad. És nem klasszikus módon fárad el, hanem a figyelme fárad, szanaszét lesz, mindenki egy nagy massza lesz neki, minden inger, ami éri nagyra nő, és felgyújtja benne az agresszivitást. Második nap délutánján jöttem rá, hogy ez a fáradtságának a jele, addig én balga – egyszerű agresszióra fogtam.
– A testesebb alkat csalóka. Azt hittem, hogy érettebb, még akkor is, ha a jelentkezési lapjából pontosan tudtam, hogy hány éves és hogy mikor van a szülinapja, azt is. A szemem becsapott, és folyamatosan kellett tudatosítanom magamban, hogy Nimród még gyakorlatilag óvodás, és nem mondjuk harmadikos, mint ahogy azt ránézésre hinni lehet. Ehhez mérten az érzelmi és értelmi intelligenciája sem harmadikos szintjén van. (Nota bene)
– Nimródnak szép, bővített mondatban beszéltem. De Nimród a mondat végére már régen nem figyelt, szaladt el, jobb dolgot keresni, mint egy felnőtt érthetetlen és hosszú hülyeségeit hallgatni.
– A szemkontaktust nehezen veszi fel, még nehezebben tartja. Ezért sokszor „fogócskáztam” vele, mármint a szemem futott az ő szeme után. Nehezen nyertem én ebben a fogócskában, de ha elég kitartó és szúrós volt a szemem, akkor sikerült nekem is.
– A testi kontaktus elől menekült. Ha nem tudott a mondanivalómra figyelni, megfogtam a kezét, amelyre ő éles félelemmel reagált. Rettegett a „veréstől”. Mondom a kezét fogtam meg.
– Második nap délutánján Nimród dühös lett. Nem tudni pontosan mire, de egy követ dobott dühéből a világnak, csakhogy a világ gyerekekből áll, nem talált el senkit, de ez volt az a pont, ahol… felhívtam egy szervezetet, akik spéci gyerekekkel foglalkoznak, hogy meséljek Nimródról és kérjek tanácsot.

Mit csináltam Nimróddal a harmadik naptól kezdődően?

A tanácsok közül mindent megfogadtam. Mégpedig:
– Beszélni a szülővel, és körbejárni, hogy otthon mit tesznek Nimróddal, hogyan kezelik a helyzeteket. Innen rájöttem, hogy a szülők sajnos nem érzékelnek semmi különöset. Nimród kicsi még, néha erősebben kell szólni, hogy megértse amit mondasz, de egyébként nincs semmi gond. Innen tudtam, hogy mostantól megfordítva fogjuk csinálni: én fogok a szülőknek beszámolni arról, hogy mi történt, és hogy hogyan érdemes Nimróddal lenni, nem fordítva. Amennyire elszomorított ez a tény, annyira éreztem felszabadultnak is magam: bármit teszek a Nimród által kialakult helyzetekben, megtehetem, hiszen a szülőktől nem fogok tudni se támpontot, sem kipróbált technikákat kapni, így a kísérletezés joga nálam van.
– Nimróddal egyszerű mondatokban kell beszélni. Nincs semmi cicoma, semmi fölösleges infó. Csak a lényeget, csak tőmondatokban. Ismételni ajánlott, ekkor ugyanazt a mondatot mondjam, ne használjak új szavakat.
– Fontos a szemkontaktust felvenni és benne tartani Nimródot, és ha bajlódnom is kell ezzel, muszáj végigcsinálni, másképp nem fogja érteni, amit mondok.
– Kivonni az aktivitásból, ha zavarja a többieket, folyamatosan figyelni, hogy mikor fárad el, és másfajta aktivitást ajánlani neki. A kertészkedés például bejött. Nem nevezném mondjuk kertészkedésnek, gyakorlatilag a kézi ásós ásás lett az aduász. Nimródnak bármikor a kezébe nyomtunk azután egy kis ásót és elmondtuk, hogy a feladat, hogy minél mélyebb gödröt ásson, lett egy jó fél óránk. A közelébe viszont nem engedtünk senkit, elég volt, hogy az ő feje meg szeme lett tele földdel.
– Délutánra, mivel akkorra már el szokott fáradni, különösen figyeltünk, hogy a társas érintkezései minél kevesebbek legyenek. Még így is lett bőven incidens.
– És az egyik incidensnél jöttem rá a legeslegfontosabbra: beszélni Nimródról a többi gyerekkel. Mert Nimród másságát minden gyerek érzékelte, egyértelműen. És mivel az agresszív megnyilvánulás Nimródnál hétköznapi, ezért a gyerekek testi épsége is veszélybe került. Ilyen helyzetekben pedig a többieket fel kell készíteni megküzdési technikákra.

A többi gyereknek mit mondtam?

A gyerekek (nem, nem csak ők, a felnőttek is) hajlamosak arra, hogy az őket ért bármilyen sérelmet megtorlással kezeljék, az elkövetőt kiközösítik, kinevetik, csúfolják, belemennek értelmetlen konfliktusokba is. Így küzdenek meg azokkal a helyzetekkel, amikre nincs más eszközük. És én megértek minden reakciót, hiszen ez a megküzdésük fontos része. De nem engedhetjük, hogy ez a viselkedés mélyítse a szakadékot és megkeserítse bárkinek is a tábori idejét. Ezért, amikor Nimród nem volt velünk, tábori kupaktanácsot hívtam össze.
Beszélgettünk.
Meghallgattuk a sérelmeket.
Nem bagatellizáltuk a fájdalmakat.
Utána elmondtam nekik, hogy azt képzeljék el, hogy Nimród egy kiskutya.
Mindenki szereti a kiskutyákat.
De ez a kiskutya még nincs megszelídítve, vad, néha harap is. Sokszor el kell neki mondani dolgokat, hogy megértse.
Ha harap, el kell szaladni, és segítséget kell kérni felnőttől. Mert a kutyaharapás nem játék.
Attól kezdve sokkal kevesebb panasz érkezett Nimródra. A gyerekeknek sokszor csak elég volt annyit mondani, hogy „kiskutya” és értették, hogy mi a teendő. Mert a nehéz pedagógiai helyzetek nem csak a felnőtteknek azok, de a társaiknak is. A közös stratégia pedig erősíti a közösséget, és az elfogadást/befogadást.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS