Az Atelier September családi vállalkozás 2013 óta fordít kiemelt figyelmet arra, hogy bükk- és tölgyfa alapú kisbútorokat és ülőgarnitúrákat készít változatos színekben és a trendeknek megfelelő különleges kárpitozással, egy egyedi és sajátos arculatot felépítve. Bútoraik a precíz kivitelezésről és a lágy, mégis markánsnak ható vonalvezetésekről felismerhetőek, de ha úgy kívánod, személyre szabott igényeidnek is könnyedén eleget tesznek, tanácsokkal látnak el, amennyiben szükséged van rá.

A teljes mértékben Romániában, Erdődön, Szatmár megyében készült bútorok egy része helyben, a gyárban is megtekinthető, viszont Nagyváradon, Bihar megyében egy igazán látványos bemutatóteremmel is várják az érdeklődőket, ahol ki lehet próbálni, meg lehet érinteni a vágyott bútordarabokat. Ha te is valami igazán különlegessel és időtálló darabbal dobnád fel otthonod, és biztosítanád családod és vendégeid kényelmét, akkor keresd ezt a helyi vállalkozást bizalommal.

Helyszín: l’atelier by matusinka

A járvány elleni intézkedések miatt nagyon sokan home office-ra váltottunk, otthonról végezzük munkánkat is, így napjaink szinte minden percét otthon töltjük. Ezért nagyon fontos, hogy lakásunk minden része megfelelően legyen kialakítva, de főként a pihenést szolgáló hálószobánk otthonos legyen, biztonságot sugározzon, hogy megszabadulhassunk a stressz okozta napi fáradalmaktól. Nézzünk körbe és gondoljuk át mit tehetünk annak érdekében, hogy kellemesebbé varázsoljuk a hálónkat.

A nagy felületű gardróbszekrények elveszik a teret, de ha nem rendelkezünk külön helyiséggel a ruhatárunk elhelyezésére, gondoljuk át, szükség van-e tükrös felületű ajtókra, ugyanis gyenge fény mellett is megzavarhatják a nyugalmat. Ajánlott bútorok a hálószobában: ágy, pihenő fotel, éjjeliszekrény és komód.

A színek is nagy hatással vannak kedélyállapotunkra, fessünk visszafogottabb színeket a hálószoba falára, a lágyabb, pasztell színű textilek nyugalmat árasztanak. Cseréljünk gyakran ágyneműt, ugyanis a friss illat növeli a komfortérzetünket. Ezt a hatást a függöny gyakori tisztításával is elérhetjük. Kerüljük az élénkvörös, élénksárga és sötétlila túlzott használatát, mert kellemetlen ingereket keltenek. A sötétbarnának és a szürke színeknek lehangoló hatásuk van. Kimondottan figyeljünk a színek és a textileken megjelenő minták összhangjára, mert az szintén elősegíti a pihenést.

Itt a december, közeledik a karácsony, a szeretet ünnepe. Ilyenkor igyekszünk a lakásban is ünnepi hangulatot teremteni. Általában a nappalira fektetjük a hangsúlyt, de a hálószobába is be lehet vinni egy kis karácsonyi dekorációt. Remekül feldobja egy égősor a hálószobát a téli időszak hosszú estéin. Elemes változatok is kaphatók, ezek bárhová elhelyezhetők, nem gond, ha nincs aljzat a közelben.

Tartsuk tisztán a hálót, igyekezzünk, hogy fölösleges dolgok ne terheljék a teret, hogy csak a kikapcsolódásra lehessen koncentrálni. Ha figyelmet fordítunk a fentiekre, kényelmes, otthonos hálószobát alakíthatunk ki, ahol nyugodtan pihenhetünk.

Általában három forgatókönyv szerint élhetőek meg ezek a koronanapok.

Az ilyen napoknak általában csak a végét várom és Izaura sorsát megszégyenítve nyaldosom esténként a szabad akaratom csonkká szabdalt szárnyait. Mások bezzeg büszkék lennének a gyerekeikre és nem foglalkoznának az előre főzésen, takarításon, mosáson, ruha összehajtogatáson, rendrakáson kívül már semmi mással. Hiszen egész nap azzal törődtek, ami igazán fontos. Tisztában vannak azzal, hogy ez az anyák sorsa és csak teliholdas éjszakákon bugyognak fel álom formájában az anyaságon túlmutató vágyaik. Ezekről nem beszélnek senkinek, még önmaguk elől is eltitkolják. De néha, ismeretlen okokból, egy másodperc töredékére csak úgy összeszorul a gyomruk és légszomjuk lesz egy átlagos kedd délután. Aztán minden megy tovább, sül a pizza, élére vasaltak a ruhák, elégedettek és pirospozsgásak az otthon főzött gyurmából gótikus templomokat formáló gyerekek.

Kettő.

Napközben dolgozom, végzem a feladataim, abban reménykedve, hogy a gyerekeim jól játszanak magukban. Elalvás előtt esti mesét olvasok nekik. Egyszerű és hatékony módja annak, egyrészt, hogy a lakásban végigkövethető legyen, merre tevékenykedtek a gyerekek, másrészt meg, hogy egy szabályozott épületrobbantás élethű látványát tudjuk megcsodálni a nappalinkban. Az ilyen napok után a gyerekek éjszaka rendszerint felébrednek, elképzelésem sincs, hogy mi frusztrálja őket és hogy feldolgozták-e már azt szerepjátékkal. Napközben önállóak a gyerekek, ami remek dolog, de talán időnap előtt leválunk egymásról.

A felnőttek a felnőttek dolgait, a gyerekek a gyerekek dolgait végzik és nem szólnak bele egymás ügyeibe. „Ez a felnőttek dolga” — még visszacseng a fülembe és látom is azt a rengeteg fontos teendőt, amiket gyerekszemmel nem tudtam felmérni, de hatalmas horderejű problémák voltak, mint a közköltség fizetés. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy a felnőtt dolgokat valaha meg fogom érteni, sőt le fogom tudni utánozni. Ezeket a magaslatokat, ahol a felnőttek voltak gyerekkoromban, mi, gyerekek, nem tudtuk elérni, ezért nem is próbálkoztunk azzal, hogy a szüleink példáját kövessük. Elérhetetlen volt számunkra mindaz, amit képviseltek. Pár év múlva meg szemforgatva kérdezték egymástól a tanácstalan szülők, hogy kire ütött ez a gyerek…

A fenti két forgatókönyv egyvelegéből nagyjából ki is alakulnak a békeidőbeli szokásaink és mindennapjaink. Reggel elválunk egymástól, a felnőttek végzik a felnőttek feladatait. Nem ismerik a gyerekeik mindennapjait, mert az óvoda, iskola utáni edzést, balettet, korrepetálást már csak a vacsora és lefekvés követi. Reggel elválunk egymástól, a gyerekek végzik a gyerekek feladatait. Nem ismerik a szüleik mindennapjait, mert a munka, a bevásárlás utáni házi munkát, rokonlátogatást, ügyintézést már csak a vacsora és lefekvés követi. És gyakorlatilag elélünk egymás mellett.

Nem értjük a gyerekeink viselkedését, mert nincs időnk rájuk figyelni a rengeteg program és tennivaló között. Nekik meg fogalmuk sincs arról, hogy mi a szakmánk, mik a kötelezettségeink, világnézeteink, érzéseink, mert ezek nem rájuk tartoznak.

Közben mosolygunk egymásra, mert a biztonság látszatát fenn kell tartanunk, nem varrhatjuk a gyerek nyakába a világ baját. Nem aggódunk, nem sírunk, nem panaszkodunk a gyerek előtt, így nem is mutatjuk meg neki, hogyan kell kezelnie a félelmet, örömet, bánatot. Érzelmileg sterilen nevelünk, hogy védve legyen az a gyerek. És mert alapjáraton magunkkal sem vagyunk őszinték az érzelmeinkkel kapcsolatosan. Elhessegetjük a rossz gondolatokat ahelyett, hogy feldolgoznánk, elfogadnánk őket és a gyerekeink előtt felvállalnánk a tényt, hogy mi is emberből vagyunk. És amikor fény derül arra, hogy nem csupa márvány és csillogás anya meg apa, amikor mondjuk egy világjárvány nyújtotta aggodalmak alatt roskadunk össze pont a gyerek előtt, mert ugye otthon van, akkor a gyerek is kicsit összeomlik az alatt a számára ismeretlen és értelmezhetetlen érzelemhalmaz súlya alatt, ami egyszerre zúdul rá.

A harmadik forgatókönyv egy ideális világban zajlik, amikor a gyerek és a szülő együtt él.

A szülő tud néha dolgozni, a házi munkát többnyire együtt végzik. A gyereknek van feladata és van közös játékidő. A gyerek látta már bánkódni és dühöngeni a szüleit, közben a szülők elmagyarázták, hogy mi bántja őket, mi esik rosszul nekik, és hogyan teszik túl magukat ezeken a kellemetlen érzéseken. Ez nem csak a szülőknek segített a vigasztalódás gyógyító folyamatában előre haladni, de a gyerek is tudatosította, hogy az érzelmeket meg kell élni, fel kell dolgozni és végül el kell őket engedni.

Ebben a ideális világban kiegyensúlyozott a gyerek és csak ritkán követelőzik. A felnőtt még mindig nem tudja elvégezni az összes dolgát, mert még mindig túlvállalja magát. Állandó zaj van a lakásban és újratervezés. Nincs leszögezett program, hanem az egymásra figyelés határozza meg a mindennapi rutint, amit végül is nem is lehet rutinnak nevezni, esetleg egyfajta rendszernek a káoszban.

A társadalmi keretek közé préselődve elfelejtettünk együtt élni. Vagy talán sosem tanultunk meg. Egy fedél alatt külön élünk. Külön gyerek és szülő, külön férj és külön feleség. Külön önmagunktól, külön a vágyainktól, ránk varrt, kényelmetlen szerepekben.

Talán pont ezt kellene újraértelmeznünk. Hogy hogyan legyünk igazán együtt. Talán újra meg kell ismernünk önmagunk, az igényeink, az értékrendszerünk és a viszonyulásunk a jelen társadalmi normákhoz. Talán pont most jött el az ideje annak, hogy újrarendezzük életünk, de ezúttal próbáljuk meg olyanra faragni, hogy ha netán benne kell majd élnünk akár több hónapon keresztül is, ne legyen az egy kínszenvedés.

Milyen lecke van mára? Ó, ez nagyon könnyű. Nem is kell segítség, egyedül is megbirkózom vele. Majd megcsinálom picit később. Még van egy kis dolgom. Hogy milyen dolgom? Hááát… játszanom kell még egy kicsit. Mindjárt nekiállok a házinak.

Nagyon megéheztem.

Nincs egy kis csoki?

Rendes ebédet nem kérek.

Na mégis megéheztem.

Ebédelhetünk. Most annyira tele van a hasam, nem tudok gondolkodni.

Pihenek egy picit, jó? Aztán hamar nekikezdek azoknak a gyakorlatoknak.

Valami édesség nincs?

Egy pillanat és a leckét is leírom. Csak találjak meg valamit. Úgy emlékeztem, ebben a dobozban van az a kedvenc kövem, amit a tengerről hoztunk. Hogy mire kell? Hát csak látni akartam és a nyárra gondolni. Mielőtt leülök leckét írni. Jaj, dehogy kell segítened. Megoldom én egyedül. Te csak dolgozz nyugodtan. Most egy kicsit tornászni fogok, csak finoman ugrálok. Igen tudom, a szomszéd bácsi. Kimehetek görizni az erkélyre? Olyan szépen süt a nap.

Tudod a gyerekeknek nagyon fontos kint lenni a levegőn. A lecke? Hát az is meglesz mindjárt. Kicsit bekapcsolom a tévét, csak 5 percre. Ma van az a kedvenc sorozatom, amit nagymamánál szoktam nézni. Jó, ígérem, utána az a lecke is meglesz. Nem nagy ügy. Már vacsoraidő van? Látom, hogy már kezd sötétedni, de még rengeteg idő van lefekvésig. Pár perc és nekiugrom a házinak is. Előbb még írok két sort Evelinnek is. Most küldött valami jópofa filmecskét. Annától is megkérdem, hogy mitcsi. De aztán ki is kapcsolom a telefont. Még megkérdezem Evelintől, hogy ő már kész van-e a házijával? Most már ideje nekifognom. Megöntözöm előtte a virágokat. Már nagyon kókadoznak szegénykék. Megetetem a hörcsögöt is.

Erről jut eszembe, hogy nekem is kellene vacsoráznom. Majd vacsora után elkészítem a házit.

Megyek fogat mosni.

Már a pizsamámat is felvettem. Kezdek nagyon álmos lenni.

Anya, nekem van házim!

Nem tudok lefeküdni, amíg nincsen meg. Holnap újat küldenek és azzal kell foglalkoznom.

Jaj, de sok van és milyen nehéz. Nem is tudom egyedül megcsinálni.

Segítsen már valaki!!!

forrás: székely hírmondó

Március 11-től nincs szokványos tanítás az oktatási intézményekben. Egy hétre rá bevezették az iskolák az online otthonoktatást, több-kevesebb sikerrel. Az elmúlt egy hónap megizzasztott szülőt, diákot, tanárt. Egy szemléletformáló, inspiráló beszélgetést követhettek az érdeklődők az online térben április 2-án, amelyben meghívottaink a román oktatási rendszer aktuális helyzetére, a krízisre mint lehetőségre, az online oktatás lehetséges irányaira reflektáltak. Egy értelmezési keretet, megnyugtató szálat szerettünk volna felvázolni. Úgy gondoljuk, a meghívottaink által ez sikerült is. Megpróbáljuk összefoglalni a másfél órás beszélgetést a teljesség igénye nélkül, habár azt az élményt, amit a követése nyújtott (egyik meghívottunk úgy fogalmazott, hogy „olyan volt mint egy jó kávézás!”), nem adhatja vissza egy írott cikk, de a következtetések levonására, összegzésre szükség van.

Mindnyájan aktív szereplői társadalmunknak, és ebben a csak fizikálisan lecsendesedett időszakban is nagyon aktívak otthonról. Sokuknak át kellett alakítani a munkavégzés kereteit, de ugyanúgy sokat dolgoznak és segítenek másokon, ügyeken, ahol tudnak. A meghívottaink optimistán látják ezt az időszakot: kihívásként, feladatként és lehetőségként fogják fel, minden érintett kategória szempontjából. Lehetőség ez a tanároknak, diákoknak és a családoknak egyaránt. Kati szerint vigyázzunk mit kívánunk. Családja most kipróbálhatta az otthonoktatást, amivel már rég „szemeződik”, most megkapta. Rájött, hogy ez nem nekik való, nem az ők útjuk.

A problémák

Ezeket mind tapasztaljuk, nem is taglalnánk sokat őket, de lássuk mit említettek a meghívottaink:

Köllő Zsófia, a pedagógusok szövetségét képviselve úgy látja, hogy most derült ki, miben nem vagyunk jók, mit nem csinált jól eddig a tanügyi rendszer, mit mulasztott el. Például nem tanította meg a rengeteg technikai lehetőség használatát a tanároknak, a diákokat nem tanította meg önállóan tanulni, és a biztonságos internethasználatra sem. Ugyanakkor most mutatkozik meg leginkább, hogy a rendszer nem bizalom- és felelősségalapú, ami ilyen helyzetben elengedhetetlen lenne.

Mert a tanár bizonyítani akar, elsősorban a felettesei felé, hogy le legyen fedve: ő az anyagot leadta, úgy ahogy, de továbbadta valamilyen online felületen. A szülők felé is, hogy íme, dolgozom, most is. Nem bíznak a gyerekben, ezért számonkérnek, sok feladatot adnak, követelnek. A szülők nem bíznak az iskolában, hogy meg tudja oldani ezt a helyzetet, nem bíznak a tanárban (túl sok/túl kevés amit küld, követel stb.), és a gyerekben sem, hogy meg tudja tanulni amit kell, vagy majd be tudja pótolni ha kell, és jól alakul minden. Valamint magukban sem bíznak, hogy ők otthon kézben tudják tartani a gyerekük oktatását. A szervezet pedagógusoknak nyújtott programjai meghiúsultak, ehelyett anyagokat állít össze, amikkel segítheti őket, videókat gyűjt egybe. Kellemetlen érzés számára, hogy eddigi munkája egyik napról a másikra megváltozott, a programok, amiken dolgozik, nem valósulhatnak meg, de próbál alkalmazkodni.

Czirjék Katalin elsősorban azt a platformot hiányolja, ahol a gyerek-tanár-szülő hármas tud kommunikálni. Nincs kapcsolata a gyerekei tanáraival, és ezt leginkább a gimnáziumi osztályos gyerekénél érzékeli, mint mondja: egy tanítónőt még fel tudsz hívni telefonon, ha probléma van, ha visszajelzés kell, de 8–10 tanárral nem tudsz így kommunikálni, nem tudod jelezni a gondjaidat, nincs meg az a felület, ahol a szülő és tanár tud beszélgetni, vagy ahol a diák és tanár tudna beszélgetni, ami empirikus lenne, tapasztalati, teljesen más szituáció, mint amikor csak egy üzenetét olvasod el a tanárnak, vagy csak a konkrét lecke és feladatok jutnak el a gyerekhez, a szülőt teljesen kihagyva az egészből. Hiányzik a reflektálás lehetősége.

Márton Zsuzsa a „minden rosszban van valami jó” elvet követve, az utóbbi hetek pozitív példáira hívta fel a figyelmet. Úgy tapasztalja, hogy mindenütt egyformán nehéz most a családoknak, de rengeteg olyan pozitív példa van, amely segíthet, ami ebből a kényszerállapotból született, és szerinte ezekre kell figyelni most. Példaként említ egy olyan családi online vetélkedőt, ami a Kárpát-medencei magyar családoknak szól (Hazám a címe), és erősítheti ezekben a időkben is a magyarságtudatot, a hagyományok és tág hazánk megismerését. Ezt a játékot a családszervezetek szövetsége szervezi, tehát a civilek is dolgoznak, nem állt meg az élet, működnek tovább.

Kádár Anna szerint a kaotikus hetek lassan lezárulnak, és csökken most már a feszültség. Eddig mindenki a „teli fészek szindrómában” (az üres fészek szindróma ellentéte, ami az a helyzet, amikor a gyerekek felnőnek és kirepülnek a családi fészekből) szenvedett. Maga az a helyzet, hogy minden családtag egyszerre, egy időben, egy lakásban van hosszú ideig, már magában feszültséget kelt. Hogyan strukturáljuk a napot? Hogyan találja meg mindenki magának a kis sarkat, ahol végezheti nyugodtan azt a tevékenységet, amihez egyedül kell lennie, legyen az munka vagy tanulás, vagy csak kikapcsolódás? Kövessük a híreket vagy ne kövessük? Anna úgy látja, most jött el az újraszerveződés ideje, amikor kezdjük visszanyerni az egyensúlyt, és kezdik megtalálni az emberek a biztonságérzést, amit hetek óta elvesztettek. De kezdenek kialakulni a rutinok, új szokások, új rendek a mindennapjainkban.

Frigy Szabolcs szerint az is nagy gondot jelent, hogy az egész világ a koronavírustól hangos, a külvilág csak ezt zúdítja ránk, mintha más nem is létezne az életünkben. És ha egy időre el is ragadta a figyelmünket és energiáinkat ez a téma, de a fókuszt muszáj áttennünk másra, a teendőinkre, a feladatainkra, a céljainkra. Mert ha hagyjuk, akkor felőröl a járvány téma, ezért kell máshová tenni a fókuszt.

Mégis, mire jó ez a helyzet?

• Fejlődés: fejleszthetjük az együttérzésünket, például a tanárokkal, akiknek ugyancsak nem könnyű ez a helyzet, hisz a saját családjuk mellől kell „tanítaniuk”, akár több korosztályt is, egy számukra eddig idegen felületen, idegen eszközökkel, új módszerekkel.

• Együtt tanul tanár és diák — kiismerni és használni az online világ adta lehetőségeket (prezentációt készíteni, fényképeket, videókat, elküldeni több személynek, feltölteni, linkekkel dolgozni, anyagokat keresni interneten stb.)

• Kihívás, ami a problémamegoldó készségünket fejleszti: Románia le volt maradva az online oktatás területén, most kényszerítve megtudtuk, mi az. Bizony kihívás maga az eszköz és programok használata is, de teljesen más viszonyulást is jelent: jobban le kell kötni a gyerek figyelmét, mert nincs meg a személyes fizikai jelenlét. Márton Zsuzsa optimista: szerinte belejövünk, megtanuljuk!

• A rugalmas alkalmazkodóképesség kialakítása: élesben fejleszthetjük ezt a gyerekeinkben. A pszichológus szerint azokban a gyerekekben és felnőttekben nagyobb a rugalmas alkalmazkodóképesség, ami különböző helyzetek jobb „elviselését”, kezelését vonja maga után, akik ismerik családjuk történetét, van saját meséjük: honnan jöttek, kik ők, kik a családban a felmenőik, vannak történeteik, amik a családtagokkal kapcsolatosak, van az egyén mögött egy történet. Ebbe lehet kapaszkodni. A váltakozó narratívájú történetek a leghasznosabbak: jól voltunk, aztán történt valami baj, de megoldottuk, kimásztunk a bajból így és így. Ez arra tanítja tudat alatt az egyént, hogy a problémák megoldhatóak, ha van egy jó állapot, az sem tart mindörökké, jöhetnek bajok, de ezek elmúlnak, ki lehet mászni a gödörből, volt már rá példa a családban.

A gyerekek is fontos dolgokat tanulnak:

• ne vegyék készpénznek és állandónak a jólétet. Voltak idők, amikor bizony sorba kellett állni az élelemért, mert nem volt elég, nem jutott bármennyi, és ezekről az időkről lehet nekik most mesélni. Arról beszélgethetünk velük, hogy a fogyasztói társadalom nem egyetlen és azonos az egész világon, és nem magától értetődő. Lehet mesélni más korokról: például a kommunizmusról, a szülők és nagyszülők gyerekkoráról.

• a gyerekek látják a szülőt más, nem megszokott helyzetben, tanulják, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni. Hogyan dolgozza fel a szülő, ha kevesebb a bevétele, milyen túlélési stratégiákat dolgozunk ki, mennyire veszi komolyan a szülő az előírásokat, hogyan viszonyul a politikához, a hatalomhoz stb. Ezekben mind mi nyújtjuk a példát gyerekeinknek, akik — nem is hinnénk — de nagyon figyelnek, és a mintát leveszik.

Felmérhetjük az erőforrásainkat, mi van még a tarsolyunkban? Kialakíthatunk egy A, B és C tervet: mi történik ha kevesebb jövedelmünk lesz, mi történik, ha megszűnik a munkahelyünk, vállalkozásunk? Hogyan változnak a családi szerepek és feladatok az új helyzetben, ha hosszú távra kell berendezkedni? Ki marad otthon a gyerekekkel, ki tanul a gyerekekkel? Ki látja el és gondozza a nagyszülőket, hogyan tartjuk a kapcsolatot a rokonokkal, barátokkal? Hogyan tudjuk ünneppé tenni az ünnepet, a szokásainkat, rítusainkat közösség nélkül?

A fogyasztói társadalom mítosza kollektív megtapasztalás. A mostani generációknak ez a helyzet kollektív generációs megtapasztalás lesz, egy közös pont, történet lesz mindenki életében, ahogy kollektív megtapasztalások voltak sokaknak a világháborúk, vagy éhínség, a kommunizmus.

Egymásra figyelés – most el tudunk egy kicsit csendesedni, el tudunk távolodni a világ zajától és tudunk figyelni egymásra, a családtagjainkra, a barátainkra, rokonainkra

A fátyol fellibben. Az eddigi szakadékot szülők és pedagógusok között most talán ellensúlyozza az, hogy a szülők beleláthatnak a tanár munkájába, hogy valójában milyen aspektusai is vannak a tanári pályának, mit „dolgoznak” az oktatók nap mint nap, a jelenlegi helyzet kicsit varázstalanítja a pedagógusi munkát. Rávilágít arra, hogy nem a barikád két oldalán állnak a szülők és pedagógusok.

Eszközök, megoldások

• A pedagógusszövetség szerint most a végzősökre kell fókuszálni. A többi korosztály majd behoz, bepótol, tömbösít. De a végzősöknek fontos, hogy ne veszítsenek évet, hogy tudják sikeresen venni az előttük álló vizsgákat, ezért feléjük irányul nagyobb figyelem.

• Fel kell adni a tananyag „szentségéből”, amire sok tanár alapoz. Sokkal fontosabb az életben szükséges készségek és képességek kialakítása, és most ezeknek kell nagyobb teret adni, mint magénak a tananyagnak. A túl sok fölösleges információból le kell vágni.

• Új kompetenciák kialakítására kell törekedni. Például arra, hogy hogyan látjuk el magunkat, ha nincs a boltban mindenféle élelem Hogyan kell élelmiszert megtermelni, hogyan kell kenyeret sütni?

• Vannak olyan oktatók, akiknek kifejezetten előnyükre válik, hogy nem kell személyesen találkozniuk a diákokkal, vannak, akik az online térben ügyesebbek, inkább az ő közegük.

• Beszéljünk arról, hogy milyen, amikor nem fogyasztói társadalomban élünk.

• A pedagógusképzés most felmérheti: mit kell tanítani a pedagógusoknak? Az online oktatáshoz szükséges felületek használatát például, ami eddig teljesen kimaradt a képzésükből.

• Az oktatóknak is hiányoznak a diákok, hisz ki más ad ihletet és motivációt a tovább dolgozásra és kitartásra egy pedagógusnak, ha nem a gyerekek? A jelenlegi helyzetben akár jobban is megismerhetik a diákjaikat a pedagógusok: látják őket pizsamában, az otthonukban, azt a környezetet, amivel másképp nem találkoznának, csak ha videochat beszélgetésbenm vesznek részt vele.

• Kell a beszélgetés, a reflektálás arra a helyzetre, amiben most élünk. Ez is egy lehetőség: kommunikáció kezdődhet az érintett felek között, ami mindig előremozdít és minden fejlődésnek, jobbításnak a kezdete. Mint a Matusinka által szervezett beszélgetés is.

• A tanulás tanítása — tanulási módszerek, mechanikák megtanulása/megtanítása.

Miről marad le?

Ha mindezek után sem tudjuk optimistábban szemlélni a jelenlegi helyzetet, akkor próbáljuk elengedni félelmeinket az oktatással kapcsolatban, mert az aggodalom és félelem nem tesz jót. Kérdezzük meg magunktól: miről marad le a gyerek? Valóban pótolhatatlan az, amit elveszít? Veszít valamit egyáltalán? És mi az, amit nyerhet a helyzetből? Mérlegeljünk.

A végső jó tanács

Gyakoroljunk toleranciát, bizalmat hitet: elsősorban magunkban, aztán a gyerekünkben, a pedagógusban, egymásban. Czirjék Kati szerint nagyfokú tolerancia kell azért, hogy ne „bolonduljon meg senki”. A szociológus azt tanácsolja, hogy készüljünk fel a változásra, mert ha van változási lehetőség, akkor most fel lehet rá készülni!

És végezetül: a meghívottaink által ajánlott fogalmak, amiket tegyünk ki a fürdőszobai tükörre, és nap mint nap olvassuk el

• Lásd meg a csodát a mindennapokban! – a szerendipitás a mindennapok csodás véletlenét jelenti, egy optimista filozófia, amivel ismerkedhetünk, barátkozhatunk.

• Bizalom, felelősség!

• Irányítsd a viselkedésed! – jelen helyzetben nem csupán a viselkedésünk fontos, hanem az is, hogy irényítani tudjuk a viselkedésünket.

• Elmúlik!

A teljes beszélgetés megtekinthető itt.

A minimalista életmód azonban nem könnyű, főként egy olyan társadalomban, ahol pár évtizede még a tárgyak birtoklása jelentette az értéket. A tárgyak felett gyakorolt hatalmunkra, a birtoklásra ma kicsit mélyebb önismerettel nézek, mint annak idején a kilencvenes években. Mikor elkezdtek beáramlani hozzánk is a nyugatról érkezett „kincsek”, nagyon távol állt tőlünk a minimalista felfogás, halmoztuk a tárgyakat, mert végre megtehettük. Lenyaltuk a nyugati autóról is a port, csak azért mert nyugati volt, és az utcánkban állt. Azóta kitágult a világ előttünk, és tárgyak helyett vagy mellett élményeket is gyűjtünk, felhőben tárolunk, sokat akarunk utazni. Az X generáció tagjaként digitális bevándorlónak nevez a szakirodalom. Elfogadom és használom a huszonegyedik század digitális eszközeit, de elevenen él bennem a közösségi média előtti élet. A szüleim, a baby boom-nemzedékből valók birtokolták a nehezen megszerzett tárgyaikat, ám a mi nemzedékünkben és a következőkben egyre többen vágyunk arra, hogy érzéseinket és élményeinket birtokoljuk a dolgaink helyett.

Tárgyakat kiválogatni, megszabadulni tőlük, illetve rutinokat egyszerűsíteni hasznos és jó hatással van a lélekre. Számomra a minimalista életmód azt jelenti, hogy tudatosan tervezek a mindennapokban, meggondolom a vásárlásaimat, előre listázom a teendőket, és mielőtt megvennék valamit, megkérdem magamtól, hogy valóban szükséged van-e erre, vagy csak hirtelen megtetszett, és amint megszerzed, már nem is kell, mert csak erre az érzésre vágysz, amit a vásárlás ad ebben a pillanatban? Ha teljesen önazonos akarok lenni, magamnak és az olvasóknak is be kell vallanom, iszonyúan nehéz ezt mindig megtenni, ezért éppen elégszer felülírja az élet — azaz gyerekek, fáradtság, betegség, kompromisszum, mások elvárásai — a tudatos tervezést. De törekszem rá, becsszó.

A tárgyaimhoz nem ragaszkodom, ezért könnyen elajándékozom, eldobom, újratervezem azokat. Nyilván, vannak nagy szerelemnek tartott dolgok az otthonunkban, amelyektől nem áll szándékunkban megszabadulni. Ilyen az afgán kilimszőnyegünk, a kilimpárnák, a sok növény, a könyveink. Ezek a személyiségem részei, ettől vagyok én én, és nem egy beskatulyázott robot. A tárgyak elengedésének művészete tanulható, én sem ezzel a képességgel születtem.

Nem megy egyik napról a másikra, és ezt ne is várjuk el magunktól, mert azt megbánjuk. Elöljáróban érdemes követni olyan bloggereket, vloggereket, akiknek már jól megy, és minőségi, inspiráló tartalmakat gyártanak. Majd csak ezután essünk neki a saját tárgyainknak, és kezdjük a legszemélyesebbel, talán a ruháinkkal. De semmiképpen ne életünk párjának dolgaival. Ezután jöhetnek mondjuk a dekorációstárgyak és a konyhai eszközök — legalábbis nálam ez a sorrend vált be.

Minimalistának lenni a lakberendezésben nem azt jelenti, hogy lemondunk a kényelemről, és a bútorok dizájnja mindent felülír, hanem azt, hogy kevesebb tárggyal vesszük körül magunkat, és ezáltal nem tűnik túlzsúfoltnak az otthonunk.

A jó minimalista otthon eklektikus, azaz kombinálva van egy másik stílussal, hangulattal, például a bohémmal, a rusztikussal vagy keleties darabokkal. Ezáltal megbomlik a merevség, otthonosabb lesz a környezet. Segít ebben a természetes anyagok használata, a fa és a növények beemelése a térbe, a nem túl rikító színek használata. A lakberendezésben is érvényes az elv: a kevesebb több. Ha kevesebb olyan tárgy vesz körül, amihez érzelmek fűznek, akkor azok, amik ott vannak, nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem terhel le érzelmileg a sok apró tárgy, és nem utolsó szempont — három gyerek és egy férj mellett — az sem, hogy rövidebb idő alatt tudok elpakolni, kevesebb tárgyról kell letörölnöm a port. Már ezért megéri.

Közben ribizlilevet szürcsölünk a teraszon. Csend és nyugalom van mindenhol. Gyermekkacaj hallatszik a kétszobás farm közel 3 hektáros területéről, talán az erdei játszótérről, ahol kötélpálya, különféle ügyességi mászókák, hinták és csúszda várja a gyerekeket, vagy némely gyermeklelkű felnőttet. De, az is lehet, hogy madártollból és sárból a patakban gátat építenek, az erdőben barangolnak, vagy csak céltalanul, nevetve szaladgálnak. A közelünkben kecskék és szárnyasok élik a mindennapjaikat, úgy tűnik nagyon békésen. A felhőket nézzük, közben néha el-elnevetjük magunkat. Majd biciklivel nekivágunk a domboldalnak. A Réz hegységet átszelő hosszú, kanyargós út közepén, az egyik legkiemelkedőbb tetőn egy hagyományos szlovák házból átalakított kétszobás, modern és stílusosan kialakított panzió konyhájában pihenünk meg. Itt a változatosság kedvéért almalevet iszunk. Az ablakból szinte teljes hosszában látható a Berettyó dimbes-dombos vidéke. Közben elképzeljük, hogy milyen lehet ezen a vidéken dolgozni, pihenni, élni:

Tél van.

Minden olyan nyugodt és természetes. Mintha megállt volna az idő. És mégis minden nap mennyire más. Fehérség van, és a meleg szobából olyan jólesik itt kint felüdülni.

Tavasz van.

A vad cseresznyefák és nárciszok virágainak gyönyörű látványa és ellenállhatatlan illata fogad. Kecskegidák szaladgálnak az udvaron.

Nyár van.

Egyre pirosabb a málna, szamóca és ribizli, sötét színekbe borul azáfonyás, lila virágait ontja a levendula. A vad cseresznyefák gyümölcse különlegesen édes. A kakukkfű csodás illatot áraszt.

Ősz van.

Frissen fejt tejet és frissen készült sajtot, házi kolbászt és sonkát lehet kóstolni. A kicsi almafák égő pirosra festett almák sokasága alatt roskadoznak.

Itt még közel érezheti magát az ember a természethez, igazán átérezheti az évszakok váltakozásának szépségeit, a természet megújító, felfrissítő és felüdítő hatását, a levendula illóolaj illatát, ribizli- és almalé természetes zamatát, alma-, ribizli-, áfonyalekvár és a bioélelmiszerek páratlan ízét. Talán a saját életéhez, önmagához és valódi vágyaihoz is közelebb kerülhet egy kicsivel.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Egy jó otthon nem hivalkodó, nem „menőzik”, nem másoknak készül, nem rivalizálásból és magamutogatásból születik, mint a bánffyhunyadi paloták, hanem azért, hogy a benne élőket mindennap elkényeztesse, megnyugtassa, feltöltse, tükrözze.

Vagyis ha például egész évben a nappalinkban tartanánk egy fenyőfát, gömbökkel, Mikulás-fejekkel, csillámporos angyalokkal feldíszítve, akkor talán giccsnek tűnne, de karácsony körül mégsem egyből a giccsre asszociálunk. Az otthon berendezésekor nem feltétlenül az a giccses, ami nem odaillő, hanem inkább az, ha túlzásokba esünk, és ez a minőség rovására megy. Pár éve bemutatták Donald Trump és Trumpné otthonát: nem az volt a meghökkentő benne, hogy az orosz cári palota csillogását, barokkos bútorokat, szökőkutat, aranyszobrokat és még egy Renoir reprodukciót is felvonultattak a new yorki felhőkarcolójukban, hanem hogy mindezt az ízléstelenséget egyszerre kell vizuálisan befogadnunk.

Mindenkinek megvan a maga giccse, szerintem az ízléstelenség ott kezdődik, ha ezt eltúlozzuk. Még nem válik ízléstelenné a tér azáltal, ha egy nem odaillő tárgyat helyezünk el, inkább egyedivé, mókássá, kreatívvá tesszük a teret ezzel. De ha telerakjuk aranyszobor-utánzatokkal, plüssállatokkal és még egy élénk narancssárga és élénk zöld (átlósan elválasztva) fallal is megfejeljük a hálószobánk dizájnját, lehet, hogy kissé ízléstelen hatást keltünk ezzel.

Az ízlés nem egyetemes és nem objektív, de fejleszthető, és velünk változik.

Régen szerettem a sok apró, színes dekorációt, ma már jobban szeretem, ha kevesebb tárgy vesz körül. Öt éve még nem festettem volna mélyzöldre a fürdőszoba mennyezetét, ma már ott vírit ez a szín a plafonon, és mindig vizuális izgalommal tölt el, ha ránézek. Tanulságom: legyünk nyitottabbak a lakberendezésben is, mert lehet, hogy amit ma teljesen elutasítunk, holnap már szeretni fogunk.

A szülők több nagyvárosban is éltek, tanultak, igyekeztek megfelelni az adott kor társadalmi elvárásainak és diktált tempójának. Majd egyszercsak úgy döntöttek, hogy kivonulnak ebből a társadalomból, pontosabban visszavonulnak arra a helyre, ahova a gyökereik nyúlnak vissza. Azóta pedig az oly sokszor beteg társadalom megy ki hozzájuk kicsit gyógyulni, megnyugodni, inspirálódni.

Honlapjukon így kezdődik a Rose Hip Hill története: „Amikor már túl sok a füst, túl nagy a zaj a városban, az ember nem egyszerűen csak vidékre vágyik, hanem egy olyan helyre, ahol tisztes távolságra helyezkednek el a szomszéd házak, a gyalogosok nem bámulnak be az ablakodon, és az autók sem verik a port a házad falára. A gyermekeidet nyugodtan kiengedheted saját játszóteredre, ami maga a természet. Ritka az ilyen hely manapság, kész csoda, ha találsz egyet. Nemrég még ritka volt az átutazó is erre, a kátyús, járhatatlan út, megóvta ezt a helyet a túlnépesedéstől. Néha mégis átvágtunk a sok helyt leszakadozott, kanyargós úton, csak azért, hogy megcsodáljuk a tájat, hogy messze lenézzünk a völgybe. És amikor már gyermekeink szeme is kezdett kinyílni a szépre, önkéntelenül felkiáltottak: költözzünk ide!

Hát ide költöztünk… természetesen nem ment minden ilyen gyermeki egyszerűséggel, a sok tövist, a bozótot ki kellett irtani, ösvényt kellett vágni, fákat, virágokat kellett ültetni, sok fáradtságot, kárt, el kellett szenvedni. De a csillagos égbolt, a köd, a felhők, a szél, a vihar, a virágzó cseresznyefák, a csobogó patak, a friss kecsketej, a karnyújtásnyira csüngő gyümölcsök, és az ősz, a gyönyörű ősz, a sziporkázó hó, a zúzmara az erdőben, a szemközti dombon bóklászó őz, és a gyermekek boldogsága mindenekfelett bizonyítja, hogy jó helyen vagyunk. Nem az élet könnyűsége, gondtalansága az, amit itt élvezünk, hanem a szabadságot, a természetet, a munkát, a küszködést, a rózsát, a tövisével együtt, mert nincsen rózsa tövis nélkül.”

Egy nem hétköznapi történet bontakozik ki az alábbi interjúból, mely beszélgetés oly sok mondata hónapok óta a fülemben cseng.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.