fbpx
Egy-födél-alatt

Egy födél alatt

Szerző: Csukás Emese •  Fotók: Freepik • 2020. május 11.

Megosztom:

Egy födél alatt

Szinte két hónapja, pontosabban ötvenhét napja, tíz órája és harmincöt perce vagyunk szigorúan összezárva a gyerekeinkkel. Megterhelő feladat állandó zajban szellemi munkát végezni és hatékonyan működni, két csacsogó, vihorászó, veszekedő, birkózó, brummogó, kerregő, visító, kérdező, síró fióka mellett, akik a lábadon csüngnek, a billentyűket babrálják, a karod nyalják, és egyfolytában valamit kérnek. Ha nem kérnek semmit, valószínűleg életveszélyben vannak, vagy épp kiöntötték a vizet, a tejet, a kézfertőtlenítőt, a joghurtot vagy mindezt egyszerre, és abban gyönyörködnek némán.
Szóval nem pompás ez az állapot, de nem is katasztrofális. Itthon kell ülni. Nem nagy feladat, mégis kicsapódik az idegrendszere az embernek már az első hét után. Megkönnyíti ugyan az életet, hogy nem kell rohanni, öltözni, vetkőzni, elkésni, türelmet elveszteni, megdorgálni, könyörögni, de ezzel egyidejűleg válaszolni kell a napi nyolcvankilencezer-négyszázötvenhárom kérdésre, meg kell csodálni ugyanazt a tornyot hetvenharmadszorra is, ki kell szolgálni minden igényt a nap huszonnégy órájában, minőségi időt kell együtt tölteni, kell rajzolni minden napszakban, olvasni, gyurmázni, társasjátékozni, kocsizni, legózni, barkácsolni, szabad levegőn lenni, fejleszteni, sütit sütni a gyerekkel, lehetőleg ehetőt és insta- kompatibiliset, és természetesen beszélni kell a helyzetről a gyereknek, hogy megértse és elfogadja. Amikor még én sem értem és csak bizonyos feltételek mellett fogadom el.
Általában három forgatókönyv szerint élhetőek meg ezek a koronanapok.

Egy.

Semmit nem dolgozom, nem foglalkozom a háztartással, magammal, a férjemmel, a barátokkal, az élet nagy dolgaival, teljes figyelmemet és odaadásomat csak és kizárólag a gyerekekre szentelem, fejben megállás nélkül tervezve, hogyan fogom beleszuszakolni a lefekvés utáni maradék három órába az aznapra betervezett munkám, az énidőt, a tornát, az előre főzést, a hajfestést, a romantikus vacsorát az emberemmel, a gyereknevelési alapelveink újrabeszélését, a rendrakást, a mosást-szárítást, az önfejlesztést, a kapcsolataim ápolását, a hírfolyamom kimerítését és még azt a három szerelem-projektet, amit már nagyon régóta be szeretnék fejezni.
Egy-födél-alatt2
Az ilyen napoknak általában csak a végét várom és Izaura sorsát megszégyenítve nyaldosom esténként a szabad akaratom csonkká szabdalt szárnyait. Mások bezzeg büszkék lennének a gyerekeikre és nem foglalkoznának az előre főzésen, takarításon, mosáson, ruha összehajtogatáson, rendrakáson kívül már semmi mással. Hiszen egész nap azzal törődtek, ami igazán fontos. Tisztában vannak azzal, hogy ez az anyák sorsa és csak teliholdas éjszakákon bugyognak fel álom formájában az anyaságon túlmutató vágyaik. Ezekről nem beszélnek senkinek, még önmaguk elől is eltitkolják. De néha, ismeretlen okokból, egy másodperc töredékére csak úgy összeszorul a gyomruk és légszomjuk lesz egy átlagos kedd délután. Aztán minden megy tovább, sül a pizza, élére vasaltak a ruhák, elégedettek és pirospozsgásak az otthon főzött gyurmából gótikus templomokat formáló gyerekek.

Kettő.

Napközben dolgozom, végzem a feladataim, abban reménykedve, hogy a gyerekeim jól játszanak magukban. Elalvás előtt esti mesét olvasok nekik. Egyszerű és hatékony módja annak, egyrészt, hogy a lakásban végigkövethető legyen, merre tevékenykedtek a gyerekek, másrészt meg, hogy egy szabályozott épületrobbantás élethű látványát tudjuk megcsodálni a nappalinkban. Az ilyen napok után a gyerekek éjszaka rendszerint felébrednek, elképzelésem sincs, hogy mi frusztrálja őket és hogy feldolgozták-e már azt szerepjátékkal. Napközben önállóak a gyerekek, ami remek dolog, de talán időnap előtt leválunk egymásról.
A felnőttek a felnőttek dolgait, a gyerekek a gyerekek dolgait végzik és nem szólnak bele egymás ügyeibe. „Ez a felnőttek dolga” — még visszacseng a fülembe és látom is azt a rengeteg fontos teendőt, amiket gyerekszemmel nem tudtam felmérni, de hatalmas horderejű problémák voltak, mint a közköltség fizetés. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy a felnőtt dolgokat valaha meg fogom érteni, sőt le fogom tudni utánozni. Ezeket a magaslatokat, ahol a felnőttek voltak gyerekkoromban, mi, gyerekek, nem tudtuk elérni, ezért nem is próbálkoztunk azzal, hogy a szüleink példáját kövessük. Elérhetetlen volt számunkra mindaz, amit képviseltek. Pár év múlva meg szemforgatva kérdezték egymástól a tanácstalan szülők, hogy kire ütött ez a gyerek…
Egy-födél-alatt3
A fenti két forgatókönyv egyvelegéből nagyjából ki is alakulnak a békeidőbeli szokásaink és mindennapjaink. Reggel elválunk egymástól, a felnőttek végzik a felnőttek feladatait. Nem ismerik a gyerekeik mindennapjait, mert az óvoda, iskola utáni edzést, balettet, korrepetálást már csak a vacsora és lefekvés követi. Reggel elválunk egymástól, a gyerekek végzik a gyerekek feladatait. Nem ismerik a szüleik mindennapjait, mert a munka, a bevásárlás utáni házi munkát, rokonlátogatást, ügyintézést már csak a vacsora és lefekvés követi. És gyakorlatilag elélünk egymás mellett.
Nem értjük a gyerekeink viselkedését, mert nincs időnk rájuk figyelni a rengeteg program és tennivaló között. Nekik meg fogalmuk sincs arról, hogy mi a szakmánk, mik a kötelezettségeink, világnézeteink, érzéseink, mert ezek nem rájuk tartoznak.
Közben mosolygunk egymásra, mert a biztonság látszatát fenn kell tartanunk, nem varrhatjuk a gyerek nyakába a világ baját. Nem aggódunk, nem sírunk, nem panaszkodunk a gyerek előtt, így nem is mutatjuk meg neki, hogyan kell kezelnie a félelmet, örömet, bánatot. Érzelmileg sterilen nevelünk, hogy védve legyen az a gyerek. És mert alapjáraton magunkkal sem vagyunk őszinték az érzelmeinkkel kapcsolatosan. Elhessegetjük a rossz gondolatokat ahelyett, hogy feldolgoznánk, elfogadnánk őket és a gyerekeink előtt felvállalnánk a tényt, hogy mi is emberből vagyunk. És amikor fény derül arra, hogy nem csupa márvány és csillogás anya meg apa, amikor mondjuk egy világjárvány nyújtotta aggodalmak alatt roskadunk össze pont a gyerek előtt, mert ugye otthon van, akkor a gyerek is kicsit összeomlik az alatt a számára ismeretlen és értelmezhetetlen érzelemhalmaz súlya alatt, ami egyszerre zúdul rá.
A harmadik forgatókönyv egy ideális világban zajlik, amikor a gyerek és a szülő együtt él.
A szülő tud néha dolgozni, a házi munkát többnyire együtt végzik. A gyereknek van feladata és van közös játékidő. A gyerek látta már bánkódni és dühöngeni a szüleit, közben a szülők elmagyarázták, hogy mi bántja őket, mi esik rosszul nekik, és hogyan teszik túl magukat ezeken a kellemetlen érzéseken. Ez nem csak a szülőknek segített a vigasztalódás gyógyító folyamatában előre haladni, de a gyerek is tudatosította, hogy az érzelmeket meg kell élni, fel kell dolgozni és végül el kell őket engedni.
Ebben a ideális világban kiegyensúlyozott a gyerek és csak ritkán követelőzik. A felnőtt még mindig nem tudja elvégezni az összes dolgát, mert még mindig túlvállalja magát. Állandó zaj van a lakásban és újratervezés. Nincs leszögezett program, hanem az egymásra figyelés határozza meg a mindennapi rutint, amit végül is nem is lehet rutinnak nevezni, esetleg egyfajta rendszernek a káoszban.
Ez az entrópia, ez a fura tánc, ahol mindenki egyszerre lép, nem irányít senki és mégis harmonikus folyamat, ez maga az együttélés.
A társadalmi keretek közé préselődve elfelejtettünk együtt élni. Vagy talán sosem tanultunk meg. Egy fedél alatt külön élünk. Külön gyerek és szülő, külön férj és külön feleség. Külön önmagunktól, külön a vágyainktól, ránk varrt, kényelmetlen szerepekben.
Talán pont ezt kellene újraértelmeznünk. Hogy hogyan legyünk igazán együtt. Talán újra meg kell ismernünk önmagunk, az igényeink, az értékrendszerünk és a viszonyulásunk a jelen társadalmi normákhoz. Talán pont most jött el az ideje annak, hogy újrarendezzük életünk, de ezúttal próbáljuk meg olyanra faragni, hogy ha netán benne kell majd élnünk akár több hónapon keresztül is, ne legyen az egy kínszenvedés.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.