Mit adott nekünk a VT?

Egyalkalmas bevetésnek indult 2020-ban, aztán azóta évente visszatértünk rá és a következő évekre is ezt tervezzük – a VT nem csak egy egyszerű túraútvonal, amit az ember lesétál, aztán slusszpassz. A VT ennél sokkal több.

A VT önismeret.

Nem szépítem a dolgot, a VT meg tud időnként kínozni. Lehet esős az időjárás, lehet dagonya a terep, süthet végig tikkasztóan a nap, lehet irdatlan szél és huzat, a betervezett célállomásra mégis el kell valahogy érni. Ilyenkor jó tudni azt, hogy ki hogyan tűri a frusztrációt, mi segít neki a fokozott nyomást elviselni, hogy reagál akkor, ha valamije huzamosabb ideig fáj, ha napokig vizes a cipője vagy ha a nehéz kilométerek után a szállása egy nagy putri. Iyen is van. Azt hiszem, azon túl, hogy az ember tanulja a saját működését, társas túrázáskor érdemes azt is figyelni, hogy miképp hat ez a társunkra – lehetünk bizonyos vonatkozásban nagyon hasonlóak vagy nagyon eltérőek, mindez időnként jelenthet előnyt vagy hátrányt. Azt gondolom, a VT-n mi is Annával tizennyolc év barátság után még mindig tanuljuk egymást: nem állítom, hogy nincsenek időnként összezörrenések, de mindeddig sikerült ezeket valahogy a barátságunk javára fordítani.

A VT egy közösség.

A VT-s facebook csoporttól elkezdve a vendéglátókon át, a többi túrázón, helybéli lakoson keresztül, akikkel összefut az, aki a kilométereket rója, a VT egy nagy, színes, folyamatos alakulásban lévő közösség. Jó érzés mások posztjait olvasni a csoportban, jól esik megírni a saját tapasztalatainkat, hátha valakinek segítségére lehet. Bizakodóan kopogunk be néha egy-egy portára vizet kérni, kedvesen fogadnak néha útközben friss sütivel, kávéval. Idén különösen szép élmény volt bákói társainkkal pár napig együtt túrázni, beszélgetni, az élményekben osztozni. A vendéglátók között természetesen van olyan, akinek üzlet ez az egész VT-dolog, de olyan is van, aki kíváncsi a hozzá betérő élményeire, nehézségeire, örömeire. Mindig örvendünk, ha valaki megállít az úton, mert olvasta valamelyik beszámolónkat és üdvözölni szeretne, vagy mert életében most lát először hátizsákkal gyalogló embereket és érdekli, hogy mi járatban vagyunk. Hálásak vagyunk minden találkozásért, jó szóért és segítségért, ezt igyekszünk mi is továbbadni.

A VT egy közös ügy.

Ebben az évben sok, jó minőségű és alapos riport jelent meg a VT történetéről, a Tășuleasa Social tevékenységéről, egyre inkább begyűrűzik a köztudatba, hogy ez mit is jelent. Alin Ușeriut hallgatva mindig eszembe jut, hogy mekkora dolog az, hogy sok évvel ezelőtt neki volt egy víziója, azért éveken keresztül dolgozott, látszólagos sikerek nélkül, és most, tizenhét év után kezd beérni az, amit megálmodott. Fantasztikus, inspiráló ember. A VT történetéhez sokan, sok ponton kapcsolódhatunk – képbe jön itt a természet szeretete, a kultúra megőrzése, a helyi gazdák támogatása, a környezettudatosság, ezek közül sokunknak legalább egy nagyon fontos. Nem csak azért vagyunk a VT-n, mert nincs más út, amin elindulhatnánk, hanem azért, mert kapcsolódunk ezekhez az értékekhez, és az időnkkel, a lépéseinkkel, a beszámolóinkkal mi is ezt szeretnénk támogatni. A VT immár a mi ügyünk is.

A VT egy élmény.

Ahányszor a VT-ről hazaérünk, napokig csak erről tudunk beszélni. Sokszor még hónapok után is ugyanazzal a lelkesedéssel elevenítjük fel az úton történteket, annyira megmaradnak. Ezek a történetek, megtapasztalások a hétköznapokban is lendületet adnak, hazatérve feltöltődve látunk neki a kevésbé kedvenc feladatainknak, hisz annyi új impulzus dolgozik még bennünk. A VT teret ad annak, hogy felfedezhessük magunkat, egymást, a természetet, az országot, és velünk marad azután is, hogy az út végén a hátizsákokat letettük és már a mosást is bepakoltuk.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Nőként úton lenni: Miben más? Mi hajt? Mi a motivációnk?

A Via Transilvanicát járva időnként megkapjuk azt a kérdést (egyébként ismerősöktől is), hogy „Csak így kettecskén túráztok? Ketten, lányok?” — s ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy ez a jelenség mennyire másképp nézhet ki kívülről, mint amilyennek mi belülről megéljük. Az alábbiakban külön-külön mesélünk arról, hogy milyen számunkra nőként túrázni, úton lenni.

Anna:

A VT kapcsán újra találkozom ezzel, de korábbi, Európában autóstoppoló útjaim során is gyakran megkérdezték, hogy nem félek-e? Ilyenkor mindig visszakérdeztem: szerinted mitől kellene félnem? Hangsúly hiányában szemtelennek tűnhet, de mindig igyekszem úgy elmondani ezt a kérdő választ, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Sokan féltenek a fizikai terheléstől, esetleg a medvéktől és az esetleges szélsőséges időjárástól, mások azonban a többi embertől. A félelmek témakörét egy korábbi cikkünkben kiveséztük, inkább azért merült fel bennem ez a pár példa, mert az öcsémet (aki szintén járt már a VT bizonyos szakaszain) legfeljebb a medvéktől féltik.

Nőként talán törékenyebbnek, gyengébbnek tűnhetek, de ahogy azt Orsi leírta, nincsenek olyan kritériumok, amelyek mentén nőként nehezebb lenne ez a túraútvonal. Készülni mindenkinek kell, úgy felszerelésben, mint edzettségben, egyes tényezőket (pl. az időjárást) pedig nem lehet befolyásolni, ezekre bizonyos mértékben fel lehet készülni. Hogy mi hajt? A Via Transilvanica számos más mellett három olyan területet hoz össze, amelyek engem a hétköznapok során is foglalkoztatnak: a falusi közösségeket, a természetet és a népi építészetet.

Szívesen kérdezgetem a szállásadóinkat vagy azokat, akik egy-egy pihenő alatt útba elegyednek velünk, érdekel, hogy miképp élik a hétköznapjaikat, miért szeretik azt a környéket, ahol élnek, milyen szokásaik vannak, amelyek eltérnek a mieinktől. Gyaloglás közben lenyűgöz a növényvilág gazdagsága, hosszú percekig tudok gyönyörködni egy-egy virágban. A múltkor egy pihenő alatt megcsodáltuk, ahogy egy makkból a csíra a föld felé tart: lehet, hogy ha legközelebb arra járunk, egy kis tölgyfa-csemete vár majd. Ahogy haladunk az úton, különböző néprajzi tájegységeket érintünk: minden nap tartogat valamilyen érdekességet, templomokat, faragott kapukat, különleges fejfákat, és minden jelentést hordoz.

Ezt a rengeteg megismerést, felismerést, kapcsolódást emelném ki a legfőbb személyes motivációnak. Emellett erőt ad a hétköznapokban az a tudat, hogy legyőztem a fizikai és szellemi határaimat, hogy továbbmentem akkor is, amikor nehéz volt, hogy nem adtam fel, meg tudtam csinálni. Hiszem, hogy ez a csodálatos érzést mások is elérhetik, csak ki kell lépni az ajtón, és az út visz tovább magával.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Emberek a Via Transilvanicán, avagy a legemlékezetesebb találkozásaink másokkal

A Via Transilvanica másik neve az út, ami egyesít (drumul care unește): most felemlegethetnénk a korábban már leírt számokat, a hét régiót, meg a tíz megyét, de az 1400 kilométer nemcsak a földrajzi végleteket, hanem az út mentén élőket is összeköti a túrázókkal. Noha naphosszat sorolhatnánk a legyőzött magaslatokat, lélegzetelállító tájakat, a növény- és állatvilág csodáit, az utunk szegényebb lenne azok nélkül a találkozások nélkül, amelyekről ebben a cikkben mesélni fogunk.

A könnyebbség kedvéért az alábbiakban évek szerint fűzzük fel és mesélünk a legkedvesebb közösségi élményeinkről.

2022

Măicuța Maria a kolostortól
2022-es utunk a katolikus és ortodox húsvétok közötti hétre esett, első gyaloglós napunk Putnáról, a híres kolostor udvaráról indult. Mivel ez a szakasz relatíve rövid és szintkülönbség is alig van, hamar megérkeztünk Sucevițára, ahol az út szintén egy híres kolostor mellett halad el. Betértünk, kívül-belül megcsodáltuk a freskókat, a szép, rendezett udvart. A templomot felügyelő apácának feltűnt egyikünk érezhető akcentusa, megkérdezte, hogy honnan jövünk, aztán hosszasan elbeszélgettünk mindenféléről, még az Instagramról is. Végül megvendégeltek a kolostor konyháján, útravalóul pedig édességet kaptunk, amit később a legesősebb napunk egy nehéz pillanatában ettünk meg.

Tanti Elena Sadovából
Amint az a VT szabályai szerint járja, sadovai szállásunkat előre leegyeztettük és a vendéglátó nénikének szóltunk, hogy este hét körül érünk majd oda. Hét előtt pár perccel már a ház előtt voltunk, de ott megláttunk egy VT kilométerkövet és pár percig amellett álldogáltunk, amikor is hét óra egy perckor hívott a néni, hogy merre vagyunk, azt mondtuk, hétig odaérünk! Besunnyogtunk a házba, ahol aztán kiderült, hogy a néni el szeretne érni a fél óra múlva kezdődő ortodox misére és azon izgult, hogy hogyan fog nekünk meleg vacsorát adni, ha mi nem érünk hozzá időben. Megnyugtattuk, hogy boldogulni fogunk a tálalással, így magunkra hagyott a háromfogásos böjtös vacsorával (életünkben olyan gombapaprikást nem ettünk, mint Elena néninél…) és fél liter áfonyalikőrrel, amiből másnapra hírmondó sem maradt. Reggel az ortodox húsvét szombatjára virradtunk. Gyorsan bepakoltuk a zsákokat, megreggeliztünk a földszinten és felmentünk egy utolsó ellenőrzésre az emeleti szobánkba. Mire visszaértünk a csomagjainkhoz, mindkettőnk hátizsákján egy-egy piros tojás és egy szelet pászka (az ortodoxok hagyományos tehéntúrós süteménye) várt. Csak álltunk ott könnybe lábadt szemekkel és nem is tudtuk, mit mondjunk. Annyira szép volt így útnak indulni, bár szakadt az eső és egész nap ilyen zord körülmények között meneteltünk. Délután háromkor éppen pihenőt tartottunk az aznapi utolsó öt kilométer előtt, amikor is szólt az Anna telefonja — Elena néni volt, csak szerette volna megkérdezni, hogy rendben vagyunk-e, mert látta, hogy milyen rossz az idő és az aznapi szállásunkról jelezték, hogy nem értünk még célba. (Sajnos Elena nénivel nincs közös fotónk).

2023

Tășuleasa Social és az ottani önkéntesek
Az idei túránkon kétségkívül azt a napot vártuk a legjobban, amit a Via Transilvanica bölcsőjében, a Tășuleasa Social székhelyén terveztünk zárni. Nem adta magát könnyen aznap a terep – hosszasan meneteltünk sáros utakon, pocsolyákat kerülgetve, majd amikor végre kikeveredtünk erről a terepről, még jócskán mehettünk egy aszfaltos úton. Lépés lépést követett, s hát egyszer csak bekanyarodtunk a célállomásra. Éppen az ortodox nagypéntek volt, a szervezet munkatársai mind hazautaztak a családjaikhoz, csupán Ștefan maradt ott, mert tudta, hogy érkezik aznap két szállóvendég. Nagyon kedvesen fogadott, szívélyesen körbevezetett a székhelyen, mesélt a szervezetről, majd együtt vacsoráztunk és utána későig folytattuk a beszélgetést. Nagy kiváltság volt, hogy csak ketten voltunk aznap vendégek a telepen és így gyakorlatilag egy saját idegenvezetőnk lehetett. Békésen telt az este, ahogy szürkülödött, a háttérben az 1215 méter magas Tășuleasa hegy is egyre inkább sötétbe burkolózott – álomra tértünkkor pedig csodálatos, tiszta, csillagos ég kacsintott be az ablakon. Másnap reggel Iulian, a szervezet egy másik munkatársa is beköszönt nekünk, együtt reggeliztünk, majd mindenki útnak eredt. Ki a családjához, húsvétot ünnepelni, ki pedig a VT következő állomása felé.

A nénik Zselyken

Zselyk egy csodálatos, dombok között megbúvó kis falu, olyan, mint egy ékszerdoboz. Tiszta magyar a lakossága, a legfiatalabb közülük 59 éves — a fiatalok elköltöztek, máshol alapítottak családot, de az idősek, akik ott maradtak, legnagyobb szeretetükkel viselik gondját a falunak, a templomnak, a közösségnek, és szívük mélyén bíznak abban, hogy egyszer majd csak megfiatalodik valahogy a falu. Alig hagytuk el a Zselyk bejáratát jelző táblát, egy cserfes leányzó egyből utánuk szólt, azt kérdezte, hogy Magdihoz megyünk-e? Kiderült, hogy az aznapi szállásadó nénink unokája, és rá lett bízva a feladat, hogy minket útba igazítson, ha meglát. Könnyen megtaláltuk így a zöld kaput, ahol Magdi néni és a férje laktak, s ahol vakációban az unokájukat is vendégül látták. Barátságos, mosolygós néni fogadott minket — az ágyaink már vetve voltak, a törülközők kikészítve, a vacsora a konyhában rotyogott. Gondoltuk, amíg elkészül az étel, átsétálunk megnézni a templomot és beszerezni a helyi pecsétet. A gondnokasszony (aki egyébként a falu legfiatalabb lakosa) kedvesen fogadott és türelmesen mesélt a templomról, a faluról, a kihívásokról (pedig éppen valami otthoni munkáját tett félre, hogy minket fogadjon). A templom nagyon szép, otthonos és rendezett, érződik rajta az a sok-sok szeretet, amivel gondját viseli az a tíz nyugdíjas néni, akik a zselyki nőszövetséget alkotják. A templomtól a szállásunk felé ballagtunk, amikor egy másik néni integetett nekünk egy kapu előtt és el is indult felénk bemutatkozni. Kiderült, hogy ő Ilona néni, akihez először jelentkeztünk szállásért, de mivel egy nagy eső eláztatta a teret, ahova fogadni tudott volna, átszervezett minket Magdi nénihez, akivel szembeszomszédok. Az átszervezés ellenére kíváncsi volt ránk, ezért figyelte, hogy mikor lát meg minket az utcán — megismerkedésünk örömére koccintottunk egyet-kettőt, vele is elbeszélgettünk, majd a szállásunkra siettünk, hogy le ne késsük a vacsorát.

A konyhában szépen terített asztal várt finom, házias ízekkel: az elején csak két terítékkel, de aztán Magdi néni is leült velünk falatozni, kicsivel utána hazaért a cserfes unoka, és hamarosan Tibi bácsi, a Magdi néni férje is, aki addig szorgalmasan dolgozott az udvaron. Sokáig beszélgettünk az élet dolgairól, a falu történetéről, a túraélményeinkről, csak későn mentünk aludni. Sok-sok szeretetet kaptunk ezen a szálláson, ebben a vacsorában, a beszélgetésben, a gondoskodásban — nehezünkre is esett másnap reggel búcsúzkodni és útnak eredni. Hátizsákjainkban ott lapult vigasztalásul az útravaló, amit Magdi nénitől kaptunk, ezek a falatok kísértek el minket az aznapi kilométereken.

A bákói lányok
Zselykről kiérve zöld dombokon vezetett az út, de aznap rettentően fújt a szél. Paszmos előtt kicsivel esni is kezdett, így betértünk az ottani Teleki-kastély udvarába megvárni, amíg csillapodik az időjárás. Nagy meglepetésünkre a kastély udvarán három másik VT-t járó, bákói hölggyel találkoztunk össze, akik tavaly Zselykig jutottak és idén onnan folytatták a túrát. A kastély meglátogatása után hamarabb továbbindultak mint mi, de a nap folyamán még többször egymásba futottunk, és aznap közös szálláson is aludtunk. Másnap már többet mentünk együtt, s aznapi célállomásunkon, Marosvécsen is ugyanott szálltunk meg — jobb ötlet híján (mivel az egyetlen helybéli étterem zárva volt), vacsorára pizzát rendeltünk közösen s mellette jól el is beszélgettünk. Összehozta a kis csapatot az a pár tíz közös kilométer és a pizza, olyannyira, hogy miután Annának vissza kellett térnie Budapestre, Orsi még három napig a bákói lányok társaságában gyalogolt. Tavaly kicsivel kerültük el egymást (egy napnyi különbségre jártunk egymástól), jövőre ki tudja, hol futunk ismét össze?

A marosvécsi nap
Az idei utunk marosvécsi napja bővelkedett a találkozásokban. Előző nap a gledini ortodox pap volt a vendéglátónk, aki vendégül látott mindenféle húsvéti finomsággal, velünk evett, és szellemes történetein még napokig derültünk utána. Reggel, miután elköszöntünk tőle, nekivágtunk a kopár domboknak. A bákói lányok a következő faluban értek utol bennünket, amikor épp megálltunk egy rövid pihenőre az egyetlen kisboltban, amit nyitva találtunk. A boltos néni lelkesen mesélt a környékről, miközben egy népviselet-darabon dolgozott. Délután, amikor már ki-ki a maga tempójában megérkezett Marosvécsre, a bákói lányokkal együtt látogattuk meg a kastélyt, ahol a vár egyik ura, Nagy Kemény Géza vezetett körbe bennünket. A helyi református közösség lelkésze, Pataki Levente nem volt otthon, így még bizonytalan volt, hogy mikor tudnánk megnézni a templomot, de meglepetésünkre, miután egy fárasztó nap után hazaért, vállalta, hogy körbevezet minket. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a templom történetét, amit a lelkész úr olyan izgalmasan fűzött fel, hogy észre se vettük, és eltelt másfél óra. Kérdeztünk, meséltünk, magyarul, románul: ez a meghitt, kíváncsisággal teli este az egyik legkedvesebb emlékem a VT-ről.

A futó srác az erdőben
Bőven Beszterce megyében jártunk már és éppen azon szomorkodtunk, hogy idén bizony Elena néni nélkül nem eszünk húsvéti pászkát (sehol nem akartak eladni nekünk, ahol kérdeztük, mindent rendelésre sütöttek), amikor egy szép erdőben Anna kicsit előre haladt, én pedig medvehagymát gyűjtögetve lemaradtam. Egyszer csak sűrű léptekre lettem figyelmes, egy futó férfi érkezett az erdei úton és egyből rám köszönt. Róla is kiderült, hogy követte a bejegyzéseinket a VT Facebook- csoportjában és amikor az úton meglátta a túrabakancsok nyomait, egyből arra gondolt, hogy ezek mi lehetünk, így utánunk sietett köszönni. Mesélte, hogy ő is nagyon szívesen bejárná a bukovinai szakaszt, csak nem talált még egy elég elvetemült társat magának — szerencsések vagyunk, hogy mi ketten, lányokul ebben társak tudunk lenni. Váltottunk még pár mondatot, aztán ő visszafutott arra, ahonnan jött, én pedig siettem utolérni Annát, hogy elmeséljem neki, milyen újabb követőre (szó szerint is!) tettünk szert a túraterepről szóló tudósításainkkal.

S valóban, igaza volt a pasasnak, szerencsénk van egymással: azért, mert közösen indultunk neki ennek a kalandnak, mert lassan már nem is kérdés, hogy mit csinálunk áprilisban, mert a sokéves barátságunkhoz értékes új dimenziót ad hozzá a hosszú, közös gyaloglás. Az pedig, hogy ezeket a tapasztalatokat itt is, írásban megoszthatjuk másokkal, csak hab a tortán — olvassátok hát szeretettel!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Mi segít, amikor éppen nehéz? Emlékezetes nehéz pillanatok

– Via Transilvanica

A képek és a történetek gyönyörű tájakról és szívmelengető találkozásokról szólnak, de mi tagadás, a Via Transilvanica nem mindig adja olyan könnyen magát. Van pár nehéz pillanat mögöttünk, viszont egyelőre mindegyiken szerencsésen túllendültünk. A következő sorokban ezekből válogattunk egy párat, mindketten saját nézőpontból.

Anna emlékeivel indítunk:

Még évek és kilométerek sokasága után is tanuljuk egymás működését nehéz helyzetekben: felismerni a másikban, hogy mikor van szüksége segítségre és mikor inkább csak térre, mi motiválja, mit szeretne magával vinni (én például nagyon ritkán fotózok, és noha megcsodálom és felismerem a táj gyönyörűségét, engem a növényvilág diverzitása vagy a népi építészet jobban leköt, mint a havas csúcsok), fizikailag mik az igényei (engem az éhség egy-kettőre térdre kényszerít, míg mások egy reggelivel akár estig is bírják).

Hiszem, hogy a beszélgetés, az igények kifejezése sokat segít a visszahúzó, hangulatromboló félreértések elkerülésében, elvégre mindannyiunknak más és másképp nehéz.

A következőkben a cikk Orsi gondolataival folytatódik:

Vannak könnyebb és nehezebb napok, könnyebb és nehezebb szakaszok. Az ösvényeket járva megpróbáltam kísérletezni azzal, hogy miből tudok erőt meríteni, amikor azt érzem, hogy éppen nehezen haladok — vagy éppen mivel tudom minimalizálni a nehéz időszakok számát.

Fontos mindenkinek ismernie, hogy hogyan működik legjobban a szervezete fokozott terhelés alatt — én azt tudom magamról, hogy menet közben kevés vízre és élelemre van szükségem, nem szeretek megállni, mert utána sokkal nehezebb elindulnom. Ha megtalálom a jó kis tempómat, amiben azt érzem, stabilan tudnék órákon keresztül menni, akkor inkább haladni szeretek, mint pihenőket tartani. A legtöbbször egyébként fotózás, videózás miatt szoktam megállni, de ilyenkor nem teszem le a hátizsákom és gyorsan tovább is haladok. Ha valaki olyannal túrázom együtt, akinek az enyémektől jelentősen eltérő igényei vannak, akkor már nem olyan egyszerű a számomra ideális tempóban haladni — igyekszem ilyenkor valami középutat találni, amiben én is jól lehetek és a társamhoz is kapcsolódni tudok.

Hegyes terepen járva nagyon motivál és feltölt, hogy a csúcsra vagy egy- egy magasabb pontra érve gyönyörű panoráma bontakozik ki. Ilyenkor, amikor elmerülök a havas csúcsok varázsában, úgy érzem, a kilátás bőven kárpótolt a hegymenet fáradalmaiért. A bukovinai és felsővidéki szakaszok különösen kegyesek ilyen szempontból a túrázókkal, nem fukarkodnak a csodás kilátással, a messzire elnyúló hegyvonulatokkal.

Szoktam erőt meríteni abból, hogy időnként egy-egy magaslatról hátranézek és lepörgetem magam előtt, hogy mekkora szakaszt tettem már meg aznap. Ilyenkor a fókuszom átkerül onnan, hogy mi van még hátra oda, hogy mi minden sikerült már, ez bizodalmat ad az elkövetkezőkre és tovább tud vinni, meg tud tartani az úton.

Segít az is, ha a nehéz szakaszokon mindig csak az aktuális lépésemre figyelek — ilyenkor nem nézem a tájat, hanem azon igyekszem, hogy mindig még csak egy lépést meg tudjak tenni. Egy idő után lassacskán azon veszem észre magam, hogy hopp, elrepült egy kilométer, aztán még egy másik, s már nincs is olyan sok hátra a célig.

Akkor volt ez a stratégia nagyon aktuális számomra, amikor 2020-ban még nem tudtam, hogy a cipőméretemnél legalább egy számmal nagyobb túrabakancsot kellett volna vennem: a lakóhelyemen jól bejárattam a bakancsomat, de a VT szász szakaszán a hosszas lejtőkön a lábbeli már első nap hólyagosra törte a lábujjaimat. Tanulság volt, azóta bölcsebben választok, de akkor, ott, a maradék három napban csak úgy tudtam haladni, hogy amikor megint fájni kezdett a lábam, akkor azt mondogattam magamnak, hogy „na még csak egy lépés, gyerünk, még csak egy lépés!”, aztán lassan elfogyott az aznapi mennivaló. (Anyukám egyébként a túra után boldogan vette át tőlem azt az ominózus pár bakancsot, a benne lévő kb. 250 kilométerhez azóta ő is hozzáadott jó párat a Torockói-hegységben ) Sokan mondják mások, és már több ízben tapasztaltam is, hogy amikor a test valamiért nem bírja, akkor a belső erőforrások tudnak továbblendíteni egy nehéz szakaszon. Volt ilyen élményem magashegyi túrán a Fogarasi- havasokban, és tavaly a VT-n is, amikor Bukovinát jártuk.

A terep nem volt különösebben nehéz, egy faluból sétáltunk ki reggel egy emelkedőn, de már az első félórában azt éreztem, hogy ez ma nem indul jól, nem fogom bírni. Próbáltam erőből csinálni — másképp lépni, másképp lélegezni, másképp állítani a hátizsákom pántjait, hátha könnyebb lesz úgy az a pár kiló, de nem segített. Kezdtem lassan befelé fordulni, s ahogy egy kerítés mellett elhaladtunk, láttam, hogy húsvéti díszben áll egy udvar. Az ortodox nagypéntek volt éppen, ekkor jutott eszembe Jézus keresztútja, amikor ő az én hátizsákomnál egy jóval nehezebb keresztet cipelt, sokan bántották és mégsem panaszkodott. Mi ehhez képest az, amivel én szabad akaratomból, kis lépésekben küzdök? Ahogy így, ebbe a történetbe beleengedtem magam, úgy lett egyre könnyebb minden lépés, egész napra lendületet adott a történetek párhuzama.

Sokáig velem maradt ez a történet és idén is eszembe jutott, mert ismét az ortodox nagyhéten gyalogoltunk. Bár van hitem, nem vagyok egy erőteljesen vallásos ember, ez a mély megélés mégis magával ragadott. Zsebre teszem, őrzöm magamban — hátravan még a VT kétharmada, azt hiszem, lesz még alkalmam visszatérni ehhez a nagypénteki történethez.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Eszem-iszom a Via Transilvanicán

A kilométerek gyors és élvezetes megtételéhez nem csak a felszerelés és az edzettség, hanem az igényeinkhez és lehetőségeinkhez igazított táplálék is szükséges. Most arról fogunk írni, hogy mit eszünk-iszunk az úton.

Reggelire a szállásokon általában vegyes hidegtálat adnak (szalonna, felvágott, sajt, zöldség, lekvár, vaj), melléje teát, kávét szervíroznak. Amikor vacsorát rendeltünk, levest, fő fogást és desszertet is kaptunk, alig győztünk mindenből kóstolgatni. Mivel kétszer is az ortodox nagyhéten túráztunk, a putnai kolostor szállóján megkóstolhattuk a szerzetesek által is fogyasztott böjtös ételeket. A szállásadók megkérdezték, hogy szeretnénk-e böjtös ételt, de amennyiben nemmel feleltünk, gond nélkül elkészítették a húsos fogást. Nagyon kedvesek a házi nénik, akik mindezt előkészítik. Poénos volt idén, amikor Monor mellett egy ortodox templom melléképületében szálltunk meg, és a vacsorához maga az ortodox pap terített meg, majd velünk is vacsorázott — a finom falatok és az illatozó vörösbor mellett vidámat beszélgettünk, azóta is emlegetjük a vicces életbölcsességeit, melyeket akkor megosztott velünk.

Gazdáink kedvessége kapcsán talán az egyik legszebb emlékünk a tavalyi utunkhoz kapcsolódik, amikor az ortodox húsvét szombatján Ionescu Elena nénitől indultunk útnak. A csomagjaink a földszinten már indulásra készen álltak, mi még egy utolsó mosdó-körre felmentünk az emeleti szobánkba. Mire visszaértünk a csomagjainkhoz, mindkettőnk hátizsákján egy-egy szelet pászka (az ortodoxok jellegzetes tehéntúrós húsvéti süteménye) és egy-egy festett tojás várt minket, ezt kaptuk az útra. Nagyon meghatódtunk ezen a kedvességen, azóta is arról a pászkáról ábrándozunk, fantasztikusan finom volt.

Hasonló cukiság még, hogy a Tășuleasa Social székhelyét elhagyva több forrásnál is találtunk stílusos zománcozott bögréket, melyek csendben várták a figyelmesen arra haladókat. Ott lógtak egy-egy faágon, vagy a forrás mellett, így bárki ihatott a forrásvízből, az is, akinél esetleg nem volt kulacs. Reméljük, hogy helyükön vannak ma is, ezekben a nagy melegekben igazán jó szolgálatot tehetnek a túrázóknak.

Reméljük, aki eddig esetleg az étkezés miatt aggódott és emiatt nem indult el a VT-n, az most felszusszanhat — nem marad senki éhen ezen az útvonalon. Köszönjük, hogy velünk vagytok és követitek az írásainkat — hamarosan jövünk egy újabb bejegyzéssel!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Veszélyek az úton – Via Transilvanica

A 2020-as első utunk óta rendszeresen kérdezik tőlünk, úgy a család és barátok, mint idegenek on- és offline: nem féltek? Ebben a cikkben csokorba gyűjtjük, hogy mitől féltenek minket az emberek, és hogy mitől félünk igazán, már ha egyáltalán félünk.

Időjárás

Ahogy a skandináv tájakon mondják, nincs rossz idő, csak rossz ruha: egy kis felkészüléssel szinte minden időjárási jelenségre fel lehet készülni. Kettőnk közül Anna követi inkább az időjárás-előrejelzést, amennyiben nagyon rossz időt mondanak egy adott időpontra, ahhoz tudjuk igazítani az indulást és a tempót, hogy minél kevesebbet kelljen esőben gyalogolnunk. Mindenesetre a réteges ruházat, a hamar száradó zokni, a kényelmes cipő és az esőkabát eddig biztos társunk volt útjaink során.

Erős szél, napsütés

Bár a leggyakrabban, amikor terepen vagyunk, azon drukkolunk, hogy ne essen az eső és szép időben gyalogolhassunk, a derűs idő is veszélyeket rejthet magában. Idén volt olyan nap, amikor az aznapi távot szinte teljes egészében tűző napon tettük meg, anélkül, hogy bárhol árnyékba húzódhattunk volna. Fontos ilyenkor, hogy a napszúrás ellen fejfedővel védekezzünk (kalap, napellenzős sapka, csősál), a jó minőségű napszemüveg védi a szemünket a káros UV-sugárzástól, illetve erős szél esetén érdemes szájbalzsamot, arckrémet, kézkrémet használni, ami védi a bőrünket a kiszáradástól, az ajkainkat a kicserepezéstől.

Medve, kígyó és egyéb állatfajták

Medvék ellen sok jó tanácsot kapunk, de egyelőre még nem kellett tesztelnünk egyet sem. Mindenesetre sokan esküsznek a hangos beszédre, sípolásra, zajongásra a bokrosabb szakaszok mentén, mi is találkoztunk túrázókkal, akik minden erdős szakasz előtt nagy zajt csapnak.

Kígyók ellen magas szárú bakanccsal, hosszú szárú nadrággal és nyitott szemmel járással tudunk védekezni: ha a lábunk elé nézünk, nem riasztjuk meg az úton napozó, összetekeredett kígyót.

Kullancs

Sár, áradás sújtotta terep

Ismeretlen terep, eltévedés

Saját erőnk, fizikai korlátaink

Mit tegyünk, ha baj van?

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Házi feladatok indulás előtt— mik az ajánlott teendők? – Via Transilvanica

Miután megismerkedtünk a VT koncepciójával, tudjuk, hogy mik a sajátosságai, összepakoltuk a csomagunkat és beszereztük az útravalókat, még mindig hátravan pár teendőnk annak érdekében, hogy biztonságban túrázhassunk. A legfontosabb talán az, hogy a terepen való eligazodásunkat megalapozzuk és navigáció szempontjából bebiztosítsuk magunkat. Ebben az írásban ehhez szeretnénk némi segítséget nyújtani.

Útikönyv (avagy a „ghid”) alapos tanulmányozása

A folyamatosan frissülő (és magyarul is elérhető) útikönyv a szervezők által is leginkább ajánlott anyag a felkészüléshez — az általunk 2023 tavaszán letöltött román verzió azóta már háromszor frissült! A magyar és angol nyelvű változatok is követik a frissítéseket, habár valamivel lassabban. A leggyakoribb változások a lefoglalható szálláshelyekre és azok áraira vonatkoznak, de ezekről amúgy is előzetes telefonos egyeztetés során lehet a legbiztosabb információkhoz jutni.

Az útikönyv pár általános tudnivalóval indít, ezt követi majd a hét túraszakasz, ajánlott napi bontásban. Minden naphoz tartozik térkép az út- és szintvonallal, a lemért táv és egy becsült időtartam, ami alatt az aznapi út lejárható, majd ezeket követi az adott nap leírása: megtudjuk, hogy mik a kritikus pontok, a legérdekesebb látnivalók, hol található forrás vagy bolt, vagy ha van-e bármilyen más tudnivaló, amit érdemes szem előtt tartanunk. Ugyanitt tájékozódhatunk az ajánlott szálláshelyekről, melyek néha akár kis árleszállítással fogadják az előzőleg bejelentkezett túrázókat. Innen tudjuk meg azt is, hogy melyik településen hol található a pecsét.

Mi sosem indulunk el anélkül, hogy végig ne olvasnánk a tervezett szakaszunkra vonatkozó oldalakat, sőt, azt a pár fejezetet ki is nyomtatjuk, hogy amennyiben a telefonok lemerülnének, legyen nálunk offline. Sokat segít, ha látjuk pár napra előre, hogy mi vár ránk, például ha tudjuk, hogy egy pár napig nem lesz bolt az útvonalon, ehhez igazítjuk a bevásárlást.

Útvonal kiválasztása

Indulás! De honnan? Merre? Ezek olyan kérdések, amelyekre ahány kilométer az útvonalon, legalább annyi válasz lehetséges. Melyik az kiindulópont, ami jól megközelíthető? Ha autóval megyünk, van-e ahol hagyjuk, és vissza tudunk-e jutni érte, ha befejeztük a gyaloglást? Hogy haladjunk, északról délre, a „hivatalos” útirány szerint, vagy fordítva? Hány szabadnapot tudunk rászánni? Milyen vidék érdekel jobban? Kisebb szintkülönbségeket szeretnénk, vagy megbirkózunk a kaptatókkal?

Bármi is áll össze a válaszokból, ha kezdetben csak ismerkedni szeretnénk az útvonallal, érdemes szem előtt tartani, hogy az számos erdélyi városból könnyen megközelíthető: áthalad Szovátán, Parajdon, Székelyudvarhelyen, Segesváron, Medgyesen, Besztercén, Gyulafehérváron, így akár egy egynapos sétával is próbálkozhatunk, ha az időnk úgy engedi.

Mi 2020-ban Medgyes és Segesvár között gyalogoltunk, az eredeti útiránnyal ellentétesen: az autót Segesváron hagytuk egy barátunknál, átvonatoztunk a kiindulópontra, majd onnan pár nap alatt visszatértünk Segesvárra. 2022-ben az „alfától” indultunk: az autót Dornavátrán hagytuk egy ismerősnél, három váltással elstoppoltunk Putnára, majd onnan indultunk délre. Idén pedig vonattal utaztunk Dornavátrára, hogy a tavalyi szakaszt folytathassuk, majd amikor szétváltak útjaink, egyikünk stoppal és vonattal hazajutott Tordára, másikunk továbbgyalogolt, majd pár nappal később busszal utazott haza Marosvásárhelyre. Mi már valószínűleg az ajánlott útvonalat fogjuk darabonként, sorrendben lejárni, de van olyan ismerősünk is, aki hangulat alapján dönt arról, hogy épp Hargita vagy Fehér megyében fog túrázni.

Telefonos háttér

A VT oldalán találunk segítséget online térképekhez is: betölthetjük a teljes útvonalat Google maps térképbe, vagy letölthetjük egyenként a szakaszok gpx koordinátáit és egy megfelelő gpx-olvasó programban követhetjük az útvonalat. Érdemes mindezt otthon elvégezni, ahol van internet-lefedettség és reggelenként, indulás előtt betölteni az útvonalat, hogy azt tudjuk aznap követni. Sajnos az útvonalat számos helyen szabotálják a tudatlan vagy rosszakaró emberek (erről írunk bővebben a következő bejegyzésben), érdemes magunkat minden lehető módon előre bebiztosítani.

Facebook-csoport

A most már több tízezer tagot számláló Facebook-csoportnak rengeteg hasznos aspektusa van. A túrázók gyakran osztanak meg beszámolót arról, hogy milyen a szakasz, amin járnak, ez hasznos lehet, ha mögöttük jövünk. Az útvonal kisebb részeit „örökbe fogadók” („părinte de drum”) figyelemmel kísérik az itt megjelenő posztokat: tippeket vagy akár konkrét segítséget nyújtanak szükség esetén, vagy megvendégelnek pár jó szóval, egy kávéval. Itt jelenthetjük, ha valami rendellenességet, mondjuk kidőlt útirányjelzőt látunk: a szervezők figyelik a csoportot és reagálnak a konkrét kérdésekre, felvetésekre. Megtartó és lelkesítő ereje van a csoportnak, sokszor drukkolunk azoknak, akik napról napra posztolnak.

Az egyik kedves emlékem a Facebook-csoportról az idei utunkhoz kapcsolódik: a második-harmadik naptól a szállásadóink már jelezték, hogy látták az előző posztjainkat (mi is mindig írunk helyzetjelentést a terepről, hátha másnak segítségére lesz), felismerték a neveinket és már sokkal lelkesebben vártak minket. Volt, aki felismert minket az utcán egy terepfutó pedig egy erdei szakaszon köszönt ránk, mert látta a bakancsaink nyomát az ösvényen és a bejegyzéseink alapján sejtette, hogy mi lehetünk a nyomok gazdái.

Reméljük, hogy ezzel az írással tudunk abban segíteni, hogy az ezután útnak indulók kevesebb plusz kört járjanak az útvonal mellett, mint mi tettük. Az első túránk hatalmas tanulási folyamat volt, azóta már tudjuk, mit lehetett volna jobban csinálni — ezt szerettük volna az Olvasókkal is megosztani.

Váljon ez az írás mindannyiunk javára!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Mi van a csomagunkban? – Via Transilvanica

2020-ban tizenhat év cserkészháttérrel indultunk neki első ízben a Via Transilvanicának, a csomagunk tartalmát a számtalan nyári tábor és túra határozta meg. Az első tapasztalatok fényében alakítottunk a felszerelésünkön tavaly, majd idén is, így most az olvasók elé a már többszörösen finomított tapasztalatokat tárjuk.

A bakancsról azt az ajánlást olvastam, hogy indulás előtt már legalább 100 órát gyalogoljunk az adott cipőben, így tudjuk minimalizálni a sérülések, vízhólyagok előfordulásának esélyét. Én egy jól bejáratott, de nem vízálló bakancsban voltam (a Caminón is ugyanezzel), a célnak abszolút megfelelt — számomra a lábbelinél fontos, hogy magas szárú legyen és a bokámat is tartsa. Rövid szárúban, azt hiszem, nem érezném magam „biztonságban”. Váltócipőt nem vittem magammal, csak papucsot.

Zoknik terén a merinói gyapjú zoknikat ajánlom — amíg nem kezdtem el használni, nem gondoltam volna, hogy van ennyire szuper anyag. Ha izzad is benne valamennyire a láb (leginkább a cipő miatt), nem büdös, hamar szárad és azzal együtt szellőzik is. Elég langyos (max. 30 fokos) vízben átöblíteni, száradás után mehet is vele tovább az ember. Nálam most két pár ilyen zokni volt, amiket egymással váltogattam, egy harmadik, sima túrazoknit pedig csak tartaléknak vittem.

Ruházatban is a merinói gyapjú ruhákat preferálom, meggyőződtem arról, hogy érdemes beléjük fektetnem (drágák, az tény, de bízom benne, hogy sokat tartanak majd és apránként be tudok majd szerezni mindent, amire szükségem van). Gyakorlatilag két rend ruha volt nálam (amiből egy rajtam), plusz egy rend alváshoz. Szeretem a moduláris túranadrágokat, amiknek le lehet venni a szárát (könnyebb így mosni is, ha csak az alja sáros), azonkívül puffkabát, esőkabát, esőnadrág, sárvédő, túrabot került a csomagba.

Kaja területén olajos magvak, zacskós leves, zacskós zab, teafilter, zacskós kávé, müzliszelet szokott nálam lenni, annyi, hogy 24 órát ki tudjak belőle húzni, ha valahol nem találnánk boltot. Annával szeretünk termoszt vinni, mert a hidegebb napokon a semmi közepén aranyat ér a forró tea. Caminós tapasztalatok alapján idén vittem magammal eg üres ételdobozt és kanalat — sokat számított, amikor eltettem volna ételt későbbre, vagy amikor reggel a szálláson útravalónak zabot készítettem magokkal és gyümölcsökkel. Könnyű volt szállítani és elfogyasztani is.

Ruhán, ennivalón kívül volt nálam ebook olvasó (ez az a luxus, amit megengedek magamnak — odafelé a vonaton és este időnként olvastam, mert benne voltam éppen egy izgalmas olvasmányban), EÜ- doboz, bicska, fejlámpa, kötél, telefontöltő, kis mikroszálas törülköző (a szállásokon szokott lenni kis és nagy törülköző is, de hát sosem tudja ezt biztosra az ember), tisztálkodó csomag, vászonszatyor a vásárlásokhoz, két csősál (ún. buff), túrakesztyű, napszemüveg, iratok, pénztárca, VT útlevél, az útikönyv megfelelő, kinyomtatott fejezetei. Nem tűnik soknak, de amikor az ember mindent a hátán cipel, minden gramm számít — tisztálkodási szerekből kis tégelyekben csak annyit viszek magammal, amennyire az adott idő alatt szükségem lehet (idén, mivel hóban indultunk, elfelejtettem napvédő krémet vinni pedig a második héten nagyon jól jött volna…), a ruhákat minimálra fogom, s olyat viszek, amit rétegesen egymásra tudok venni.

A Caminón és itt is annyira tanulságos nekem az, hogy ilyen minimál felszereléssel is megvan mindenem s mennyire kevés dologra van szükségem a jól léthez!

Anna:

az idei VT-s hátizsákom tartalma több év tapasztalata során kopott az aktuális méretre. Egy- és többnapos túrák során, sátoros és szálláshelyes éjszakák után kialakult, hogy mi az a minimum, amit a fizikai szükségleteim és a biztonságérzetem megkövetelnek. Noha tudom, hogy lehetetlen, mégis szeretek felkészülni minden helyzetre, ezt azonban úgy kell megtennem, hogy közben a hátizsákom könnyű maradjon. Az első VT-s utunk óta egy 38 literes hátizsákot használok, melynek ugyan vannak hátrányai, egyelőre a célnak megfelel, kényelmes, és méretétől fogva korlátokat is szab a végtelen pakolásnak, hisz az ember hajlamos kitölteni a rendelkezésére álló helyet, mert ki tudja, mikor jön jól ez vagy az.

Az ideális felszerelésről szakfórumok ezrei beszélnek, eddigi tapasztalataim alapján azonban tényleg fontos, hogy valami jól szellőzzön és hamar száradjon. Mindenesetre én azt tanácsolom minden első utasnak, hogy kisebb túrákon tesztelje a már meglévő felszerelését, nem kell elsőből felvásárolni a fél Decathlont, a tökéletes felszerelés úgyis sok kilométer tanulsága alapján, apránként alakul ki.

Tisztálkodószerekből a minimálisat vittem, kis tégelyekbe előkészítve, gyógyszerekből is épp csak a szükségeset, a kalciumot és magnéziumot is napokra leosztva. Ragtapasszal nem spóroltam, de szerencsére nem volt rá szükségem, a nagyját hazahoztam. Volt nálam egy kis varrókészlet, bicska, fejlámpa és egy riasztó kutyák ellen — ez utóbbit nem használtuk.

Ezeken felül következett a víz, tea termoszban, élelem (aszalt gyümölcsök, müzliszelet, pár energia gél, szendvicsek), iratok, készpénz, az éppen aktuális útikönyv-részletek kinyomtatva, a pecsétgyűjtő füzet, és a leghűségesebb eszköz, a túrabot. Mi ezt használjuk hegyen felfelé, dombon lefelé, viszont jó szolgálatot tesz a kutyák ellen is: nem hadonászva, hanem közvetlenül a boka mellett tartva vagy magunk mögött húzva eltereli a figyelmüket, amíg ki nem vonulunk a területükről. Első túra óta eddig mindig bevált.

Idén 8 kg körül alakult a csomagom, ami több, mint az ajánlott (a testsúlyunk 10%-a): a víz és az élelem tette ki a súly közel felét. Legközelebb talán kicsit jobban bíznék abban, hogy kerül bolt az út során, de egyelőre úgy érzem, hogy ezek azok a felszerelés-elemek, melyekkel a hátamon biztonságban érzem magam egy ilyen hosszú út alatt.

Reméljük, hogy sikerült hasznos infókat találni a bejegyzésben! Legközelebbi írásunkban is technikai segítséget szeretnénk nyújtani az elinduláshoz — a navigáció témakörével foglalkozunk majd bővebben.

Maradjatok velünk!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

A Via Transilvanica, a Camino és a Kéktúra világa.

Mit jó róluk tudnunk elindulás előtt? – 2.

Navigáció, útjelzések

Távok

Napi ajánlott távok kapcsán nincsenek jelentős különbségek. A Camino és a VT 15–25 km-t javasol, ritkán többet is, ha a terep nem ad módot rövidebbre. Amikor hosszabb a táv, általában könnyebb a terep, így nagyjából ugyanannyira megerőltető egyik vagy másik verzió. A VT tervezésekor szempont volt az, hogy maximum 20 kilométeren belül lakott településre lehessen jutni — ez a Caminónál is fennáll, legalábbis azon a szakaszon, amelyet én jártam. A Kéktúra viszonylag gyakran érint településeket, talán egy-két elszigeteltebb szakaszt leszámítva könnyű a saját erőnkhöz és időnkhöz igazítani a napi távokat, legyen az pár kilométer vagy akár harminc.

Költségek

Költségek szempontjából nagyon emberfüggő, hogy kinek mennyi az annyi. Rólam (Orsi) tudni kell, hogy amikor túrázom, kevésbé érzem az éhséget és a szomjúságot, mint alapállapotban, így elég kevés étellel is jól megvagyok. Anna ellenben jobban igényli a rendszeres és kiadós étkezést ekkora fizikai munka során. A Caminón a szállás a publikus albergékben olcsóbb, étkezésre viszont többet költöttem, mint a VT-n (megengedtem magamnak a napi pastel de nata-t a délelőtti kávé mellé és este általában a zarándokmenüt választottam, mert szerettem volna a helyi portugál/spanyol ízeket is megtapasztalni). Egy nap átlagban nekem 20–22 euróba került (nagyvárosban viszont volt 40–45 is, mert ott minden duplájába kerül a kisvárosi áraknak).

A VT-n drágábbak a szállások, az ízek viszont már otthonosak, így itt gyakrabban választjuk a saját batyuból való étkezést (az első két-három napot általában otthonról hozott csomagból le is tudjuk fedni). A VT-n a költség 100–120 lej egy napra nézve, ha saját batyuból eszünk és csak minimálisat vásárolunk, de volt 170–200 lej is, ahol drágább volt a szoba és étkezést is kértünk.

A Kéktúra esetében hasonló a helyzet, a forgalmasabb szakaszokon találunk vendéglőket, ahol megebédelhetünk, de amúgy indulás előtt érdemes utánanézni, hogy a tervezett szakaszon hol lehet feltölteni a batyunkat, van-e kisbolt vagy bármilyen más bevásárlási lehetőség. Amennyiben panzióban szeretnénk megszállni, azokat is érdemes lefoglalni.

Az úton lévők háttere, motivációja

Fontos jellegzetesség, hogy a számos Camino útvonal közül egy kivételével mindegyik Santiago de Compostelában ér véget, erre a város már jól be is rendezkedett turisztikai szempontból. Sok a szuvenírbolt, magasabbak a szállásárak, nagy a nyüzsgés és szinte végeláthatatlan az éttermek, tavernák kínálata. Megvan annak a varázsa, hogy minden zarándok a katedrális előtti Obradoiro térre érkezik, s itt az út során megismerkedett emberek ismét találkoznak, egymás nyakába ugranak, közös záróvacsorát szerveznek.

Változó, hogy ki melyik Caminóból mekkora távot szeretne lejárni, de általában a Santiago előtti utolsó 100 km-t mindenki beválogatja, az az általános végcél (vagy innen is továbbhaladva Finisterre, ami Európa legnyugatibb pontja és hangulatában nagyon más, mint Galícia fővárosa).

A VT esetében nincsen (még?) ilyen magasztos és ünnepélyes végső célpont — az útvonal Szörényváron, a Duna partján ér véget, de kevesen gyalogolnak el oda. Sokkal jellemzőbb, hogy az emberek egy-egy rövidebb szakaszt választanak, ami lakóhelyükhöz közelebb esik, szimpatikusabbnak vagy éppen érdekesebbnek tűnik, s apróbb lépésekben haladva jutnak majd el az útvonal végére. Nincs annyira nagy „hajtás” azért, hogy Szörényvárra befusson valaki. A VT-n leginkább azért indulnak el az emberek, mert fizikai kihívást látnak benne (hát, Bukovinában aztán van is bőven!), mert szeretnék Románia olyan helyeit megismerni, ahova másképp talán nem jutnának el, mert támogatnák a helyi vendéglátókat, mert szeretnének egy nagy méretű közösségi élménynek a részei lenni. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy mindenki megválaszthatja a maga motivációját, és az út jellegétől függetlenül járhatja azért az ügyért, ami éppen számára a legfontosabb.

Közösségi élmény

A közösségi élmény a Camino talán legszebb része. Sokan indulnak el egyedül, de pár nap múlva aztán megismerkednek a többi zarándokkal és kialakulnak kisebb csoportok, akik aztán többé-kevésbé együtt mennek. Van olyan, hogy a szállásokon többször összefutsz ugyanazzal az emberrel, s egy idő után már magától elindul egy beszélgetés. Én is egyedül indultam útnak, de a harmadik napon, miután útközben már többször találkoztunk, kialakult egy hatfős kis csoportunk és innentől kezdve hol közelebbről, hogy távolabbról, de együtt jártuk a Caminót. A barátság azóta is megmaradt, időnként váltunk üzenetet — pár nappal ezelőtt találkoztam Budapesten a csapatunk egyik brit tagjával, aki éppen átutazóban volt ott és remélem, hogy a jövőben lesz még alkalmunk hasonló közös időre. Hála van a szívemben azért, hogy ilyen barátságokra találhattam a Caminón.

A közösségre, kapcsolódásra egyébként van igény a VT-n is: a zárt Facebook csoportban sokan hirdetik meg az indulásuk helyét és idejét, hogy ha valaki tud és szeretne, csatlakozhasson hozzájuk. Alakulnak spontán csoportok, van, hogy baráti körök, munkatársak indulnak el közösen. Ez a virtuális csoport megtartó erővel is bír: sokan bátorítják a túrázókat, felajánlanak segítséget szükséghelyzetekre, az úton lévők hasznos infókat osztanak meg az utak, a jelzések állapotáról. Bizonyos szakaszokat örökbe fogadtak önkéntesek, akik „părinte de drum” megnevezésnek örvendenek: ők azt vállalják, hogy figyelemmel követik az általuk örökbefogadott szakaszon áthaladó túrázókat, szükség esetén segítenek, vagy szívesen fogadják őket egy teára, kávéra.

A Kéktúra közösségi vonzatairól egyelőre még nincs sok élményem, azt viszont eddig is láttam, hogy aki belevág, az szerelmese lesz, és utána lelkesen keresi a lehetőségeket, hogy visszatérjen az útvonalra. Bízunk benne, hogy tudtunk hasznos (főleg technikai) információkkal szolgálni a Via Transilvanica kapcsán, s talán kicsit körvonalazódott, hogy mivel lehet ezen az útvonalon számolni. A következő írásunkban is hasonló, praktikus témával jelentkezünk majd — közeleg a nyár, a szabadságok időszaka, legyen elérhető egy kis „útravaló”, ha valaki pont most vágna neki egy pár napos gyalogtúrának!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

A Via Transilvanica, a Camino és a Kéktúra világa.

Mit jó róluk tudnunk elindulás előtt?

A Via Transilvanicán járva azt tapasztaltuk, hogy az előzetes túratapasztalatok időnként megtévesztőek lehetnek — sokan hívják ezt az útvonalat a romániai Caminónak, indulás előtt viszont érdemes tudni, hogy miben és mennyire különbözik a VT világa a Caminóétól.

Köszönés, üdvözlés

A Caminón spanyol nyelvterületen a klasszikus Buen camino! köszönés járja, portugál területen hasonló: Bom caminho. A VT-n a Cale bună!-t használjuk, ami román fordításban ugyanazt jelenti, mint a fentiek.
A Kéktúrán nincs jellegzetes köszönés, és mivel gyakran más útvonalakkal együtt halad, nehéz megkülönböztetni, hogy kik kéktúrázók és kik nem azok.

Pecsétek, útlevél

Ezen a területen hasonlóan működik a három útvonal: az „útleveleket” megadott pontokon lehet megvásárolni (a Caminón templomoknál, szállásokon, a VT-n öt kijelölt helyszínen), vagy interneten megrendelhetők.

A Caminón szinte minden településen van pecsételőhely — kávézókban, éttermekben, templomokban, albergékben (zarándokszállásokon). Ahhoz, hogy a zarándok megkaphassa a zarándoktanúsítványt, a Compostellát Santiagóban, az utolsó 100 km-en napi két pecsétet kell gyűjtenie. A VT-n nincsen ilyen, bizonyos táv megtételét igazoló tanúsítvány, és a pecsétgyűjtésnek sincsen különösebb „tétje”.

A Kéktúrán viszont a honlapról megrendelhető igazolófüzetben nem csak a pecsétek számára van hely, hanem térképeknek is: minden alszakasz számára jól követhető, pontos térkép kerül a füzetbe. A pecsétek a kijelölt helyeken szabadon elérhetőek, érdemes pecsételőpárnát vinni. Aki megszerzi egy útvonal összes pecsétjét, elküldheti a központi bizottságnak a füzetét, ahol ellenőrzés után tanúsítványt és jelvényt kap az, aki sikeresen végigjárta valamelyik útvonalat a három közül.

Szállások

Fontos, hogy a municipal albergék előre nem foglalhatók, az ágyakat érkezési sorrendben osztják ki, és ha valamelyik szállás betelik, akkor azt már a bejáratnál táblával jelzik. Ha valaki nem szeretne az alvóterén sok más emberrel osztozkodni, választhat bizonyos albergékben privát szobát, vagy foglalhat szállást privát albergékben, hostelekben, panziókban, ezek viszont értelemszerűen drágábbak is. A szállási opciókat útikönyvekben, Camino alkalmazásokban, a Gronze.com oldalon találhatjuk meg, fotókkal, technikai infókkal ellátva. Amennyiben valaki szezonon kívül (április előtt vagy október után) indulna útnak, érdemes leellenőrizni, hogy mely albergék vannak ekkor is nyitva — sok szállás csak szezonban fogad zarándokokat, annak lejártával bezárják kapuikat.

A VT-n mindez teljesen másképp működik. Itt a szállások lefoglalása (ha az ember nem kempingezni akar az út során) szinte kötelező feladat — a szállásokon jóval kevesebb a hely, mint a Caminón, és sok helyen nem is fogadnak bejelentkezés nélkül „beeső” szállóvendégeket. A szállások itt egyházi épületeket, panziókat jelentenek, de akad jócskán olyan is, hogy a helyiek saját lakóházuk egyik vagy több szobáját adják ki éjszakára. Remek lehetőség arra, hogy aki úton van, kapcsolódjon a helyi emberekkel, elbeszélgessen a vidék sajátosságairól, kihívásairól, a mindennapokról. Egy- egy ilyen beszélgetés során előfordulhat, hogy előkerül a pálinka, meggylikőr, amivel a gazdák köszöntik a vendéget, másnap is van, hogy a ház részéről kávét ajánlanak fel.

Az ajánlott szállásokat a VT útikönyvben találhatjuk meg, településekre lebontva, telefonszámokkal ellátva. A szervezők sok információt összegyűjtöttek arról, hogy melyik szállás mennyibe kerül, milyen szolgáltatásokat nyújt, mennyire van az alap útvonaltól — mindez hatalmas segítséget jelent az útra való felkészülés során. Az egy főre eső szállás ára idén napi 60–100 lej között változott (étkezés nélkül, általában egy kétszemélyes szobában). A Caminóval ellentétben a Kéktúra mentén nincs kiépített szálláshely rendszer, de hivatalosan összegyűjtött, elérhető szálláshelyek sem, mindenki magának szervezi meg a szállást, igényei és lehetőségei szerint.

Étkezés:

A Caminón szezon alatt a public albergékben az ott dolgozók vacsorát is főznek, a fizetés adomány alapon működik — ami összeg egyik nap begyűlik, abból főznek a másnapi zarándokoknak. Mivel én bőven szezonon kívül jártam az utat, csak egy helyen volt részem ilyen közösségi vacsorában, de azt az estét nagyon szép emlékként őrzöm. A szállások kevésbé szolgáltatnak étkezést, mint a VT-n, cserébe viszont a településeken működő éttermek, kifőzdék zarándokmenüket kínálnak: általában három fogás (előétel, főétel és desszert vagy kávé) plusz egy ital (sör, bor, üdítő) van benne a menüben. A menük ára portugál területen 7–9 euró között, spanyol területen 8–14 euró között mozgott.

Vegetáriánus, vegán vagy egyéb különleges diétát követők számára kihívás lehet a Caminón étkezési opciókat találni, ugyanis nem minden lokál kínál húsmentes vagy szigorúan növényi alapú étkeket. Spanyolországban a tortilla de patatas (a tipikus krumplis rántotta) a nagy sláger, de vegánok ezt nem fogyaszthatják.

A VT-n a szálláshelyeken gyakran lehet főtt ételt is rendelni, de csak előzetes egyeztetés alapján. 2020-ban és tavaly csak egyszer-kétszer éltünk a lehetőséggel, de idén úgy döntöttünk, hogy minden harmadik napra kérünk magunknak egy-egy „rendes” vacsorát, a többi étkezést megoldjuk batyuból. Az étkezések és a szállások árán is érződött idén az infláció hatása — az útikönyvben közölt árak csak irányadók, érdemes telefonon utánakérdezni az aktuális költségeknek. Egy háromfogásos vacsora ára a vendéglátóknál kb. 40–50 lej, a reggeliké pedig 20–30 lej.

Folytatás következik…

Az előző részt itt olvashatod.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.