Via Transilvanica – Mi segít, amikor éppen nehéz? Emlékezetes nehéz pillanatok

Szerző: Deák Anna, Maxim Orsolya • Fotók: Deák Anna, Maxim Orsolya • 2023. augusztus 28.

Megosztom:

Mi segít, amikor éppen nehéz? Emlékezetes nehéz pillanatok

– Via Transilvanica

A képek és a történetek gyönyörű tájakról és szívmelengető találkozásokról szólnak, de mi tagadás, a Via Transilvanica nem mindig adja olyan könnyen magát. Van pár nehéz pillanat mögöttünk, viszont egyelőre mindegyiken szerencsésen túllendültünk. A következő sorokban ezekből válogattunk egy párat, mindketten saját nézőpontból.
Anna emlékeivel indítunk:
Első utunk 2020 novemberében a szász szakaszon vezetett keresztül. A távok legyűrhetőeknek tűntek, a terep kellemesen lankásnak. A hónapból adódóan rendszeresen szürkületben vagy már sötétben érkeztünk meg aznapi célpontunkhoz, de ezzel nem volt gond, az út követhető volt, fejlámpa is volt nálunk. Egyik délután azonban Almakerék előtt pár kilométerrel sűrű erdőből kanyarodtunk kifelé. Már szürkülödött, csend volt, a fák oldalán hófúvás nyomai. Amint kiléptünk az erdőből, kutyák vettek körül bennünket, nem hallottuk őket az erdőből, és ők is túl rövid idő alatt vettek tudomást rólunk. Sokan voltak és egyre közelebb jöttek, már kört vontak körénk. Akkor hátat hátnak vetve, a túrabotokat magunk előtt tartva elkezdtünk óvatosan kihátrálni a területükről. Dolgozott bennünk az adrenalin, de bevallom, félelmetes volt. Mivel a nyáj már az esztenában volt és a juhászok az állatokkal voltak elfoglalva, eltartott pár (végtelenségnek tűnő) pillanatig, amire észrevették, hogy embereket ugatnak, odaszaladtak és visszahívták a kutyákat. Az alatt a pár perc alatt az segített, hogy a lehető legnyugodtabbak maradtunk, nem kiabáltunk, nem szaladtunk el, nem ütöttük meg a kutyákat. Próbáltunk nem veszélyforrásként feltűnni és szépen, lassan, de biztosan eltávolodni a területüktől.
Idén áprilisban folytattuk az utunkat onnan, ahol 2022-ben abbahagytuk, Dornavátrán azonban abban az időszakban még bőven hó volt. Indulás előtt hetekig néztük a neten fellelhető kamerákat, drukkoltunk az olvadásnak. Mivel az előttünk álló közel tíz napban a havas téltől a legmelegebb tavaszig mindenre számíthattunk, mindketten úgy állítottuk össze a felszerelést, ahogy azt a kényelem és a biztonság egyensúlya mentén a lehető legjobb legyen. Lehet, hogy nem volt bölcs döntés, de a csomag súlyát könnyítendő egy olyan terepcipőben jöttem, ami az első három napban nehezen bírta a harcot a hóval, hamar átázott. Három nehéz, vizes-havas napunk volt, aminek az első óráiban szabályszerűen eluralkodott rajtam a torokszorító, irányíthatatlan pánik.
Nekem sokat segít az, ha verbalizálom az érzéseimet, félelmeimet, hangosan számba veszem az előttem álló lehetőségeket (ez nem segítségkérés, hanem egyszerűen csak kibeszélés, a helyzet felmérése), azzal viszont nem számoltam, hogy az milyen hatással van az útitársam hangulatára vagy megoldási mechanizmusaira. Végül az segített (a cipőt minél tovább szárazon tartó trükköket leszámítva), hogy a nehéz pillanatokban felsoroltam magamban A, B, C és még több forgatókönyvet, amit még kipróbálhatok, ha nagyobb bajba kerülnék. A megoldásopciók létezése nyugalmat adott és erőt a továbbhaladáshoz, és a valóságban sosem volt szükség ennyi opcióra, hogy egy problémás helyzetet megoldjak.
Még évek és kilométerek sokasága után is tanuljuk egymás működését nehéz helyzetekben: felismerni a másikban, hogy mikor van szüksége segítségre és mikor inkább csak térre, mi motiválja, mit szeretne magával vinni (én például nagyon ritkán fotózok, és noha megcsodálom és felismerem a táj gyönyörűségét, engem a növényvilág diverzitása vagy a népi építészet jobban leköt, mint a havas csúcsok), fizikailag mik az igényei (engem az éhség egy-kettőre térdre kényszerít, míg mások egy reggelivel akár estig is bírják).
Hiszem, hogy a beszélgetés, az igények kifejezése sokat segít a visszahúzó, hangulatromboló félreértések elkerülésében, elvégre mindannyiunknak más és másképp nehéz.

A következőkben a cikk Orsi gondolataival folytatódik:

Vannak könnyebb és nehezebb napok, könnyebb és nehezebb szakaszok. Az ösvényeket járva megpróbáltam kísérletezni azzal, hogy miből tudok erőt meríteni, amikor azt érzem, hogy éppen nehezen haladok — vagy éppen mivel tudom minimalizálni a nehéz időszakok számát.
Fontos mindenkinek ismernie, hogy hogyan működik legjobban a szervezete fokozott terhelés alatt — én azt tudom magamról, hogy menet közben kevés vízre és élelemre van szükségem, nem szeretek megállni, mert utána sokkal nehezebb elindulnom. Ha megtalálom a jó kis tempómat, amiben azt érzem, stabilan tudnék órákon keresztül menni, akkor inkább haladni szeretek, mint pihenőket tartani. A legtöbbször egyébként fotózás, videózás miatt szoktam megállni, de ilyenkor nem teszem le a hátizsákom és gyorsan tovább is haladok. Ha valaki olyannal túrázom együtt, akinek az enyémektől jelentősen eltérő igényei vannak, akkor már nem olyan egyszerű a számomra ideális tempóban haladni — igyekszem ilyenkor valami középutat találni, amiben én is jól lehetek és a társamhoz is kapcsolódni tudok.
Hegyes terepen járva nagyon motivál és feltölt, hogy a csúcsra vagy egy- egy magasabb pontra érve gyönyörű panoráma bontakozik ki. Ilyenkor, amikor elmerülök a havas csúcsok varázsában, úgy érzem, a kilátás bőven kárpótolt a hegymenet fáradalmaiért. A bukovinai és felsővidéki szakaszok különösen kegyesek ilyen szempontból a túrázókkal, nem fukarkodnak a csodás kilátással, a messzire elnyúló hegyvonulatokkal.
Szoktam erőt meríteni abból, hogy időnként egy-egy magaslatról hátranézek és lepörgetem magam előtt, hogy mekkora szakaszt tettem már meg aznap. Ilyenkor a fókuszom átkerül onnan, hogy mi van még hátra oda, hogy mi minden sikerült már, ez bizodalmat ad az elkövetkezőkre és tovább tud vinni, meg tud tartani az úton.
Segít az is, ha a nehéz szakaszokon mindig csak az aktuális lépésemre figyelek — ilyenkor nem nézem a tájat, hanem azon igyekszem, hogy mindig még csak egy lépést meg tudjak tenni. Egy idő után lassacskán azon veszem észre magam, hogy hopp, elrepült egy kilométer, aztán még egy másik, s már nincs is olyan sok hátra a célig.
Akkor volt ez a stratégia nagyon aktuális számomra, amikor 2020-ban még nem tudtam, hogy a cipőméretemnél legalább egy számmal nagyobb túrabakancsot kellett volna vennem: a lakóhelyemen jól bejárattam a bakancsomat, de a VT szász szakaszán a hosszas lejtőkön a lábbeli már első nap hólyagosra törte a lábujjaimat. Tanulság volt, azóta bölcsebben választok, de akkor, ott, a maradék három napban csak úgy tudtam haladni, hogy amikor megint fájni kezdett a lábam, akkor azt mondogattam magamnak, hogy „na még csak egy lépés, gyerünk, még csak egy lépés!”, aztán lassan elfogyott az aznapi mennivaló. (Anyukám egyébként a túra után boldogan vette át tőlem azt az ominózus pár bakancsot, a benne lévő kb. 250 kilométerhez azóta ő is hozzáadott jó párat a Torockói-hegységben 🙂 ) Sokan mondják mások, és már több ízben tapasztaltam is, hogy amikor a test valamiért nem bírja, akkor a belső erőforrások tudnak továbblendíteni egy nehéz szakaszon. Volt ilyen élményem magashegyi túrán a Fogarasi- havasokban, és tavaly a VT-n is, amikor Bukovinát jártuk.
A terep nem volt különösebben nehéz, egy faluból sétáltunk ki reggel egy emelkedőn, de már az első félórában azt éreztem, hogy ez ma nem indul jól, nem fogom bírni. Próbáltam erőből csinálni — másképp lépni, másképp lélegezni, másképp állítani a hátizsákom pántjait, hátha könnyebb lesz úgy az a pár kiló, de nem segített. Kezdtem lassan befelé fordulni, s ahogy egy kerítés mellett elhaladtunk, láttam, hogy húsvéti díszben áll egy udvar. Az ortodox nagypéntek volt éppen, ekkor jutott eszembe Jézus keresztútja, amikor ő az én hátizsákomnál egy jóval nehezebb keresztet cipelt, sokan bántották és mégsem panaszkodott. Mi ehhez képest az, amivel én szabad akaratomból, kis lépésekben küzdök? Ahogy így, ebbe a történetbe beleengedtem magam, úgy lett egyre könnyebb minden lépés, egész napra lendületet adott a történetek párhuzama.
Sokáig velem maradt ez a történet és idén is eszembe jutott, mert ismét az ortodox nagyhéten gyalogoltunk. Bár van hitem, nem vagyok egy erőteljesen vallásos ember, ez a mély megélés mégis magával ragadott. Zsebre teszem, őrzöm magamban — hátravan még a VT kétharmada, azt hiszem, lesz még alkalmam visszatérni ehhez a nagypénteki történethez.
Az előző részeket itt olvashatod.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ