Nőként úton lenni: Miben más? Mi hajt? Mi a motivációnk? – Via Transilvanica

Szerző: Deák Anna, Maxim Orsolya • Fotók: Deák Anna, Maxim Orsolya • 2023. október 23.

Megosztom:

Nőként úton lenni: Miben más? Mi hajt? Mi a motivációnk?

A Via Transilvanicát járva időnként megkapjuk azt a kérdést (egyébként ismerősöktől is), hogy „Csak így kettecskén túráztok? Ketten, lányok?” — s ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy ez a jelenség mennyire másképp nézhet ki kívülről, mint amilyennek mi belülről megéljük. Az alábbiakban külön-külön mesélünk arról, hogy milyen számunkra nőként túrázni, úton lenni.

Orsi:

Meglátásom szerint túrázási szempontból nincsenek nagy különbségek nők és férfiak között — azon túl, hogy a felszerelést érdemes megfelelően kiválasztani (a női hátizsákoknak párnázottabb a csípőpántja, a ruháknál számít a szabás, nőknek fontos (lehet) a kényelmes sportmelltartó, a ruházat színe, hálózsáknál is sokat számíthat egy női modell, amely a láb résznél jobban szigetel stb.), ugyanazon a terepen egy nő is ugyanúgy teljesíthet, mint egy férfi. A teherbírást, távokat nem emelném ki különösebb különbségként, mert vannak olyan nemzetközi női túrázók, akik a férfiakat is meghazudtoló teljesítményt nyújtanak, sok ezer kilométert legyalogoltak már. Mint a sportokban általában, a gyaloglásba is bele lehet szokni, sőt: hosszú távú gyaloglásnál az első hét arról szól, hogy a test alkalmazkodik a fokozott terheléshez, a túrázó is kitapasztalja, hogy mennyi pihenőre, milyen étkezésre van szüksége, lecseng az első izomláz. A második héttől kezdődik a flow, amikor az egyén már kevésbé szenved fizikailag és jobban tud örülni minden lépésnek, a harmadik hét pedig talán még könnyebb, mint a második. Érzékeny, gyenge pontok terén lehet némi különbség — nekem (és talán más nőknek is) a csípőm érzi a legjobban a terhelést, az fáj leginkább a hosszabb távok megtételekor, tudok viszont ezen célzott bemelegítéssel, nyújtással enyhíteni.
Azt hiszem, az én túrázási motivációm egyik gyökere pont itt rejlik: tavaly a Caminón nagyon megszenvedtem az első hetet, mert rosszul fogtam neki — nem melegítettem elindulás előtt, nem nyújtottam beérkezéskor, nem mentem megfelelő hátizsákkal, és cipőből is választhattam volna a célnak megfelelőbbet. A tanulságokat hazahoztam, és idén a VT-n már sokkal jobban tudtam az erőnlétemre vigyázni. Minden útnak induláskor az van bennem, hogy tudom-e vajon most jobban, tudatosabban, megfontoltabban csinálni, hogy a gyaloglás még pozitívabb élmény lehessen?
Motivál, hogy megtapasztalhassam, mennyit bírok kényelmesen menni? (Tavaly nagyon inspiráló volt, hogy miután első héten a 20 km vége is megviselt, harmadik héten a 28 km-es távot szinte fütyörészve jártam le.)
A gyaloglás számomra egyfajta meditatív állapotot jelent: eltávolodom a mindennapoktól, közelebb kerülök a természethez és a Jóistenhez, minden lépésben azt tapasztalom meg, ahogy Ő a tenyerén hordoz. Ha éget a nap, felhőket küld fölénk, ha nagy a sár, rendel elénk egy-egy keskeny padkát, amin éppen ki tudjuk kerülni, ha nehéz a kapaszkodó, szép panorámával kárpótol a csúcson. Rengeteg ilyen csodában volt részem a lejárt kilométerek alatt, s az ily módon megtapasztalt Gondviselés rengeteg erőt ad nekem a nem túrás mindennapokban is.

Anna:

A VT kapcsán újra találkozom ezzel, de korábbi, Európában autóstoppoló útjaim során is gyakran megkérdezték, hogy nem félek-e? Ilyenkor mindig visszakérdeztem: szerinted mitől kellene félnem? Hangsúly hiányában szemtelennek tűnhet, de mindig igyekszem úgy elmondani ezt a kérdő választ, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Sokan féltenek a fizikai terheléstől, esetleg a medvéktől és az esetleges szélsőséges időjárástól, mások azonban a többi embertől. A félelmek témakörét egy korábbi cikkünkben kiveséztük, inkább azért merült fel bennem ez a pár példa, mert az öcsémet (aki szintén járt már a VT bizonyos szakaszain) legfeljebb a medvéktől féltik.
Nőként talán törékenyebbnek, gyengébbnek tűnhetek, de ahogy azt Orsi leírta, nincsenek olyan kritériumok, amelyek mentén nőként nehezebb lenne ez a túraútvonal. Készülni mindenkinek kell, úgy felszerelésben, mint edzettségben, egyes tényezőket (pl. az időjárást) pedig nem lehet befolyásolni, ezekre bizonyos mértékben fel lehet készülni. Hogy mi hajt? A Via Transilvanica számos más mellett három olyan területet hoz össze, amelyek engem a hétköznapok során is foglalkoztatnak: a falusi közösségeket, a természetet és a népi építészetet.
Szívesen kérdezgetem a szállásadóinkat vagy azokat, akik egy-egy pihenő alatt útba elegyednek velünk, érdekel, hogy miképp élik a hétköznapjaikat, miért szeretik azt a környéket, ahol élnek, milyen szokásaik vannak, amelyek eltérnek a mieinktől. Gyaloglás közben lenyűgöz a növényvilág gazdagsága, hosszú percekig tudok gyönyörködni egy-egy virágban. A múltkor egy pihenő alatt megcsodáltuk, ahogy egy makkból a csíra a föld felé tart: lehet, hogy ha legközelebb arra járunk, egy kis tölgyfa-csemete vár majd. Ahogy haladunk az úton, különböző néprajzi tájegységeket érintünk: minden nap tartogat valamilyen érdekességet, templomokat, faragott kapukat, különleges fejfákat, és minden jelentést hordoz.
Ezt a rengeteg megismerést, felismerést, kapcsolódást emelném ki a legfőbb személyes motivációnak. Emellett erőt ad a hétköznapokban az a tudat, hogy legyőztem a fizikai és szellemi határaimat, hogy továbbmentem akkor is, amikor nehéz volt, hogy nem adtam fel, meg tudtam csinálni. Hiszem, hogy ez a csodálatos érzést mások is elérhetik, csak ki kell lépni az ajtón, és az út visz tovább magával. 🙂
Az előző részeket itt olvashatod.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS