Mit adott nekünk a VT? – Via Transilvanica

Szerző: Deák Anna, Maxim Orsolya • Fotók: Deák Anna, Maxim Orsolya • 2023. november 27.

Megosztom:

Mit adott nekünk a VT?

Egyalkalmas bevetésnek indult 2020-ban, aztán azóta évente visszatértünk rá és a következő évekre is ezt tervezzük – a VT nem csak egy egyszerű túraútvonal, amit az ember lesétál, aztán slusszpassz. A VT ennél sokkal több.

A VT kaland.

Bár a VT-t járni sok előszervezéssel jár, s mire útra kél az ember, már előre tudja, hogy melyik nap mennyi kilométer fog lejárni, beszélt már az összes vendéglátóval, tudja, hogy hol fog aludni, netán azt is, hogy mit kap vacsorára, ha rendelt, mégis van egy csomó változó, amire nem tud felkészülni. Arra, hogy kikkel találkozik, hogy mit lát majd a terepen, hogy milyen látvány fogadja egy-egy nehezebb emelkedő után, hogy milyen hangulata lesz egy-egy falunak, ahova betér.

A VT fegyelem.

Mindenki más ritmusban, más szabályok szerint, más lendülettel járja – mi nem szoktunk különösen nagy távokat megtenni, de még így is fel kell állítanunk egy rendszert. Bár jól esne a megtett kilométerek után jót lustálkodni, másnap reggel mégis érdemes időben elindulni, mert nem tudhatjuk, mennyire érezzük majd aznap nehéznek a terepet, így legyen módunk akár lassabban haladni anélkül, hogy közben ránk sötétedne. Követni szoktuk az időjárás-jelentést: ha aznapra esőt mutat, igyekszünk minél nagyobb távot megtenni még szárazon, ehhez néha jobban kell teperni, vagy korábban kell indulni. A csomagunkat a hátunkon visszük, így számít minden plusz gramm, amit bepakolunk – a fegyelem már otthon kezdődik, amikor a felszerelést megtervezzük, összerakjuk, a hiányzó dolgokat beszerezzük.

A VT önismeret.

Nem szépítem a dolgot, a VT meg tud időnként kínozni. Lehet esős az időjárás, lehet dagonya a terep, süthet végig tikkasztóan a nap, lehet irdatlan szél és huzat, a betervezett célállomásra mégis el kell valahogy érni. Ilyenkor jó tudni azt, hogy ki hogyan tűri a frusztrációt, mi segít neki a fokozott nyomást elviselni, hogy reagál akkor, ha valamije huzamosabb ideig fáj, ha napokig vizes a cipője vagy ha a nehéz kilométerek után a szállása egy nagy putri. Iyen is van. Azt hiszem, azon túl, hogy az ember tanulja a saját működését, társas túrázáskor érdemes azt is figyelni, hogy miképp hat ez a társunkra – lehetünk bizonyos vonatkozásban nagyon hasonlóak vagy nagyon eltérőek, mindez időnként jelenthet előnyt vagy hátrányt. Azt gondolom, a VT-n mi is Annával tizennyolc év barátság után még mindig tanuljuk egymást: nem állítom, hogy nincsenek időnként összezörrenések, de mindeddig sikerült ezeket valahogy a barátságunk javára fordítani.

A VT egy közösség.

A VT-s facebook csoporttól elkezdve a vendéglátókon át, a többi túrázón, helybéli lakoson keresztül, akikkel összefut az, aki a kilométereket rója, a VT egy nagy, színes, folyamatos alakulásban lévő közösség. Jó érzés mások posztjait olvasni a csoportban, jól esik megírni a saját tapasztalatainkat, hátha valakinek segítségére lehet. Bizakodóan kopogunk be néha egy-egy portára vizet kérni, kedvesen fogadnak néha útközben friss sütivel, kávéval. Idén különösen szép élmény volt bákói társainkkal pár napig együtt túrázni, beszélgetni, az élményekben osztozni. A vendéglátók között természetesen van olyan, akinek üzlet ez az egész VT-dolog, de olyan is van, aki kíváncsi a hozzá betérő élményeire, nehézségeire, örömeire. Mindig örvendünk, ha valaki megállít az úton, mert olvasta valamelyik beszámolónkat és üdvözölni szeretne, vagy mert életében most lát először hátizsákkal gyalogló embereket és érdekli, hogy mi járatban vagyunk. Hálásak vagyunk minden találkozásért, jó szóért és segítségért, ezt igyekszünk mi is továbbadni.

A VT egy közös ügy.

Ebben az évben sok, jó minőségű és alapos riport jelent meg a VT történetéről, a Tășuleasa Social tevékenységéről, egyre inkább begyűrűzik a köztudatba, hogy ez mit is jelent. Alin Ușeriut hallgatva mindig eszembe jut, hogy mekkora dolog az, hogy sok évvel ezelőtt neki volt egy víziója, azért éveken keresztül dolgozott, látszólagos sikerek nélkül, és most, tizenhét év után kezd beérni az, amit megálmodott. Fantasztikus, inspiráló ember. A VT történetéhez sokan, sok ponton kapcsolódhatunk – képbe jön itt a természet szeretete, a kultúra megőrzése, a helyi gazdák támogatása, a környezettudatosság, ezek közül sokunknak legalább egy nagyon fontos. Nem csak azért vagyunk a VT-n, mert nincs más út, amin elindulhatnánk, hanem azért, mert kapcsolódunk ezekhez az értékekhez, és az időnkkel, a lépéseinkkel, a beszámolóinkkal mi is ezt szeretnénk támogatni. A VT immár a mi ügyünk is.

A VT egy élmény.

Ahányszor a VT-ről hazaérünk, napokig csak erről tudunk beszélni. Sokszor még hónapok után is ugyanazzal a lelkesedéssel elevenítjük fel az úton történteket, annyira megmaradnak. Ezek a történetek, megtapasztalások a hétköznapokban is lendületet adnak, hazatérve feltöltődve látunk neki a kevésbé kedvenc feladatainknak, hisz annyi új impulzus dolgozik még bennünk. A VT teret ad annak, hogy felfedezhessük magunkat, egymást, a természetet, az országot, és velünk marad azután is, hogy az út végén a hátizsákokat letettük és már a mosást is bepakoltuk.
A rengeteg impulzus, lelkesedés, tanulság, amit a Via Transilvanica adott, már a mindennapjaink részét képezik. Végtelenül hálásak vagyunk mindenkinek, aki részt vállalt ebben a projektben, és reméljük, hogy még sokan és sokáig járnak majd a narancssárga T jelet követve. Ez úton is meg szeretnénk köszönni a Matusinkának a megtisztelő lehetőséget, hogy ennyit és így írhattunk a VT-ről. Cikksorozatunk egyik fő célja volt, hogy eljuttassuk a magyar olvasókhoz mindazt a jót, amit az úton megéltünk, remélve, hogy a következő években sokukkal találkozunk majd az úton. Jó utat mindannyiunknak, vagy ahogy a szervezők mondják, cale bună!
Az előző részeket itt olvashatod.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ