„Vissza a természethez!”
Máramarosban

Ahogyan azt előre sejteni lehetett, a pandémia évei igazából csak időszakosan lassították le az utazások presztízsalkotó hatását. Manapság legtöbben egyre gyakrabban és távolabbra kívánkozunk és egyre jobban szeretünk erről tudósítani, nem feltétlenül a hasznos ismertetés, mintsem az olykor hivalkodó figyelemfelkeltés jegyében. Sokszor a felfedezés élményéhez azonban nem kell messzire menni, sőt, van, amikor magunkban fedezünk fel valami fontosat, aminek az ottlétéről nem is tudtunk, noha fontosabb, hogy jól megismerjük, mielőtt kívülre is tekintenénk. Ha a sorrend mégis fordított, először kívül fedeztük fel a világot, hogy ezután belül is megfelelően észlelhetőek legyenek a rezdülések, még mindig jobb, az olykor karnyújtásnyira levő természetben, a közelben levő szabad és tág terekben, a szennyezés mentes kék ég alatt pedig nemcsak mi magunk, hanem a gondolataink is szárnyalhatnak. Itthon, nálunk Romániában is egyre több példa segíthet a felgyorsult utazási szokásainkat újra keretezni, a nyarakat lelassítani, a repterek és autópályák forgalmait kikerülni, a megfáradt turistaparadicsomokról lemondani. Csak ez másként mutat annak, akiknek ez számít és erre másként szükséges készülni.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Szeltersz

Augusztus van. Piros futócipők egyenletes, ám gyors ritmusú dobogása hallatszik az aszfalton. Szaladni mentem. Előttem a kanyargós út, két oldalt gondozott hétvégi kertes házak sorakoznak. Az út végén, valahol a távolban és a képzeletben fölsejlik az Asszonybosszantó. Soha nem jártam ezekben a házakban, kivéve egy-kettőt, de mégis mindig örömmel töltenek el, barátsággal, már a puszta látványuk is. És ahogy előtörnek az emlékek, úgy pattognak fel talpam alól is az aszfaltszilánkok, maguk után hagyva a lecsupaszított, durva szelterszi köveket, mint ahogy anno volt, melyek oly élethűen tükrözték valódi arcát ennek a kemény tájnak, mint a Tejút rögös ösvényeit a fénylő csillagok.

Benedek Elek szavai csengnek egy ideje fülemben. Egyik nagytakarítás alkalmával találtam rá, talán egy újság vagy egy régi kalendárium idézeteként: „Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze.” Fogtam az ollót, kivágtam az idézetet és az aprócska előszoba picinyke tükre alá ragasztottam fel. Évek óta ott van, és amikor véletlenül rá téved a tekintetem, mindig eszembe jut, hogy nagytatám építette ezt a házat. Nem azért, mert közben elfelejtem, hanem azért, mert emlékeztet arra, hogy minden egyes szó épp úgy hangzik, mintha Ő mondta volna. Ebben a házban tényleg benne van a lelke, az alapkövektől kezdve, a bútorokon át, az utolsó fakanálig. Merthogy nemcsak házat épített, hanem egy idő után ő maga volt a ház. Konyhai eszközöket faragott, amelyeket a mai napig használunk és emeletes ágyakat, amelyekben a mai napig alszunk. A leleményesség minden formáját kiaknázta.

Régen nem volt víz az udvaron és a házban sem. A patakra jártunk, onnan cipeltük fel, mígnem a szemben lévő hegyoldalból át nem vezették a patak alatt a forrásvizet. A patak alatt, mely néha szelíd volt és olyan hideg, hogy bele-bele lilult a lábunk, máskor meg dühöngött és kiáradt, elsodorva a hűlni hagyott söröket és persze a hidakat, napokra elszigetelve a külvilágtól az egész falut. De ugyanakkor ez a patak töltötte meg a kerti tusoló hordóját is, és ezen gázolt át a medve, mely magával vonszolta a disznót a szomszéd udvarából, nyomában az ugató házőrzőkkel.

A Nádasszéki feketefürdőnél kicsit elidőztem. Az útról pontosan beláttam arra a kis fakeretes medencére az erdő alatt, melyet iszonyatos bűz lengett mindig körül. Ez az egy most sem változott, ahogy talán a reuma elleni hatása sem, de egyéb minden, és gyökeresen. Mégis, valahol mélyen, esszenciájában még mindig az a kis, meleg vizes feredő volt ma is, ahol egyszer jártam gyerekkoromban. Fekete volt, büdös volt és semmi egyebet nem lehetett benne csinálni, csak üldögélni, mint az öregek. De nemcsak a fürdő lett szebb, divatosabb és kelendőbb, egyre több ház épült a völgyben is. Mégis az olyan régi, karizmatikus épületek, mint az én szívemnek oly kedves, az út szélén álló, borostyánnal benőtt házacska, vagy akár egy roskadozó csűr az erdő alatt, nem kevésbé Kányádi Sándor elhagyatott háza a csörgedező patak partján, adják a völgy igazi színét és zamatát.

Az útkereszteződésben épült az Asszonybosszantó. Számomra mindig olyan volt, mint egy elvarázsolt fogadó, sárkányfoggal körülszántott misztikus hely. Egy fogadó az útkereszteződésben, ahol az ember eladja lelkét az ördögnek, vagy ahová betér egy korsó sörre a megfáradt vándor. A gyér fényben kitömött állatok tekintete nézett le a gyanús alakok seregére. Felnőttként még mindig él bennem ez a gyermeki elképzelés, ugyanakkor az évek sodró szele lehántotta homlokzatáról a mesés elemeket. Innen izgalmas koromsötétben haza indulni, amikor földerengnek nagyapám igaznak vallott történetei a legényről, aki barátai után ment az erdőbe, de csak medvékre lelt az égig érő fák között. Hanyatt-homlok menekült előlük, hátra hagyva még a ruháit is. Sok-sok alkalommal haladtunk el az égig érő fák mellett, beleképzelve a sötétbe nem csak a medvét, de még magát a sárkányt is.

Augusztus van. A Perseidák ideje. Medve ide vagy oda, leoltottunk minden lámpát a ház körül, és csak a tüzet hagytuk égni. A nappali kánikula dermesztő hideggé változott éjszakára. Ahogy ott üldögéltünk, nyakig pokrócban, az erdő sötétjén táncot járt a láng fénye, az égre tekintve pedig elénk tárult az a látvány, amelyet soha nem tapasztalhatunk a fényszennyezett városi égen. Csillagtenger hullócsillagokkal. Egy végtelen mező, melybe beleszédül az ember. Ha elég sokáig néztem, mindig hatalmába kerített egy furcsa, de mégis izgalmas érzés: úgy éreztem, hogy lassan eltűnik a gravitáció, végtagjaim egyre könnyebbek lesznek, és csak karnyújtásnyira vagyok attól, hogy feje tetejére álljon a világ és én beleessek a végtelenbe…

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Zaga Zaga:
a Szeret folyó deltájában

Erdei, köves bekötőúton, az ég felé néző nyúlánk nyárfákkal körülvéve, a tavasz utolsó napjain és az eljövendő nyár boldogan csalogató küszöbén, két megye, Vráncsa és Galac határmezsgyéjén, szélfútta vattacukor havazásban érkeztünk meg Zaga Zagára, a Szeret (Siret) folyó deltájába. Amikor kiszálltunk az autóból, a hely delejező aurája pillanatok alatt tett magáévá. Egy megmagyarázhatatlanul kellemes, bizsergető érzés szaladt át testem minden láthatatlan neuronján. Ebben az ominózus pillanatban bizonyosodtam meg róla igazán, hogy a sors a lehető legjobb helyre vezérelt el bennünket.

Szállásunk egy kis, nádtetős bungaló volt a tó partján, melynek terasza kinyúlt a víztükörre, tartócölöpjeit nádas szegélyezte, fodros hullámok mosták és árnyékot vetett rá egy szomorúfűz. Az egyszerű kis faház skandináv belsőt takart, kellemes légkör fogadott. Egy tér volt az egész, ötletesen elválasztva. Ahogy beléptünk a házikóba, a nappali köszöntött, melyből jobb oldalt, egy válaszfallal elválasztva a háló nyílt franciaággyal. Balra gardrób és a fürdőszoba, fölötte pedig az egyágyas manzárd, melynek lépcsőzete a ház ablak felőli oldaláról kapaszkodott a magasba. A nappaliban volt kávégép és vízforraló, így kedvünkre kávézhattunk és teázhattunk a lépcső alatt pihenő ülőgarnitúrán vagy akár a napsütötte teraszon. De ami a leginkább elnyerte tetszésemet, azok a hatalmas, tóra néző ablakok és a jobb oldali ablakpárkányon kialakított türkiz ülőalkalmatosság, ahol kedvemre olvashattam az Ágnestől kapott Normális embereket, Sally Rooneytól. Itt ünnepeltük a születésnapomat!

A falu részét képezi az úszó La Cherhana, ahol kulináris élvezetekkel gazdagodhatnak a halételek szerelmesei, a La Iaz étterem és a szomszédságában található sós vizes infinity pool, a nyárfák rengetegében kialakított kalandpark, a kikötő, ahol csónakot és vízbiciklit bérelhetünk, az állatfarm (pávák, kenguruk, struccok és más állatok birodalma) és az azt körülvevő gyümölcsös és szőlőültetvény, az őzikeerdő, a falu szívét képező rendezvénytér, a kényelmes, delux sátortábor, a közelben itt-ott megbújó más és más stílust képviselő házikók, mint például az erdei facölöpökön álló házak, úszó házikók, dézsával rendelkező házikók, a tavakra néző bungalók és a magányos szigeti lak. A házacskák kikapcsolódást, pihenést és szinte mindegyik biztosít pecázási lehetőséget teraszáról. 2023-ban, az év úti célja (Destinația anului) keretein belül, kalandpark kategóriában, második helyen végzett. Nem véletlenül!

A reggeleinket a hajnal hűvössége, az intenzív madárcsicsergés és persze kislányunk ébresztő gügyögése indította útjára. Ezt követően az élménykonyhás La Iaz-ban reggeliztünk meg. Legyünk bárhol a nagyvilágban, a nap legfontosabb étkezése mindig izgalommal tölt el. A La Iaz egy kontinentális jellegű étterem. Étlapja változatos, finom és különleges ízekkel. Egy étterem, melynek sajátos stílusa van, ahol a fehér és a kék szín erőteljesen dominál. Egyből a tengerpartot juttatta eszembe, a görög nyarakat, az olasz könnyedséget. A teret kellemes, ismert dallamok töltötték ki, számomra ismeretlen előadók feldolgozásában. Ezek a feldolgozások mindig megmozgatták a fantáziámat, mert adnak a dalnak egy új szint, egy másik arcot és ezzel együtt egy megfejtésre váró ismeretlen világot. Esténként a teraszra ültünk ki, el-elcsípve a naplemente utolsó foszlányait. Ilyenkor már egészen kellemes volt, elfújta a szél a fülledt meleget. Félszáraz házi rozéval indítottunk, és amíg Zselyke szundikált, tengeri gyümölcsöket és halat rendeltünk. Ezek azok a finomságok, melyeket otthon nem tudtunk ilyen szakértelemmel és rutinnal elkészíteni. Úgy gondolom, az ilyen és ehhez hasonló helyeken lehet igazán elmerülni a gasztronómia művészetében. Ropogósra sült kék héjú kagyló, tintahalkarikák, szivárványpisztráng különféle köretágyban, pirított fetával és sült paradicsommal, pisztráng zakuszka olívabogyóval, mindez ízléses tálalásban. Ami pedig igazán nagyot tud dobni a színvonalon, az a kedvesség, a törődés és a figyelmesség, amelyeket hiánytalanul meg is kaptunk.

Vízibicikli bérelhető a falu kikötőjében. Egyik nap így tettem én is. A park területén nagyokat sétálhatunk. A hidak megteremtik a szigetek közti összeköttetést, így számtalan útvonal közül választhatunk. Ám a vízibicikli nyújtotta egyedi látószögből mégis egészen más a táj. Magamhoz vettem a legfontosabb kellékeket: fotógépet, fejfedőt és természetesen egy kis térképet, melyet a recepción kaptam, feltüntetve rajta az összes csatornát és szigetet, majd kifaroltam a kikötőből és az első csatornán elbicikliztem. Minden békés és nagyon csendes volt, fűzfák lehajló ágai néztek farkasszemet saját tükörképükkel. A kanálisokon keresztül-kasul, a hamac liget közelében, a bungalók és úszó házikók mellett haladtam el, míg végül ki nem értem a legnagyobb tóra, ahol már csak víz, nádas, repkedő madarak és napsütés csatlakozott útitársként. Egy picit megálltam, fotóztam a szél tépdeste nádast és a fölötte fodrozó szürkés fellegeket, magamba szívtam a csendet és a természetet, majd lassan visszatekertem a csatornákba…

Három éjszakát töltöttünk el ezen az elképesztő helyen. A hétköznapi gondokat lerázva magunkról, igazán kikapcsolódva. Hármasban, kislányunkkal. Amikor kidöcögtünk a parkoló magas, kék színű kapuján, a nyárfapollen hóesésben, az volt az első gondolatom, hogy ide még szívesen visszatérnék, aztán feltértünk a zajos országútra, újra belecsöppentünk a mindennapok rohanó forgatagába, és elindultunk Panciu felé, ahonnan már látszottak a zöld köntösbe öltözött, büszke Kárpátok.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Mi van a csomagunkban? – Via Transilvanica

2020-ban tizenhat év cserkészháttérrel indultunk neki első ízben a Via Transilvanicának, a csomagunk tartalmát a számtalan nyári tábor és túra határozta meg. Az első tapasztalatok fényében alakítottunk a felszerelésünkön tavaly, majd idén is, így most az olvasók elé a már többszörösen finomított tapasztalatokat tárjuk.

A bakancsról azt az ajánlást olvastam, hogy indulás előtt már legalább 100 órát gyalogoljunk az adott cipőben, így tudjuk minimalizálni a sérülések, vízhólyagok előfordulásának esélyét. Én egy jól bejáratott, de nem vízálló bakancsban voltam (a Caminón is ugyanezzel), a célnak abszolút megfelelt — számomra a lábbelinél fontos, hogy magas szárú legyen és a bokámat is tartsa. Rövid szárúban, azt hiszem, nem érezném magam „biztonságban”. Váltócipőt nem vittem magammal, csak papucsot.

Zoknik terén a merinói gyapjú zoknikat ajánlom — amíg nem kezdtem el használni, nem gondoltam volna, hogy van ennyire szuper anyag. Ha izzad is benne valamennyire a láb (leginkább a cipő miatt), nem büdös, hamar szárad és azzal együtt szellőzik is. Elég langyos (max. 30 fokos) vízben átöblíteni, száradás után mehet is vele tovább az ember. Nálam most két pár ilyen zokni volt, amiket egymással váltogattam, egy harmadik, sima túrazoknit pedig csak tartaléknak vittem.

Ruházatban is a merinói gyapjú ruhákat preferálom, meggyőződtem arról, hogy érdemes beléjük fektetnem (drágák, az tény, de bízom benne, hogy sokat tartanak majd és apránként be tudok majd szerezni mindent, amire szükségem van). Gyakorlatilag két rend ruha volt nálam (amiből egy rajtam), plusz egy rend alváshoz. Szeretem a moduláris túranadrágokat, amiknek le lehet venni a szárát (könnyebb így mosni is, ha csak az alja sáros), azonkívül puffkabát, esőkabát, esőnadrág, sárvédő, túrabot került a csomagba.

Kaja területén olajos magvak, zacskós leves, zacskós zab, teafilter, zacskós kávé, müzliszelet szokott nálam lenni, annyi, hogy 24 órát ki tudjak belőle húzni, ha valahol nem találnánk boltot. Annával szeretünk termoszt vinni, mert a hidegebb napokon a semmi közepén aranyat ér a forró tea. Caminós tapasztalatok alapján idén vittem magammal eg üres ételdobozt és kanalat — sokat számított, amikor eltettem volna ételt későbbre, vagy amikor reggel a szálláson útravalónak zabot készítettem magokkal és gyümölcsökkel. Könnyű volt szállítani és elfogyasztani is.

Ruhán, ennivalón kívül volt nálam ebook olvasó (ez az a luxus, amit megengedek magamnak — odafelé a vonaton és este időnként olvastam, mert benne voltam éppen egy izgalmas olvasmányban), EÜ- doboz, bicska, fejlámpa, kötél, telefontöltő, kis mikroszálas törülköző (a szállásokon szokott lenni kis és nagy törülköző is, de hát sosem tudja ezt biztosra az ember), tisztálkodó csomag, vászonszatyor a vásárlásokhoz, két csősál (ún. buff), túrakesztyű, napszemüveg, iratok, pénztárca, VT útlevél, az útikönyv megfelelő, kinyomtatott fejezetei. Nem tűnik soknak, de amikor az ember mindent a hátán cipel, minden gramm számít — tisztálkodási szerekből kis tégelyekben csak annyit viszek magammal, amennyire az adott idő alatt szükségem lehet (idén, mivel hóban indultunk, elfelejtettem napvédő krémet vinni pedig a második héten nagyon jól jött volna…), a ruhákat minimálra fogom, s olyat viszek, amit rétegesen egymásra tudok venni.

A Caminón és itt is annyira tanulságos nekem az, hogy ilyen minimál felszereléssel is megvan mindenem s mennyire kevés dologra van szükségem a jól léthez!

Anna:

az idei VT-s hátizsákom tartalma több év tapasztalata során kopott az aktuális méretre. Egy- és többnapos túrák során, sátoros és szálláshelyes éjszakák után kialakult, hogy mi az a minimum, amit a fizikai szükségleteim és a biztonságérzetem megkövetelnek. Noha tudom, hogy lehetetlen, mégis szeretek felkészülni minden helyzetre, ezt azonban úgy kell megtennem, hogy közben a hátizsákom könnyű maradjon. Az első VT-s utunk óta egy 38 literes hátizsákot használok, melynek ugyan vannak hátrányai, egyelőre a célnak megfelel, kényelmes, és méretétől fogva korlátokat is szab a végtelen pakolásnak, hisz az ember hajlamos kitölteni a rendelkezésére álló helyet, mert ki tudja, mikor jön jól ez vagy az.

Az ideális felszerelésről szakfórumok ezrei beszélnek, eddigi tapasztalataim alapján azonban tényleg fontos, hogy valami jól szellőzzön és hamar száradjon. Mindenesetre én azt tanácsolom minden első utasnak, hogy kisebb túrákon tesztelje a már meglévő felszerelését, nem kell elsőből felvásárolni a fél Decathlont, a tökéletes felszerelés úgyis sok kilométer tanulsága alapján, apránként alakul ki.

Tisztálkodószerekből a minimálisat vittem, kis tégelyekbe előkészítve, gyógyszerekből is épp csak a szükségeset, a kalciumot és magnéziumot is napokra leosztva. Ragtapasszal nem spóroltam, de szerencsére nem volt rá szükségem, a nagyját hazahoztam. Volt nálam egy kis varrókészlet, bicska, fejlámpa és egy riasztó kutyák ellen — ez utóbbit nem használtuk.

Ezeken felül következett a víz, tea termoszban, élelem (aszalt gyümölcsök, müzliszelet, pár energia gél, szendvicsek), iratok, készpénz, az éppen aktuális útikönyv-részletek kinyomtatva, a pecsétgyűjtő füzet, és a leghűségesebb eszköz, a túrabot. Mi ezt használjuk hegyen felfelé, dombon lefelé, viszont jó szolgálatot tesz a kutyák ellen is: nem hadonászva, hanem közvetlenül a boka mellett tartva vagy magunk mögött húzva eltereli a figyelmüket, amíg ki nem vonulunk a területükről. Első túra óta eddig mindig bevált.

Idén 8 kg körül alakult a csomagom, ami több, mint az ajánlott (a testsúlyunk 10%-a): a víz és az élelem tette ki a súly közel felét. Legközelebb talán kicsit jobban bíznék abban, hogy kerül bolt az út során, de egyelőre úgy érzem, hogy ezek azok a felszerelés-elemek, melyekkel a hátamon biztonságban érzem magam egy ilyen hosszú út alatt.

Reméljük, hogy sikerült hasznos infókat találni a bejegyzésben! Legközelebbi írásunkban is technikai segítséget szeretnénk nyújtani az elinduláshoz — a navigáció témakörével foglalkozunk majd bővebben.

Maradjatok velünk!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

A Via Transilvanica, a Camino és a Kéktúra világa.

Mit jó róluk tudnunk elindulás előtt? – 2.

Navigáció, útjelzések

Távok

Napi ajánlott távok kapcsán nincsenek jelentős különbségek. A Camino és a VT 15–25 km-t javasol, ritkán többet is, ha a terep nem ad módot rövidebbre. Amikor hosszabb a táv, általában könnyebb a terep, így nagyjából ugyanannyira megerőltető egyik vagy másik verzió. A VT tervezésekor szempont volt az, hogy maximum 20 kilométeren belül lakott településre lehessen jutni — ez a Caminónál is fennáll, legalábbis azon a szakaszon, amelyet én jártam. A Kéktúra viszonylag gyakran érint településeket, talán egy-két elszigeteltebb szakaszt leszámítva könnyű a saját erőnkhöz és időnkhöz igazítani a napi távokat, legyen az pár kilométer vagy akár harminc.

Költségek

Költségek szempontjából nagyon emberfüggő, hogy kinek mennyi az annyi. Rólam (Orsi) tudni kell, hogy amikor túrázom, kevésbé érzem az éhséget és a szomjúságot, mint alapállapotban, így elég kevés étellel is jól megvagyok. Anna ellenben jobban igényli a rendszeres és kiadós étkezést ekkora fizikai munka során. A Caminón a szállás a publikus albergékben olcsóbb, étkezésre viszont többet költöttem, mint a VT-n (megengedtem magamnak a napi pastel de nata-t a délelőtti kávé mellé és este általában a zarándokmenüt választottam, mert szerettem volna a helyi portugál/spanyol ízeket is megtapasztalni). Egy nap átlagban nekem 20–22 euróba került (nagyvárosban viszont volt 40–45 is, mert ott minden duplájába kerül a kisvárosi áraknak).

A VT-n drágábbak a szállások, az ízek viszont már otthonosak, így itt gyakrabban választjuk a saját batyuból való étkezést (az első két-három napot általában otthonról hozott csomagból le is tudjuk fedni). A VT-n a költség 100–120 lej egy napra nézve, ha saját batyuból eszünk és csak minimálisat vásárolunk, de volt 170–200 lej is, ahol drágább volt a szoba és étkezést is kértünk.

A Kéktúra esetében hasonló a helyzet, a forgalmasabb szakaszokon találunk vendéglőket, ahol megebédelhetünk, de amúgy indulás előtt érdemes utánanézni, hogy a tervezett szakaszon hol lehet feltölteni a batyunkat, van-e kisbolt vagy bármilyen más bevásárlási lehetőség. Amennyiben panzióban szeretnénk megszállni, azokat is érdemes lefoglalni.

Az úton lévők háttere, motivációja

Fontos jellegzetesség, hogy a számos Camino útvonal közül egy kivételével mindegyik Santiago de Compostelában ér véget, erre a város már jól be is rendezkedett turisztikai szempontból. Sok a szuvenírbolt, magasabbak a szállásárak, nagy a nyüzsgés és szinte végeláthatatlan az éttermek, tavernák kínálata. Megvan annak a varázsa, hogy minden zarándok a katedrális előtti Obradoiro térre érkezik, s itt az út során megismerkedett emberek ismét találkoznak, egymás nyakába ugranak, közös záróvacsorát szerveznek.

Változó, hogy ki melyik Caminóból mekkora távot szeretne lejárni, de általában a Santiago előtti utolsó 100 km-t mindenki beválogatja, az az általános végcél (vagy innen is továbbhaladva Finisterre, ami Európa legnyugatibb pontja és hangulatában nagyon más, mint Galícia fővárosa).

A VT esetében nincsen (még?) ilyen magasztos és ünnepélyes végső célpont — az útvonal Szörényváron, a Duna partján ér véget, de kevesen gyalogolnak el oda. Sokkal jellemzőbb, hogy az emberek egy-egy rövidebb szakaszt választanak, ami lakóhelyükhöz közelebb esik, szimpatikusabbnak vagy éppen érdekesebbnek tűnik, s apróbb lépésekben haladva jutnak majd el az útvonal végére. Nincs annyira nagy „hajtás” azért, hogy Szörényvárra befusson valaki. A VT-n leginkább azért indulnak el az emberek, mert fizikai kihívást látnak benne (hát, Bukovinában aztán van is bőven!), mert szeretnék Románia olyan helyeit megismerni, ahova másképp talán nem jutnának el, mert támogatnák a helyi vendéglátókat, mert szeretnének egy nagy méretű közösségi élménynek a részei lenni. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy mindenki megválaszthatja a maga motivációját, és az út jellegétől függetlenül járhatja azért az ügyért, ami éppen számára a legfontosabb.

Közösségi élmény

A közösségi élmény a Camino talán legszebb része. Sokan indulnak el egyedül, de pár nap múlva aztán megismerkednek a többi zarándokkal és kialakulnak kisebb csoportok, akik aztán többé-kevésbé együtt mennek. Van olyan, hogy a szállásokon többször összefutsz ugyanazzal az emberrel, s egy idő után már magától elindul egy beszélgetés. Én is egyedül indultam útnak, de a harmadik napon, miután útközben már többször találkoztunk, kialakult egy hatfős kis csoportunk és innentől kezdve hol közelebbről, hogy távolabbról, de együtt jártuk a Caminót. A barátság azóta is megmaradt, időnként váltunk üzenetet — pár nappal ezelőtt találkoztam Budapesten a csapatunk egyik brit tagjával, aki éppen átutazóban volt ott és remélem, hogy a jövőben lesz még alkalmunk hasonló közös időre. Hála van a szívemben azért, hogy ilyen barátságokra találhattam a Caminón.

A közösségre, kapcsolódásra egyébként van igény a VT-n is: a zárt Facebook csoportban sokan hirdetik meg az indulásuk helyét és idejét, hogy ha valaki tud és szeretne, csatlakozhasson hozzájuk. Alakulnak spontán csoportok, van, hogy baráti körök, munkatársak indulnak el közösen. Ez a virtuális csoport megtartó erővel is bír: sokan bátorítják a túrázókat, felajánlanak segítséget szükséghelyzetekre, az úton lévők hasznos infókat osztanak meg az utak, a jelzések állapotáról. Bizonyos szakaszokat örökbe fogadtak önkéntesek, akik „părinte de drum” megnevezésnek örvendenek: ők azt vállalják, hogy figyelemmel követik az általuk örökbefogadott szakaszon áthaladó túrázókat, szükség esetén segítenek, vagy szívesen fogadják őket egy teára, kávéra.

A Kéktúra közösségi vonzatairól egyelőre még nincs sok élményem, azt viszont eddig is láttam, hogy aki belevág, az szerelmese lesz, és utána lelkesen keresi a lehetőségeket, hogy visszatérjen az útvonalra. Bízunk benne, hogy tudtunk hasznos (főleg technikai) információkkal szolgálni a Via Transilvanica kapcsán, s talán kicsit körvonalazódott, hogy mivel lehet ezen az útvonalon számolni. A következő írásunkban is hasonló, praktikus témával jelentkezünk majd — közeleg a nyár, a szabadságok időszaka, legyen elérhető egy kis „útravaló”, ha valaki pont most vágna neki egy pár napos gyalogtúrának!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

A Via Transilvanica, a Camino és a Kéktúra világa.

Mit jó róluk tudnunk elindulás előtt?

A Via Transilvanicán járva azt tapasztaltuk, hogy az előzetes túratapasztalatok időnként megtévesztőek lehetnek — sokan hívják ezt az útvonalat a romániai Caminónak, indulás előtt viszont érdemes tudni, hogy miben és mennyire különbözik a VT világa a Caminóétól.

Köszönés, üdvözlés

A Caminón spanyol nyelvterületen a klasszikus Buen camino! köszönés járja, portugál területen hasonló: Bom caminho. A VT-n a Cale bună!-t használjuk, ami román fordításban ugyanazt jelenti, mint a fentiek.
A Kéktúrán nincs jellegzetes köszönés, és mivel gyakran más útvonalakkal együtt halad, nehéz megkülönböztetni, hogy kik kéktúrázók és kik nem azok.

Pecsétek, útlevél

Ezen a területen hasonlóan működik a három útvonal: az „útleveleket” megadott pontokon lehet megvásárolni (a Caminón templomoknál, szállásokon, a VT-n öt kijelölt helyszínen), vagy interneten megrendelhetők.

A Caminón szinte minden településen van pecsételőhely — kávézókban, éttermekben, templomokban, albergékben (zarándokszállásokon). Ahhoz, hogy a zarándok megkaphassa a zarándoktanúsítványt, a Compostellát Santiagóban, az utolsó 100 km-en napi két pecsétet kell gyűjtenie. A VT-n nincsen ilyen, bizonyos táv megtételét igazoló tanúsítvány, és a pecsétgyűjtésnek sincsen különösebb „tétje”.

A Kéktúrán viszont a honlapról megrendelhető igazolófüzetben nem csak a pecsétek számára van hely, hanem térképeknek is: minden alszakasz számára jól követhető, pontos térkép kerül a füzetbe. A pecsétek a kijelölt helyeken szabadon elérhetőek, érdemes pecsételőpárnát vinni. Aki megszerzi egy útvonal összes pecsétjét, elküldheti a központi bizottságnak a füzetét, ahol ellenőrzés után tanúsítványt és jelvényt kap az, aki sikeresen végigjárta valamelyik útvonalat a három közül.

Szállások

Fontos, hogy a municipal albergék előre nem foglalhatók, az ágyakat érkezési sorrendben osztják ki, és ha valamelyik szállás betelik, akkor azt már a bejáratnál táblával jelzik. Ha valaki nem szeretne az alvóterén sok más emberrel osztozkodni, választhat bizonyos albergékben privát szobát, vagy foglalhat szállást privát albergékben, hostelekben, panziókban, ezek viszont értelemszerűen drágábbak is. A szállási opciókat útikönyvekben, Camino alkalmazásokban, a Gronze.com oldalon találhatjuk meg, fotókkal, technikai infókkal ellátva. Amennyiben valaki szezonon kívül (április előtt vagy október után) indulna útnak, érdemes leellenőrizni, hogy mely albergék vannak ekkor is nyitva — sok szállás csak szezonban fogad zarándokokat, annak lejártával bezárják kapuikat.

A VT-n mindez teljesen másképp működik. Itt a szállások lefoglalása (ha az ember nem kempingezni akar az út során) szinte kötelező feladat — a szállásokon jóval kevesebb a hely, mint a Caminón, és sok helyen nem is fogadnak bejelentkezés nélkül „beeső” szállóvendégeket. A szállások itt egyházi épületeket, panziókat jelentenek, de akad jócskán olyan is, hogy a helyiek saját lakóházuk egyik vagy több szobáját adják ki éjszakára. Remek lehetőség arra, hogy aki úton van, kapcsolódjon a helyi emberekkel, elbeszélgessen a vidék sajátosságairól, kihívásairól, a mindennapokról. Egy- egy ilyen beszélgetés során előfordulhat, hogy előkerül a pálinka, meggylikőr, amivel a gazdák köszöntik a vendéget, másnap is van, hogy a ház részéről kávét ajánlanak fel.

Az ajánlott szállásokat a VT útikönyvben találhatjuk meg, településekre lebontva, telefonszámokkal ellátva. A szervezők sok információt összegyűjtöttek arról, hogy melyik szállás mennyibe kerül, milyen szolgáltatásokat nyújt, mennyire van az alap útvonaltól — mindez hatalmas segítséget jelent az útra való felkészülés során. Az egy főre eső szállás ára idén napi 60–100 lej között változott (étkezés nélkül, általában egy kétszemélyes szobában). A Caminóval ellentétben a Kéktúra mentén nincs kiépített szálláshely rendszer, de hivatalosan összegyűjtött, elérhető szálláshelyek sem, mindenki magának szervezi meg a szállást, igényei és lehetőségei szerint.

Étkezés:

A Caminón szezon alatt a public albergékben az ott dolgozók vacsorát is főznek, a fizetés adomány alapon működik — ami összeg egyik nap begyűlik, abból főznek a másnapi zarándokoknak. Mivel én bőven szezonon kívül jártam az utat, csak egy helyen volt részem ilyen közösségi vacsorában, de azt az estét nagyon szép emlékként őrzöm. A szállások kevésbé szolgáltatnak étkezést, mint a VT-n, cserébe viszont a településeken működő éttermek, kifőzdék zarándokmenüket kínálnak: általában három fogás (előétel, főétel és desszert vagy kávé) plusz egy ital (sör, bor, üdítő) van benne a menüben. A menük ára portugál területen 7–9 euró között, spanyol területen 8–14 euró között mozgott.

Vegetáriánus, vegán vagy egyéb különleges diétát követők számára kihívás lehet a Caminón étkezési opciókat találni, ugyanis nem minden lokál kínál húsmentes vagy szigorúan növényi alapú étkeket. Spanyolországban a tortilla de patatas (a tipikus krumplis rántotta) a nagy sláger, de vegánok ezt nem fogyaszthatják.

A VT-n a szálláshelyeken gyakran lehet főtt ételt is rendelni, de csak előzetes egyeztetés alapján. 2020-ban és tavaly csak egyszer-kétszer éltünk a lehetőséggel, de idén úgy döntöttünk, hogy minden harmadik napra kérünk magunknak egy-egy „rendes” vacsorát, a többi étkezést megoldjuk batyuból. Az étkezések és a szállások árán is érződött idén az infláció hatása — az útikönyvben közölt árak csak irányadók, érdemes telefonon utánakérdezni az aktuális költségeknek. Egy háromfogásos vacsora ára a vendéglátóknál kb. 40–50 lej, a reggeliké pedig 20–30 lej.

Folytatás következik…

Az előző részt itt olvashatod.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Via Transilvanica – az ÚT, itthon

Bemutatkozunk: Anna, Orsi és a Via Transilvanica

ANNA

Tordán születtem, tanulmányaim első nyolc évét itt, a középiskolát és az egyetemet már Kolozsváron végeztem. Hetedikesen csatlakoztam az akkor frissen alakult helyi cserkészcsapathoz, és ez a döntés egész életemre nagy hatással volt. A rengeteg elméleti és gyakorlati tudás mellett számos barátra leltem úgy itthon, mint szerte a világban. Egyetemi tanulmányaim után egy évet Csehországban önkénteskedtem, majd Erasmusszal is visszatértem: a cseh nyelv és kultúra szeretete azóta is része az életemnek. Noha most már évek óta a szakmámban, szoftverfejlesztőként dolgozom, szabadidőm nagy részét énekléssel, olvasással, természetjárással és szépirodalom fordításával töltöm. Egyetem alatt és után aktívan részt vettem a tordai cserkészcsapat vezetésében mindaddig, míg a szülővárosomtól távolabb költözések ezt meg nem nehezítették. Végig az a meggyőződés hajtott előre, hogy a kisvárosban is lehetséges a közösségteremtés, az ifjúsággal való munka: akkor is, ha kevesen vagyunk, minden egyes gyermekért érdemes. A cserkészetnek köszönhetem azt is, hogy megismerkedtem Orsival, akivel most már sok éve osztozunk az élményekben, mérföldkövekben, vidám és szomorú pillanatokban.

ORSI

Nagyenyeden születtem, iskolai éveimet is szülővárosomban töltöttem. Hetedikes korom óta fontos szerepe van az életemben a cserkészetnek: ebben a közösségben kötöttem számos barátságot (Annával is itt találtunk egymásra), itt szereztem számtalan fantasztikus tábori élményt, itt tettem szert megannyi gyakorlati ismeretre. Megtanultam a természetben boldogulni, s anélkül gyönyörködni benne, hogy bármiben is kárt tennék. Egyetemi tanulmányaimat Marosvásárhelyen végeztem, majd ballagás után gyógyszerészként munkába is álltam: egy évet patikában, majd hatot gyógyszerbiztonsági területen dolgoztam. Jelenleg gyógyszerész rezidenshallgató vagyok és ezzel párhuzamosan trénerként dolgozom együtt cégekkel, szervezetekkel, illetve (főleg hátrányos helyzetű) gyerekeknek, fiataloknak szóló számos tábor szervezésében is részt veszek. Fontos számomra a közösség, az, hogy emberek között lehessek, hogy embertársaimért munkálkodjak, hogy inspiráljuk egymást és hogy közösen alkothassunk. Szabadidőmben szívesen olvasok, utazom, táncolok, túrázom és járok színházba. Szeretem a kihívásokat fizikai és szellemi értelemben is, mert ezek fejlődéshez vezetnek és valami újat tanulhatok belőlük.

A VIA TRANSILVANICA

A túra megálmodója és kivitelezője, a Beszterce megyei Tășuleasa Social már több mint húsz éve aktív szereplője a romániai társadalmi szférának. Nevelési, közösségépítési, kulturális és természetvédelmi tevékenységeikkel számos önkéntest és résztvevőt szólítanak meg immáron országszerte. Legismertebb projektjeik között vannak az erdőültetési kampányok, vagy a kimondottan felnőttek számára szervezett természetjáró iskola. Az eddigi legambiciózusabb munkájuk viszont a 2018-ban indított Via Transilvanca. Az első száz kilométert otthonuk körül, Beszterce megyében jelölték ki, innen terjedt tovább az útvonal mindkét irányba: 2020-ra már 800 kilométerrel készültek el, az utolsó jelzés pedig 2022 őszén került felfestésre.

A túraútvonal egyedi arculattal rendelkezik, kitűnik a többi romániai út közül. A narancssárga T jelzés biztonságosan vezet végig erdőn-mezőn keresztül, és ami igazán különlegessé teszi a barangolást, azok a kb. 1000–1200 méterenként jelentkező, egyedi mintával díszített gránit kilométerkövek. Ezeket amatőr és profi szobrászok készítették az évek során, a Tășuleasa Social székhelyén rendezett alkotótáborokban. Mivel nincs két egyforma, mindig kíváncsian állunk meg pár pillanatra ezeknél a kilométerköveknél: van, amikor tisztán kivehető növény- vagy állatábrázolások vannak rajtuk, néhol népi motívumok, máskor viszont szövegek vagy akár elvont ábrák jelennek meg, ilyenkor a következő kőig gondolkodhatunk azon, hogy vajon mire is gondolhatott a művész?

Előtérbe szeretné állítani a regionális kultúrát, támogatni a helyi vendéglátókat és nem titkolt a közösségépítő szándéka sem. Nem tapos új ösvényeket, hanem a meglévőket fedezi fel és köti össze úgy, hogy színes szalagként keresztülszeljék az országot. Hogy miben hasonlít más útvonalakhoz, de mégis miben egyedi, arról a következő részben fogunk írni…

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

#HaNincsNet

A nap minden percében kapcsolatban vagyunk a fél világgal, elképesztő dolog! Beismerem, hisz én is a rabja vagyok. De gondoltál már arra, hogy legalább egy nap erejéig szakíts a világhálóval? A lét elviselhetetlen könnyűségei, mondhatnánk, és milyen találó is lenne. S méghogy a csoki okozza a függőséget. Színes matricák vagyunk, melyek zseniálisan tapadnak az internetes oldalak tükörsima felületére, ám leválni róla a legtöbb esetben nem egy leányálom. És ha sikerül is, elvonási tünetek gyanánt perceken belül jelentkeznek a koponyánkban megbújó, hiányérzetet keltő, likeokra szomjazó neuronok.

#aTermészetLágyÖlén

Egy hétig biztos, hogy a Facebookon nem fog a történetem arról szólni, hogy milyen bögrében iszom a kávét, és hogy közben milyen könyvet olvasok. Igazából nem fog az szólni semmi másról sem. De ha tudom, hogy minden reggel 9 után dugja ki fejét a fák közül a nap és kiülhetek a kert egyik napfoltjára, kényelmes karosszékbe, gőzölgő kávéval, és egy világot rengető könyvvel a kezemben, ahol a madárcsicsergéstől és a szaladó pataktól zajos a csend, nem is vágyom arra, hogy megosszam ezt bárkivel, inkább magamba szippantom az érzést, elraktározom, és majd ha hazaérek, elmesélem neked.

Az elvonási tünetek persze jelentkeznek. A faluról és a ház fekvéséről azt kell tudni, hogy a legközelebbi és egyben az egyetlen bolt/csárda/kocsma, az Asszonybosszantó, amely három kilométerre található. Ezen az útszakaszon, és jelzem, hogy inkább a vége felé, található a Nádasszéki borvízforrás és a Nádasszéki gyógyfürdő. Ez az a hely, ahol átúszik a völgyön egy kis selyemkönnyű mobiladat. Nos, a lényeg az, hogy boltba mégis csak el kell menni és a csábítás óriási. Természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy habzsi-dőzsi van. Befut egy- két üzenet, de válaszolni rá már egyáltalán nem biztos, hogy sikerül. Erre a távra autót nem szoktam használni. Gyalogolok, szaladok, vagy éppen bicajozom. Szívom a friss levegőt, sportolok és védem a törékeny természetet.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.