Szeltersz

Szerző: Ladó Csaba • Fotók: Ladó Csaba • 2023. szeptember 7

Megosztom:

Szeltersz

Augusztus van. Piros futócipők egyenletes, ám gyors ritmusú dobogása hallatszik az aszfalton. Szaladni mentem. Előttem a kanyargós út, két oldalt gondozott hétvégi kertes házak sorakoznak. Az út végén, valahol a távolban és a képzeletben fölsejlik az Asszonybosszantó. Soha nem jártam ezekben a házakban, kivéve egy-kettőt, de mégis mindig örömmel töltenek el, barátsággal, már a puszta látványuk is. És ahogy előtörnek az emlékek, úgy pattognak fel talpam alól is az aszfaltszilánkok, maguk után hagyva a lecsupaszított, durva szelterszi köveket, mint ahogy anno volt, melyek oly élethűen tükrözték valódi arcát ennek a kemény tájnak, mint a Tejút rögös ösvényeit a fénylő csillagok.
Kétezerben, a családdal szilveszterezni mentünk Szelterszre. Persze nem a mostani, megszokott, kényelmes módon. Akkor még nem volt kocsink. Sepsiszentgyörgyről vonattal utaztunk Csíkszeredába. Onnan pedig autóbusszal a szelterszi letérőig, mely tulajdonképpen félúton található Csíkszereda és Székelyudvarhely között. A letérőtől gyalogosan tettük meg az utolsó négy kilométert a házig, havas esőben, csomagokkal megpakolva, mint a málhás szamarak. Mivel a ház nem az út mentén áll, így térdig érő hóban gázolva jutottunk el a nyaralóig. De végre megérkeztünk és csak ez számított. A házban talán hidegebb volt, mint odakint és a kis rézkályha is csak nagy nehezen tudta kifűteni. Izzott a rézkályha, és izzadtak egy idő után a fehér falak is. Télikabátban vártunk dideregve. Így lett meleg a tél közepén. Emlékszem, ekkor volt nagy divat a Monopoly. Karácsonyra kaptam, azzal ütöttük el az időt esténként.
Benedek Elek szavai csengnek egy ideje fülemben. Egyik nagytakarítás alkalmával találtam rá, talán egy újság vagy egy régi kalendárium idézeteként: „Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze.” Fogtam az ollót, kivágtam az idézetet és az aprócska előszoba picinyke tükre alá ragasztottam fel. Évek óta ott van, és amikor véletlenül rá téved a tekintetem, mindig eszembe jut, hogy nagytatám építette ezt a házat. Nem azért, mert közben elfelejtem, hanem azért, mert emlékeztet arra, hogy minden egyes szó épp úgy hangzik, mintha Ő mondta volna. Ebben a házban tényleg benne van a lelke, az alapkövektől kezdve, a bútorokon át, az utolsó fakanálig. Merthogy nemcsak házat épített, hanem egy idő után ő maga volt a ház. Konyhai eszközöket faragott, amelyeket a mai napig használunk és emeletes ágyakat, amelyekben a mai napig alszunk. A leleményesség minden formáját kiaknázta.
Régen nem volt víz az udvaron és a házban sem. A patakra jártunk, onnan cipeltük fel, mígnem a szemben lévő hegyoldalból át nem vezették a patak alatt a forrásvizet. A patak alatt, mely néha szelíd volt és olyan hideg, hogy bele-bele lilult a lábunk, máskor meg dühöngött és kiáradt, elsodorva a hűlni hagyott söröket és persze a hidakat, napokra elszigetelve a külvilágtól az egész falut. De ugyanakkor ez a patak töltötte meg a kerti tusoló hordóját is, és ezen gázolt át a medve, mely magával vonszolta a disznót a szomszéd udvarából, nyomában az ugató házőrzőkkel.
A Nádasszéki feketefürdőnél kicsit elidőztem. Az útról pontosan beláttam arra a kis fakeretes medencére az erdő alatt, melyet iszonyatos bűz lengett mindig körül. Ez az egy most sem változott, ahogy talán a reuma elleni hatása sem, de egyéb minden, és gyökeresen. Mégis, valahol mélyen, esszenciájában még mindig az a kis, meleg vizes feredő volt ma is, ahol egyszer jártam gyerekkoromban. Fekete volt, büdös volt és semmi egyebet nem lehetett benne csinálni, csak üldögélni, mint az öregek. De nemcsak a fürdő lett szebb, divatosabb és kelendőbb, egyre több ház épült a völgyben is. Mégis az olyan régi, karizmatikus épületek, mint az én szívemnek oly kedves, az út szélén álló, borostyánnal benőtt házacska, vagy akár egy roskadozó csűr az erdő alatt, nem kevésbé Kányádi Sándor elhagyatott háza a csörgedező patak partján, adják a völgy igazi színét és zamatát.
Az útkereszteződésben épült az Asszonybosszantó. Számomra mindig olyan volt, mint egy elvarázsolt fogadó, sárkányfoggal körülszántott misztikus hely. Egy fogadó az útkereszteződésben, ahol az ember eladja lelkét az ördögnek, vagy ahová betér egy korsó sörre a megfáradt vándor. A gyér fényben kitömött állatok tekintete nézett le a gyanús alakok seregére. Felnőttként még mindig él bennem ez a gyermeki elképzelés, ugyanakkor az évek sodró szele lehántotta homlokzatáról a mesés elemeket. Innen izgalmas koromsötétben haza indulni, amikor földerengnek nagyapám igaznak vallott történetei a legényről, aki barátai után ment az erdőbe, de csak medvékre lelt az égig érő fák között. Hanyatt-homlok menekült előlük, hátra hagyva még a ruháit is. Sok-sok alkalommal haladtunk el az égig érő fák mellett, beleképzelve a sötétbe nem csak a medvét, de még magát a sárkányt is.
Augusztus van. A Perseidák ideje. Medve ide vagy oda, leoltottunk minden lámpát a ház körül, és csak a tüzet hagytuk égni. A nappali kánikula dermesztő hideggé változott éjszakára. Ahogy ott üldögéltünk, nyakig pokrócban, az erdő sötétjén táncot járt a láng fénye, az égre tekintve pedig elénk tárult az a látvány, amelyet soha nem tapasztalhatunk a fényszennyezett városi égen. Csillagtenger hullócsillagokkal. Egy végtelen mező, melybe beleszédül az ember. Ha elég sokáig néztem, mindig hatalmába kerített egy furcsa, de mégis izgalmas érzés: úgy éreztem, hogy lassan eltűnik a gravitáció, végtagjaim egyre könnyebbek lesznek, és csak karnyújtásnyira vagyok attól, hogy feje tetejére álljon a világ és én beleessek a végtelenbe…

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ