Miben változott ez a sportolási forma ahhoz képest, amikor elkezdted? Van mondjuk ellentmondás abban, ahogy régebben volt, és ahogyan most csinálják az emberek?

Szidi: Amikor én elkezdtem, akkor a testi egészségemért csináltam. Most pedig azt érzem és látom, hogy ez már egy divat lett. És nyilván nem feltétlenül egy káros divat ez, viszont tény, hogy most nem feltétlenül az egészségért fognak neki, hanem azért, mert más is csinálja.

Rita, te is érzed ezt a változást? Te viszonylag rövidebb ideje vagy benne ebben a szakmában, de mégis, nap mint nap láthatod, hogy ki hogyan és miért edz.

Amikor én elkezdtem, akkor a környezetemben nem nagyon jártak az emberek. És igazából én motiváltam őket azzal, hogy látták rajtam, hogy sokkal boldogabb vagyok és kiegyensúlyozottabb, és hogy a stresszhelyzeteket is sokkal jobban tudom kezelni. De sajnos igen, ezt én is megfigyeltem, hogy nagyon sokan, főleg a fiatalok azért jönnek, mert mindenki más is jár. Általában nagyobb társaságokban érkeznek, az egyikük lesz úgymond az edző, és úgy gondolja, hogy ő jól tudja a dolgokat, viszont sokszor hibásan tanítja meg a gyakorlatokat. Vannak akik butaságnak tartják, hogy személyi edzőhöz járjanak, de szerintem fontos lenne, hogy valaki megtanítsa az alapokat. Én is edzővel kezdtem.

Azon kívül, hogy mondjuk hibásan tanítják meg egymásnak a gyakorlatokat, szerintetek még milyen hibát tud ejteni az, aki nem abból az indíttatásból kezd el edzeni, hogy egészségesebb legyen, hanem mondjuk divatból?

Szidi: Nagyon sokan TikTok-on látnak egy gyakorlatot, és úgy jönnek, hogy na ezt megcsinálom a teremben. Miközben nem látják át, hogy az a gyakorlat akár veszélyes is lehet. Egyrészt mert mondjuk balesetveszélyes, másrészt pedig, ha nem végzik el helyesen, akkor lehet, hogy holnapután épp a derekuk fog fájni, vagy a térdük emiatt.

Szerintetek mire kell készüljön az, aki tényleg helyesen és pontosan szeretne edzeni? Azon kívül, hogy választ egy személyi edzőt, még mi az, amit el kell dönteni vagy meg kell változtatni?

Szidi: Elsősorban én úgy gondolom, hogy ha éppen nincs is keret, hogy személyi edzőhöz menjen, akkor legalább nézze végig, hogy egy edző mit javít ki a vendégeknél. Mert már ebből is sokat tud tanulni.

Rita: És nálunk például a teremben vannak QR kódok, amit ha beolvasunk, akkor meg lehet nézni azt, hogy hogyan kell helyesen használni az adott gépet. Viszont nekem van egy barátom, aki elkezdett edzeni, de sajnálta a pénzt, személyi edzőre. És addig érdeklődött másoktól, hogy tényleg megtanulta magától, és mindenki jófej volt, segítette, és így tanult meg tulajdonképpen helyesen edzeni. Nem szégyellt kérdezni másoktól, vagy ha valaki szólt neki, hogy ez nem jó, akkor nem vette rossz néven. És így úgymond ingyen megtanult edzeni.

Az jutott eszembe, hogy a mostani gyakorlatsorok, vagy akár a mostani lehetőségek nagyon eltérnek attól, ami régebb volt. Össze lehet hasonlítani egészségügyileg vagy hatékonyságban a régebbi edzésformát a mostanival? Vannak fontosabb különbségek?

Szidi: Nyilván vannak eltérések, és ha visszagondolok, akkor régebb annyira nem fektettek hangsúlyt a helyességre. Az volt a lényeg, hogy meglegyen a guggolás, de azt nem nézték, hogy a sarkam a talajon maradjon, vagy hogy a térdemet ne toljam annyira előre. De ez az évek során azért sokat fejlődött, és nagyon sok új gyakorlat jött be, ami régebb nem volt.

Ott van még az otthoni edzés dilemmája is, meg rengeteg már az applikáció. Mi a különbség aközött, ha valaki otthon edz a saját eszközeivel, vagy ha edzőterembe megy, és gépek segítségével végzi el a gyakorlatokat?

Szidi: Én például olyan edzést tartok, ahol szabad testsúlyos gyakorlatok is vannak. Mivel ha valakinek van egy mozgáskoordinációs problémája, vagy éppen egy enyhe gerincferdülése, vagy a gyerekeknél ott van az iskolatáska okozta probléma, ezeket lehet korrigálni szabadsúlyos gyakorlatokkal, gépi gyakorlatokkal viszont nem. Sőt, aki kalóriát szeretne égetni, neki is inkább a szabad testsúlyos gyakorlatokat javaslom, mivel az jobban megdolgoztatja az egész testet.

Akkor a gépek mire jók?

Rita: Kell legyen egy bizonyos egyensúly a kettő között. Én sokkal jobban szeretem a saját testsúlyos, vagy kézi súlyzós gyakorlatokat, mert sokkal több dologra kell koncentrálni – az egyensúlyra, hogy helyes legyen a testtartás, vagy a helyes kivitelezésre. Ezek sokkal komplexebbek, meg nehezebbek szerintem, mint amikor odamegyek a géphez, ráül a kliens, beállítom, és akkor végzi a gyakorlatot. De mindkettőt szoktam használni ettől függetlenül, mert mindkettő fontos.

Szidi: Egyébként még az otthon edzés és az edzőterem között az is különbség, hogy nekünk az otthon a nyugalmat, a biztonságot jelenti. Nincs olyan motivációnk otthon edzeni, mint az edzőteremben, mert az van bennünk, hogy otthon pihenni kell, ott a család – az edzőteremben viszont több motivációt kapsz.

Milyen szociális képességekre van szüksége az edzőnek?

Szidi: Én imádok emberekkel dolgozni. Mindig tanulok, tőlük is, mert szeretem nézni a viselkedésüket, mire hogyan reagálnak, sokszor analizálom őket. Hogy például mi az, amit ma megbírnak, mi a különbség a tegnapi és a mai nap között. Hogy mi történt az életükben, milyen fizikai vagy éppen mentális dolog érte, ami mondjuk a fizikai képességét is csökkentette a tegnapihoz képest.

Rita: Engem amúgy nagyon kikapcsol, és nagyon szeretem, mivel sokat beszélgetünk a klienseimmel. Megbeszéljük, hogy kinek milyen napja volt. Én például ezért szeretek leginkább egyenként foglalkozni az emberekkel, mert ahogy látom, mindenki szeret beszélgetni, viszont amikor többen vannak, akkor már annyira nem beszédesek egyesek. És szerintem nagyon fontos, hogy tudjunk kommunikálni, mindenkivel megkapni a közös hangot.

Akkor ez egy nagy felelősség is igazából. Egyrészt amiatt, hogy az illető személy meg meri mutatni magát a legfáradtabb állapotában is, másrészt pedig felelősséget vállalsz az edzésért is.

Szidi: Onnantól kezdve, hogy valaki odajön hozzád, te felelsz róla, és ha nem figyelsz rá, akkor lesérülhet, vagy bármi egyéb probléma is történhet, úgyhogy igen, ez teljes mértékben felelősségvállalás.

Rita: Főleg, hogy vannak olyan személyek, akiknek kicsit nehezebben megy, és akkor ameddig megtanulja a helyes testtartást, és minimálisan meg tudjuk erősíteni, addig tényleg minden egyes mozdulatát kell figyelni, mert ugye elég egy rossz mozdulat egy sérüléshez. Főleg, ha valaki soha életében nem sportolt, azoknak egy picit nehezebb, vagy ha simán megszokták azt, hogy mindig előredőlve ülnek, akkor nagyon nehéz nekik az, hogy kihúzzák magukat és a vállukat hátra tartsák.

Szidi: Egyébként nagyon fontos, hogy a személyi edzők között is van különbség. Ha valaki eljön hozzám, és később úgy érzi, hogy neki nem az az edzésmódszer felel meg, amit én tartok, akkor simán próbáljon ki egy másik személyi edzőt, mert ő más módszerrel dolgozik. Ez nem szégyen, vagy nincs harag emiatt.

Rita: Nálunk a teremben tizenegyen vagyunk, de nincsen két egyforma edző. Mindenki teljesen másképp tartja az edzéseket, hiába, hogy ugyanazokat a gyakorlatokat csináljuk mondjuk nyolcvan százalékban, de úgyis más.

Szidi: Persze azért van az az embertípus, aki azt mondja, hogy ha te egy hét alatt nem tudtál belőlem kockahasat faragni, akkor téged leváltalak. Ez nem így működik. Ez nagyon sok év munkája, és az, amit látnak a az Instagramon vagy TikTok-on, az csak egy pillanatnyi állapot. Én versenyeztem, köztük voltam, testépítők között elég hosszú ideig, láttam, hogy mi zajlik ott. Az sajnos nem az egészséges része ennek a sportnak. Persze, nagyon jól néz ki, de az csak egy pillanatnyi állapot és ne akarjanak olyanok lenni. És ezzel egy olyan önképzavar alakulhat ki, hogy nem azt látják, amit elértek, hanem azt, hogy hol van a hiba, mit kell még javítani.

Rita: Nagyon sokszor jönnek irreális elvárásokkal, néha meg azzal, hogy én így szeretnék kinézni, de teljesen más testalkatuk van, mint az általuk felmutatott példa, és nagyon nehéz ezt megértetni, hogy sajnos soha nem fog úgy kinézni, mert teljesen más a testfelépítése. És sokszor előfordul, hogy az edzőt hibáztatják azért, mert nem érik el a kívánt hatást.

Szidi: Vagy pedig van még olyan, hogy én csak fenékre akarok edzeni, vagy csak lábra. Ilyen nincs. A testet arányosan kell edzeni. Az egy dolog, hogy mondjuk a nőknél elsőbbséget élvez a fenék, ahogy a férfiaknál a bicepsz. De arányosan kell edzeni a testet, mert testi deformitások is alakulhatnak ki abból, hogy nem arányosan edzünk.

A teljes beszélgetést hallgasd meg Spotify-on!

Az adventi, karácsonyi időszakról szerettem volna egy kicsit beszélgetni veled, és az jutott eszembe, hogy ez az időszak hasonlít egy kicsit a mediátor szerepre. Mert az ünnepek alatt az ember megpróbál jól lenni, jónak lenni, jóban lenni mindenkivel. Ennek ellenére viszont nagyon sokszor rosszul sül el ez az időszak. A párok életében szerinted mit jelent az advent? Milyen kihívásokkal néznek ilyenkor szembe legtöbbször?

Ebben az időszakban, hát hadd ne mondjam, minden héten több pár jelentkezik — eljönnének még a karácsonyi időszakot megelőző hetekben is, mert egyrészt addigra feltorlódott bennük egy sor olyan szituáció amit lehet, hogy idén karácsonykor szeretnének megúszni békésen, másrészt pedig van, aki tanulva az előző évekből, most jutott el oda, hogy biztos, hogy ezt a karácsonyt nem akarja feszültséggel végighajtani és nem szeretné, hogy ha halászlé a falon landolna, vagy éppen a szétrepedt bejgli a sütőben élné túl a karácsonyt, mert valamilyen sértődés következtében ott marad.

Ebben az időszakban az emberekben nagyon nagy a feszültség, a szorongás, a megfelelési kényszer, amit egyébként nem biztos, hogy ők maguk így csinálnának, csak van egy minta, aminek borzasztóan szeretnének megfelelni, mert mondjuk így látták a szüleiknél is. És akkor mondom a saját példámat — én is nagyon sokszor voltam feszült, és egyszer csak arra jöttem rá, hogy az egészet be kell rakni egy zsákba és el kell rakni a padlásra vagy a pincébe, vagy el kell ásni. Úgy döntöttem — és ezt egyébként bátran javaslom másoknak is —, hogy egyrészt nagyon fontos, hogy a szüleinknek — akik nem élnek már velünk együtt — addig, amíg ők ezt vállalják, szeretik és van hozzá kedvük, igenis meg kell adni a lehetőséget, hogy ők adjanak nekünk, hiszen nem vagyunk velük mindennap, és fontossá tudjuk őket tenni azzal, hogy rájuk bízzuk, hogy ők főzzenek és gondoskodjanak. Annál nagyobb öröm nincs egy szülőnek, mint ha látja, hogy az ő asztalánál, az ő halászlevét esszük.

Igen, tehát az egyik oka a feszültségnek az ünnepi készülődés. Viszont ott van még az is, hogy elérkeztünk az év végéhez. És ez a fejünkben egy képzelt küszöb az újrakezdéshez. A naptári rendszert az ember találta ki, és valahogy mindent ehhez igazítunk. Úgy közeledünk az év végéhez, mintha bármi megváltozna január elsején. Vajon nem lehet, hogy a lezárás és újrakezdés is erősen hatással van arra, hogy ennyit stresszelünk?

Biztos, hogy benne van. Úgy tapasztalom, hogy hogy félünk az új dolgoktól. Egyszerre félünk és várjuk az új évet. Várjuk, mert el tudjuk kezdeni a fogyókúrát. Várjuk, mert megfogadjuk, hogy január elsejétől sokkal kedvesebben szólunk az apósunkhoz, vagy a párunk a testvéréhez. Egy csomó, magunkkal szembeni elvárással vértezzük fel magunkat, ugyanakkor ez a várakozás egy lezárása annak az időszaknak, ami mögöttünk van, és ami lehet, hogy tele van mindenféle olyan dologgal, amit már nem akarunk átvinni az új évbe. Hidd el, olyan konfliktusforrás egy párkapcsolat esetében, hogy az egyik fél el akarja kezdeni a fogyókúrát, a másik meg nem kíván ebben a társa lenni, hogy egy ilyen fogadalom már önmagában egy időzített bomba. Ezért én úgy gondolom, hogy csak olyat érdemes tervezni most első körben az új évben a párok esetében, ami nem rettenti meg az adott kapcsolatot. Gondoljunk bele ebbe is, hogy tényleg, amikor végre együtt vagyunk, az ugye igazából a család ünnepe is, és pont ahogy egyik nagyon kedves stand up humoristánk, Kovács András Péter is mondja — tulajdonképpen pont azokkal vagy együtt karácsonykor, akikkel egyébként nem feltétlen szeretnék együtt tölteni két hetet egyhuzamban. Ebben az időszakban semmi nem lenne fontosabb, mint hogy regenerálódjunk és feltöltődjünk, és ne arra a hihetetlen robogó vonatra üljünk fel, amiről le is pottyanhatunk. Gyakorlatilag egy olyan sor feladattal látjuk el magunkat, amit senki nem kér tőlünk.

Amikor az ember belép egy párkapcsolatba, akkor gyakorlatilag egy másik család ünnepi szokásait is a hátára veszi, ebből pedig sokszor lehet vita. Mennyire lehet összefésülni szerinted a különböző hagyományokat?

Viszonylag friss kapcsolatban lévő emberek évekkel ezelőtt ezelőtt nem nagyon voltak a praxisomban, inkább harmincöt felett találtak meg bennünket. Persze ez nem reprezentatív, de minket inkább a középkorú párok kerestek meg. Azonban az utóbbi időszakban nagyon rendszeresen olyan fiatal párok keresnek fel, akik 7–10 hónapja vannak még csak együtt, és már elakadnak abban, hogy például hogyan csinálják a karácsonyi készülődést. Mert ebben annyira nem tudnak összehangolódni, hogy azon megy a balhé, hogy kinek a szüleihez menjenek először. És egyébként ilyenkor a megfelelési vágy okozza a konfliktust. Ezért keresnek meg sokszor a párok — minden évben van az év végén két-három ilyen pár —, akik ezt a karácsonyi tervezést nem tudják megoldani.

És szerinted ebben a szülőnek van szerepe, hogy ezt kontrollálja?

Én mindig elmondom, hogy nem vagyok pszichológus, viszont én azt gondolom, hogy az ilyen típusú szülő, aki ezt nagyon erősen elvárja a gyermekétől, hogy igenis még nálam kell karácsonyozni, nos, az sem vált le még a gyermekéről. És amennyiben ezt idejében nem teszi rendbe a szülő és a gyermek, akkor gyakorlatilag ez egy állandósult konfliktust fog jelenteni a későbbiekben is. Mindkét fél részéről egyaránt fontos az elengedés, sőt, egy picit rá kell segíteni, egy kicsit meg kell taszítani a gyermekünket, hogy kirepüljön a fészekből. És lehet, hogy a gravitáció nagyon erős, de aztán hátha ez a bizonyos önbecsüléstől gazdag és felvértezett fiatal rá fog érezni a repülésre, és így fel fogja kapni majd a légáramlat.

És talán még egy fokozattal fennebb kapcsolunk akkor, amikor gyermek is születik a családba. Vajon ilyenkor mi a jó megoldás? Új hagyományokat kell teremteni, vagy inkább összeolvasztani mindenkinek az óhaját?

Nem hiszem, hogy erre van recept. Viszont valószínűnek tartom, hogy mindezek mögött az van, hogy vannak ezek a karácsonyi emlékképeink a gyermekkorunkból, amelyek annyira beleivódnak a lelkünkbe, hogy valahol tudattalanul is újra akarjuk élni. Felnőttként, szülőként, felnőtt családalapítóként szeretnénk a gyerekeinknek is ugyanazt átadni. És akkor jön egy következő faktor azonkívül, hogy mit szeretnénk — mégpedig az, hogy mik a lehetőségeink. És itt az anyagi részt engedjük meg egy picit kibontani. Nagyon nem mindegy, hogy mennyit költünk a karácsonyra — egyébként ez is nagyon nagy konfliktusforrás egy pár életében, hogy meddig merjenek elmenni mondjuk egy karácsonyi bevásárlás kapcsán. Én mindig azt javaslom, hogy írják össze és húzzanak egy határt, ami meghatározhatja azt, hogy mennyit költenek.

A másik, ami szintén ide kapcsolható pedig az, hogy ha valaki nem annyira szeret főzni, viszont ott van benne az igény, vagy a megfelelési vágy, ne karácsonykor kezdjen el gyakorolni, hanem szerintem addigra valahogy év közben süssön le néhány adag bejglit. Ne tudd meg, hogy hányszor van abból konfliktus minden karácsony előtt, hogy látja Dorka, hogy én megmondtam, hogy a férjemnek nem most kellene önmegvalósítani karácsonyra, és nem most kellene egy fantasztikus töltött pulykát készítenie, úgy Mr. Bean-esen, hanem év közben kellett volna próbálkoznia. Ha az embereknek annyi dolga van, annyi a rohanás és az elköteleződés, hogy év közben nem tud egy picit rákészülni, akkor ne várjon csodát.

Ilyenkor év végén hajlamosak vagyunk túlzásba vinni az amúgy egészséges pozitivitást, mint hogy nyugodj meg, legyél jókedvű, meg itt a karácsony, ne depizz. Érdemes az embereket ilyen szinten kiszedni a stresszhelyzetből?

Én azt gondolom, hogy ha valaki igazán nagy balhét szeretne karácsonykor, akkor ezzel a „ne idegeskedj” mondattal óhatatlan olajat dob a tűzre. Nem feltétlen kell ismételgetni ezeket a szófordulatokat főleg annak, akin egyébként már látszik december elsején, hogy tele van a hócipője a karácsonnyal. Mert az egyrészt nem lesz őszinte, másrészt pedig csak még nagyobb feszültséget kelt abban, aki egyébként önmagában is feszült ebben az időszakban. A feszültség önmagában csak akkor múlik el, ha mi elhisszük, hogy ennek a karácsonynak igazából nem az a funkciója, amire ma már fókuszálunk. A békéről, a szeretetről és az ellustulásról szólhatna most végre az év vége. Ez az ünnep pontosan olyan békés és szeretetteli, lesz tele humorral és rénszarvasos zoknival, mint ahogy egyébként látjuk egyes angol vagy amerikai filmekben. Hiszen ki ne szeretne a kezében bögrével valami nagyon lágy és kedves szerelmes filmet nézni, és mennyire jó, amikor a másik szobában a párunk nézi az amerikai vagy az európai focit, és senki nem zavarja őt abban a pillanatban, az ő saját világában. Béke van mind a két szobában külön-külön, legalább egy órát, és aztán összeülünk az asztalhoz és két kézzel megesszük azt az isteni rántott csirkecombot a vörös káposztával. És senki nem szól ránk, hogy nincs rajtunk smink és nem csillámporos a hajunk, hanem béke van, szeretet és röhögés.

Igen, azért a gyerek egy kicsit átírja a prioritásokat. Mennyire tervezel előre, akár pénzügyileg? Van félretett pénzetek?

Mi úgymond több borkánba is gyűjtünk már pénzt. Egyrészt van egy általánosan félretett összeg házra, vagy vészhelyzet esetén, van egy másik számlánk, ahová projektpénzt gyűjtünk a nagyobb kiadásokra, például egy nyaralásra, vagy egy új matracra. Emellett pedig a kisfiunknak is teszünk félre, amit majd 18 éves korában megkaphat. De nyilván ez azért óriási luxus, hogy ezt meg tudjuk tenni.

Közeledik a karácsony. És azt veszem észre, hogy egyre nagyobb összegeket áldozunk arra, hogy mindenkinek megfelelő ajándékot vásároljunk. Te milyen elv alapján vásárolsz erre az ünnepre?

Én a karácsonyban érzek egyfajta kötelezőséget, hogy ilyenkor ajándékot kell adni. És sokszor nehéz eldönteni, hogy mit vegyünk. Ugyanakkor a férjemmel mindkettőnknek az ajándékozás is a szeretetnyelve. Szeretjük meglepni a szeretteinket. De például azt eldöntöttük, hogy mivel a kisfiunk 9 hónapos lesz karácsonykor, így pedig nem fog belőle sokat felfogni, nincs értelme nagyon elhalmozni ajándékokkal. Persze ezt mindenki magának dönti el, hogy mennyit, de azt érzem, hogy azért sokan túlkompenzálnak ilyenkor, és az ajándékokkal próbálják kifejezni azt, hogy mennyire szeretnek vagy értékelnek valakit. Egyébként mi sokszor inkább élményt ajándékozunk.

Mi az a dolog, amire nem sajnálod a pénzt egyáltalán?

A kaja. Amikor utazunk a férjemmel, akkor az egyik kedvencünk az, hogy előre kinézzük, hogy hol szeretnénk enni, milyen helyeket fogunk kipróbálni. Ez olyasmi, amire szívesen költünk, mert egyrészt úgy érezzük, hogy így behatóbban meg tudunk ismerni más kultúrákat, de másrészt azért is, mert otthon annyira nincs jelen a fine dining.

Ha most visszatekintesz az elmúlt egy évre, akkor hányszor vásároltatok olyan dolgot, amit most már fölöslegesnek ítéltek meg?

A férjem az Instagram-reklámoknak dől be általában. Van olyan, amikor bejön, de van, amikor nagyon nem. Például vettünk egyszer egy gyümölcs dehidratáló gépet. Arra gondoltunk, hogy hosszú távon milyen vagány lesz, de azóta vagy két alkalommal, ha használtuk.

Valószínű amúgy, hogy nagyon sokszor az életmódunk változtatásához köthető dolgokra költünk nagyobb összegeket feleslegesen, nem? Például én egyszer vettem egy parfümkészítő szettet, mert azt gondoltam, hogy ezzel akarok foglalkozni.

Egyrészt azért kerestelek meg téged, mert szerintem nagyon inspiráló az, hogy Instagramon arról írsz, azt mutatod meg, hogy általában nem újan veszed a ruháidat, és mégis nagyon stílusos szettekben öltözködsz.

Egyébként a turizás nagyon veszélyes tud lenni pont emiatt, hogy olcsó. Mert lehet, hogy nem fogom felvenni, de most azt a tíz lejt nem sajnálom érte. Régebb halmoztam a ruhákat, és egy idő után rájöttem, hogy ennek semmi értelme, mert tíz százalékát vettem fel nagyjából. Mielőtt várandós lettem, nagyon szerettem a fizikai turkálókat, viszont amióta a kisfiam miatt nem igazán jutok el, azóta sajnos a Vinted- re csúsztam rá. És azért sajnos, mert nagyon kényelmes olyan szempontból, hogy este az ágyból is tudsz vásárolni használt, de minőségi ruhákat. Viszont a nyáron elkezdtem eléggé durván vásárolgatni, halmozni a dolgokat, ezért most eldöntöttem, hogy fogok tartani egy féléves nem vásárolok ruhát-kihívást.

Online vásárlás esetén tényleg eléggé veszélyes a kényelemfaktor. Viszont ez a Vinted alkalmazás szerintem nagyon sok embernek segített már megtalálni önmagát az öltözködésben is. Éppen azért mert minőségi ruhákat lehet venni sokkal olcsóbban, így nem szorulnak az emberek a fast fashion márkákra. Visszatérve a családodra. A kisfiaddal kapcsolatban mennyire figyelsz oda, hogy mennyit vásárolsz, mire szánsz pénzt?

Nagyon sok ruhát nem vásároltam neki, mert kaptunk is, meg gyűjtöttem is terhesen, de amúgy is hamar kinövi most őket. Nyilván szeretnék neki vásárolni kis vállalkozásoktól vagy etikus márkáktól, de ezen a ponton még nem látom értelmét. Mert azért azoknak áruk van. De például ott van a pelenka. Most már szinte mindig mosható pelenkát használunk, csak ha elmegyünk itthonról, akkor inkább eldobhatóst. De az például tényleg egy okos befektetés hosszú távon. Főleg, ha az ember több gyereket tervez. Nem csak azért, mert olcsóbban jössz ki, hanem mert környezettudatosabb is.

Mi a helyzet az utazásokkal? Luxusnak számít szerinted az utazás manapság?

Én úgy érzem, hogy az én életem nagyon sokat változott az utazások, meg főleg a külföldön élés által, úgyhogy ilyen szempontból mindenképpen csak ajánlani tudom mindenkinek. De nyilván ennek is több módja van. Mi egy kicsit kényelmesek vagyunk ilyen szempontból. Tehát inkább felülünk a repülőre, mondjuk Budapestig is, minthogy tizenkét órát utazzunk. Egyébként szerintem ez a legnagyobb ellensége a tudatosságnak. A kényelem. Például azt beszéltük a férjemmel, hogy ha bemész a boltba, és ott van tízféle zabpehely, és te meg kell vizsgáld, hogy ár-minőség- összetevő-csomagolás szempontjából melyik a legjobb, az sok energiát vesz el. És az emberek többségének nincs erre is kapacitása, amit teljesen meg is értek amúgy. Én is megfigyeltem magamon, hogy amióta anya lettem, azért több minden átcsúszik a rostán. Egyszerűen sem időm, sem energiám nincsen mindenre odafigyelni.

Mennyire tartasz te a jövőtől? Tekintve a klímaválságot, a háborúkat, vagy az élet alakulását a Földön.

Erről nagyon sokat beszéltünk a férjemmel, amikor az volt a téma, hogy akkor legyen-e gyerekünk vagy sem. Mert oké, hogy egyrészt ez egy ilyen társadalmi norma, hogy akkor elérsz egy kort és főleg, hogy ha párod is van, akkor jön a gyerek. Másrészt meg egy ösztön is, de azért nyilván többek vagyunk ösztönlényeknél. Átrágtuk ezt a dolgot, főleg amiatt is, hogy mind a kettőnket aggaszt a bolygó sorsa, és akkor felmerült ez a kérdés, hogy igen, akarunk-e egy gyereket hozni ebbe a világba úgy, hogy fogalmunk sincs, tényleg, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva. De szerintem abban, hogy végül lett gyerekünk, benne van a válasz, hogy azért eléggé bizakodóak vagyunk. Vagy inkább azt mondanám, hogy mi arra jutottunk, hogy ha azok az emberek, akik ilyen szempontból tudatosak, mind úgy döntenek, hogy nem fognak gyereket vállalni, akkor csak azoknak az embereknek lesz gyereke, akit semmi nem érdekel. És akkor meg tuti biztos, hogy a világ vége felé tartunk. De ha mi úgy döntünk, hogy igenis szeretnénk egy következő generációt, és szeretnénk azt a generációt ebben a szemléletben felnevelni, akkor én úgy látom, hogy van remény arra, hogy jobb irányba menjenek a dolgok.

Miért akartál annyira dramaturg lenni?

Igazából először színházkritikus akartam lenni. Már a suli ideje alatt elkezdtem kritikákat írni, aztán később egyre több helyen publikáltam. És hát volt egy nagyon kellemetlen helyzet, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem nekem való. Röviden az történt, hogy hát ugye másod-harmadéves korára már azt hiszi az ember, hogy eleget tud a színházról, és nem kell tekintettel lenni az alkotókra, és én is ilyen voltam. Aztán egyszer írtam egy előadásról, és hát nem szerettem, ezt pedig a diplomáciai érzék teljes hiányában meg is írtam. És amikor megjelent, akkor találkoztam az egyik színésznővel, aki játszott ebben az előadásban — pont a kritikát olvasta a fesztiválújságból — és igazából töménytelen szomorúságot láttam az arcán. Akkor azt mondtam, hogy többet nem. Ezután pedig elkezdtem gondolkodni rajta, hogy melyik az a munka, amihez írás is kell. A dramaturgi munka pedig mindig is tetszett, mert az egy ilyen kicsit bent, kicsit kint levést is jelentett a színházon belül.

Aki dramaturgként dolgozik, az sokszor azzal kell szembesüljön, hogy a szavak néha tettekké, mozdulatokká alakulnak a színpadon. Te ezt hogyan tapasztaltad meg az elején?

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen színpadi nyelvezetet használ az adott rendező. Viszont én nagyon szeretem azokat az előadásokat, ahol pont, hogy ellene megy a színpadi játék a szövegnek. Amikor nem ugyanazt látjuk eljátszva is, mint elmondva. És ebből a szembeállításból születik meg valami különleges, erős jelentés. Aztán mozgásszínházi előadásban az egy teljesen megfogalmazhatatlan kérdés, hogy mit jelent dramaturgnak lenni. Inkább a ritmusról, ismétlődésekről szólt, meg egy ilyen zsigeri viszonyulást jelentett ahhoz, ami a színpadon történt, és ez nekem valahogyan talán jobban is ment, hogy nem tudatosan, agyból kell megszülni egy döntést, hanem belülről.

Nagyon nehéz ma már egy pontos megfogalmazást adni a mozgásszínházi formának, és valószínűleg nagyon sokan még sosem voltak ilyen előadáson. Hogyan magyaráznád el, mire számíthat az ember, ha mozgásszínházi előadásra készül? Mi lehetett az indíttatás, amiért megszületett ez a műfaj?

Igazából én is úgy érzem, hogy bizonyos állapotokat vagy érzéseket a test által sokkal őszintébben meg lehet fogalmazni, mint szavakkal. Én ezt úgy képzelem el, hogy az ember szavakkal tud úgymond hazudni, testben viszont kevésbé. A tánc azóta létezik, amióta az ember létezik — szerintem ez létszükséglete az embernek. Bár manapság azért már olyan világot élünk, hogy az emberek elfelejtenek táncolni. Közben meg fantasztikus dolgokat szabadíthat fel bennünk a tánc. A mozgásszínház annyiban másabb, hogy ugyan testi kifejezéssel dolgozik, viszont közben színpadi szituációkat hoz létre.

Hogyan kell értelmezni egy mozgásszínházi előadást? Említetted, hogy az elején mindent is értelmezni szerettél volna.

A zenehallgatáshoz, vagy a képzőművészeti alkotások befogadási folyamatához tudnám leginkább hasonlítani. Amikor zenét hallgatunk, akkor egy komplexebb zenei műnek sem úgy állunk neki meghallgatni, hogy értelmezni akarjuk. Ott is a befogadás, a bizonyos érzelmek kiváltásáról szól. És talán ugyanez történik akkor is, amikor egy olyan képzőművészeti alkotást nézünk, ami nem egyértelműen értelmezhető. Ott is megvan a késztetés, hogy az ember értelmezze, de közben ha ránézel egy festményre, akkor az valamilyen érzelmet biztosan kivált belőled. És a mozgásszínháznál is ez a jó nézői attitűd. Sokkal fontosabb az, hogy az ember egyszerűen nyitott nyitott szívvel üljön be az előadásra, és hagyja, hogy az előadás hasson rá, és hogyha jutnak eszébe bizonyos gondolatok előadás közben, akkor jó, de ha nem, az is rendben van.

Te is megfogalmaztad, hogy az emberek életében egyre kisebb szerepe van a táncnak. Sokkal kevesebbet táncolunk mint régen. Ugyanakkor azt is érzem, hogy a mozdulatainkból is jócskán visszavettünk. Nem igazán engedjük meg magunknak azt, hogy általa fejezzük ki az érzéseinket. Te ezt hogy látod?

Melyik volt az az előadás, aminek a tematikája, de maga a megvalósítás is nagyon közel állt hozzád?

Igazából több is van: az egyik az a Lift, ami tér szempontjából nagyon nem hagyományos előadás, mert egy képzeletbeli liftben játszódik, és hát kétszer két méteren előadást csinálni, az azért eléggé meredek ötlet. És azért tartom fontos előadásnak, mert a színészek szempontjából egy nagyon jó próbafolyamat volt, mindenki nagyon jól érezte magát benne. És ez a mai napig érződik az előadáson is, és valószínűleg ezért történt az meg, hogy messzemenően ez a legsikeresebb előadása a társulatnak. Van egy sajátos humora, miközben az előadás egy másik rétegében nagyon is komoly témákat vet fel.

Ha tegyük fel, egy színész valamiért nem tud megoldani egy mozdulatsort, valamilyen gátja van ebben, akkor mivel lehet feloldani?

Alapvetően ilyenkor szerintem a kommunikáció az, ami segít elsősorban. Ha színházi emberként, vagy akár magánemberként szembesülünk egy blokkal, akkor elsőként mindig be kell azonosítanunk, aztán pedig fel kell oldani azt a problémát. Ha meg tudjuk fogalmazni azt, hogy mi miatt nem vagyunk képesek egy mozdulatot végrehajtani, vagy miért félünk beengedni magunkat egy adott szituációba, az már egy lépéssel afelé van, hogy az adott blokkot feloldjuk. Közben meg ez egy olyan szakma is, ahol az előadók szinte minden nap találkoznak egy-egy ilyen helyzettel. És szerintem biztosan sokan vannak egyébként olyan színészek vagy táncosok, akik ha emberileg rendben vannak, és szeretetben élnek, akkor sokkal könnyebb nekik nyitottnak lenni a színpadon is. De egyébként ezért is szokták mondani, hogy a színházi munka az egy végtelen önismereti folyamat.

Az M Studio legközelebbi bemutatója az Are we human or are we dancers? című előadás lesz, amelyet Ioana Marchidan koreografál és rendez emberi történetekről, a legmélyebb gondolatainkról filterek és előítéletek nélkül.

Valószínűleg azért tízévesen még másként képzelted el az egészet, más volt a motivációd, mint jelenleg. Hogyan látod most tapasztalt, érett fejjel ezt az egész szakmát?

Igazából akkor az egész tetováló szakma más volt, nem igazán voltak akkor még szalonok nálunk. Nekem is a keresztszüleim lakásán volt az első élményem, ahol mindig ott voltak a barátok, ment a tetoválás, közben beszélgettek, tehát valamilyen szinten fontos volt a kapcsolatteremtés is az egészben. És azt láttam, hogy nagyon jól érezték magukat az emberek, annak ellenére, hogy ugye fáj, meg kellemetlen volt az egész folyamat. És talán ez fogott meg engem is először, ez a hangulat, ugyanakkor pedig az, ami ma is mozgat engem, hogy kapcsolatot teremtsek emberekkel.

Manapság az emberek nagyon sok okból tetováltatnak magukra. Van, aki hirtelen felindulásból, más pedig komoly tervezés után hozza meg ezt a döntést. És van, amikor van jelentése a tetoválásnak, máskor pedig inkább csak díszítőelemként szolgál. Szerinted miért születik meg az ember fejében az, hogy tetoválást akar magán?

Amikor minden nap találkozol vele, akkor meglepődsz, hogy mennyire diverz ez az egész. De ha általánosságban nézzük, akkor talán az egésznek a divatossága az, ami sokat nyom a latban. Tíz évvel ezelőtt még nem volt ennyire elérhető ez a szolgáltatás, és talán emiatt picit jobban megfontolták a dolgot.

Régen a tetoválás nagyon sok esetben kapcsolódott valamilyen kulturális vagy vallási rítushoz. Szerinted mennyire tudott megmaradni ez a fajta rendeltetése? Nem is feltétlenül a vallási rész, hanem az egésznek a szentsége, a rítus maga. Akár önmagunk megismerésének az irányába is.

Szerintem sajnos egyre ritkábban tetováltatnak az emberek ilyen indíttatásból. Bátran mondhatom, hogy a vendégek 80 százaléka inkább a látszat, a kinézet miatt varrat magára. Elvesztődött a tetoválás önkifejezésre irányuló szerepe, ami szerintem elég szomorú, mert lényegében ez kellene legyen a kiindulópontja az egésznek.

Mennyire van neked befolyásod abban, hogy mit választ a vendég?

Nagyon fontos a kommunikáció ebben a szakmában, létre kell jöjjön egyfajta harmónia a tetováló és a vendég között, viszont azzal, hogy a tetováló befolyásolja a vendég választását, én nem feltétlenül értek egyet. Nem szeretnék az a tetováló lenni, aki beleszól abba, hogy ki mit varrasson magára, ez szerintem mindenkinek az egyéni döntése. Technikai szempontból adok tanácsokat, mint például a pozíció vagy a méret. De szeretem azt, amikor az emberek tudatosan érkeznek hozzám, tudják, hogy mit akarnak, és akkor csak finomítani kell a dolgokon.

Létre tud jönni egyfajta szertartás-jelleg a tetoválás alatt? Ha már rítusról és kapcsolatteremtésről beszélgettünk.

Tetoválóként nem mindig sikerül. Vannak olyan tetoválások, amelyek megkövetelik ezt a fajta átszellemülést. Ilyenkor teljesen egy burok alá kerülsz, amikor készíted a tetoválást. De ez nem minden esetben történik meg. Ami a vendégeket illeti, ott is van, aki érzi ennek az egésznek a fontosságát, más pedig már teljesen rutinos, róluk lepereg ez az egész. Viszont az a pozitív tapasztalatom, hogy nagyon sok esetben megtörténik az, hogy együttműködünk, lelkiekben ott vagyunk, mindketten megszenvedünk azért, hogy ez a tetoválás szép legyen a végén. És talán ha visszakanyarodunk az első kérdésre, akkor ez is volt az oka többek között annak, amiért én folytattam ezt a szakmát.

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy hogyan születik meg egy tetoválás. Mit érdemes tudni annak, aki még sose ment át ezen a folyamaton?

Én úgy szeretem, ha van egy személyes találkozás is a vendéggel, mert az a tapasztalatom, hogy ha előtte bejön az illető, tudunk egyet konzultálni, annak mindig jó lesz a vége. Mert így picit rá tudsz érezni arra, hogy milyen ez az ember, meg hogy milyen módon tudnátok a leginkább együttműködni. Sajnos ezt nem tudjuk mindenkivel megcsinálni ebben a rohanó világban, ezért sokszor a közösségi médiafelületen beszéljük meg a részleteket. Na és akkor következik az időpont. Ilyenkor mindig elmagyarázom, hogy milyen szabályok vannak, és mit nem szabad csinálni tetoválás előtt. Nálam például nagyon fontos, hogy kipihenten jöjjenek a vendégek, ugyanakkor, hogy tudatosítsák magukban, hogy mire vállalkoztak, hiszen több órát is eltart egy ilyen alkalom. Természetesen nem szabad jönni betegen, nem szabad alkoholt inni vagy egyéb tudatmódosító szereket használni, és különböző gyógyszerek hatása alatt sem szabad tetováltatni. Miután ezt megbeszéltük, áttérünk a dizájnra, azt általában az időpont előtt egy héttel szoktam elküldeni, hogy legyen idő finomítani rajta. Azoknak, akik személyesebb dizájnt választanak, különböző mintákat készítek, amiből lehet válogatni, és amikor a tetoválásra kerül a sor, akkor még átnézzük ezeket. Ezután következik néhány óra kín, fájdalom, szenvedés, majd a végén a happy end.

Amikor személyesebb mintát készítesz, olyankor mennyire bújsz bele ezekbe a munkákba?

Én arról vagyok híres, hogy van egy enyhe pofátlanság bennem, tehát én nem félek kérdezni dolgokat. És ha az emberek nyitnak is felém, akkor nagyon sok mindent megtudok akár egy 20 perces konzultáció alatt. Ez pedig nagyon sokat számít abban, hogy a dizájn az olyan legyen, amilyet lényegében ő szeretne és elképzelt. Úgyhogy igazából nálam ez a kulcs, hogy nem félek belekérdezni és turkálni az ember magánéletébe.

Ha mondjuk valaki először megy tetoválni, akkor miből tudhatja azt, hogy nem megfelelő, vagy nem professzionális a tetováló, akivel szóba állt?

Több ilyen is van, de talán az első és legfontosabb az a kommunikáció. Ha a tetováló nem nyitott arra, hogy legyen személyes kapcsolat köztetek, hogy megismerjen téged, az már alapból egy rossz jel. Persze ezt nem kell túlságosan komolyan venni, szóval ha most valaki egy egyszerű tetoválást akar, akkor most nem fogok leülni kérdezősködni. Viszont egy jó tetoválón látod azt, hogy nyitott és érdekli a munka. Ez egy életérzés, egy hivatás és azok a tetoválók, akik csak a pénzért csinálják, lényegében csak a tetoválás prostituáltjai. És ezekhez az emberekhez nem kell elmenni. Nekem mindegyik tetoválás emlékezetes, és ha hiszed, ha nem, én mindegyik munkámra emlékszem.

Milyen jövője van szerinted a tetoválásnak? Hova fejlődhet még, és milyen tendenciák vannak, amiről mi még esetleg nem tudunk?

Én már alig várom azt a napot, amikor mindenki tetoválni fog. Most mindenki tetkós szeretne lenni, mindenki pénzt akar csinálni. Ez jellemzi a mai világ tetováló iparát, ami egy kicsit szomorú, mivel úgy érzem, hogy elvesztette azt a lényegét, ami akkor volt még, amikor én elkezdtem. Nem tudom, hogy milyen jövője lesz ennek. Nagyon felhígult a szakma. A tendenciákra áttérve van egy dolog, amit én kimondottan élvezek. Kezdenek visszatérni divatba a tribal tetoválások. Igaz, hogy kicsit finomított változatban, de én ezt nagyon vártam, nagyon szeretem ezt a vonalat.

Mivel lehetne szerinted szabályozni ezt a hígulást?

Én oktatok egy tetováló tanfolyamon Marosvásárhelyen. És pontosan azért, mert drága, lényegében ki van jelentve, hogy mindenkit át kell engedni. És ezzel olyan emberek szereznek diplomát, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne a szakmában. És a tapasztaltabb, minőségibb tetoválók felszólítása ellenére sem csinálnak semmit ez ellen.

A tetováló szakma mellett te még fogorvos is vagy. Arra lennék kíváncsi, hogy miként fonja körül az életed a tetoválás? Hogyan egészít ki téged a munkában és akár a magánéletben?

Nekem a tetoválás ugyanúgy szakmám, mint a fogorvoslás. Nagyon meglepő lehet sokak számára, de egyébként nagyon hasonlít egymáshoz a kettő. Nagyon kell figyelni a higiéniára, a kommunikációra, mindkettő gyógyító hatással lehet a lélekre, esztétikával foglalkozunk és egy kis gépet használunk ehhez. Én mindkettőben nagyon otthonosan érzem magam, és nem tudnék választani a kettő közül. A tetoválásnak viszont mindig lesz egy speciálisabb helye a szívemben, mert valahogy úgy érzem, hogy ez az, amit teljesen magamtól kezdtem el kitanulni, és őszintén úgy gondolom, hogy nagyon nagyon sok mindentől megmentett.

Mi az, ami egy felnőttet leginkább gátol abban, hogy ne autóval járjon dolgozni, boltba, vagy igazából bárhova a városban?

Szerintem az idő az az egyik legnagyobb akadály, legyen szó bármilyen mozgásformáról. Hiába szeretne a gyerek más módon jönni, a szülőnek be kell érni nyolcra munkába, és akkor inkább az 5–10 perces megoldás mellett döntenek. Nyilván, ha valaki nagyon sokat dolgozik, lehet, hogy azt mondja, hogy alszom inkább egy negyed órával többet.

Van egy országszerte híres kezdeményezés Sepsiszentgyörgyön, a Lábbusz program, ami abból áll, hogy a gyerekek kísérők segítségével, szervezetten, gyalog mehetnek reggel iskolába. Ez pedig szorosan a te nevedhez kötődik. Viszont mielőtt még a lábbuszról beszélnénk, meséld el, hogy milyen utat jártál be ahhoz, hogy egy ilyen kezdeményezés vezetője legyél.

Ahhoz, hogy ez a program ilyen jól működjön, úgy érzem, hogy nagyon sokat segített nekem a többéves önkéntességi tapasztalatom. 2009-ben a Junior Business Club ifjúsági szervezetben kezdtem el tevékenykedni, aztán önkénteskedni. Az egyetemi éveim mellett rengeteg mindent tanultam, kommunikációt végeztem. Az egyesületben pedig olyan kapcsolatokat sikerült kialakítanom, ami így, ha visszatekintek, akkor akár a mostani pályámon, vagy a Lábbusz programban is rengeteget segít. Amikor az ember önkénteskedik, akkor borzasztó nagy kapcsolati hálóra tud szert tenni, és ez segített engem a továbbiakban. Én 2016- ban önkormányzati képviselő lettem és az ötödik évben alakult a városi tanácson belül egy szociális munkacsoport, aminek a tagja lettem. Kondor Ágota kolléganőm egy délután megkérdezett, hogy Kincső, mi lenne ha ezt a Lábbuszt megvalósítanánk, találjuk ki azt, hogy itt, Sepsiszentgyörgyön hogyan lehetne megoldani azt, hogy a gyerekek gyalog járjanak iskolába. Az ötlet Dániából indult. Én abszolút nem néztem utána az ottaninak, nem kerestünk fel senkit, hanem egyszerűen egy szentgyörgyi mintát szerettünk volna kialakítani. A másik nagyon fontos dolog, hogy nem voltak soha politikai ambícióim a városi tanács keretében, hanem a közösségért szerettem volna tenni, így valamilyen szinten ezt a programot bevonzottam, és tényleg úgy érzem, hogy amióta a program működik, nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt vezethetem, és fejleszthetjük közösen.

Lépjünk egy kicsit vissza arra a pontra, amikor megkaptad ezt a projektet. Milyen motivációd és milyen félelmeid voltak vele kapcsolatban?

Nekem nincs testvérem, viszont nagyon szerettem mindig a gyerekeket. A legelején még száz gyerekről sem mertem álmodni, és nagyon féltem tőle, hogy nem jutunk el a szülőkhöz, vagy a pedagógusokhoz, hogy ez a program elindulhasson. Ezenkívül meg borzasztó nagy felelősség. Mi lesz, ha a kísérő nem lesz elég figyelmes, vagy egy gyerek kiszalad az utcára? Szerencsére ilyen a mai napig nem történt amúgy. A motivációt illetően a program legelején próbáltunk közéleti személyiségeket bevonni, akiket valamilyen szinten a szülők ismernek, és biztonságban érezhetik mellettük a gyerekeket. Ahogy telt az idő, egyre több szülő keresett meg azzal, hogy ő is szeretne kísérő lenni. Ő is szeretné viselni a sárga pólót, és ez mind annak a hatására, hogy látták, hogy a gyerekek szeretnek lábbuszozni. Nyilván most sokkal nagyobb a felelősség, mint a mi gyerekkorunkban és sokkal nagyobb veszélynek vannak ezek a gyerekek kitéve nap mint nap, ezért öröm volt látni azt, hogy a szülők igenis jókedvvel jönnek. A gyereknek is egy élmény, mert büszke a szülőre, hogy felvette azt a sárga pólót.

Hány gyerek vesz részt ebben a programban?

A maximum létszám az 230 volt, egy Mikulásos reggelen. Nyilván ez annak is betudható, hogy a Mikulás ajándékokat osztogatott, viszont Mikulás nélkül nem olyan régen 217 gyereket számláltunk.

Amikor te voltál kísérő, akkor mi volt számodra a legnagyobb élmény?

A program kezdete óta azon az útvonalon jártam végig, ahol én jártam gyerekkoromban. Én nem vagyok egy korán kelő típus, de akkor, amikor ez a program elindult, végigjártam a teljes útvonalat, és valahogy mindig az a járás maradt a kedvencem, amin gyerekkoromban végiggyalogoltam minden reggel. Nagy élményt ad az is, ha odajön egy gyerek hozzád, és amikor elkíséred az iskoláig azt mondja, hogy legyen egy szép napod. Őszintén mondom, akkor egész nap mosolyogtam. Ezek a gyerekek már néhány nap után megnyílnak, nem tudom, valószínűleg én annak idején egy idegen embernek nem nyíltan volna meg. Van egy kisfiú, aki az első pillanattól kezdve kinézett magának és elmesélte, hogy az édesapja hol dolgozik, meg hogy mit csinál a fogtündér, vagy mit kapott tőle.

Mennyire van lehetőségük a kísérőknek arra, hogy közlekedési szabályokat tanítsanak a gyerekeknek?

A Lábbusznál a világ egy kicsit kitágul a gyerekek számára, azzal szemben, mint amikor autóval viszik őket iskolába. Lehetőség van arra, hogy megtudják, hogy az átjárónál meg kell állni, hogy ha pirosra vált a jelzőlámpa, akkor az mit jelent, vagy mit jelent a stoptábla. Vannak olyan kisgyerekek, akik vezetik a sort és mondják, hogy ha meg kell állni, próbálják a kísérőket utánozni.

Mi a kulcsa szerinted annak, hogy a gyerekek tényleg fegyelmezetten járják végig ezeket az útvonalakat?

Szerintem a kommunikáció. Én az első pillanattól kezdve figyeltem arra, hogy a kísérőkkel napi szinten tudjak kommunikálni. Naprakész vagyok az információkkal, hogy hány gyerek van, mi történt az egyik útvonalon, vagy miért nem jött a gyerek. És mindenkinek nagyon pontosan elmondom, hogy a gyerekekre muszáj odafigyelni. Legelső alkalommal, amikor szóba állok a kísérővel, akkor hallom a hangján, vagy látom rajta, hogy megbízható-e, és rá lehet bízni egy nagyobb csoport gyereket.

És mi a motivációja szerinted az önkénteseknek?

Egyrészt a mozgás. Ugyanakkor pedig az, hogy a közösségért tehetnek valamit. Pontosan nem tudom, hogy mi a megfelelő sorrend, viszont az, aki egyszer kipróbálja, az valamilyen szinten függővé fog válni. Nyilván csintalan gyerekek is vannak, de mindenkiben ott van az a kis energiabomba, ami tényleg olyan pozitív töltést ad, ami akár az egész napodra is hatással lehet.

Úgy érzem, hogy ez számodra valamennyire azért a bizalomról szól. Az, hogy te elkezdtél kommunikálni Istennel, válaszokat keresni egy nem kézzelfogható erőben. Ehhez a bizalomhoz valószínűleg neked is meg kellett erősödnöd. Sokféle hívő ember jár körülöttünk. Szerinted mennyire szükséges a nyitottság, az önmagunkkal szembeni tudatosság ahhoz, hogy igazán megtaláljuk a hitet?

Ez egy nagyon lényeges és fontos kérdés. Ugyanis a vallás számomra egy nagyon intim dolog — a lehető legintimebb. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a tartalom és a forma egyensúlya nagyon fontos. Én katolikus vagyok. Nem járok gyakran templomba, de a szertartás alatt igyekszem valahogy azonosulni a formával is, de valahogy látok embereket magam körül, akik inkább a formát fogadják el, kijönnek a templomból és úgy érzem, hogy rajtuk mintha nem is fogott volna ez az egész történet. Sem a prédikáció, sem maga a szertartás. Csodálatos érzés az, amikor testvéreinkkel kezet fogunk és belenézek a másik szemébe. És valóban látom azt a testvéri szeretetet. Ezek megható és megrendítő élmények tudnak lenni. Visszatérve a vallás intimitásra. Én úgy gondolom, hogy csak önmagadon keresztül tudsz eljutni a hithez. Sokkal könnyebben tudsz például feltétel nélkül hinni, ha olvasol. A sok olvasmány ugyanis egy kicsit hozzásegít ahhoz, hogy folyamatosan kérdéseket tegyél fel. És Jézus is ezt mondja, hogy tegyél fel kérdéseket, kételkedj, és aztán megkapod a választ.

Gyermekkorodban kórusban is énekeltél. Erről is már sokan beszéltek, hogy a zene, de akár konkrétabban a közös éneklés fel tudja emelni az emberi lelket, és talán befogadóbbá is teszi azt. Nyilván egy gyerek azért ennyire nem gondol bele ilyen szinten, de azért kíváncsi vagyok, hogy te milyen indíttatásból kerültél bele és miért szerettél oda járni.

A zene szerintem az egyik legerősebb eszköz a módosult tudatállapot felé, ugyanis direkt emóciókat vált ki az emberből. Sokszor kontrollálatlanul. Tehát fogalmad nincs, hogy miért fog meg egy hangsor vagy egy zenei motívum és miért szökik könny a szemedbe. A zene hallgatásánál csak az csodálatosabb, amikor te magad hozod létre. Nekem borzasztó szigorú volt a zenetanárnőm, de mégis nagyon szerettük. Egy alacsony, szőke, kicsit zömök hölgy volt, szerteágazó hajjal. És mindig nagyon dinamikus volt — mindig rohant. Sosem felejtem el, egyszer beállított órára, egyik hóna alatt egy lemezjátszó, másik alatt nem tudom hány lemez, kották, tehát teljesen fel volt pakolva. Rátette a lemezt a lejátszóra — Muszorgszkij: Egy kiállítás képei, tessék hallgatni! — és akkor előadta, hogy hallgassuk, hogy hogyan jön a gnóm. És halljátok, hogy sántít? Na ez az élmény. Hogy hallgattam azt, hogy hogyan sántít a gnóm. És ezt egy ilyen extázisban lévő kicsi asszonyka képileg is demonstrálta. Ez egy olyan meghatározó élmény volt, mint például az, ahogy apám ült a fotelben és a magnóról hallgatott Puccinit és potyogtak a könnyei. Ezek mind-mind összerakódtak.

Beszéljünk akkor most a Beatles-zenekarról, amelynek tagja vagy. Nagyon jó volt nekem azt olvasni, hogy neked volt egy szép élményed ezzel kapcsolatban, amikor fiatalok énekelték veletek együtt a dalokat, és erről az jutott eszembe, hogy akár egy popslágerben is meg lehet találni azokat a kapcsolódási pontokat, ahol egy csapat közösen válik valaminek a részévé, ami összekapcsolja őket, és szerintem ez pont ugyanolyan magasztos dologgá válhat, akár egy közös ima elmondása.

Számomra tényleg nagyon nagy élmény volt ez. Amikor elmész egy fesztiválra, kiállsz a színpadra és meglátod, hogy húsz év alattiak is vannak a közönségben, és te Beatles-t fogsz játszani. Biztos nem arra számítasz, hogy ezek a gyerekek tiszta erőből veled együtt éneklik a dalokat. A Beatles-zenekar úgy született, hogy voltunk abban a pillanatban a színházban négyen, akik meg tudtuk szólaltatni ezeket a hangszereket, és a hangunk, az adottságaink is valamilyen szinten megfeleltek erre a célra. Nagy munka volt, mert azért az ember azt hinné, hogy a Beatles ilyen háromakkordos zenekar. De nem, nagyon komoly zenei műveltség van mögötte. Szóval így alakult a Beatles, és hát nem utolsó sorban volt egy igazgató, aki azt mondta, hogy jó, akkor játsszuk ezt a darabot, és volt egy rendező, aki azt mondta, hogy na jó, akkor én veletek megcsinálom, és volt még egy társulat, aki hozzájárult, hogy a prózai részében részt vegyen.

Azt hiszem, hogy itt kapcsolhatjuk be a színházat is a beszélgetésbe. Szerintem mindenkinek, akinek köze van hozzá, van egy filozófiája a színházzal kapcsolatban. Hogy miért csinálja, miért tartja jónak. S ezzel kapcsolatban örök vita van a színházcsinálásban. Hogy szórakoztatni vagy éppen nevelni kell-e a közönséget? Te meg tudod fogalmazni, hogy miért csinálod?

Akkor úgy kérdezem meg, hogy ha alapíthatnál egy színházat, mondjuk egy nagyobb községben, akkor milyen alapelv alapján hoznád létre? Mit szeretnél, hogy ők mit gondoljanak, mit érezzenek a színházzal kapcsolatban?

Az a baj, hogy nem lehet megkerülni nagy szavakat, és a nagy szavak amikor kijönnek az ember száján, akkor rögtön egy kicsit hamisnak hatnak. Szóval az igazság. Mert ez az első, ami nekem nagyon fontos. A Moliere igazsága, a Shakespeare igazsága, vagy a csehovi. Ezekből kibontani azt, ami a ma emberének fontos. És értéket teremteni, nem pedig olcsón szórakoztatni. De az nem egy bűn, ha az ember szórakoztatja a nézőt. De ne olcsón, vagy vulgárisan. Nagyon nehéz értéket teremteni úgy, hogy minden réteg számára elérhető legyen. És itt nem tudom megkerülni a Raszputyin előadásunkat. Amikor elolvastuk a szöveget, elkezdtük próbálni, hát nem úgy tűnt, hogy ez egy népszerű előadás lesz. És mégis az lett a kritikusok és a vájt fülűek körében is. De engem állított meg borbély, tanár, ügyvéd és orvos is az utcán, akik azt mondták, hogy nekik ez egy fantasztikus élmény volt, annak ellenére, hogy négy és fél órát tartott. Azt hiszem, hogy ilyen színházat szeretnék csinálni egy községben.

A Raszputyinnal kapcsolatban korábban úgy nyilatkoztál, hogy megtapasztaltad újra a szeretetből színházcsinálást és ez nagyon nagyon megfogott engem. Milyen volt ez a próbafolyamat?

Nem lehet úgy színpadra menni, hogy nem szereted azt, amit csinálsz. Viszont vannak olyan munkák, amiket az ember végrehajt, de előjön a rutin és a középszerűség. És a középszerű dolgok langyosak. Na most ez a munkafolyamat számomra úgy kezdődött, hogy teljesen véletlen volt, hogy én ebbe belekerültem. Nem is értettem, hogy miért írtak ki a próbatáblára. Bementem a próbára, Sardar Tagirovsky, a rendező letett elém egy példányt, hogy te vagy Raszputyin. Nem nagyon értettem ezt a helyzetet. Elolvastuk és elkezdtük próbálni. Ilyen mozaikszerűen épült az egész, és nem volt semmi kötelező. Nem volt ilyen, hogy ezt most így kell csinálni, mert ez így jó, mert én így akarom. Minden nyitott volt. Persze az ő fejében egy tűpontos elképzelés volt arról, hogy mit akar ebből kihozni. De ez egy olyan közös alkotómunka volt, ahol ő ajánlott valamit, én ajánlottam mást, és akkor ebből leszűrtünk egy közöset, és rögtön tovább tudtunk lépni, és mindig voltak további ötletek. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor tőlem egy olyan dolgot kért, amit én nem szerettem volna megcsinálni. Úgy gondoltam, hogy van más eszköz is arra, hogy színpadilag kifejezzük, amit ő szeretne. Gondolkodás nélkül mondta, hogy jól van, Gábor. Tehát ez a fajta lelkület esett jól. Hogy semmi olyat ne kelljen csinálni, ami rosszul esik az embernek. Na erről a szeretetről beszéltem. Meg arról, hogy hozott magával három csodálatos embert, akik mindenben segítettek. Tehát ha volt pár percem, akkor jöttek, hogy Gábor akarsz szöveget összemondani? Gyere, segítünk. Egy ilyen mindenki egyért, egy mindenkiért típusú munka volt, és a kollégák részéről is. Nagyon sokat tudnék róla mesélni.

Ahogy mesélsz, én azt szűröm le, hogy amennyiben a színházban a rendezőnek van annyi bizalma a színésszel, vagy bármelyik munkatárssal szemben, hogy nyitott legyen, hogy adjon időt vagy teret bármire, akkor valószínűleg rájött arra, hogy mindannyian ugyanazt a célt szolgáljátok. Közösen hisztek valamiben, és ez ugyanarról szól, mint amiről eddig is szó volt a beszélgetésünk alatt.

Igen, a közös útkeresés egy csodálatos érzés, hogy például mersz hibázni. Hogy ne kelljen mindig megfelelni, merjünk hibázni. Próbáld ki, csináld, és szerencsés esetben megérzed, hogy nem jó. Nekem Sardar a teljes harmadik felvonásra azt mondta, hogy Gábor, itt azt játszol, amit akarsz, rád van bízva. Ilyet például nekem rendező még nem mondott.

Itt lehet akár visszacsatolni az elejére, amikor azt mondtad, hogy keresgéltél a vallások között is. Ha szabad utat adsz magadnak, akkor nehezebben választasz egyet, mert számtalan lehetőséged van, de nagyobb az esélye annak, hogy tényleg egy igazabb út találjon meg. Hol helyezkedik el a család ebben a halmazban? Hogyan tudod beletáplálni az értékeket, hogyan tudsz kapcsolatot teremteni benne? Tudom például, hogy a fiaddal rendszeresen jársz motorozni.

Számomra nagyon fontos az intimitás a magánéletben. Éppen ezért sosem szerettem megosztani Facebookon a gyermekeim fényképét, vagy hogy épp hol nyaralok. Viszont azt is elmondhatom, hogy én, mint bárki más, távolról sem vagyok egyensúlyban. Nagyon nehéz, főleg manapság megteremteni a harmóniát az életünkben. Lehetetlen elég időt tölteni a gyermekünkkel, eleget kommunikálni a párunkkal, eleget foglalkozni önmagunkkal a másik tükrében. Viszont ha okosan bánsz az idővel, akkor sikerül megtalálni azokat a lehetőségeket, amivel törekedni lehet a harmónia fenntartására. A motorozás az évek óta egy hagyomány számunkra, azt hiszem, hogy már a hetedik éve. És nagyon fontos a másik fél számára is. És ez nagyon lényeges, hogy a fiam nem azt mondja, hogy megint megyek a hülye apámmal motorozni, hanem ő is keresi az alkalmat. Ez nagyon fontos, hogy a másik félnek is igénye legyen rá. Nem lehet erőltetni ezeket a dolgokat. Ha már erőlteted, ha az egyik fél kényszernek érzi, vagy udvariasságból játssza el, hogy a másiknak kedvezzen, az már nem jó. Ez egy szerencsés dolog nálunk, és komoly erőfeszítés, hogy minden évben létrejöjjön, de hangsúlyozom, hogy csak úgy tud ez létrejönni, ha a másiknak legalább olyan fontos, mint neked. És ez ugyanígy van teljes családon belül.

Szerintem az utolsó válaszod mondanivalója ugyanarról szól, mint a színház, a zenekar, vagy a hit közösségi megélése. Kizárólag erőfeszítéssel, nyitottsággal és bizalommal működik mindez. Köszönöm, hogy időt szántál erre a beszélgetésre!

Ez nagyon érdekes, mert több olyan színészt ismerek, aki teológiára akart menni. Az a része vonzott inkább, hogy emberek előtt beszélsz és gondolatokat osztasz meg? Mert amúgy most is azt csinálod tulajdonképpen, csak egy kicsit más formában. És ha már itt tartunk, akkor milyen személyiségnek tartod magad, hogyan működsz?

Hogyha egy évvel ezelőtt teszed fel nekem ezt a kérdést, akkor valószínűleg azt mondom, hogy én egy nagyon extrovertált ember vagyok és exhibicionista. Ha ma kérdezed meg, akkor pedig pont az ellenkezőjét mondom. Amióta a rádiónál tevékenykedem, rájöttem, hogy sokszor nagyon jó nekem visszahúzódni, vagy egy picit magamban lenni. Ezt persze idézőjelesen mondom, mert soha nem vagyok magamban. Mindenképpen társasági emberként tudom meghatározni saját magam, és mindig olyan hivatásokat szerettem meg, amelyek ennek a jegyében léteznek. Ilyen volt a teológia is, vagy egy időben utaskísérő akartam lenni. A teológia bennem azóta is egy kérdés, hogy vajon szerepelni akartam-e vagy más okból érdekelt, de van egy ilyen közmondás, hogy inkább legyél pap a színpadon, mint színész a szószéken, úgyhogy velem azt hiszem, hogy ez történt.

A színészetről is beszéljünk kicsit, mert azért az egy dolog, hogy emberekkel dolgozol, viszont sokkal nagyobb lelki munkát igényel ez, mint sok más szakma. Mennyire tudtál ezzel megbirkózni, amikor oda kerültél?

Én azt vallom, hogy a színészet valahogy sokkal élethűbbé teszi az embert, és ha nem így állunk hozzá, akkor valahol történik egy törés az emberben. Amikor én elkerültem Kolozsvárra, akkor nehezen viseltem, elsősorban honvágyam volt. Szerintem ez volt a legnagyobb probléma. Én azóta merem azt mondani, hogy a honvágy az egyfajta betegség. Hívtak többfelé, rengeteg lehetőséggel találkoztam, de mindegyikre kénytelen voltam nemet mondani. Azt hiszem, hogy ez egy életforma, és ezt az ember vagy vállalja, vagy nem. Én például most úgy döntöttem, hogy ezt egy picit félreteszem és nekem ez egyfajta nyugalmat ad. És ezzel megbékéltem. Persze soha nem mondom azt, hogy hát akkor én többet nem állok színpadra, mert nem tudok ilyet mondani, mert valahogy ez egy olyan dolog, amit, hogyha az ember megtapasztal és beleszeret, akkor nem tudod azt mondani, hogy többet nem akarom csinálni. Viszont azt érzem, hogy olykor jó ezt jegelni, picit rendbe tenni saját magadat, mert igénybe veszi az ember lelkét, hogy rengeteg embert és rengeteg lelket megismersz, ezeknek valahogy testet kell adni, mert gondolataik vannak, csak testük nincsen, és ezt valahogy meg kell keresd saját magadban. Szerintem ez az egyik legszebb hivatás, ami létezik — semmihez sem fogható, amikor igazán játszol és igazán ott vagy.

Nem olyan rég kezdtél el rádiózni. Van-e olyan emléked, inspirációs forrásod, ami befolyásolhatta azt, hogy te most rádiózol?

Édesanyámék mindig azt mondták, hogy én annyit beszélek, mint egy táskarádió. De amúgy nem volt semmilyen konkrét kötődésem hozzá, viszont nem hiszek a véletlenekben. Amikor elmentem a rádióhoz, akkor nem tudtam, hogy fog ez nekem működni, vagy sem. Annyit tudtam, hogy kipróbálnám magam műsorvezetésben, és én úgy is mentem oda, hogy hát a Jó reggelt, Erdélyben lehet, hogy kipróbálnám magam, és akkor kaptam egy lehetőséget erre. És egy-két műsor után kezdtem azt érezni, hogy ez jólesik nekem, felébreszteni az embereket, reggel hét órakor beleszólni a mikrofonba, nem esik nehezemre felkelni. Itt nyugodt vagyok. Sok olyan dologgal találkoztam a rádióban, amivel a színházakban nem. Mondjuk a stabil programmal, vagy a békével. Nekem ez annyira furcsa volt. Mindenki kérdezte tőlem, hogy és akkor a színház után milyen a rádióban, és én mindig azt mondtam, hogy békés.

Említetted, hogy másokat ébreszteni. Nekem most az jutott eszembe, hogy a színházban is sok esetben van egy negyedik fal, de hogy itt azért konkrétan nincsenek ott a hallgatóid, tehát csak tudod, hogy valaki talán hallgat téged. Ez mennyire más ahhoz képest, amikor játszol? Arra gondolok, hogy mennyire másképp beszélsz, mennyire tudsz felszabadultabb lenni ebben, vagy mennyire tudsz rákapcsolódni a hallgatókra.

Említettél már néhány dolgot, de mégis, mik azok a készségek, amiket még el kell sajátítani rádiósként? Tegyük fel, hogy valakinek nagyon jó a beszélőkéje, tud érdekesen előadni, esetleg van is fogalma a dolgokról. Szerinted ezenkívül mi az, amire még szükség van? Most beszéljünk csak a reggeli műsorról.

Azt hiszem, hogy az első és legfontosabb az a nyitottság. Nyitottnak lenni arra, hogy hibázzunk. Én hajlamos vagyok beleragadni adott hibákba és abból nagyon nehezen tudok kikerekedni. Szükség van még odaadásra és türelemre — ezekbe a hivatásokba azt hiszem, hogy szerelmesnek kell lenni. Ez egy nagyon szép dolog, amikor az ember érzi belülről, hogy ez neki jó. Ugyanakkor ki kell alakítani egy életvitelt is a rádiózáshoz. Nekem például a korán kelés az nagyon nehéz volt az elején, amikor főműsoridőben reggel hét órakor kellett beszélni. A színházban meg ugye ott pont fordítva. Ott este tízig játszom, és ameddig összepakolok, addig ott van már éjfél. Tehát valahogy adaptálódni kell ezekhez az új impulzusokhoz. Mert ha nem, akkor nincs odaadás, és akkor vagy befuccsol az egészségem, vagy a kedvét veszti el az ember.

Most már televíziós híradósként is dolgozol. Ez megint egy plusz szerep, ott van előtted egy kamera, kint jársz a városban emberek között, ott forgatsz. És talán össze is kötik az arcodat mondjuk egy adott hírrel. Mennyire tudtál erre készülni, illetve hogyan fogtál ennek neki? Milyen motivációval?

A kíváncsiság vezérelt. Azt hiszem volt bennem egy kérdés, hogy vajon én tudnék riporter is lenni? És ha én ezt kipróbálom, akkor vajon mi történik? Azt hiszem, hogy keresem még benne a helyem. Feltalálom magam, ami a szerkesztést illeti, de még rengeteg mindent kell megtanulni, és ebben igyekszem hasznosítani a megérzéseim, az ösztöneim, és szerintem ez sokat segít. Ez egy jó fejlődési lehetőség, még jobban megismerni az embereket.

A tévé talán még nem áll közel ehhez, de a rádiózást nagyon sokszor eltemették már, de soha nem halt meg. Viszont mióta az emberek elkezdtek podcastokat hallgatni, többet lógnak az interneten, szerintem átalakult a rádió funkciója kicsit. Talán inkább a rutinhoz köthető, bár szerintem eddig is adott az embereknek egyfajta a keretet a naphoz. Belegondoltál, hogy vajon ez a műfaj, amit te művelsz, az meddig fog működni és hogyan lehet mondjuk újszerűen csinálni?

Igen, én is úgy érzem, hogy a rádió egyfajta rutinhoz köthető. Az, hogy hogy mi lesz később, nem tudom. Nekem az az elsődleges feladatom, hogy aznap, amikor bemegyek műsorba, vagy azokon a napokon, amikor készülök az adott műsorra, akkor mennyi energiát és időt fektetek bele ebbe a dologba. Számomra az a kérdés minden nap, hogy ma mit tudok tenni azért, hogy behozzak két új hallgatót. És azt hiszem, hogy sok esetben a humor az egy jó megoldás. A mai világban elég sok negatív impulzus érhet bennünket, és valahogy az embereket ki kell szedni a szürke hétköznapokból. Én például ezen dolgozom és merem azt mondani, hogy Júlia, a műsorvezetőtársam szintén ezen dolgozik, hogy színesebbé tegyük az emberek reggeleit. Ugyanakkor olyan dolgokkal kell megfogni a hallgatókat, amelyek őket is érintik.

Én azt látom, hogy számodra nagyon fontos, hogy építsd magad, és nem tudom, hogy ez mennyire tudatos, de ha például kiteszel egy vidám posztot a rádió Facebook-oldalára vagy a sajátodra, abból meg tudod mérni, hogy a hallgatók mennyire szimpatizálnak veled, mert látod azt, hogy hányan reagálnak rá, és mit. Szerinted mennyire szükséges egy reggeli műsorvezetőnek ilyen szempontból is építeni magát? Tehát, hogy ne csak a hangját ismerjék a hallgatók, hanem a külsejét is, vagy akár picit személyesebb információkat róla.

A szociális felületeimet nagyon határozottan és nagyon konkrét elképzeléssel kezelem. Nem szeretek túl sokat megosztani a magánéletemről például, viszont azt látom, hogy a hallgatók igénylik, hogy jobban megismerjenek. Nagyon sok hallgató látogatott meg bennünket a rádióban, vagy akár írnak nekünk Facebookon. Üdvözletet, verseket szoktak küldeni, és én ezért nagyon hálás vagyok. Szerintem a Facebook is egy nagyon hasznos dolog, ha jól kezeljük és tudatosan osztunk meg dolgokat, mert jó kapcsolatteremtési lehetőség, és valóban ad egy löketet, amikor jönnek visszajelzések, akár pozitív, akár negatív. Én úgy gondolom, hogy a negatív kritikából is ugyanannyit lehet tanulni, mint a pozitívból. A barátaim kérdezték, hogy hogyan viselem azt, amikor jön egy-egy negatív komment, és elmondják, hogy mennyire nem szeretnek engem, és akkor én mindig azt szoktam erre mondani, hogy ez teljesen rendben van. Most milyen lenne, hogyha mindenki mindenkit szeretne? Ameddig emberként tudjuk egymást tisztelni, addig nincsen semmi probléma.

Nagyon érdekes az emberi képzelet, hogy ha csak a hangjáról ismerünk egy rádióst, akkor biztosan hozzárendelünk egy arcot, ami sokszor egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Legalábbis gyerekként én mindig így jártam. Neked volt ilyen élményed?

Volt egy hallgató, aki ellátogatott hozzánk és a hangom alapján azt hitte, hogy én egy magas, nagyon izmos valaki vagyok, és hogy nincs szemüvegem, hogy nincs hajam, és amikor eljött ez a fiatalember, akkor teljesen meg volt lepődve. Mindig jókat szoktam ezeken mosolyogni. Ez az ember fantáziáját dicséri.

Ha alapíthatnál egy teljesen független rádiót nagyon sok pénzből, akkor az milyen lenne? És te mit csinálnál benne?

Azt hiszem, hogy ugyanezt, amit a Marosvásárhelyi Rádiónál is csinálok. Én úgy érzem, hogy itt összekötök embereket. Megpróbálom őket közös nevezőre juttatni. És azon túl, hogy műsorvezető vagyok, kicsit moderátornak is érzem magam, mert tényleg az történik, hogy próbálom az embereket összehozni, egyfajta beszélgetés történik az emberekkel és azt hiszem, hogy nagyon sokan magányosak. És én ezt érzem a legfőbb feladatomnak, hogy az embereknek társaságot tudjak nyújtani akár magamból, akár a másik hallgató által.

A ’90-es évek elején a változó idők hoztak mindenfélét, ami nem volt gyerekkorunkban, én is mindent kipróbáltam, de aztán igen hamar rájöttem arra, hogy nincs szükségem ezekre a dolgokra. Annyira meg vagyunk bolondítva a mesterséges anyagokkal, illatokkal, ízekkel, hogy egyszerűen az ember elveszti azt a képességét, ami mondjuk egy-két generációval fölöttünk még bőségesen megvolt, legalábbis itt, Erdélyben. Elveszíted azt, hogy kifinomultan megérezd a különböző ízek, vagy szagok közötti különbséget azért, mert minden olyan nagyon intenzív és ezt azóta tudom nagyon biztosan, amióta abszolút nem használok dezodorokat, kizárólag természetes alapút. És ugyanez van az ízvilág esetében is. És nem igaz az, hogy én nem eszem junk food-ot, mert persze velem is előfordul, hogy megkívánom. De ezeket nagyon ritkán használom.

A vadnövények fogyasztásával az van, hogy nagyon sokan azt érzik, hogy az íztelen. Viszont én, amikor megjön a tavasz, totál ki vagyok erre éhezve. Kijövök a kertbe és szedegetem a gyermekláncfüvet, meg a százszorszép levelét, meg a pásztortáskát, és igen, egy kicsit keserű az egyik, a másik egy kicsit savanykás. De hogyha ez egy életmóddá válik és ezeket fogyasztod, akkor valami hihetetlen, hogy milyen különbségeket, ízeket, illatokat lehet megkülönböztetni. Csak egyszerűen meg kell tanulnunk megérezni ezeket az ízeket, mert elnyomjuk. Őrület, hogy hova jutott az emberiség, hogy ha valamit eszel, és nincs benne ízfokozó, akkor nem érzed az ízét. A gyerekeim mikor kicsik voltak — persze ők is eszik, amit én adok, de hát már másfelé is járnak — nagyon sok fagylaltot készítettem itthoni, kerti gyümölcsökből, és alig várták, hogy menjenek a boltba, vegyenek fagylaltot, mert hogy annak más volt az íze, sokkal intenzívebb volt, meg persze krémesebb.

Sokan nevetnek rajtam, de egyszerűen addikciót okoz a vadon termő növények fogyasztása, dehát annyira de annyira finomak ezek az ízek, hogy egyszerűen kívánod. Én például a komlóval vagyok így a tavaszi periódusban. A testünk rámozdul ezekre a dolgokra. Amikor összhangban éltünk a természettel, akkor ugye azt ette az ember, amit a természet adott, mert tartósítani olyan sok lehetőség nem volt. És így valahogy rákattant arra a test, hogy azt kívánod, ami abban a periódusban adódik, vagy azt, amit tényleg természetesen el lehet tenni, vagy tartósítani. Nagyon sok mindent gyűjtök, az utóbbi időben sportot is űzök ebből. Most például vadászom a madárberkenyét, mert még abból nem készítettem soha semmit, és tudom, hogy ehető. Amiről tudom, hogy ehető, azt biztos, hogy megpróbálom. A galagonyával úgy voltam például, hogy éveken át szedtem ősszel, és próbáltam mindenképp, és semmi íze nem volt, nem szerettem, egészen addig, amíg valakinél olvastam,hogy ezt nem édesen kell készíteni, hanem próbáljuk meg sósan. Én ilyen sós-savanyú szószt készítek belőle és hihetetlenül finom. Tehát mindent el lehet készíteni élvezhetően, csak bátornak kell lenni.

A bátorság mellett nagyon fontos még a tudás is szerintem. Hiszen nagyon sokan használnak ma már biotermékeket, természetes anyagokat, akár forgalmazásban is. Viszont ha nincs meg a kellő tudás, akkor károkat is okozhatunk. Mire kellene odafigyelni?

Mi, biológusok nagyon szerencsések vagyunk ilyen szempontból, mert ha nem is vagy botanikus, vagy én nem is vagyok ornitológus vagy rovarász, meg tudom határozni, vagy tudom, hogy kitől kérjek segítséget, hogy meghatározzam. Nagyon pontosan ismerni kell a növényeket, mert nagyon mellé lehet nyúlni. Azért ez egy ingoványos talaj, rengeteg halálosan mérgező növény van a közvetlen környezetünkben elég, ha csak a szobanövényekre gondolunk. Meg a kertünkben is azért nagyon sok olyan növény van. Elég, ha csak a krumplira gondolunk, annak a gyümölcse ugyanis mérgező. Olyasmi gyümölcse van, mint a paradicsom, csak kisebb, mert ők rokonok, de az mérgező. Vagy ott a zöld paszuly. A friss paszuly szeme mérgező. Gyerekek elől régen nagyon jól tudták, hogy el kell dugni. Ezeket tudni kell, hogy mit lehet nyersen, mert nagyon sokan azt mondják, hát itt nincs veszély, mert hogy az ehető növény. Igen, ehető, de milyen formában? Vannak olyan növényi toxinok, amelyek főzéssel lebomlanak, de ezeket nagyon kell tudni.

Ezenkívül nagyon fontos ismerni az élőhelyeket ért antropikus hatásokat. Egyre kevesebb olyan terület van a lakóhelyemhez közel, ahol komlót tudok szedni biztonságosan, mert nagyon sok vadon élő növény van, amelyek gyakorlatilag gyomnövények. És a mezőgazdasági területek szélén, árokparton ilyen helyeken fellelhetőek, viszont ma már szinte mindenhol gyomirtóznak. Meg például azért nem eszem spenótot soha a piacról, mert azért olyan szép és nagy, mert meg van gyúrva nitrogénnel, sokszor érződik is a sok műtrágya rajta, és akkor helyette eszem mondjuk a medvehagymát meg csalánt. Viszont ha azt egy szennyezett környezetből gyűjtöm, mondjuk egy ilyen gyomirtós területről, hát az ugyanúgy felszívja a szennyeződést a talajból. Tehát egyre nagyobb kihívás lesz olyan területeket találni, ahol vegytisztán gyűjthetem ezeket a növényeket.

Készülsz valamivel a közeljövőben. Lehet, hogy könyv formájában is továbbadod majd ezt a sokévi tudást?

Minél inkább telik az idő, annál inkább nem tudok erre válaszolni. Nem akarok receptes könyvet írni, hanem egy olyan könyvet, amelynek a segítségével az emberek elindulhatnak és meg is ismerhetik a növényeket. Kultúrtörténeti szempontból érdekes történeteket a fajokról, és természetesen recepteket is. Azért is lenne ez több egy szakácskönyvnél, mert olyan témához nyúlnék, ami nem azzal kezdődik, hogy menj a boltba és vegyél lisztet, cukrot, hanem menj ki a természetbe. Arra szeretném ösztönözni az embereket, hogy merjenek bátran tanulni, felhasználni újabb növényeket. És miért? Hát azért, mert biológusként környezettudatos vagyok, tehát ezeket a növényeket használni azért is jó, mert szélesíti táplálék spektrumunkat. Nem biztos, hogy szükség van arra, hogy avokádót vegyünk, hanem fogyaszthatjuk a sajátunkat, az úgynevezett helyit is. Ugye ezzel kicsi az ökológiai lábnyomunkat, ehhez ki kell menni a természetbe, ehhez egészségesen kell élni, ki kell menni sétálni.

Én újabban ráírom például a címkére, hogy honnan van, és amikor ránézek az üvegre, akkor eszembe jut az a kirándulás, vagy az a séta, hogy hol is gyűjtöttem, milyen idő volt, hogy láttam napfelkeltét. Ez az egész nem csak az ételről szól, hanem arról is, amikor azt a gomba savanyúságot betettem a kosaramba, vagy a hátizsákomba, majd itthon mikor kibontom, akkor felidézem azt a napot, látom magam előtt, hogy még mi volt akkor körülöttem, és újraélem azt a kirándulást. És ez léleksimogató. És ezt kívánom mindenkinek, hogy megélje!

Valahogy ez igazából adta magát, a családom hozta igazából a témát. Egyértelművé vált számomra, hogy én ezt a közeget tudom és szeretem fényképezni. És ahogy később megfogalmazódott bennem — bár ez az elején nem volt tudatos —, hogy a fotográfiai munkamódszerem a folyamatos jelen. Tehát én akkor tudok igazából alkotni, ha egy állandó jelenléttel benne vagyok a témában. Tehát így, hogy én otthon a gazdaságban besegítettem, akkor adott volt, hogy ezt fényképezem, de közben kölcsönösen segítette egyik a másikat. Mert egy olyan témát adott nekem, amely még nem lerágott csont, lehet újat mutatni, és számomra nagyon izgalmas volt, főleg azt kibogozni belőle, hogy egy olyan szemszögből, olyan formanyelvvel mutassam meg, ahogyan még nem volt láttatva a gazdaság. Édesapámat értelmiségi parasztnak nevezik, ő sem gazdálkodással foglalkozott korábban, hanem vidékfejlesztéssel. Lassan tíz éve hagyta ott azt a munkahelyet és akkor kezdett el tudatosan gazdálkodni, tehát ez ahhoz képest nem olyan régi történet. Persze kicsiben mindig gazdálkodtunk, de tehenekkel nem igazán foglalkoztunk. Édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott, ő is az elmúlt években hagyta ott a munkahelyét és kezdett el újra tanulni. Folyamatos támogatást kaptam a családomtól — bármit kitaláltam, vagy elkezdtem, hagyták, hogy abban fejlődjek, amiben otthonosan mozgok.

Hogyan befolyásolták az egyetemi éveid, az ottani életed azt, ahogyan te most a vidékre tekintesz?

Én tudatosan mentem úgy ki Budapestre tanulni, hogy amikor befejezem a tanulmányaimat, akkor haza fogok jönni. Ez egy ilyen tudatos tanulási folyamat volt, hogy ott kint kihasználom azt az időt, amíg kint vagyok, de utána mindenképp hazajövök. Nekem az, hogy én falun szeretnék lakni, én ebben nem kötöttem volna kompromisszumot. Jelenleg Csíkcsicsóban lakom a férjemmel, egészen eddig az utóbbi években megosztva laktam Csíkszeredában és Gyergyóújfaluban, de túlnyomórészt gazdaságban éltem az életem. A vidék az számomra tényleg egy olyan hely, hogy ki tudok alakítani egy nyugodtabb, sokkal higgadtabb életkörülményt, mint mondjuk egy nagy, zajongó városban, közben meg, ha kell, akkor el tudok innen menni egy zsibongó városba. De hogy egy ilyen nyugodt helyre hazatérni, mint ez az otthon, ez számomra elképzelhetetlen lett volna másképp, mert nekem a természetközeliség nagyon fontos.

Másképp működsz, mint azok a természetfotósok, mint akik kimennek időről időre a természetbe és ott fotóznak. Miben látod leginkább ezt a másságot?

Az ember nagyon sokszor megváltozik kamerák előtt. Az állat hogyan reagál erre? Hogyan találod meg azokat a helyzeteket, ahol jó fotók születhetnek?

Ezek az állatok nálunk nem haszonállatként vannak kezelve, hanem partnerként, munkatársként, és oda van figyelve arra, hogy lehetőségeinkhez mérten a természetük szerint tudjanak élni. Nincsen agresszió, bántás, csak szeretettel vannak körülvéve, egymás között is. Így pedig hozzászoknak az emberhez egy idő után, és igazából a tehén az alapvetően egy nagyon kíváncsi és társas állat. És ha megszokja a jelenléted, és tudja rólad, hogy nem bántod, hanem foglalkozol vele, simogatod, enni adsz neki, babusgatod, akkor társként fog tekinteni rád, és nem fog félni. Szóval bizonyos tehenekkel olyan a kapcsolatom, hogy akármit csinálhatok, mert tudják, hogy nem fogom őket bántani. Egy tehén nem fog soha pózolni, meg néha teljesen mást csinál, mint amire számítok, de sokszor ez a spontaneitás szül még jobb pillanatot. Ritka az, amikor szándékosan megyek fotózni, általában olyankor nem is szokott sikerülni, szóval inkább intuitívan érzem, hogy valamit le kell fotózni, vagy sem. Ehhez nem lehet görcsösen hozzáállni.

Egy interjúban említetted, hogy a nosztalgia, az emlékek inspirálnak téged az alkotásaidban.

A gyermekkor iránti nosztalgiám inspirál, amelyek nem konkrét emlékeket idéznek fel, hanem hangulatokat. Hogy jól érzem magam, nem hiányzik semmi, nagyon jól megvagyok a jelenben. Ezt akarom most is érezni, és amikor a gazdaságban voltam a nagyszüleimmel, a szüleimmel együtt akkor hasonlót éreztem. És mondhatjuk így is, hogy már előre akartam gyártani magamnak nosztalgikus képeket, amiről pár év múlva elmondhatom azt, hogy jó dolgom volt, jól éreztem magam. Szóval ezt a hangulatot akarom megfogni. A jelenben lévő hangulatot, ami majd nosztalgiává válhat, szóval egy kicsit keverve a múltat a jelennel és a jövővel.

Hogyan látod a mostani Erdélyt? Van, aki szerint túl van idealizálva. Erdély a tökéletes táj, a tökéletes magyar, a romantikus gazdálkodó. Te ezt hogy látod ma?

Engem nem zavar, hogy túlidealizálják, mert az a része is jelen van, vagy az sem zavar, amikor rossz fényben tüntetik fel a konfliktusok miatt, vagy az emberek makacssága miatt. Ezek mind azok a tartozékai Erdélynek, amelyekkel együtt lesz teljes. Én azt gondolom, hogy ennél jobb helyre nem születhettem volna le. Itt még megvan egy ilyen emberségesség, főleg itt, falun. Még működik kaláka, számíthatsz az emberekre. Ezek mind olyan dolgok, amelyek egy nagyvárosra egyáltalán nem jellemzőek. Nekem Erdély megmaradt egy kicsit ilyen idealizáltnak és nem akarom lerombolni magamban ezt a képet.

Forradalmasítani akarod a gazdálkodó életről alkotott képet? Van ilyen szándékod?

A képek által meg tudom mutatni azt, hogy lehet szépen is gazdálkodni, és lehet kicsiben is gazdálkodni úgy, hogy egy családot önfenntartóvá tegyen, és hogy az állat jóllétére legyen odafigyelve, és hogy a parasztnak, mint szónak a jelentését visszahozzam. De ez nem egy konkrét cél, hanem inkább van egy ilyen mellék hozadéka a munkámnak. Hogy a parasztra ne csak, mint jelzőre gondoljunk, hanem inkább az eredeti értelmét hozzuk valahogy vissza. A paraszt az legyen egy főnév — egy gazdálkodó állattartó, a természettel harmóniában élő ember. Pont azért fotózom minden mozzanatát, hogy ne hazudjak el semmit belőle, mert ez tényleg nem egy idilli életforma. Mert emellett nincs karácsony, vagy hétvége olyan szempontból, hogy a fejést, az etetést el kell végezni, és tényleg rendkívül nagy kötöttséggel jár, de ha valaki elszánja magát, és megfelelő hozzáállással csinálja, akkor az egy nagyon hálás életforma. Én most egy kicsit kihátráltam ebből akaratlanul is, hogy elköltöztem, viszont nem gondolom azt, hogy lezárult ez a fázis az életemben. Jelenleg is nagyon fontos nekem ez a gazdálkodás, főleg ez, amit édesapám hozott létre, hiányoznak a tehenek is, viszont lehetőségeimhez mérten hazajárok.

Mi az, ami jelenleg foglalkoztat téged? Mit szeretnél elérni a közeljövőben?

Szeretnék most már kialakítani egy olyan érdeklődő kört, amelynek igénye van az én fotográfiámra, szinte bármilyen téren. Mert ez a szakma itt, Erdélyben csak úgy tud működni, ha minél szélesebb körben alkotok. Azt sem tartom kizártnak, hogy más, hasonló gazdaságokban is fényképezzek, hogy alakuljon ki egy átfogóbb kép, hogy ne lehessen azt mondani, hogy ez egy ilyen kis sziget. Hanem akkor keresni hasonló gazdaságokat ahol, ha nem is tehenekkel, de hasonló mentalitásban gazdálkodnak. És ami még nagyon foglalkoztat, az a nagyszüleim megörökítése. Nagyon szerencsés vagyok, hogy három nagyszülőm is él, és olyan értékkel rendelkeznek, amit én nagyon szeretnék minél jobban elraktározni, ezért most, amikor otthon vagyok, akkor ez egy másik tudatosabb cél, hogy minél több időt velük tölteni.

Még több képet itt nézhettek.