„…zsebre vágjuk, s ha rosszul figyelsz, ő is zsebre vág” — a rádiózás újkora Tasnády Ádámmal a mikrofonnál

Szerző: Szabó Eszter • Fotók: Facebook, Freepik • augusztus 31.

Megosztom:

„…zsebre vágjuk, s ha rosszul figyelsz, ő is zsebre vág”

— a rádiózás újkora Tasnády Ádámmal a mikrofonnál

Számomra az újság, a rádió az mindig az otthonosságot juttatja eszembe. És egyfajta rutint is, azt hiszem. A nagyszüleimnél tényleg jó ebédhez szólt a nóta, illetve a napi újság végiglapozása is egyfajta rutin volt számomra, még akkor is, ha gyermekként nem sokat értettem belőle. Manapság sokan gondolják úgy, hogy ezek már csak egy elmúlt korszakot idéznek elő, nincsen hosszú távú jövőjük. Én mégis úgy érzem, hogy kell ez nekünk, kellenek az ilyen típusú impulzusok. Tasnády Ádám, bár még nagyon fiatal, már több szakmában is kipróbálta magát. Színészként kezdte, most pedig reggeli műsort vezet a Marosvásárhelyi Rádióban Csepán Ida Júlia társaságában, híradózik, illetve nemrég a televíziózásba is belecsöppent. Őt kérdeztem a huszonegyedik századi rádiózás kihívásairól.

Nagyon sok mindennel foglalkozol, és ha valaki felmegy a Facebook profilodra, akkor azt látja, hogy te azért nagyon tudatosan építed magad. Amikor gyerek voltál, akkor is ennyire tudatosan készültél a felnőttkorra?

A felnőttkorra én mindig készültem, csak mindig másképp. Minden nap más hivatásba szerettem bele, más dolgokkal akartam foglalkozni.

Nem mindig volt konkrét elképzelésem. Volt egy tartósabb időszak, amikor azt mondtam, hogy teológiára fogok menni, ez aztán megváltozott, és igyekeztem egyfajta utat keresni magamnak, hogy azt csináljam, amit igazán szeretek. Vagy amiben felfedeztem magam, és azt érzem, hogy valamikor a jövőben ki tudok abban teljesedni.

Ez nagyon érdekes, mert több olyan színészt ismerek, aki teológiára akart menni. Az a része vonzott inkább, hogy emberek előtt beszélsz és gondolatokat osztasz meg? Mert amúgy most is azt csinálod tulajdonképpen, csak egy kicsit más formában. És ha már itt tartunk, akkor milyen személyiségnek tartod magad, hogyan működsz?

Hogyha egy évvel ezelőtt teszed fel nekem ezt a kérdést, akkor valószínűleg azt mondom, hogy én egy nagyon extrovertált ember vagyok és exhibicionista. Ha ma kérdezed meg, akkor pedig pont az ellenkezőjét mondom. Amióta a rádiónál tevékenykedem, rájöttem, hogy sokszor nagyon jó nekem visszahúzódni, vagy egy picit magamban lenni. Ezt persze idézőjelesen mondom, mert soha nem vagyok magamban. Mindenképpen társasági emberként tudom meghatározni saját magam, és mindig olyan hivatásokat szerettem meg, amelyek ennek a jegyében léteznek. Ilyen volt a teológia is, vagy egy időben utaskísérő akartam lenni. A teológia bennem azóta is egy kérdés, hogy vajon szerepelni akartam-e vagy más okból érdekelt, de van egy ilyen közmondás, hogy inkább legyél pap a színpadon, mint színész a szószéken, úgyhogy velem azt hiszem, hogy ez történt.

A színészetről is beszéljünk kicsit, mert azért az egy dolog, hogy emberekkel dolgozol, viszont sokkal nagyobb lelki munkát igényel ez, mint sok más szakma. Mennyire tudtál ezzel megbirkózni, amikor oda kerültél?

Én azt vallom, hogy a színészet valahogy sokkal élethűbbé teszi az embert, és ha nem így állunk hozzá, akkor valahol történik egy törés az emberben. Amikor én elkerültem Kolozsvárra, akkor nehezen viseltem, elsősorban honvágyam volt. Szerintem ez volt a legnagyobb probléma. Én azóta merem azt mondani, hogy a honvágy az egyfajta betegség. Hívtak többfelé, rengeteg lehetőséggel találkoztam, de mindegyikre kénytelen voltam nemet mondani. Azt hiszem, hogy ez egy életforma, és ezt az ember vagy vállalja, vagy nem. Én például most úgy döntöttem, hogy ezt egy picit félreteszem és nekem ez egyfajta nyugalmat ad. És ezzel megbékéltem. Persze soha nem mondom azt, hogy hát akkor én többet nem állok színpadra, mert nem tudok ilyet mondani, mert valahogy ez egy olyan dolog, amit, hogyha az ember megtapasztal és beleszeret, akkor nem tudod azt mondani, hogy többet nem akarom csinálni. Viszont azt érzem, hogy olykor jó ezt jegelni, picit rendbe tenni saját magadat, mert igénybe veszi az ember lelkét, hogy rengeteg embert és rengeteg lelket megismersz, ezeknek valahogy testet kell adni, mert gondolataik vannak, csak testük nincsen, és ezt valahogy meg kell keresd saját magadban. Szerintem ez az egyik legszebb hivatás, ami létezik — semmihez sem fogható, amikor igazán játszol és igazán ott vagy.

Nem olyan rég kezdtél el rádiózni. Van-e olyan emléked, inspirációs forrásod, ami befolyásolhatta azt, hogy te most rádiózol?

Édesanyámék mindig azt mondták, hogy én annyit beszélek, mint egy táskarádió. De amúgy nem volt semmilyen konkrét kötődésem hozzá, viszont nem hiszek a véletlenekben. Amikor elmentem a rádióhoz, akkor nem tudtam, hogy fog ez nekem működni, vagy sem. Annyit tudtam, hogy kipróbálnám magam műsorvezetésben, és én úgy is mentem oda, hogy hát a Jó reggelt, Erdélyben lehet, hogy kipróbálnám magam, és akkor kaptam egy lehetőséget erre. És egy-két műsor után kezdtem azt érezni, hogy ez jólesik nekem, felébreszteni az embereket, reggel hét órakor beleszólni a mikrofonba, nem esik nehezemre felkelni. Itt nyugodt vagyok. Sok olyan dologgal találkoztam a rádióban, amivel a színházakban nem. Mondjuk a stabil programmal, vagy a békével. Nekem ez annyira furcsa volt. Mindenki kérdezte tőlem, hogy és akkor a színház után milyen a rádióban, és én mindig azt mondtam, hogy békés.

Említetted, hogy másokat ébreszteni. Nekem most az jutott eszembe, hogy a színházban is sok esetben van egy negyedik fal, de hogy itt azért konkrétan nincsenek ott a hallgatóid, tehát csak tudod, hogy valaki talán hallgat téged. Ez mennyire más ahhoz képest, amikor játszol? Arra gondolok, hogy mennyire másképp beszélsz, mennyire tudsz felszabadultabb lenni ebben, vagy mennyire tudsz rákapcsolódni a hallgatókra.

Érdekes volt azt megtapasztalni, hogy tokkal vonóval a hangom be tud menni valakinek a konyhájába, ami alatt ő főz, vagy akár utazik, és én beszélek és ő hall engem, aminek talán nagyobb a súlya. Eleinte picit nehéz volt megkapni a saját hangomat a rádióban. A színpad valahogy rászoktatja az embert arra, hogy hangosan, artikuláltan beszéljen, viszont a rádióban annyira közel kerültem a mikrofonhoz, és ezáltal az emberekhez, hogy teljesen más hangzást igényel így a műsor, vagy akár a híradó. Igazi kihívás nekem a híradó volt — ott az a szabály, hogy nem azonosulunk azzal, amit elmondunk, tényeket közlünk és a hallgató majd eldönti, hogy ő hova teszi az információt. És ez a semlegesség annyira szép tud lenni, hogy nem kell valamit játszani, vagy nem kell örökösen valamit érzelemből megtámasztani.

Említettél már néhány dolgot, de mégis, mik azok a készségek, amiket még el kell sajátítani rádiósként? Tegyük fel, hogy valakinek nagyon jó a beszélőkéje, tud érdekesen előadni, esetleg van is fogalma a dolgokról. Szerinted ezenkívül mi az, amire még szükség van? Most beszéljünk csak a reggeli műsorról.

Azt hiszem, hogy az első és legfontosabb az a nyitottság. Nyitottnak lenni arra, hogy hibázzunk. Én hajlamos vagyok beleragadni adott hibákba és abból nagyon nehezen tudok kikerekedni. Szükség van még odaadásra és türelemre — ezekbe a hivatásokba azt hiszem, hogy szerelmesnek kell lenni. Ez egy nagyon szép dolog, amikor az ember érzi belülről, hogy ez neki jó. Ugyanakkor ki kell alakítani egy életvitelt is a rádiózáshoz. Nekem például a korán kelés az nagyon nehéz volt az elején, amikor főműsoridőben reggel hét órakor kellett beszélni. A színházban meg ugye ott pont fordítva. Ott este tízig játszom, és ameddig összepakolok, addig ott van már éjfél. Tehát valahogy adaptálódni kell ezekhez az új impulzusokhoz. Mert ha nem, akkor nincs odaadás, és akkor vagy befuccsol az egészségem, vagy a kedvét veszti el az ember.

Most már televíziós híradósként is dolgozol. Ez megint egy plusz szerep, ott van előtted egy kamera, kint jársz a városban emberek között, ott forgatsz. És talán össze is kötik az arcodat mondjuk egy adott hírrel. Mennyire tudtál erre készülni, illetve hogyan fogtál ennek neki? Milyen motivációval?

A kíváncsiság vezérelt. Azt hiszem volt bennem egy kérdés, hogy vajon én tudnék riporter is lenni? És ha én ezt kipróbálom, akkor vajon mi történik? Azt hiszem, hogy keresem még benne a helyem. Feltalálom magam, ami a szerkesztést illeti, de még rengeteg mindent kell megtanulni, és ebben igyekszem hasznosítani a megérzéseim, az ösztöneim, és szerintem ez sokat segít. Ez egy jó fejlődési lehetőség, még jobban megismerni az embereket.

A tévé talán még nem áll közel ehhez, de a rádiózást nagyon sokszor eltemették már, de soha nem halt meg. Viszont mióta az emberek elkezdtek podcastokat hallgatni, többet lógnak az interneten, szerintem átalakult a rádió funkciója kicsit. Talán inkább a rutinhoz köthető, bár szerintem eddig is adott az embereknek egyfajta a keretet a naphoz. Belegondoltál, hogy vajon ez a műfaj, amit te művelsz, az meddig fog működni és hogyan lehet mondjuk újszerűen csinálni?

Igen, én is úgy érzem, hogy a rádió egyfajta rutinhoz köthető. Az, hogy hogy mi lesz később, nem tudom. Nekem az az elsődleges feladatom, hogy aznap, amikor bemegyek műsorba, vagy azokon a napokon, amikor készülök az adott műsorra, akkor mennyi energiát és időt fektetek bele ebbe a dologba. Számomra az a kérdés minden nap, hogy ma mit tudok tenni azért, hogy behozzak két új hallgatót. És azt hiszem, hogy sok esetben a humor az egy jó megoldás. A mai világban elég sok negatív impulzus érhet bennünket, és valahogy az embereket ki kell szedni a szürke hétköznapokból. Én például ezen dolgozom és merem azt mondani, hogy Júlia, a műsorvezetőtársam szintén ezen dolgozik, hogy színesebbé tegyük az emberek reggeleit. Ugyanakkor olyan dolgokkal kell megfogni a hallgatókat, amelyek őket is érintik.

Én azt látom, hogy számodra nagyon fontos, hogy építsd magad, és nem tudom, hogy ez mennyire tudatos, de ha például kiteszel egy vidám posztot a rádió Facebook-oldalára vagy a sajátodra, abból meg tudod mérni, hogy a hallgatók mennyire szimpatizálnak veled, mert látod azt, hogy hányan reagálnak rá, és mit. Szerinted mennyire szükséges egy reggeli műsorvezetőnek ilyen szempontból is építeni magát? Tehát, hogy ne csak a hangját ismerjék a hallgatók, hanem a külsejét is, vagy akár picit személyesebb információkat róla.

A szociális felületeimet nagyon határozottan és nagyon konkrét elképzeléssel kezelem. Nem szeretek túl sokat megosztani a magánéletemről például, viszont azt látom, hogy a hallgatók igénylik, hogy jobban megismerjenek. Nagyon sok hallgató látogatott meg bennünket a rádióban, vagy akár írnak nekünk Facebookon. Üdvözletet, verseket szoktak küldeni, és én ezért nagyon hálás vagyok. Szerintem a Facebook is egy nagyon hasznos dolog, ha jól kezeljük és tudatosan osztunk meg dolgokat, mert jó kapcsolatteremtési lehetőség, és valóban ad egy löketet, amikor jönnek visszajelzések, akár pozitív, akár negatív. Én úgy gondolom, hogy a negatív kritikából is ugyanannyit lehet tanulni, mint a pozitívból. A barátaim kérdezték, hogy hogyan viselem azt, amikor jön egy-egy negatív komment, és elmondják, hogy mennyire nem szeretnek engem, és akkor én mindig azt szoktam erre mondani, hogy ez teljesen rendben van. Most milyen lenne, hogyha mindenki mindenkit szeretne? Ameddig emberként tudjuk egymást tisztelni, addig nincsen semmi probléma.

Nagyon érdekes az emberi képzelet, hogy ha csak a hangjáról ismerünk egy rádióst, akkor biztosan hozzárendelünk egy arcot, ami sokszor egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Legalábbis gyerekként én mindig így jártam. Neked volt ilyen élményed?

Volt egy hallgató, aki ellátogatott hozzánk és a hangom alapján azt hitte, hogy én egy magas, nagyon izmos valaki vagyok, és hogy nincs szemüvegem, hogy nincs hajam, és amikor eljött ez a fiatalember, akkor teljesen meg volt lepődve. Mindig jókat szoktam ezeken mosolyogni. Ez az ember fantáziáját dicséri.

Ha alapíthatnál egy teljesen független rádiót nagyon sok pénzből, akkor az milyen lenne? És te mit csinálnál benne?

Azt hiszem, hogy ugyanezt, amit a Marosvásárhelyi Rádiónál is csinálok. Én úgy érzem, hogy itt összekötök embereket. Megpróbálom őket közös nevezőre juttatni. És azon túl, hogy műsorvezető vagyok, kicsit moderátornak is érzem magam, mert tényleg az történik, hogy próbálom az embereket összehozni, egyfajta beszélgetés történik az emberekkel és azt hiszem, hogy nagyon sokan magányosak. És én ezt érzem a legfőbb feladatomnak, hogy az embereknek társaságot tudjak nyújtani akár magamból, akár a másik hallgató által.

Az alábbi felületeken hallgatható:

Spotify  https://spoti.fi/3S4zvrB

Apple Podcast  https://apple.co/3QN3Iuh

Google Podcast

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ