Egyesek már elfelejtettek táncolni – Podcast

Szerző: Szabó Eszter • Fotók: Freepik, Facebook • november 2.

Megosztom:

Egyesek már elfelejtettek táncolni

Mikor táncoltál utoljára? És mikor gondoltál utoljára úgy a táncra, mint létszükségletre? Pedig a táncban vagyunk csak igazán őszinték — vallja Márton Imola, a sepsiszentgyörgyi M Studio művészeti vezetője. Mozgásról, színházról, a tánc fontosságáról beszélgettem vele, mivel úgy gondolom, hogy manapság nagyobb szükség lenne mozdulatokban is kimutatnunk az érzéseinket, mint valaha bármikor.

Mennyi közöd volt neked a mozgáshoz, a tánchoz mielőtt az M Studiohoz kerültél?

Igazából semennyi. Az egész véletlenül alakult, hogy én ide kerültem. Az egyetemi évek után szembejött velem egy hirdetés, hogy az M Studiohoz közönségszervezőt keresnek. Mondjuk akkor az volt az álmom, hogy én dramaturgként dolgozzak, de végül úgy voltam vele, hogy ez egy átmeneti időszak lesz itt. Aztán a közönségszervezői karrierem tíz napig tartott, mert pont akkor kezdett a társulat egy próbafolyamatot, az Othello és hőn szeretett Desdemonája című darabot, Mihai Măniuţiu rendezte és Uray Péter, az akkori művészeti vezető volt a koreográfus. És hát szöveg is volt az előadásban, ehhez pedig kellett egyrészt egy dramaturg, másrészt meg egy tolmács, és akkor így belecsöppentem a mély vízbe. Ezután volt egy megszakítás, egy kis időre elmentem a Csokonai Színházhoz Debrecenbe dramaturgnak, és akkor néhány hónapra rá megkérdezte Uray Péter tőlem, hogy nem vállalnám-e el, hogy átvegyem a társulat vezetését. Tehát így lett közöm nekem a tánchoz és a mozgáshoz. Valamelyest ismertem az odakerülésem előtt az M Studio előadásait, és hát érdekes volt a viszonyom az itteni előadásokkal. Nagyon nehezen tudtam befogadni, mert azelőtt ilyesmit nem láttam.

És én is beleütköztem ugyanabba, amibe szerintem minden olyan néző, aki ilyen típusú előadást nem látott azelőtt, hogy föltétlenül mindent akartam értelmezni, és kerestem a történetet ott is, ahol nem volt. Aztán lassacskán elkezdtem ráérezni arra, hogy hogy egy picit más nézői attitűddel kell jelen lenni egy mozgásszínházi előadáson.

Miért akartál annyira dramaturg lenni?

Igazából először színházkritikus akartam lenni. Már a suli ideje alatt elkezdtem kritikákat írni, aztán később egyre több helyen publikáltam. És hát volt egy nagyon kellemetlen helyzet, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem nekem való. Röviden az történt, hogy hát ugye másod-harmadéves korára már azt hiszi az ember, hogy eleget tud a színházról, és nem kell tekintettel lenni az alkotókra, és én is ilyen voltam. Aztán egyszer írtam egy előadásról, és hát nem szerettem, ezt pedig a diplomáciai érzék teljes hiányában meg is írtam. És amikor megjelent, akkor találkoztam az egyik színésznővel, aki játszott ebben az előadásban — pont a kritikát olvasta a fesztiválújságból — és igazából töménytelen szomorúságot láttam az arcán. Akkor azt mondtam, hogy többet nem. Ezután pedig elkezdtem gondolkodni rajta, hogy melyik az a munka, amihez írás is kell. A dramaturgi munka pedig mindig is tetszett, mert az egy ilyen kicsit bent, kicsit kint levést is jelentett a színházon belül.

Aki dramaturgként dolgozik, az sokszor azzal kell szembesüljön, hogy a szavak néha tettekké, mozdulatokká alakulnak a színpadon. Te ezt hogyan tapasztaltad meg az elején?

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen színpadi nyelvezetet használ az adott rendező. Viszont én nagyon szeretem azokat az előadásokat, ahol pont, hogy ellene megy a színpadi játék a szövegnek. Amikor nem ugyanazt látjuk eljátszva is, mint elmondva. És ebből a szembeállításból születik meg valami különleges, erős jelentés. Aztán mozgásszínházi előadásban az egy teljesen megfogalmazhatatlan kérdés, hogy mit jelent dramaturgnak lenni. Inkább a ritmusról, ismétlődésekről szólt, meg egy ilyen zsigeri viszonyulást jelentett ahhoz, ami a színpadon történt, és ez nekem valahogyan talán jobban is ment, hogy nem tudatosan, agyból kell megszülni egy döntést, hanem belülről.

Nagyon nehéz ma már egy pontos megfogalmazást adni a mozgásszínházi formának, és valószínűleg nagyon sokan még sosem voltak ilyen előadáson. Hogyan magyaráznád el, mire számíthat az ember, ha mozgásszínházi előadásra készül? Mi lehetett az indíttatás, amiért megszületett ez a műfaj?

Igazából én is úgy érzem, hogy bizonyos állapotokat vagy érzéseket a test által sokkal őszintébben meg lehet fogalmazni, mint szavakkal. Én ezt úgy képzelem el, hogy az ember szavakkal tud úgymond hazudni, testben viszont kevésbé. A tánc azóta létezik, amióta az ember létezik — szerintem ez létszükséglete az embernek. Bár manapság azért már olyan világot élünk, hogy az emberek elfelejtenek táncolni. Közben meg fantasztikus dolgokat szabadíthat fel bennünk a tánc. A mozgásszínház annyiban másabb, hogy ugyan testi kifejezéssel dolgozik, viszont közben színpadi szituációkat hoz létre.
Maga az esztétikai réteg az talán egy picit háttérbe szorul, itt inkább az a cél, hogy van egy állapot, amit ki akarunk fejezni, van egy jelentés, amit át akarunk adni, és akkor ezt meg mozgás által fogalmazzuk meg. De közben meg olyan nagy már az átjárás, hogy nehéz meghatározni, nem lehet elkülöníteni a kortárs táncot a mozgásszínháztól, vagy a fizikai színháztól.

Hogyan kell értelmezni egy mozgásszínházi előadást? Említetted, hogy az elején mindent is értelmezni szerettél volna.

A zenehallgatáshoz, vagy a képzőművészeti alkotások befogadási folyamatához tudnám leginkább hasonlítani. Amikor zenét hallgatunk, akkor egy komplexebb zenei műnek sem úgy állunk neki meghallgatni, hogy értelmezni akarjuk. Ott is a befogadás, a bizonyos érzelmek kiváltásáról szól. És talán ugyanez történik akkor is, amikor egy olyan képzőművészeti alkotást nézünk, ami nem egyértelműen értelmezhető. Ott is megvan a késztetés, hogy az ember értelmezze, de közben ha ránézel egy festményre, akkor az valamilyen érzelmet biztosan kivált belőled. És a mozgásszínháznál is ez a jó nézői attitűd. Sokkal fontosabb az, hogy az ember egyszerűen nyitott nyitott szívvel üljön be az előadásra, és hagyja, hogy az előadás hasson rá, és hogyha jutnak eszébe bizonyos gondolatok előadás közben, akkor jó, de ha nem, az is rendben van.

Te is megfogalmaztad, hogy az emberek életében egyre kisebb szerepe van a táncnak. Sokkal kevesebbet táncolunk mint régen. Ugyanakkor azt is érzem, hogy a mozdulatainkból is jócskán visszavettünk. Nem igazán engedjük meg magunknak azt, hogy általa fejezzük ki az érzéseinket. Te ezt hogy látod?

Hát igen, ez valószínűleg ahhoz kapcsolódik, hogy az emberek egyre kevésbé őszinték. Ha mondjuk elmész egy bulira, és nincs kedved, akkor egyértelműen fog érződni a testeden, hogy nem érzed jól magad. Meg kellene találnia az embernek azokat a helyzeteket, amikben őszinte tud lenni. És hogyha ez azt jelenti, hogy ő otthon, amikor egyedül van, beteszi a kedvenc zenéjét és úgy táncol, akkor már az is egy előrelépés. Vagy ha elmegy egy táncos előadásra, és másokat néz, ahogy táncolnak, hogy hogyan nem hazudnak a testükkel, az is előrelépés lehet.

Melyik volt az az előadás, aminek a tematikája, de maga a megvalósítás is nagyon közel állt hozzád?

Igazából több is van: az egyik az a Lift, ami tér szempontjából nagyon nem hagyományos előadás, mert egy képzeletbeli liftben játszódik, és hát kétszer két méteren előadást csinálni, az azért eléggé meredek ötlet. És azért tartom fontos előadásnak, mert a színészek szempontjából egy nagyon jó próbafolyamat volt, mindenki nagyon jól érezte magát benne. És ez a mai napig érződik az előadáson is, és valószínűleg ezért történt az meg, hogy messzemenően ez a legsikeresebb előadása a társulatnak. Van egy sajátos humora, miközben az előadás egy másik rétegében nagyon is komoly témákat vet fel.

Ha tegyük fel, egy színész valamiért nem tud megoldani egy mozdulatsort, valamilyen gátja van ebben, akkor mivel lehet feloldani?

Alapvetően ilyenkor szerintem a kommunikáció az, ami segít elsősorban. Ha színházi emberként, vagy akár magánemberként szembesülünk egy blokkal, akkor elsőként mindig be kell azonosítanunk, aztán pedig fel kell oldani azt a problémát. Ha meg tudjuk fogalmazni azt, hogy mi miatt nem vagyunk képesek egy mozdulatot végrehajtani, vagy miért félünk beengedni magunkat egy adott szituációba, az már egy lépéssel afelé van, hogy az adott blokkot feloldjuk. Közben meg ez egy olyan szakma is, ahol az előadók szinte minden nap találkoznak egy-egy ilyen helyzettel. És szerintem biztosan sokan vannak egyébként olyan színészek vagy táncosok, akik ha emberileg rendben vannak, és szeretetben élnek, akkor sokkal könnyebb nekik nyitottnak lenni a színpadon is. De egyébként ezért is szokták mondani, hogy a színházi munka az egy végtelen önismereti folyamat.
Az M Studio legközelebbi bemutatója az Are we human or are we dancers? című előadás lesz, amelyet Ioana Marchidan koreografál és rendez emberi történetekről, a legmélyebb gondolatainkról filterek és előítéletek nélkül.

Az alábbi felületeken hallgatható:

Spotify  https://spoti.fi/3S4zvrB

Apple Podcast  https://apple.co/3QN3Iuh

Google Podcast

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ