A hitről és a nagy szavak megszelídítéséről — beszélgetés Rappert-Vencz Gáborral – Podcast

Szerző: Szabó Eszter • Fotók: Facebook • szeptember 14.

Megosztom:

A hitről és a nagy szavak megszelídítéséről —

beszélgetés Rappert-Vencz Gáborral

Valószínűleg mindenki fel tud idézni egy olyan pillanatot, amikor igazán hitt valamiben, vagy akár valakiben. Nem kell ez feltétlenül valláshoz kötődjön, de akár erről is beszélhetünk. Miért akarunk hinni? Hogyan tudjuk a hit erejét felhasználni a mindennapjainkban? Rappert-Vencz Gábor színésszel beszélgettem erről a nagyon személyes, de mindenkit érintő témáról.

Általában karácsony előtt szoktunk beszélni a legtöbbször a hitről, ilyenkor nagyon tudjuk és érezzük, hogy mit jelent hinni. Szerintem az év közepén beszélni róla teljesen mást jelent, vagy másképp állunk hozzá. Tudom, hogy a te mindennapjaidban nagy szerepet kap a hit. Ez vajon honnan ered? Meddig nyúlik ez vissza?

Gyermekként nem kaptam vallásos nevelést. Nem jártunk templomba. Olyannyira nem, hogy emlékszem, a keresztelőmön olyan három és öt év között lehettem, egy téli napon szánkón húztak a templomba a szüleim, és borzasztó hideg volt a víz, amit a fejemre öntöttek. És valamit be is kommentáltam, hogy ez nagyon hideg, vagy valami hasonló, már nem tudom, de erre konkrétan emlékszem. Szóval ez az én gyermekkori élményem a vallással kapcsolatban. Aztán később a főiskolán néhányszor dacból elmentünk templomba, mert akkor ugye nagyon dívott a szocialista nevelés. Eljártunk, hogy lássák, hogy mi járunk templomba. A valódi hittel viszont jóval később kerültem kapcsolatba. Igazán nem emlékszem semmilyen konkrét élményre, ami ezt hirtelen kiváltotta volna. Talán az olvasmányaim alapján kezdtem jobban érdeklődni. Mindig érdekelt a keleti kultúra, a keleti filozófia, a buddhizmus, a keleti vallások általában, aztán hirtelen valahogy elkezdtem foglalkozni a kereszténységgel is. Érdekes módon ez így fordítva történt nálam. Aztán megszületett a nagyfiam és akkor volt egy komoly vitám a teremtővel.

És akkor éreztem először ezt a valódi kapcsolatot, hogy lehet vele beszélgetni, lehet vele vitázni, hálát mondani, vagy kérdéseket feltenni. És ha jó a kérdés, akkor megjön a válasz is.

Úgy érzem, hogy ez számodra valamennyire azért a bizalomról szól. Az, hogy te elkezdtél kommunikálni Istennel, válaszokat keresni egy nem kézzelfogható erőben. Ehhez a bizalomhoz valószínűleg neked is meg kellett erősödnöd. Sokféle hívő ember jár körülöttünk. Szerinted mennyire szükséges a nyitottság, az önmagunkkal szembeni tudatosság ahhoz, hogy igazán megtaláljuk a hitet?

Ez egy nagyon lényeges és fontos kérdés. Ugyanis a vallás számomra egy nagyon intim dolog — a lehető legintimebb. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a tartalom és a forma egyensúlya nagyon fontos. Én katolikus vagyok. Nem járok gyakran templomba, de a szertartás alatt igyekszem valahogy azonosulni a formával is, de valahogy látok embereket magam körül, akik inkább a formát fogadják el, kijönnek a templomból és úgy érzem, hogy rajtuk mintha nem is fogott volna ez az egész történet. Sem a prédikáció, sem maga a szertartás. Csodálatos érzés az, amikor testvéreinkkel kezet fogunk és belenézek a másik szemébe. És valóban látom azt a testvéri szeretetet. Ezek megható és megrendítő élmények tudnak lenni. Visszatérve a vallás intimitásra. Én úgy gondolom, hogy csak önmagadon keresztül tudsz eljutni a hithez. Sokkal könnyebben tudsz például feltétel nélkül hinni, ha olvasol. A sok olvasmány ugyanis egy kicsit hozzásegít ahhoz, hogy folyamatosan kérdéseket tegyél fel. És Jézus is ezt mondja, hogy tegyél fel kérdéseket, kételkedj, és aztán megkapod a választ.

Gyermekkorodban kórusban is énekeltél. Erről is már sokan beszéltek, hogy a zene, de akár konkrétabban a közös éneklés fel tudja emelni az emberi lelket, és talán befogadóbbá is teszi azt. Nyilván egy gyerek azért ennyire nem gondol bele ilyen szinten, de azért kíváncsi vagyok, hogy te milyen indíttatásból kerültél bele és miért szerettél oda járni.

A zene szerintem az egyik legerősebb eszköz a módosult tudatállapot felé, ugyanis direkt emóciókat vált ki az emberből. Sokszor kontrollálatlanul. Tehát fogalmad nincs, hogy miért fog meg egy hangsor vagy egy zenei motívum és miért szökik könny a szemedbe. A zene hallgatásánál csak az csodálatosabb, amikor te magad hozod létre. Nekem borzasztó szigorú volt a zenetanárnőm, de mégis nagyon szerettük. Egy alacsony, szőke, kicsit zömök hölgy volt, szerteágazó hajjal. És mindig nagyon dinamikus volt — mindig rohant. Sosem felejtem el, egyszer beállított órára, egyik hóna alatt egy lemezjátszó, másik alatt nem tudom hány lemez, kották, tehát teljesen fel volt pakolva. Rátette a lemezt a lejátszóra — Muszorgszkij: Egy kiállítás képei, tessék hallgatni! — és akkor előadta, hogy hallgassuk, hogy hogyan jön a gnóm. És halljátok, hogy sántít? Na ez az élmény. Hogy hallgattam azt, hogy hogyan sántít a gnóm. És ezt egy ilyen extázisban lévő kicsi asszonyka képileg is demonstrálta. Ez egy olyan meghatározó élmény volt, mint például az, ahogy apám ült a fotelben és a magnóról hallgatott Puccinit és potyogtak a könnyei. Ezek mind-mind összerakódtak.

Beszéljünk akkor most a Beatles-zenekarról, amelynek tagja vagy. Nagyon jó volt nekem azt olvasni, hogy neked volt egy szép élményed ezzel kapcsolatban, amikor fiatalok énekelték veletek együtt a dalokat, és erről az jutott eszembe, hogy akár egy popslágerben is meg lehet találni azokat a kapcsolódási pontokat, ahol egy csapat közösen válik valaminek a részévé, ami összekapcsolja őket, és szerintem ez pont ugyanolyan magasztos dologgá válhat, akár egy közös ima elmondása.

Számomra tényleg nagyon nagy élmény volt ez. Amikor elmész egy fesztiválra, kiállsz a színpadra és meglátod, hogy húsz év alattiak is vannak a közönségben, és te Beatles-t fogsz játszani. Biztos nem arra számítasz, hogy ezek a gyerekek tiszta erőből veled együtt éneklik a dalokat. A Beatles-zenekar úgy született, hogy voltunk abban a pillanatban a színházban négyen, akik meg tudtuk szólaltatni ezeket a hangszereket, és a hangunk, az adottságaink is valamilyen szinten megfeleltek erre a célra. Nagy munka volt, mert azért az ember azt hinné, hogy a Beatles ilyen háromakkordos zenekar. De nem, nagyon komoly zenei műveltség van mögötte. Szóval így alakult a Beatles, és hát nem utolsó sorban volt egy igazgató, aki azt mondta, hogy jó, akkor játsszuk ezt a darabot, és volt egy rendező, aki azt mondta, hogy na jó, akkor én veletek megcsinálom, és volt még egy társulat, aki hozzájárult, hogy a prózai részében részt vegyen.

Azt hiszem, hogy itt kapcsolhatjuk be a színházat is a beszélgetésbe. Szerintem mindenkinek, akinek köze van hozzá, van egy filozófiája a színházzal kapcsolatban. Hogy miért csinálja, miért tartja jónak. S ezzel kapcsolatban örök vita van a színházcsinálásban. Hogy szórakoztatni vagy éppen nevelni kell-e a közönséget? Te meg tudod fogalmazni, hogy miért csinálod?

Most éppen Andrei Șerbannal dolgozunk. És őt tudom idézni ezzel kapcsolatban, mert nálam sokkal szebben megfogalmazta, két nagyon rövid mondatban. Az egyik az volt, hogy ez egy nehéz szakma. Az emberek azt hinnék, hogy a színésznek nagyon könnyű, csak felmegy a deszkára, hülyéskedik, és amúgy akkor jó, ha az emberek így hiszik, mert akkor azt jelenti, hogy valamit jól csinálunk. Ugyanakkor azt is mondta, hogy mi, színészek sokszor nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy miért csináljuk ezt. Valószínűleg egy csomó összetevője van, de hogy egy szóban, vagy egy nagyon rövid mondatban összefoglalni — nem tudom. Lehet, hogy tudnék róla beszélni négy órát, de talán csak üres fecsegés lenne. Amikor én ezt a pályát választottam, teljesen más okokból választottam. Akkor fontos volt még a nemzeti kérdés is, a magyar nyelv ápolása, meg egy csomó minden, ami ma már nem olyan kardinális kérdés.

Akkor úgy kérdezem meg, hogy ha alapíthatnál egy színházat, mondjuk egy nagyobb községben, akkor milyen alapelv alapján hoznád létre? Mit szeretnél, hogy ők mit gondoljanak, mit érezzenek a színházzal kapcsolatban?

Az a baj, hogy nem lehet megkerülni nagy szavakat, és a nagy szavak amikor kijönnek az ember száján, akkor rögtön egy kicsit hamisnak hatnak. Szóval az igazság. Mert ez az első, ami nekem nagyon fontos. A Moliere igazsága, a Shakespeare igazsága, vagy a csehovi. Ezekből kibontani azt, ami a ma emberének fontos. És értéket teremteni, nem pedig olcsón szórakoztatni. De az nem egy bűn, ha az ember szórakoztatja a nézőt. De ne olcsón, vagy vulgárisan. Nagyon nehéz értéket teremteni úgy, hogy minden réteg számára elérhető legyen. És itt nem tudom megkerülni a Raszputyin előadásunkat. Amikor elolvastuk a szöveget, elkezdtük próbálni, hát nem úgy tűnt, hogy ez egy népszerű előadás lesz. És mégis az lett a kritikusok és a vájt fülűek körében is. De engem állított meg borbély, tanár, ügyvéd és orvos is az utcán, akik azt mondták, hogy nekik ez egy fantasztikus élmény volt, annak ellenére, hogy négy és fél órát tartott. Azt hiszem, hogy ilyen színházat szeretnék csinálni egy községben.

A Raszputyinnal kapcsolatban korábban úgy nyilatkoztál, hogy megtapasztaltad újra a szeretetből színházcsinálást és ez nagyon nagyon megfogott engem. Milyen volt ez a próbafolyamat?

Nem lehet úgy színpadra menni, hogy nem szereted azt, amit csinálsz. Viszont vannak olyan munkák, amiket az ember végrehajt, de előjön a rutin és a középszerűség. És a középszerű dolgok langyosak. Na most ez a munkafolyamat számomra úgy kezdődött, hogy teljesen véletlen volt, hogy én ebbe belekerültem. Nem is értettem, hogy miért írtak ki a próbatáblára. Bementem a próbára, Sardar Tagirovsky, a rendező letett elém egy példányt, hogy te vagy Raszputyin. Nem nagyon értettem ezt a helyzetet. Elolvastuk és elkezdtük próbálni. Ilyen mozaikszerűen épült az egész, és nem volt semmi kötelező. Nem volt ilyen, hogy ezt most így kell csinálni, mert ez így jó, mert én így akarom. Minden nyitott volt. Persze az ő fejében egy tűpontos elképzelés volt arról, hogy mit akar ebből kihozni. De ez egy olyan közös alkotómunka volt, ahol ő ajánlott valamit, én ajánlottam mást, és akkor ebből leszűrtünk egy közöset, és rögtön tovább tudtunk lépni, és mindig voltak további ötletek. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor tőlem egy olyan dolgot kért, amit én nem szerettem volna megcsinálni. Úgy gondoltam, hogy van más eszköz is arra, hogy színpadilag kifejezzük, amit ő szeretne. Gondolkodás nélkül mondta, hogy jól van, Gábor. Tehát ez a fajta lelkület esett jól. Hogy semmi olyat ne kelljen csinálni, ami rosszul esik az embernek. Na erről a szeretetről beszéltem. Meg arról, hogy hozott magával három csodálatos embert, akik mindenben segítettek. Tehát ha volt pár percem, akkor jöttek, hogy Gábor akarsz szöveget összemondani? Gyere, segítünk. Egy ilyen mindenki egyért, egy mindenkiért típusú munka volt, és a kollégák részéről is. Nagyon sokat tudnék róla mesélni.

Ahogy mesélsz, én azt szűröm le, hogy amennyiben a színházban a rendezőnek van annyi bizalma a színésszel, vagy bármelyik munkatárssal szemben, hogy nyitott legyen, hogy adjon időt vagy teret bármire, akkor valószínűleg rájött arra, hogy mindannyian ugyanazt a célt szolgáljátok. Közösen hisztek valamiben, és ez ugyanarról szól, mint amiről eddig is szó volt a beszélgetésünk alatt.

Igen, a közös útkeresés egy csodálatos érzés, hogy például mersz hibázni. Hogy ne kelljen mindig megfelelni, merjünk hibázni. Próbáld ki, csináld, és szerencsés esetben megérzed, hogy nem jó. Nekem Sardar a teljes harmadik felvonásra azt mondta, hogy Gábor, itt azt játszol, amit akarsz, rád van bízva. Ilyet például nekem rendező még nem mondott.

Itt lehet akár visszacsatolni az elejére, amikor azt mondtad, hogy keresgéltél a vallások között is. Ha szabad utat adsz magadnak, akkor nehezebben választasz egyet, mert számtalan lehetőséged van, de nagyobb az esélye annak, hogy tényleg egy igazabb út találjon meg. Hol helyezkedik el a család ebben a halmazban? Hogyan tudod beletáplálni az értékeket, hogyan tudsz kapcsolatot teremteni benne? Tudom például, hogy a fiaddal rendszeresen jársz motorozni.

Számomra nagyon fontos az intimitás a magánéletben. Éppen ezért sosem szerettem megosztani Facebookon a gyermekeim fényképét, vagy hogy épp hol nyaralok. Viszont azt is elmondhatom, hogy én, mint bárki más, távolról sem vagyok egyensúlyban. Nagyon nehéz, főleg manapság megteremteni a harmóniát az életünkben. Lehetetlen elég időt tölteni a gyermekünkkel, eleget kommunikálni a párunkkal, eleget foglalkozni önmagunkkal a másik tükrében. Viszont ha okosan bánsz az idővel, akkor sikerül megtalálni azokat a lehetőségeket, amivel törekedni lehet a harmónia fenntartására. A motorozás az évek óta egy hagyomány számunkra, azt hiszem, hogy már a hetedik éve. És nagyon fontos a másik fél számára is. És ez nagyon lényeges, hogy a fiam nem azt mondja, hogy megint megyek a hülye apámmal motorozni, hanem ő is keresi az alkalmat. Ez nagyon fontos, hogy a másik félnek is igénye legyen rá. Nem lehet erőltetni ezeket a dolgokat. Ha már erőlteted, ha az egyik fél kényszernek érzi, vagy udvariasságból játssza el, hogy a másiknak kedvezzen, az már nem jó. Ez egy szerencsés dolog nálunk, és komoly erőfeszítés, hogy minden évben létrejöjjön, de hangsúlyozom, hogy csak úgy tud ez létrejönni, ha a másiknak legalább olyan fontos, mint neked. És ez ugyanígy van teljes családon belül.

Szerintem az utolsó válaszod mondanivalója ugyanarról szól, mint a színház, a zenekar, vagy a hit közösségi megélése. Kizárólag erőfeszítéssel, nyitottsággal és bizalommal működik mindez. Köszönöm, hogy időt szántál erre a beszélgetésre!

Az alábbi felületeken hallgatható:

Spotify  https://spoti.fi/3S4zvrB

Apple Podcast  https://apple.co/3QN3Iuh

Google Podcast

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ