Mutass példát gyaloglásból! – Podcast

Szerző: Szabó Eszter • Fotók: Kocsis B. János • szeptember 28.

Megosztom:

Mutass példát gyaloglásból!

Gyalogolni annyi, mint félreállni — állítja Frédéric Gros, akinek nemrég jelent meg magyar nyelven A gyaloglás filozófiája című könyve, a Typotex kiadó gondozásában. Ez a könyv újraértelmezi a fejünkben a séta, a gyaloglás fogalmát olyan módon, hogy a könyv végén már el sem tudjuk képzelni nélküle az életünket. Sepsiszentgyörgyön már néhány éve működik a Lábbusz program, ami a tanulóknak segít abban, hogy gyalog járjanak iskolába. A gyerekek különböző gyűjtőpontokon találkoznak, majd önkéntes kísérők segítségével jutnak el az iskolába. Buslig Kincső, a projekt koordinátora osztotta meg a tapasztalatait, nemcsak a gyaloglásról, hanem az önkéntes részvételről is, ami nélkül ez a projekt nem jöhetett volna létre.

Milyen emléked van gyermekkorodból a gyaloglásról?

A gyerekkoromban nem volt annyira modern világ, annyira fejlett a technológia mint most. Engem rendszerint gyalog vittek iskolába, a kiscsoportot egy nagyon messzi óvodában, a dohánygyári óvodában jártam ki. A sok gyaloglásról nekem az maradt meg, hogy mindig nagyon álmos voltam, nagyon hosszú távokat kellett megtenni, vagyis gyerekként nagyon hosszúnak tűnt. És igazából az anyukámmal való kapcsolatom maradt meg leginkább. Ő amúgy reggeltől estig ugye dolgozott, és emiatt a reggeli gyaloglásból leginkább az anyukámmal való beszélgetések maradtak meg.

Mi az, ami egy felnőttet leginkább gátol abban, hogy ne autóval járjon dolgozni, boltba, vagy igazából bárhova a városban?

Szerintem az idő az az egyik legnagyobb akadály, legyen szó bármilyen mozgásformáról. Hiába szeretne a gyerek más módon jönni, a szülőnek be kell érni nyolcra munkába, és akkor inkább az 5–10 perces megoldás mellett döntenek. Nyilván, ha valaki nagyon sokat dolgozik, lehet, hogy azt mondja, hogy alszom inkább egy negyed órával többet.

Van egy országszerte híres kezdeményezés Sepsiszentgyörgyön, a Lábbusz program, ami abból áll, hogy a gyerekek kísérők segítségével, szervezetten, gyalog mehetnek reggel iskolába. Ez pedig szorosan a te nevedhez kötődik. Viszont mielőtt még a lábbuszról beszélnénk, meséld el, hogy milyen utat jártál be ahhoz, hogy egy ilyen kezdeményezés vezetője legyél.

Ahhoz, hogy ez a program ilyen jól működjön, úgy érzem, hogy nagyon sokat segített nekem a többéves önkéntességi tapasztalatom. 2009-ben a Junior Business Club ifjúsági szervezetben kezdtem el tevékenykedni, aztán önkénteskedni. Az egyetemi éveim mellett rengeteg mindent tanultam, kommunikációt végeztem. Az egyesületben pedig olyan kapcsolatokat sikerült kialakítanom, ami így, ha visszatekintek, akkor akár a mostani pályámon, vagy a Lábbusz programban is rengeteget segít. Amikor az ember önkénteskedik, akkor borzasztó nagy kapcsolati hálóra tud szert tenni, és ez segített engem a továbbiakban. Én 2016- ban önkormányzati képviselő lettem és az ötödik évben alakult a városi tanácson belül egy szociális munkacsoport, aminek a tagja lettem. Kondor Ágota kolléganőm egy délután megkérdezett, hogy Kincső, mi lenne ha ezt a Lábbuszt megvalósítanánk, találjuk ki azt, hogy itt, Sepsiszentgyörgyön hogyan lehetne megoldani azt, hogy a gyerekek gyalog járjanak iskolába. Az ötlet Dániából indult. Én abszolút nem néztem utána az ottaninak, nem kerestünk fel senkit, hanem egyszerűen egy szentgyörgyi mintát szerettünk volna kialakítani. A másik nagyon fontos dolog, hogy nem voltak soha politikai ambícióim a városi tanács keretében, hanem a közösségért szerettem volna tenni, így valamilyen szinten ezt a programot bevonzottam, és tényleg úgy érzem, hogy amióta a program működik, nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt vezethetem, és fejleszthetjük közösen.

Lépjünk egy kicsit vissza arra a pontra, amikor megkaptad ezt a projektet. Milyen motivációd és milyen félelmeid voltak vele kapcsolatban?

Nekem nincs testvérem, viszont nagyon szerettem mindig a gyerekeket. A legelején még száz gyerekről sem mertem álmodni, és nagyon féltem tőle, hogy nem jutunk el a szülőkhöz, vagy a pedagógusokhoz, hogy ez a program elindulhasson. Ezenkívül meg borzasztó nagy felelősség. Mi lesz, ha a kísérő nem lesz elég figyelmes, vagy egy gyerek kiszalad az utcára? Szerencsére ilyen a mai napig nem történt amúgy. A motivációt illetően a program legelején próbáltunk közéleti személyiségeket bevonni, akiket valamilyen szinten a szülők ismernek, és biztonságban érezhetik mellettük a gyerekeket. Ahogy telt az idő, egyre több szülő keresett meg azzal, hogy ő is szeretne kísérő lenni. Ő is szeretné viselni a sárga pólót, és ez mind annak a hatására, hogy látták, hogy a gyerekek szeretnek lábbuszozni. Nyilván most sokkal nagyobb a felelősség, mint a mi gyerekkorunkban és sokkal nagyobb veszélynek vannak ezek a gyerekek kitéve nap mint nap, ezért öröm volt látni azt, hogy a szülők igenis jókedvvel jönnek. A gyereknek is egy élmény, mert büszke a szülőre, hogy felvette azt a sárga pólót.

Hány gyerek vesz részt ebben a programban?

A maximum létszám az 230 volt, egy Mikulásos reggelen. Nyilván ez annak is betudható, hogy a Mikulás ajándékokat osztogatott, viszont Mikulás nélkül nem olyan régen 217 gyereket számláltunk.

Amikor te voltál kísérő, akkor mi volt számodra a legnagyobb élmény?

A program kezdete óta azon az útvonalon jártam végig, ahol én jártam gyerekkoromban. Én nem vagyok egy korán kelő típus, de akkor, amikor ez a program elindult, végigjártam a teljes útvonalat, és valahogy mindig az a járás maradt a kedvencem, amin gyerekkoromban végiggyalogoltam minden reggel. Nagy élményt ad az is, ha odajön egy gyerek hozzád, és amikor elkíséred az iskoláig azt mondja, hogy legyen egy szép napod. Őszintén mondom, akkor egész nap mosolyogtam. Ezek a gyerekek már néhány nap után megnyílnak, nem tudom, valószínűleg én annak idején egy idegen embernek nem nyíltan volna meg. Van egy kisfiú, aki az első pillanattól kezdve kinézett magának és elmesélte, hogy az édesapja hol dolgozik, meg hogy mit csinál a fogtündér, vagy mit kapott tőle.

Mennyire van lehetőségük a kísérőknek arra, hogy közlekedési szabályokat tanítsanak a gyerekeknek?

A Lábbusznál a világ egy kicsit kitágul a gyerekek számára, azzal szemben, mint amikor autóval viszik őket iskolába. Lehetőség van arra, hogy megtudják, hogy az átjárónál meg kell állni, hogy ha pirosra vált a jelzőlámpa, akkor az mit jelent, vagy mit jelent a stoptábla. Vannak olyan kisgyerekek, akik vezetik a sort és mondják, hogy ha meg kell állni, próbálják a kísérőket utánozni.

Mi a kulcsa szerinted annak, hogy a gyerekek tényleg fegyelmezetten járják végig ezeket az útvonalakat?

Szerintem a kommunikáció. Én az első pillanattól kezdve figyeltem arra, hogy a kísérőkkel napi szinten tudjak kommunikálni. Naprakész vagyok az információkkal, hogy hány gyerek van, mi történt az egyik útvonalon, vagy miért nem jött a gyerek. És mindenkinek nagyon pontosan elmondom, hogy a gyerekekre muszáj odafigyelni. Legelső alkalommal, amikor szóba állok a kísérővel, akkor hallom a hangján, vagy látom rajta, hogy megbízható-e, és rá lehet bízni egy nagyobb csoport gyereket.

És mi a motivációja szerinted az önkénteseknek?

Egyrészt a mozgás. Ugyanakkor pedig az, hogy a közösségért tehetnek valamit. Pontosan nem tudom, hogy mi a megfelelő sorrend, viszont az, aki egyszer kipróbálja, az valamilyen szinten függővé fog válni. Nyilván csintalan gyerekek is vannak, de mindenkiben ott van az a kis energiabomba, ami tényleg olyan pozitív töltést ad, ami akár az egész napodra is hatással lehet.

Az alábbi felületeken hallgatható:

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ