Érdekes lenne arról is beszélni, hogy miről is szól, miről mesél az erdélyi magyar irodalom. Mennyire olvasóbarát. Persze, az irodalomnak nem kell mindig olvasóbarátnak lenni, de pontosan ezért kellenek a jól irányzott beszélgetések, kerekasztalok, egy figyelemmel megszólított közönség, és akkor talán, ha mondjuk egy egyszerű olvasó számára világossá válik, hogy mit jelent például a posztmodern próza, akkor megérti azt is, hogy mi történik az adott regényben. Amúgy számomra egy nagyon üdítő példa Márton Evelin Farkashab című naplóregénye, amit szintén bemutattak a vásáron.

A SepsiBook idei kiadásán az olvasók egy helyen fogyaszthatták el a reggeli kávét, vagy délután a hűsítő kézműves sört az írók társaságában, az arénában kialakított kávézóban. Lehetőség volt arra is, hogy a résztvevők, olvasók és írók szombat reggel együtt szaladjanak Sepsiszentgyörgyről a könyvvásár területéig, egy igazán inspiráló és frissítő útvonalon. Az általános sztrájk ellenére a vásár gyakorlatilag minden hétköznap tele volt szervezett osztályokkal. Izgalmas volt az is, ahogyan a kupagyőztes Sepsi OSK csapat és szurkolók ünneplése konkrétan a könyvvásár mellett is megfért — sőt, egy adott ponton a vásár területe is megtelt a piros-fehér mezes szurkolókkal. A szervezők adatai szerint mintegy 8500 fő látogatta meg a könyvvásárt. Igény van a találkozásra. Egy ilyen rendezvénynek már nem feltétlenül az a funkciója, mint egy évtizeddel ezelőtt, hogy egy nagy, könyvekben gazdag vásárt állítsunk fel. Jelenleg az internetes rendelések gyakorlatilag bármit elérhetővé tesznek az erdélyi olvasók számára. Az emberek ide találkozni, tapasztalni jönnek. Egy örömünnep a könyv jegyében. És nagyon fontos az élő találkozás és a beszéd. Nem pont ebben a kontextusban, de Parti Nagy Lajos is úgy fogalmazott, hogy a nyelv azért van, hogy használjuk. Ezt kell tenni. Író, kiadó és irodalmi intézmény közösen kell hogy gondolkodjon az olvasóval, aki bárki lehet, és bárhová elviheti az ott megszerzett értékeket.

Imádok olvasni. Amióta az eszemet tudom, mindig olvastam. Hol egy, hol egyszerre több könyvet — amiből egy a fürdőben, egy másik a konyhában, egy harmadik a hátizsákomban, egy negyedik az ágyamban, illetve egy ötödik a kezemben volt éppen.

E heti ajánlásom

A könyv címe

MI HÁZUNK

Írója
Louise Candlish

Mikor eldöntöttem, hogy befejezem tanulmányaimat Debrecenben, ismét egy nagy kérdéssel találtam szembe magam: hogyan tovább? Hátrahagyni valamit egy dolog. Nehéz döntés, tele vívódással, de nagyobb feladat a folytatást kitervelni. Én ezt a lépést kihagytam. Arra koncentráltam, hogy tovább kell lépnem egy pontról, de a következő még ködös maradt.

Az embert megzavarhatja, ha sok opciót, sok verziót lát. Manapság sok profilra mondják azt, hogy nagy jövője van, de ez nem mindig biztos. Nem kevés egyetemista van, aki végül nem vette hasznát az egyetemnek, amelyet választott, és egy diplomán kívül nem sok mindent tud felmutatni. Ezt a sorsot nagyon szerettem volna kerülni választásomban, habár el kellett fogadnom, hogy pont egy olyan pályát hagytam ott, amely szinte garantálta a sikert. Ilyenkor azzal biztattam magam, a siker semmit sem ér, ha nem vagyok boldog.

De mi tesz engem boldoggá?

Évekkel ezelőtt egy volt tanárom beszervezte az osztályomat egy önkéntes programba a Máltai Szeretetszolgálatnál. Kisgyerekekkel foglalkoztunk, főleg a tanulásban segítettünk, másra amúgy sem voltunk nagyon alkalmasak még akkor. Az első alkalom után a legtöbben nem folytatták: egy volt úgymond kötelező. Engem viszont megfogott a gyerekek társasága, a kérdések, a sokszor kicsit érthetetlen fogalmazások, ahogy a családjukról beszéltek. Vidámak voltak, nevettek, játszottak, és boldoggá tett, hogy ott voltam, boldoggá tett, hogy segíthettem nekik. Egészen a félév végéig, nyár végéig igyekeztem minél többet megjelenni. Mikor az egyik kisgyerek felismert a templomban, és vidáman ugrott a nyakamba, úgy éreztem, megérte.

Tehát segíteni. Lehetőleg gyerekeknek. Óvó néni azért nem akartam lenni. Ismerem magam, és tudom, hogy egy nehezebb napomon nehezebb lenne nekik is. Tehát sok gyerekkel azért nem tudok egyszerre foglalkozni. Azokra gondoltam, akik kevesebb segítséget kapnak. Gyerekek, kamaszok, emberek, rossz környezetben, traumával, betegséggel. Hogy tudok segíteni?

Anyukám segített megtalálni a választ, habár először inkább rásegített a bőségzavaromra: gyógypedagógia. A többi opció nagyon hamar elhalványult emellett. Valahogy nem kezdek el új fejezetet, úgy érzem. Egy kanyart tettem meg csak. A jogot azért választottam, mert segíteni akartam embereknek, mert igazságot akartam látni. Most pedig továbbmegyek, és a kép lassan letisztul. Ugyanúgy embereken fogok segíteni, egy olyan közegben, helyzetbe, amelyben teljesnek, kiegyensúlyozottnak érzem magam.

Az elmúlt öt évben, ha valaki megkérdezte, hol folytatom majd tanulmányaimat érettségi után, kicsi esély volt arra, hogy ne ezt a választ kapja: „jogon, Budapesten.” Nem is tudom, hogy indult, talán valamelyik film nézése közben, talán egy biztos jövőről álmodozva, talán mert érdekelt a jog világa, de nyolcadikos koromban kijelentettem, hogy ügyvéd leszek, Magyarországon.

Mikor ezt eldöntöttem, kicseréltem a jelentkezési sorrendet, így szeptemberben Debrecenben kezdtem meg tanulmányaimat joghallgatóként. Büszke voltam magamra, és arra, hogy joghallgatónak nevezhetem magam. Az első pár nap… érdekes volt. Nem mondhatom, hogy szereztem volna ismerősöket, de még azt sem, hogy megfogtak volna az órák, a tananyagok. Kollégiumban voltam, de a szobatársaim sem voltak felettébb befogadók. Így elkezdtem bujkálni. Előlük, anyám elől, az itthoni barátaim elől, de a legrosszabb az, hogy magam elől is. Valahol novemberben már tudtam valamit, amit senki más nem. De csendben maradtam, és igyekeztem nem mutatni semmit. Azt hiszem, nem akartam statisztika lenni. Nem akartam kudarc lenni. Nem akartam csalódni magamban, és nem akartam, hogy csalódjanak bennem.

A tavaszi szünet alatt jöttem rá, mennyire ketyeg számomra az óra: két félévet végezhetek állami helyen anélkül, hogyha otthagyom, vissza kéne fizetni. Csak számok jártak a fejemben: még öt év itt, 4 év doktori, 5 év ledolgozás, és csak egy év telt el. Rengeteget ültem magamban és csak gondolkoztam: hogyan és hol, és mint látom magam a jövőben? Így? Vagy teljesen más irányban? Megéri ez nekem? Úgy éreztem, veszítek. Mindenből: az időmből, a jövőmből, de talán még az ép eszemből is.

A vizsgaidőszak elejéig tudtam bujkálni. Akkor megmondtam édesanyámnak, édesapámnak, a barátoknak, mindenkinek: ennyi volt, és nem tovább. Persze, mindenki meglepődött. A barátaim szeptember óta mondogatták, hogy menjek Kolozsvárra, de nem igazán figyeltem rájuk, még akkor sem akartam, amikor már tudtam, hogy a szakom…mégse az én szakom. Ők jól fogadták, a szüleim… nehezebben. Az elmúlt években ők hallgatták, mennyire szeretném ezt csinálni. Mielőtt elmondtam nekik, mi ment le bennem, folyamatosan bizonygattam, hogy el szeretném végezni a jogot, ez az én utam, szeretem csinálni. De az a helyzet, nem csak nekik, magamnak is hazudtam.

A második sokk volt, hogy az egyetemmel együtt Debrecent és Magyarországot is otthagyom. Tíz hónapot éltem ott, jártam az utcákat és ültem a parkban. Tíz hónapon át igyekeztem valami otthonosat találni egy idegen városban, mondogatva magamnak, hogy amikor csak látogattam életem során, tetszett, és élhetőnek tűnt, Egyedül azonban… rideg volt. Rideg, és valahogy, a hatalmas térrel, a nagy parkkal, a színes díszekkel és a filmekhez hasonló campusokkal, ez a város szürkébb volt, mint Szatmár. Csak menni akartam onnan.

Valahol nem bántam meg persze ezt az egy évet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak szép pillanatok: mikor először léptem be az előadásterembe, kicsit szorongva, az éjszakai üldögélések a főépület előtt, és a tipikus fiatal szerelem. De belegondolva, egyik sem éri meg a jövőmet, és úgy érzem, előre kell haladnom, egy olyan irányba, amelyet az enyémnek érzek. Ha nem is teljesen, de jobban, mint ezt. Egy olyan helyen, amit a magaménak érzek, olyan közegben, ahol nem nevetnek, ha rosszul mondok egy szót, vagy fura az akcentusom. Nem akartam többet bujkálni, és nem is fogok még egyszer, sem mások, sem magam elől. Most hazamegyek.

Imádok olvasni. Amióta az eszemet tudom, mindig olvastam. Hol egy, hol egyszerre több könyvet — amiből egy a fürdőben, egy másik a konyhában, egy harmadik a hátizsákomban, egy negyedik az ágyamban, illetve egy ötödik a kezemben volt éppen.

E heti ajánlásom

A könyv címe

A REVERENDA FOGSÁGÁBAN

Írója
Graham Caveney

Írta Csata Éva
Imádok olvasni. Amióta az eszemet tudom, mindig olvastam. Hol egy, hol egyszerre több könyvet, amiből egy a fürdőben, egy másik a konyhában, egy harmadik a hátizsákomban, egy negyedik az ágyamban, illetve egy ötödik a kezemben volt éppen.

Ez havi 9–11 könyv kiolvasását jelenti. Mindezt úgy, hogy közben főzök, mosok, takarítok, kutyát sétáltatok, gyermeket nevelek, edzésre szállítom őket, és időnként alszom is. Nem hiszem, hogy többet olvasnék, mint napi átlag másfél, két óra. Viszont vannak olyan történetek, amik annyira mélyre visznek magamban, hogy az elsődleges szükségletek kielégítésére való azonnali késztetés teljesen eltörpül mellettük. Így lesz hajnal, majd reggel — egy-egy olyan történettel a kezemben, ami képes megváltoztatni a világról alkotott képemet. Hiszen ezt teszi velünk az olvasás — elfogadtatja az elfogadhatatlant.

Ezekkel a szavakkal hívlak meg egy kalandra. Aminek legyen a címe havi négy könyv. Aminek ereje van felülírni mélyen benned azokat a dolgokat, amiknek a megoldásához egyetlen működő tényező az idő. És mégis mivel telne hatékonyabban és gyorsabban, mint az olvasással?
E heti ajánlásom:

A FAL

Írója
Marlen Haushofer

A gyermekeinket és a hozzánk közel állókat meglepve — kész tényeket közlünk. Elővesszük fiatalkori terveinket, álmainkat, és egy új listát állítunk össze arról, ami a kapkodásban, amit életnek hívtunk, kimaradt. A kezdeti ellenkezés dacára Andris kiegyensúlyozottnak és kisimultnak tűnik. Mint aki mázsás terhektől szabadult meg a közelmúltban. Úgy érzem, jó úton haladunk végre.

A taxisofőr is előkerül a reptéren. Nem én veszem észre, ő maga szólít meg. — Ha nem ismerném magácskát, azt hinném, hogy hazudik — mondja. Még, hogy turista… És megint itt van. Az úr, a férje? — Igen — válaszolom mosolyogva. — Tartozom magácskának egy úttal, ha jól emlékszem. És már vártam. Minden egyes nap. Én végig itt voltam. Magácska késett. — De végül eljöttem és csak ez számít, nem? — Dehogynem, asszonyom — mondja, majd szélesre tárja előttem az autó ajtaját. Andris kérdő tekintettel néz rám, én meg csak intek, mutatván, hogy szóra sem érdemes. Hosszú ideig gyalogolunk.

Andris magával hozta legújabb gépét. Mindent lefotóz, amit észrevesz. Én magam élvezem a csendet és a végterméket, amit lankadatlan erővel mutat meg minden egyes alkalommal. A manrézában furcsa nekünk, hogy nem szólhatunk egymáshoz. Külön szobában szállásolnak el. Éjszakánként, mint két veszett tinédzser, átszökünk egymás szobájába. Sokszor a folyóson futunk össze, hogy a szánkra szorítva ráncos kezeinket, nevetve meneküljünk be a legközelebb eső szoba menedékébe. Feléled a tűz, amit nem kell táplálnunk. Önmagát szítja. Amiről Kata külön előadásokat tartott, s most magam is szembesülök mindent megtisztító erejével.

Andris hasonló felismerésekről számol be, mint amiket én magam is átéltem első alkalommal.
Most nem annyira hangsúlyos az én életemben.
Most a jelenléte és az újonnan feléledő tűz von a varázsa alá.
Huszonegy nap után indulunk haza.
Bárcsak hamarabb jöttünk volna el — mondom.
Mire Andris és a szerzetes kijelentik, szinte egymást hangsúlyozva, hogy ennek a csodának most jött el az ideje.
Most lettünk készen ennek a befogadására.

Bárcsak haza lehetne vinni ebből valamit. Mint egy vásárfiát. Becsomagolva. Hogy a gyerekeinknek átadhassuk. Mielőtt ők maguk is elkezdenék lefutni a hiábavalóság köreit, az idő ellen. Bárcsak le lehetne írni, hogy aki olvassa, felébredjen, magához térjen, kiessen a rossz varázslat bűvköréből. De nem lehet. A leglényegesebb dolgokról az ember nem képes értekezni. Vagy értekezés útján magáévá tenni.

Azt szeretem a manrézában a legjobban, hogy elkopik az éle azoknak a dolgoknak, amikről úgy véltem, hogy jelentőségteljesek Elhalványulnak események, emberek, történtek — az időnélküliség fényében. Osztoznék ebben Andrissal. A professzorral. Aki hiába vénült meg, ma sincs éppen úgy semmire ideje, mint ahogyan fiatalon sem volt. Így a leglényegesebb dolgok maradnak ki az életéből. Jelen esetben például az élet értelme.

Itt annyira egyszerűnek tűnik minden. Mondom a szerzetesnek — hazavinném. — Nem a bölcsek köve — mondja mosolyogva. Nem lehet szállítgatni. Az ember egyik pillanatban felismeri, másikban mire megfogná, bepalackozná, ismét eltűnik. Életformává kellene válnia. Magunkon kellene állítani. — Jó, jó, de hogyan? — kérdezem. — Hasonló életmód kialakításával. Amiből ha fogytán a varázs, vissza lehet jönni. Ide, vagy a hegy tetejére, vagy a templom sarkába, akárhova, amiről úgy érzem, közel a forráshoz.

Ott a sok pénzem és nem költhetem arra, ami igazán kell. Nem csomagoltathatom be ezt, amit itt kapok ajándékként, hogy otthon majd Andris kinyithassa, és velem együtt átélhesse. Nem tehetem. Másodszor érzem igazán hangsúlyosan, hogy a kapcsolati hálóm, a vagyonom, a kivagyokénségem szart sem ér az igazán fontos dolgok piacán. Amikor Katát elveszítettem, ugyanezt éreztem. Most megint hangsúlyossá válik. A maradék időben Katával foglalkozom. Lassan, lépésenként, tégláról téglára bontogatom le azokat a falakat magam körül, amiket halála után építgettem. Nem kicsi munka. Van, hogy dühös vagyok, lemondó, szomorú, extatikus, depressziós, mániákus — majd ez mind együtt. A lelki munka soha nem egyszerű. Lefogyva, de újult erővel talál rám a végtelen idő harmadik hete. Csomagolnom és mennem kell. Olyan vagyok, mint Jézus tanítványai a hegyen.

Uram, jó nekünk itt lennünk — építsünk sátrakat… Lakjunk itt, hagyjuk a francba a völgyet, a betegeket, árvákat, szenvedőket — mi éljünk jól, a többi vesszen…
De haza kell mennem.
Saját, különbejáratú élet vár.
Férj.
Felnőtt gyerekek.
Család.
Betegek.
Ott a helyem.
Ott van az értelem. Amit itt megtaláltam, ott kell megélnem, befektetnem, kamatoztatnom.

A visszafelé tartó háromnapos vándorlásom ötre nyúlik.
Lépten-nyomon megállok.
Hol a tájban gyönyörködöm, hol az emberekben, akikkel találkozom.
Fotókat készítek, elmentem.
Naplót vezetek.
Annyira más ember vagyok, ugyanazon az úton.
Miközben semmi sem változott.
Kivéve egy dolgot.
Magamat.
A reptéren boldogan lélegzem be Andris ismerős illatát.

Másnap reggel korábban kelek. Mindent kicsomagolok és elrendezek a puritán szoba szekrényében, amelyben mindössze egy ágy, imazsámoly, kis asztal és szekrény áll. Az ablakom csodálatos tájra néz. Csak az ég kékje és a mezők zöldje tölti be a teret. Felfrissülve igyekszem a reggeli áhítatra.

A programom lekötött és nem tűr meg semmi spontaneitást. Legfeljebb az útvonalamat tekintve.
Majdnem hajnali áhítat.
Reggeli.
Közös beszélgetés — inkább irányadó a lelki vezetőmmel.
Elmélkedés. Amit olykor séta közben, máskor a kápolnában térdelve hajtok végre.
Ebéd.
Délutáni elmélkedés.

Vacsora.
Beszélgetés.
Majd lefekvés.
Nem hiányzanak a hírek. A televízió. A könyvek. Az ingerek. A barátok. A kertem. A szomszédok. A férjem.
Az első napok nyugtalansága tovatűnik.
Helyébe sztoikus nyugalom költözik.
Szinte időrendi sorrendbe végigélem életem legfontosabb állomásait.

Elidőzve a gyermekkoromat meghatározó személyeknél és azok életemre tett hatásainál. Az Andrissal való találkozásom körülményeivel. A megbízható, de félénk barátnő, majd pontosan olyan megbízható feleség szerepemnél. Az első gyermek megszületésénél. A karrierem kontra anyaság felett naponta meghozott döntéseim mindegyikénél. A Katával való kapcsolatom minden egyes állomásánál. Olyan mondatoknál, amik elhangzottak, de elfutottam mellettük — mert fiatalon az ember sokszor úgy véli, semmire sem jut ideje.

A Kata döntésénél. Elvesztésénél. További rohanásomnál — ami felhúzta minden irányba a falakat. A gyermekeimnél. Hogy mivé lettek. Az anyaságomnál — hogy mivé lett. És a küszöbön álló utolsó fejezetemnél — amiről azt hittük, soha nem érjük meg. Lemondtunk róla, nem terveztük, nem tartottuk elképzelhetőnek, elsiklottunk felette. Pedig egy második esély az életre. Beteljesíteni, kimondani, megélni azt, amire fiatalon nem volt időnk vagy nem volt meg bennünk a kellő bátorság a megélésükre. Így vagyok ezzel a zarándoklattal is. Akkor Katával is kevésnek bizonyultunk hozzá. Ma már annyira tapasztalt vagyok, hogy pontosan tudom — a legfélelmetesebb dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakoznak.

Szenvedélyen alapuló viszonyom egyedül Katával és Zoltánnal volt. Kata kielégített bennem minden szenvedéllyel kapcsolatos elvárást.Az életemből nem igazán hiányzott a dráma, ha maga a dráma királynő volt a legjobb barátnőm. Amikor meg hiányzott, ott volt mindez Zoltán személyében. A tűz, a lebukástól való félelem, a bujkálás, a bűntudat, a szégyen és a folyamatos kombinálás. Andrissal olyanok vagyunk, mint az időnap előtt megvénült bölcs házasfelek.

Ha kívánom, akkor felé kell fordulnom. Ha beszélgetni akarok vele, akkor ki kell vennem a kezéből azt, amivel éppen el van foglalva. Ha vacsorázni akarok menni vele, akkor közölnöm kell. Nem kell fekete bébidollt vásárolnom, ha el akarom csábítani — egyszerűen azt kell mondanom, hogy erre lenne most szükségem. Hogy szar? Gyenge? Elítélendő? Kevés? Mégis mihez? Nekünk egy egész élethez elegendő volt. Ezekkel a pejoratív minősítésekkel csak olyan emberek vonták az ítéletük alá, mint Kata. Akiknek nem volt állandó párkapcsolatuk. Nem tudták megőrizni a házasságukat. Nem voltak képesek együtt maradni a krízisek dacára. Mi megtettük.

Lehet, hogy a tűz túl van értékelve. Lehet, hogy nem is az a fellángoló, mindent felemésztő állapot a szerelem. Hanem ez. Amit mi művelünk. Hogy mindennek ellenére vannak hétfők és péntekek. Hogy létezik megbocsátás. Hogy ennyi év után is hetente legalább egyszer egymás felé fordulunk. Igen, már nem akkora mohósággal. Nem nyakaljuk egymást. De menedéket jelent a másik melege, ölelő karja, szapora lélegzése, jelenléte. Lehet, hogy személyiség kérdése az egész. Vannak a Kata-féle drámakirályok és királynők. Akik saját maguk előtt is képesek 24/24-et színpadon lenni. Eljátszani, túlzásba vinni, beleszületni és belehalni egy-egy szerepbe.

Ahogyan Kata tette az első szerelmével, a professzorral. A harmincadikkal — a férjemmel. Hogy aztán mindent visszajátsszon. Megbánjon. El akarjon hantolni, meg nem történtté akarjon tenni. És vannak a magamfajta, kissé száraz, tűz nélküli, kiszámítható, feleségtípusok. Akik, ha balra fordulnak, az szexet jelent. Ha jobbra, akkor hagyj békémet. De hétfőn mindig megfésülködnek, akkor is, ha darabokban áll a lelkük. Korán felkelnek, uzsonnát pakolnak, megfőzik az ebédet, elmennek munkába, mosnak, vasalnak és összeszedik a lakást, begyűjtik vacsorára a családtagokat és este eldöntik, hogy jobbra vagy balra fognak éppen fordulni.

De megvan bennük a kellő altruizmus, hogy akkor is megfelelő pozíciót vegyenek fel, ha éppen nem ég bennük tűz. Mert tudják, hogy tartoznak valahova. A szerep kötelezettségekből áll. A kötelezettségek meg megszelídíthetők — szeretettel, megszokásokkal, begyakorlott koreográfiával, biztonságot jelentő hangokkal, mozdulatokkal, apró örömökkel.
A slusszpoén Blanka lett.

A kis, vékony, határozatlannak tűnő Blanka, aki olyan erős lasszóval fogta nyakon az én jóképű, határozott, magas, meglett, szabadelvű fiamat, hogy egy élete nem lesz elég, hogy kibújjon alóla — ha egyáltalán akar. Nem gyermekkel fogta meg. Hiszen nem lett terhes. Hanem a személyiségével. Amit első találkozás alkalmával az ital, a megjátszás, az erőszakkal felvett szerep elhomályosított. De a közös krízis nyilvánvalóvá tett. Egyre többet beszélgettek telefonon. Először amiatt, mert közös titkuk volt. Aztán megszokásból. Végül egymásba szelídült szeretetből. Édesek voltak.

Számomra a legnagyobb kegyelmet ebben az jelentette, hogy nem kellett megszakítanunk a terhességet. Két kicsi buta. A hátukon vitték volna el annak a terhét, ha a gyerek beavatkozás közben megsérül és soha többé nem lehet közös gyerekük. Karma lett volna a javából. Ami megérdemelt volna egy esélyt a megoldásra — hiszen sokszor amivel szemben a legjobban ellenkezünk, az a legnagyobb kincs számunkra. Csak még túl vakok vagyunk — a körülményeknek köszönhetően —, hogy elfogadjuk ezt.