Anyák napja. Egyeseknek boldogság, másoknak fájdalom. Boldogság annak, akinek él az anyukája, és egészséges szereteten és határokon belül mozgó kapcsolatuk van. Boldogság annak, aki anya és éli ezt a csodát. És fájdalom annak, aki elveszítette már az anyukáját, vagy tátong benne egy hiányérzet az iránt az anya iránt, akire szüksége lett volna, de nem volt hozzá szerencséje. És fájdalom annak, akinek még nem jött össze, hogy anya legyen, de szeretne anya lenni, vagy annak, akit folyton csesztet a társadalom, hogy miért nem lett még anya. Kényes dolgok ezek. És sokszor azt látom, tapasztalom, hogy egyáltalán nem vagyunk óvatosak. Nem gondolunk bele dolgokba, nincs bennünk kellő megfontoltság, empátia. Kérdezünk, kérdőre vonunk, mintha a mi dolgunk lenne. Nem, nem az. Úgyhogy ne tegyük. Magánügy. És kész. Semmi közöm hozzá, hogy valaki akar vagy nem akar, tud, vagy nem tud anya lenni.

Minek? Kinek akarod ezt mutatni? Miért fontos ez, hogy a világ lássa, hogy neked milyen csodálatos kapcsolatod van anyukáddal, hogy te milyen csodálatos anyuka vagy. Miért érzed ennek a szükségét? Miért teszed ezt ki a kirakatba pont ezen a nap? Sokszor azért, hogy nehogy lemaradj. Hiszen, ha már mindenkinek erről szól az üzenőfala, akkor nehogy már csak én lennék ilyen szerencsétlen. Nem, meg kell mutatnom, hogy nem vagyok. Sokszor azért, mert bizonyítani akarsz, meg akarsz felelni te is annak a képnek, amit a képedbe nyomnak.

Sokszor azért, mert hozzátartozik az imidzsedhez. Meg kell tudja a világ, hogy jó anya vagyok, és hogy milyen csodálatos anyám van nekem.  Az élet azonban a realitásban zajlik. Azt gondolom, hogy, akinek valóban jó kapcsolata van az anyukájával, annak nem kell az imidzs, nem kell a bizonyítás, nem kell a sok like, komment, a külvilág visszajelzése. Vesz egy szál virágot, az anyukája szemébe néz, megöleli és kész. Az anyaságát pedig megéli a hétköznapokban, szintén nincs szüksége arra a sok csodáló visszaigazoló megjegyzésre.

A másik oldalnak pedig azt mondanám, hogy ne dőlj be. Kezeld a szociális médiát a helyén, főleg ezeken a “bizonyos” napokon. Nem könnyű, tudom, amikor reggeltől estig azt tolják a képedbe, ami neked nincs. Azonban azt se tudod, hogy mije van. Mert nagyon sokszor, amit ott látsz, egy fotón az nem a valóság. Az csak egy illúzió, egy pillanatnyi kép, ami egy belső hiányból született. Nem tudhatod, hogy milyen a kép mögötti élet egyébként a mindennapokban. Lehet, hogy te sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagy amúgy, mint azok, akiknek látszólag megvan az, ami neked nincs.

Ami fontos, és amire segítő szakemberként felszerettem volna hívni ezzel az írással a figyelmet az, hogy kezeljük a helyén a szociális médiát. Az élet nem a Facebookon és az Istan zajlik. Szerencsére. Továbbá ne toljuk egymás képébe azt, ami egyébként magánügy. Éljük az életet ott, ahol az éppen történik. A jelenben és a szívünkben.

Hat év után először sikerült beállnod a zuhany alá úgy, hogy közben nem ordít valamelyik gyereked az apja öléből, hogy anya, ne hagyj el. Mintha az anyaszagot mosnád le magadról, és ismét pár napig munkálkodni kell majd azon, hogy újra megjelenjen. Három napig ugyanazt a pizsamát, ugyanazt az otthonkát kell hordani, hogy végre a sarjad biztonságosnak érezzen téged, ne gondolja, hogy kicserélted magad és nem is te vagy anya, hanem valaki más vagy, egy viszonylag fiatal nő, aki hetek óta nem nézett tükörbe, mert néhány év óta amúgy sem lakik ott már senki.

Most csend van és békesség. A srácok együtt legóznak a szobában. Itthon van mindenki és mégis nyugalom és egyensúly van. Megengeded a vizet, hagyod felmelegedni. Közben hátra-hátrapillantasz, tényleg senki nem töri rád az ajtót? Nem. Egyedül maradtál a gondolataiddal bő tíz percre és ez talán elég is. Talán nem. Ahogy rácsorog az arcodra a forró víz, behunyod a szemed. Jólesik ez is. Mint olyan sok minden más, egyébként. Olyan apróságok, amikről tudomást sem vettél azelőtt. Hogy kiszaladtál a szeméttel, miközben hullott a hó. Megálltál egy pillanatra és az ég fele tartottad az arcod, hogy ráolvadhasson egy hópihe a fáradt bőrödre, ezzel is egy cseppnyit beszívva az univerzum végtelen varázsából. Hogy a kedvenc dalodra táncoltál egy rövidet a konyhában, a leveses fazékkal a kezedben, amit végül elegáns mozdulattal helyeztél, végszóként a mosogatógép alsó tálcájára

Állsz a zuhany alatt és eszedbe jut egy régi ritmus. Eszedbe jut, hogy „elmondom, mid vagyok, mid nem neked” és megérted egyszeriben ezt a titkot, ezt a mélységet, amikor kiderül a refrén végén, hogy „csak csönd, mely égig ér”. Megérted, hogy mekkora kincs a csönd és ahogy fut a dal a fejedben, hirtelen szemben állsz valakivel, aki kiköpött másod, csak sokkal fiatalabb. Sok válaszút előtt áll még, ezért nem látod a terhet a vállain, a kibogozhatatlan csomók fejtegetésétől nem csontosak a kezei még, nincsenek fekete karikák a szemei alatt a kialvatlanságtól, nincs még koncentráló homlokránca.

Üde és gondtalan önmagaddal régen találkoztál, meg úgy egyáltalán, önmagaddal régen találkoztál már. Csak két erős kar vagy, aki vigasztal, altat, etet, néha előveszi a mérges ujját. Aki kavar, beránt, kiránt és tálal. Aki pötyög, gondol, ír és kattint. Aki becsomagolja, megvásárolja, előteszi, elpakolja. Aki picit oldalra fordulva ernyed el az ágyon éjjel, tenyérrel az ég felé, arra számítva, hogy holnap frissebben ébred.

A régmúlt megoldatlan problémái sértődötten állnak előtted, hogy rólunk akkor most megfeledkeztél? Fontosabb volt nálunk a mosogatás, a pelenkázás? Ez a profán mivoltod volt annyira lényeges, hogy félretedd a metafizikai vívódásaid? — kérdik hetykén. Azok a vágyak, azok az álmok, amik hajtották a keringésed hosszú éveken át, már feledésbe merültek, alig látod a körvonalaikat.

Állsz a focipályán és várod, hogy most akkor mi lesz. Szembenéztek és tudjátok, hogy mit szeretnétek mondani egymásnak. Hallgattok. Rábízzátok a tekintetekre, a véletlenre, hogy minden úgy alakuljon, ahogy alakulnia kell. Puszival búcsúzik csók helyett. Hagyod. Megmagyarázod magadnak, hogy ennek így kellett lennie, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Többet soha nem látjátok egymást.

Várod, hogy csöngjön a telefon, hogy megkérdezzék, hogy akkor most igen vagy nem? Biztos vagy benne, hogy igent kell mondanod, mert a jövőd azt kéri. De telik-múlik az idő, a gondolatok feltekerik egymást egy képzeletbeli csörlőre. Mikor végre csöng a telefon, felveszed és határozott nemet mondasz az ajánlatra és többet soha nem gondolsz arra, hogy vajon milyen lett volna igent mondani.

Aztán egy hűvös éjszaka után a nap sugara megcsillan a tó tükrén, simogatja arcod. Ő megfogja a kezed és mondja, hogy indulhattok. De te csak a megállóig mész, utolsó pillanatban nem szállsz fel vele együtt a villamosra. A peronról nézed, ahogy elszáguld előled. Többet soha nem látjátok egymást.

Sűrű ködben botorkálva elindulsz egy irányba, mondjuk Keletre. Mész egy darabig és nem találsz semmit, csak üres házakat, emberek sehol. De te mész tovább, addig, amíg valamiféle civilizációt találsz, ami nem az a Kánaán, amit ígértek, csak egy kis tanya egy posvány mellett, ahol egyik napról a másikra élnek a népek. Beilleszkedsz és többet soha nem gondolsz arra, hogy vajon Nyugaton mi lehet. Vastag betűkkel úszik bele a lefolyóba, hogy „mi lett volna HA”. Ha nem Keletre indulsz, hanem Nyugatra? Ha igent mondasz a nem helyett? Ha nem bízod a véletlenre, ha nem hagyod a megszokásra, a kényelemre, hanem épkézláb tervvel, karakánul fogsz hozzá a nagybetűsnek? Előrelátva, hogy melyik út merre vezet és hol a vége. Végiggondolva, hogy honnan hova juthatsz és milyen következményei lehetnek a döntéseidnek.

Ahogy a vízcseppek legördülnek az arcodon és szembenézel a régi arcoddal, adsz egy pofont magadnak, hogy rábízta a véletlenre, hogy félvállról vette, hogy impulzívan döntött, megérzésből, megalapozatlanul. Haragszol magadra, hogy akkor nem voltál még két erős kar, aki önnön kezeibe adja sorsát.

Arra gondolsz, ahogy minden döntéseddel kettészakítottad a világod, egy lehetséges valóságot megszüntettél és ezen elvetélt lehetőségek sebeit ma is magadban hordod.

Állsz a zuhany alatt és szembenézel fiatal önmagaddal. Jól döntöttem? — kérdi a fiatal. Fogalmam sincs — mondod. Letörlöd a vizet az arcodról és észreveszel egy pici, puha orrot, ahogy hozzáér a zuhanyfülke párás üvegéhez. Hát itt vagy, anyuci, már úgy hiányoztál. Te vagy a legszebb anyuci az egész világon, mondja és két kicsi selymes karocska már csavarodik is a nyakad köré, ahogy kilépsz a csöndedből a valóságba.

Jól döntöttél és köszönöm, szólsz még vissza a múltbeli énednek gondolatban, miközben már újra zsivaj és végtelen sok szeretet lüktet körülötted. Itthon vagy. Hazaértél.

Évekkel később jöttem rá, hogy a szeretetért nem kell megdolgozni. A szeretet alap. Az van. Azt kapjuk, függetlenül attól, hogy kiérdemeljük-e vagy sem.

Anyus azt mesélte, hogy a két terhessége Ég és Föld volt.
Részt vett valami önismereti tréningen és azután mondta el, nevetve.
Mintha nem számítana.
Mintha nem rontotta volna el általa mindannyiunk életét.
De, persze legfőképpen az enyémet.
Azt mondta, amikor apust megismerte, ugye, éppen szétverte az akkori férje.
Menekült.
Ha marad, megöli.
Apus megmentette.
Apusba beleszeretett.
Apussal biztonságban volt, otthon, végre hazatalált.
És amikor teherbe esett, megijedt.
Hogy az az őrült megint érte jön.
És megint kiveri belőle az ártatlan magzatot.

Mivel rettegett, sokáig takarta. Leszorított. Hogy ha véletlenül találkozna vele az úton, ne adjon okot az agresszióra. Nem mert enni, hogy ne hízzon. Félt a hízástól, mert felhívná magára a figyelmet. Félt az alakja elvesztésétől, mert elveszíthetné apa csodálatát és szeretetét, úgy, ahogy a másikkal is megjárta. Aki, amikor anyus teherbe esett, és hízni kezdett, azaz, normális anyává vedleni, megundorodott tőle. Kövér disznónak nevezte és kitaposta belőle azt, ami csoda és kegyelem folytán került bele.

Nem csodálkozom!
És nem ítélkezem!
Csak legalább rájöttem, hogy mitől lettem ennyire reménytelen.
Végre válaszok.
Ha nem is olyanok, amikkel fel lehet vágni, elő lehet állni, be lehet mutatkozni, de legalább válaszok. Azokra a kérdéseimre, amiket életem első napjától melengetek.

Petivel való terhessége ennek az ellentéte volt. Kikerekedett. Boldog volt. Szép, sőt ragyogó. Ott voltam mindig mellette. Azt mondta, én vigyáztam rá, nekem köszönheti azt az önfeledt kilenc hónapot. Peti könnyen is született, nem mint én. Kint volt tíz perc alatt, az én 32 órás ellenszegülésemmel szemben. Ami alatt nem tudtam eldönteni, hogy megszülethetek vagy sem erre a világra, ami csak a rettegés és félelem jeleit küldözgette felém. Olyan kis jegyet kaptunk anyussal az Apgar-ra, hogy szakemberhez tanácsolták, attól való félelmükben, hogy a szülés nehézségei maradandó sérüléseket okoztak bennem.

De nem azzal a 32 órával volt baj.
Hanem a világgal.
Amelyet anyus ültetett belém és önmagába.
Hogy milyen nőnek lenni.
Hogy milyen egyáltalán lenni.

Ehhez kellett több év terápia. Méltó és elég bősz, hogy lerombolja magzati életem negatív rezdüléseit, a rettegést, a szorongást és az anyatejjel beszívott önutálatot. Anyusnak elég volt egy csomó évnyi szenvedés, majd egyetlen egy szó, a megfelelő helyen és időben, hogy a Fal, amely fogva tartotta önmagától és a boldogságtól, leomoljon.

Hogy megtalálja félretett szerelmét.
Az életet ott, ahol hagyta.
De nekem…, nekem sokkal több kellett.
Nem úsztam meg ennyire olcsón.
Mert amikor valakit kerestem, aki kimondhatná a varázsszót, nem állt ott senki.
Amikor kulcsokat kerestem, még láda sem volt.
Amikor önmagamat kerestem, a másik sem volt meg.
Egyszerre kellett ennek megtörténnie.
Térben és időben.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Gyermekként a legnehezebb számomra a se veled se nélkül állapot volt. Hiszen apus gyakran visszajárt. Nem tudom mikor érkezett, de gyakran aludt nálunk. Volt, hogy reggel kitámolygott a szobából álmosan, mintha soha nem is történt volna meg a szakítás, a válás, amely bennünket taccsra tett, a nehézségek, amelyek ezt követően jöttek sorozatosan. Csak ott volt.

Anyussal aznap éjjel, amikor beálltunk a legurított borral, erről is beszélgettünk. Anyus azt mondta, ekkor kezdtek egymásra találni. Kötöttségek nélkül. Csak úgy, egy férfi és egy nő felállásban. Nem mint anya és apa. Csak ketten a világ ellen. Akkor kérdeztem meg először azt is, hogy akkor meg minek kellett szűkölködnünk, miért nem fogadott el pénzt, minek kellett eljátszani a büszke és önálló nőt. — Na de kérlek, kiáltott fel felháborodottan — prostituált nem vagyok! Nem engedhettem meg, hogy a pénz elaljasítsa azt, ami kettőnk között végre, annyi év után elkezdett kibontakozni. És ez ment, miközben apus látszólag folytatta életét. Párhuzamosan a miénk mellett. Ismerkedett, programjai voltak, nőket hajtott fel és közben ott volt neki anya. Az örök Nő. Végzetének asszonya. Az egyetlen… — legalábbis elmondása szerint.

Házasodott, vált.
Házasodott, vált.
A második feleségét még megismertük.
Energiát fektettünk bele, hogy közös programokat szervezzünk, elfogadjuk és megszeressük egymást.
Persze nem működött.
De ez egy teljesen más történet.
Annyira volt lehetetlen és felfoghatatlan ez a bonyodalom, amelybe ők keverték magukat és két másik, ártatlan nőt, hogy erre a fundamentumra egyszerűen nem lehetett kapcsolatot építeni.
A harmadik feleséget már nem is ismertem.
Ha apussal találkoztunk és bizony erre gyakran került sor — házon kívül tettük.
Ekkor már tudtam, éreztem, a kanyarban a válás.
És ott is volt.
Tiszavirág életű volt apus harmadik házassága.
Majd egyedül maradt.
Elcsendesedett.
Megváltozott.
Mintha elveszítette volna a reményt, hogy a szerelem valaha is rátalál.
Bezárta az ajtókat és ablakokat, lemondta a programjait és napokra kikapcsolta a telefonját.

Mivel életemnek egy olyan szakaszában tartottam éppen, amikor nekem is teljes bevetéssel élnem kellett — ez nem zavart.
Bosszantott, de nem tulajdonítottam ennek nagyobb figyelmet a kelleténél. Aztán egymásra találtak.
Felfoghatatlan, megérthetetlen, de sorsszerű.
Ők, ketten a világ ellen — a közös háló belsejében.
Válás után.
Éjszakáról éjszakára.
Éjszakától éjszakáig.
Ígéretek, feltételek, elvárások és sallangok nélkül.

Majd ők ketten, a világban.
Végre utolérve önmagukat és egymást.
Ilyenek voltak anyusék.
Egyediek, eredetiek, szeretetreméltóak, emberibbek, mint bárki más.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Szexuális életük semmilyen nem volt.  Kielégítő meg nem lehetett semmilyen szinten. Anyust mélyen és hosszú évekig befolyásolta első férje erőszakossága. Elmehetett volna terápiára, helyrehozhatták volna, megemészthette volna és eltehette volna lelkének egy olyan zugába, ahonnan többé nem befolyásolta volna az életét, de anyus jobban szerette ezt elérhető helyre tenni.

Hogy apus a félrelépésekkel mit is keresett, erre is felnőttként igyekeztem megtalálni a válaszaimat. Hogy megérthessem őt, őket és semmiképpen ne vigyem ezeket a játszmákat magammal, felnőttkori meghatározó szerepeimbe. Nem akartam egy megkeseredett, hisztis fehérnéppé avanzsálni magam, aki ráadásul betegesen féltékeny is, mert ezt látta, és a szexet nem tartópillérként kezeli, hanem beteges tabuként, járulékos rosszként, ahogyan anyus tette évekig. Ne érts félre, nem ítélkezem. A megértést, az elfogadást keresem, mert ezek kruciálisak az én lelki egészségemet tekintve!

Apust akkor sikerült a legmélyebben éreznem, megfognom, megértenem, amikor anyus azon a meghatározó napon kifestette magát a tőlünk kapott sminkkészlettel, felvette a soha nem használt kiskosztümét és köszönés nélkül lelépett. Nyilván, gyermekként a mi szemünkben apus volt a hunyó. Hiszen egyszerű gyermeki logikával, ha apus normálisan viselkedik, itthon van, hazajár idejében, meghúzza magát, nem csapja be anyust, akkor ezekre a cirkuszokra nem kerül sor. Akkor ezt a meghatározó és mindannyiunk életét befolyásoló napot elkerülhettük volna. De utólag tudom, szükség volt erre. Ha apus megül a meleg szarban, amit anyus kavart ki — és elnevezi életnek, soha esélyünk sem lett volna a gyógyulásra, a normalitásra, illetve nekik az egymásra találásra.

Apus aznap este vacsorával várt be bennünket. Elódáztuk a hazatérés pillanatát. Addig játszottunk kint, míg már az orrunkig se láttunk. Aztán majd míg minden barátunkat hazaszólították. Aztán egyszer csak szembe kellett néznünk az elkerülhetetlennel, nevezetesen azzal, hogy anyus nem jön haza, hogy apus vár minket az igazsággal, amely bármilyen is lesz, fájni fog. Hiszen változást hoz mindnyájunk életében.

Apus megetetett és odatett fürdeni mindkettőnket, majd bekísért a szobába és a sötétségben mesélni kezdett. Arról mesélt, hogy milyen nyomot hagyott benne az a nap, amikor anyával találkozott. Élete szerelmének nevezte őt. Olyan egymásra találásnak, amely mellett nem lehet elmenni. Azt mondta, hogy ez a szerelem örökre kitart. Ezt nem nyirbálhatja meg semmi. És, hogy most ugyan nehéz időszakon mennek keresztül, de a legfontosabb számunkra az kell legyen, hogy szeretik egymást. Mindennek ellenére is. És még ennél is jobban szeretnek bennünket. De az emberi élet nem arról szól, hogy a szülők megkímélik gyermekeik életét.

Anya távozása egy ilyen kihívás. Önmagát keresi. És azt nem az anyaszerepében fogja megtalálni, itthon, hanem egy semleges helyen, ahol minden szereptől mentesen önmaga lehet. És ezektől nem kell félni. Az anyaság meghatározó az életében és vissza fog térni hozzánk. És amikor visszatér, több lesz és jobb lesz, hiszen sokkal közelebb lesz önmagához, mint eddig bármikor. Miközben beszélt hozzánk, azon gondolkodtam, ha ennyire szereti, ennyire érzi és érti, miért nem áll mellette. Miről szólnak a megcsalások? Mivel nem találtam magamban a válaszokat, feltettem hát a kérdést hangosan is. Apa hosszú ideig hallgatott. Azt hittem nem hallotta a kérdést. Végül azonban megszólalt.

A hangja teljesen más színben csengett, mint addig.
Egy férfinek — kezdte — szükségletei vannak.
Fizikai, lelki, szellemi.
A fizikai olyan, mint az evés, ivás, alvás, mozgás.
A lelki — mint a szeretet — emberek és Isten iránt.
Illetve a szellemi, mint a tanulás öröme, egy jó könyv kiolvasása, vagy egy nagyon szuper mozifilm, vagy színdarab megnézése.
Felnőtteknél a fizikai és lelki szükségletek összefonódása találkozik a szerelemben.
Anya erre az összefonódásra nem képes.
Mert nem tudja átadni magát.
Mert fél.
Retteg, hogy becsapják, átverik, bántják.

Anya egy általa elbarikádolt barlangban él lelkileg és testileg.
És ő ebből a barlangból szeretné mindenáron kicsalogatni.
Hogy sikerül-e vagy sem, nem tudhatja.
De, hogy nem riad vissza semmilyen eszköz használatától, az is biztos.
Mert a kettőjük találkozása, szerelme egy életre szól.
Abból is az örök életre.
És, hogy az ők szerelmükben nem tényező az idő és a tér.
Valamikor győzni fog.
Megtalálja anyut. Ott mélyen bent, a barlang sötétjében és kihozza őt.
Apus harcai ellenére a sötétségtől való szabadulás egyéni akció volt.
Igaz, hogy apus lelkiekben ott áll anyus lelki barlangja előtt, de anyusnak egyedül kellett döntést hoznia és elhagynia azt.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Anyus, amikor aznap este berúgtunk, mint a bálám szamara, éppen erre világított rá. Számára talán ez volt a legnagyobb tanulság. Hogy volt erejük, türelmük és kellő bölcsességük nem elengedni egymást. Felháborodottan kaptam fel a fejem. A bennem élő, örökre szenvedő kamasz vehemenciájával.

Ezzel már nem vitatkozhattam. Főként, mert a bornak köszönhetően nem maradtak koherens gondolataim és megalapozott érveim. Gyermek lettem, akinek a szülei egymásra találtak. És ennél fontosabb nem volt. Apus a pályaválasztását sem kapkodta el. Mindent kipróbált addig a pontig, amíg meg nem állapodott ott, azon a helyen, ahol a legjobban érezte magát. Dolgozott gyárban, műhelyben, edzőként, majd mindezt egyszerre, egy időben, aztán mentősofőrként, ekkor ismerte meg anyát is. Majd innen teherautó sofőrként hosszabb utakat vállalt, de mivel ritkán lehetett otthon, bántotta, és innen is dobbantott. Saját vállalkozásba kezdett, ahol aztán kisebb, majd nagyobb sikerein felbuzdulva, végre megállapodott.

Anyus büszkesége azonban megakadályozta, hogy segíthessen bennünket anyagilag. Miután anyus kidobta, többszöri megcsalását követően, kijelentette, hogy nem igényli semmiben a segítségét, eltart ő bennünket egyedül is. Így történt, hogy apus a CEC-ben gyűjtögetett nekem és Petinek, miközben mi elég gyakran szűkölködtünk. Mindenünk megvolt, de ehhez komolyan számolgatnunk kellett. Anyus már elég korán rászoktatott bennünket erre.

Így történhetett meg, hogy míg a srácok önfeledten költekeztek, Peti és én háromszor is átszámoltuk egy este alatt a torkunkon legurított sör árát. Apus házasságtörése csak anyus magyarázatának fényében vált érthetővé.

Gyerekként csak a cirkuszokra figyeltünk. Soha nem értettem meg apust, hogy miért nem diszkrétebb, miért keresi mindenáron a feszültség generálását. Miért akar vitát kirobbantani. Mert nem egyszerűen csak házasságot tört, hanem valósággal kereste az anyussal való konfrontációt. És anyust egy dolog borította ki igazán, ha hazudtak neki vagy becsapták. Érzékeny volt a barátságaira, amelyeket nagy gonddal mindig rosszul választott és menedzselt. Érzékeny volt a hazugságra, és mindent elkövetett, hogy apust ebbe a csapdába belehajszolja. Aki önként, lehajtott fejjel be is sétált, hogy aztán legyen min rágni egymásról az eleven húst.

Állandó önbizalomhiánnyal küzdött, amellyel szemben mintha soha nem akarta felvenni a küzdelmet. És utólag úgy vélem, nagyon nehéz egy olyan embert szeretni, aki nem szereti önmagát. És rettenet nehéz megtalálni a szépséget abban, aki mintegy védőfalként, elrejti ezt önmagában.
Mert anyus ezt tette.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Apa egy született mókamester. Az élete nem volt könnyű, dráma drámát ért, de ahogy ő tudott ezeken végigmenni, senki más. Ha egyetlen történetet kell mesélnem apáról, akkor az a piacé. Ahol sétálgattunk a válásukat követő időben.

Így aztán a megszokottból való kizökkenés alkalmat teremtett a nagy megnyílásoknak, beszélgetéseknek, amik ritkán esnek meg és fájdalmakkal vannak átitatva. A piacon mentünk végig éppen. Apa akkoriban eldöntötte, hogy megad mindent, amire nem jut a közösből. Elsétáltunk egy stand mellett, mire felkiáltottam – te Úr Isten, fujj, a legszarabb tanárnőm is pontosan ilyen kardigánba jár. Mire apa: – Vegyük meg és égessük el! Aznap délután a frissen vett kardigánnal kisétáltunk a folyópartra.

Akkora tüzet gyújtottunk, mint az indiánok.
Inkább melege volt, mint füstje.
Inkább lángnyelvei, mint valósága.
És arra vetettük rá a kardigánt. Apa azt ajánlotta, hogy kívánjam rá minden egyes olyan pillanatomat, ami sebeket ejtett rajtam.
Megtettem.
Onnantól kezdve mintha valami megváltozott volna.
Valószínű csak bennem. És nem a tanárnő alakult át, aki mit sem sejtett erről a kis családi szeánszról.
Könyveket kezdett ajánlani, miután elkapott a pad alatt olvasni.
Esszét íratott velem olyan témákról, amelyek sokkal érdekfeszítőbbek voltak, mint a kötelező tananyag és megszerette velem azt a tantárgyat, aminek első körben esélyt sem adtam.
Nos, ez volt apa.
A varázsló.

Aki megmentette akkor, aznap éjjel a mentőn szenvedő anyát, a gonosz szörny kezéből, ezáltal egy új életesélyt biztosítva neki. Amit igaz, hogy anya nem használt, de előtte volt mindvégig. Egy karnyújtásnyira.

Amikor anyával berúgtunk – erre utalt:
– Apád nem volt egy mintaférj, de a házasságunk kudarca az én hozzáállásomnak volt köszönhető. Szeretett, szerettem, csak soha nem tudtunk egy hullámhosszra kerülni. Mert engem elvakított a fájdalom, őt meg a megmentésem feletti csalódás. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy utolérjük egymást. Ő egy kicsit megálljon, én meg begyorsítsak. De innentől kezdve már az örök életig. Mert ennyire köttetnek a házasságok…

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Lélegzetvisszatartva nem szóltunk semmit. Mintha meg sem történt volna mindez. Nehogy elillanjon a valóság, mint egy illékony álom. Aztán bejelentették, hogy apus eladja a lakását és hazaköltözik anyushoz. Eladta. A pénzt el akarta osztani közöttünk. Nem engedtük. Azt tanácsoltuk, tegyék be a bankba és kirándulják el. Így jutottak el mindenhova, de ami ennél is fontosabb volt, önmagukhoz.

Végre szerették, becsülték, de ami ennél is fontosabb, megértették egymást. Valószínű csak egymáshoz kellett nőjenek. Kellett ehhez egy rakás elrontott év, két fájdalmakkal és traumákkal átitatott gyermek, egy rettenetes válás, apának majd még kettő, hogy eljussanak oda, ahonnan indultak. Egymáshoz. Elégtétel volt? Igen! Elsősorban a gyermekeinknek, akik két igazán boldog, egymáshoz csiszolódott nagyszerű nagyszülőt kaptak. Ők semmit sem éltek meg abból a rettenetből, ami eddig elvezetett.

Ők a remekművet látták. Izzadtságszag nélkül. Kipihenten, kisimultan, szeretetteljesen, békésen. Tele nagyszerű, kiszínezett sztorikkal, amikről csak mi tudtuk, hogy családi legendák, amiknek a valóságalapja legfeljebb az álmok lomha világában gyökerezik. Egyszer apus elutazott valami osztálytalálkozóra. Mivel második felesége volt osztálytársnője volt, anyus úgy döntött, marad. Féltékenység semmi. Anyus a magabiztosság, önbizalom, női kecs és báj megtestesítője egy idős testben. Aminek a kisugárzása verte a fiatalokét. Átmentem, s noha nem úgy készültem, végül ottmaradtam.

Beszélgettünk.
Bort nyitott.
Ittunk egy, kettő, három, négy pohárral. Majd előkerült egy második üveg, amit szintén ketten fejeztünk be.
Ekkor kérdeztem meg, amit soha nem is akartam hallani.
– Mi történt?
– Mikor történt?
– Miért történt?
Anyus mesélni kezdett.
A bizonytalan gyermekkorról.
A kikapós, egymást agyba-főbe csaló szülőkről.
A visszajelzések hiányáról. Hogy soha nem tudta hányadán áll.
Arról a férfiről, aki a semmiből belépett az életébe.
A szerelmükről.
Annak elmúlásáról.
A brutalitásról.
Az erőszakról.
Hogy annak az állatnak csak akkor esett jól, ha megkínozhatta őt.

Apa türelméről, hogy éveken át megpróbálta ezt helyrehozni, de soha nem járt sikerrel.
A sok rossz döntésről és az ébredésről.

Hogy egyszer csak valaki, jó helyen, jó időben azt mondta, hogy — megbocsátok neked. Megtisztultál. Menj békével.
Mintha egy zsák követ vettek volna le a lelkéről.
A mondat eredetileg nem is neki szólt. De valamiért akkor és ott meg kellett hallania.
Persze kár, hogy nem hamarabb.
Hogy nem korábban, de utána mindent megtett annak érdekében, hogy helyrepofozza, amit szétvert.
Így került el apushoz.
Tudta, ha helyrehozza azt a szálat, akkor a mi dolgaink is elsimulnak.
Igaza volt.

Ekkor értem több éves terápiám végére. Nem voltak nagy eredményeim. Inkább egy erős függőségem a terápiával és terapeutával szemben. És akkor jöttek anyusék. A hihetetlen idillel. A nagy beteljesüléssel. Gyermekkorom vágyálmainak materializálódásával. És azt hittem, hogy mindez a terápia hatása életemben. Miközben végig ők voltak.

A megbizonyosodás.
Hogy helyre lehet hozni dolgokat.
Hogy nem számít az idő.
Csak az, ami van.
Sem a volt, sem a lesz, csak a van.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Gerinces, becsületes, a helyét megálló ember. Aki képes visszafordítani a társadalomba azt a rengeteg jót, amit a szüleitől kapott. Amikor számtalan cirkuszt követően valahogy ráébredt arra, hogy nem fogja tőlünk megkapni azt, amire vágyik, a semmiből egyszer csak bepasizott. Borzalmas volt. Mi, aki mindig anyának láttuk — egyszer csak átvedlett a szemünk előtt cicává, nővé, kiszolgáltatottá, erőltetetten humorizálóvá, nevetgélőssé. Úgy éreztük, hogy ez a látvány elfogadhatatlan.

A pasi gyakran járt hozzánk. A nevére azonban ma sem emlékszem. Arra igen, ahogyan anya megpróbálta eljátszani azt a szerepet, amit nem rá osztott az élet, de a pasinak sem a neve, sem a vonásai nincsenek előttem. Egy szerencsétlen lehetett, aki az anyával kapcsolatos kudarcokból kellett megtanuljon egy leckét.

Utólag persze anya úgy mesélte mindenhol, hogy a kamasz gyermekei miatt volt kénytelen elengedni a pasiját, de tisztában volt vele, hogy mi pontosan tudjuk, hogy ez egy jó nagy hazugság. Anya nem tudott felolvadni a szeretetben. Anya nem tudott fejetlen és őrült lenni. Anya képtelen volt a spontaneitásra. És önmaga olyan szintű elfogadására, aminek köszönhetően a másikat beengedjük az életünkbe. Így aztán sokat nem láttam a női mintáról gyermekkorom során. Tudtam, hogy kell helyt állni.

Megoldani dolgokat, beverni szöget a falba, megjavítani a csaptelepet, visszaszerelni a kilincset, pótkereket cserélni az autón, kijönni az alig valamiből egy egész hónapig, átkozni és kurvapecérezni a férfiakat, biztosra venni, hogy mindenki úgyis ugyanazt akarja tőlem, agresszívnek és parancsolgatónak lenni a férfiakkal szemben, bizalmatlannak és féltékenynek lenni a párkapcsolatban és rettenet szarul választani barátnőket, hogy ezek is igazolják a feltevéseimet, miszerint szar az élet. Ha barátnőket vittem haza, anyus mindig kijelentette, át fognak verni. Ha nem most, hát majd később. Amikor már nem számítok rá. Amikor leteszem a bárdot és elengedem magam. Soha nem fogom elfelejteni. Egyetlen barátnőmet fogadta el. Katit. Aki végül tényleg átejtett. Ellovagolt a naplementébe az akkori fiúmmal.

Mert anya csak ezt a mintát volt képes kötögetni. Az elcseszett kötések mintáját. A fiúkkal is bizalmatlan volt. Míg más anya képtelen elővenni a szexualitás témáját, anyu már 11 évesen felvilágosított. Nemi életről, szexről, teherbe esésről és védekezési módokról. Ebben volt a legjobb. Ő volt az első, akinek elmeséltem, hogy elveszítettem a szüzességemet.
Tőle kértem tanácsot, amikor képtelen voltam dönteni.
És ő volt az első, aki programáltatott a nőgyógyászhoz és felíratta nekem a fogamzásgátlót.
Miközben meg, nem voltam képes teherbe esni hosszú évekig.
A lelkembe ivódott a fogamzás gátlása.
Minek nekem gyerek, ha úgyis elcseszem — alapon.
Aztán anyuci hosszú-hosszú évek múlva megváltozott.
Már évekkel azelőtt kirepültünk a közös fészekből.

Még egyszer, utoljára, felújítottuk azt. Majd segítettünk rajta, ahol lehetett, ő meg a biztonságos hátteret jelentette életünk országában mindannyiunk számára.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Mamiék vásárolni küldték. Hazafelé jövet a kezében lévő tasak elszakadt, és minden, ami benne volt, elgurult a szélrózsa minden irányába. Éppen a földről szedegette fel a dolgokat, amikor valaki lehajolt segíteni neki. Egy idősebb férfi volt. Anya nem bírta volna egyedül hazavinni a dolgokat, így hát a pasas hazakísérte. Megismerkedett tatiékkal, akik leültették, kávéval kínálták, majd egész délután beszélgettek. A nap végén mondta István — így hívták — hogy eljönne még anyushoz. Anyus kereken tíz évvel volt fiatalabb. Mamusék mondták, hogy emiatt talán nem a legjobb ötletek egyike. De István azt mondta, hogy ő hajlandó várni. Mert úgy érzi, megéri. Még soha nem fogta meg ennyire egy másik ember, mint most anya. Még soha nem vonzódott ennyire nőhöz, mint anyához.

Vár tehát rá, ameddig csak kell.
Öt évre rá vette feleségül.
Első évben feltehetően jól mentek a dolgaik.
Aztán anyus teherbe esett, a pasi meg bekattant.
Naponta erőszakolta és verte. Míg végül anya elveszítette első gyerekét.
Aput már a mentőben ismerte meg. Apus akkoriban mentősofőr volt.

Szerinte anyut alig tudták összerakni. Ő meg akkor és ott, aznap este elhatározta, hogy megvédi ezt a kicsi nőt. Anyus valósággal átsiklott ebbe a másik kapcsolatba. Egy vele egykorú férfival. Akinek volt ereje elkergetni azt az őrültet, aki egy életre szétcseszte anyát.
Nem tudom milyen lehetett előtte anya. De ezután már kissé mindig neurotikus volt. Gyakran hisztizett, kényszeresen takarított, nem volt önbizalma, semmit nem vett magától értetődőnek, úgy érezte nincs joga a boldogsághoz és túlbonyolította az egész életét. Barátnőket is, tudat alatt, rosszul választott. Csupa olyan nőt, aki ráhajtott apára.

Persze tudom, könnyű Katát táncba vinni — ha ő is mulatni szeretne —, de azért az sem normális, hogy prostikkal veteted körül magad, mintha önigazolást keresnél arra, hogy nem érdemelsz boldog és kiegyensúlyozott házaséletet. Ezek a nők kihasználták anyát. Ki nem állhattam őket. A kígyó álnokságával forgatták ki mindenéből, hogy ha végeznek, rendszerint tovább is álljanak. És anya valósággal kereste ezeket a helyzeteket és szereplőket. Vezekelni akart mindenáron. Anyának csodálatos volt, mai napig az maradt, de feleségnek csapnivaló. Felnőttként elgondolkodtam számtalanszor — az erőszak tehette vele?

Képtelen volt a boldogságra, önmaga elfogadására, az abban való belesimulásba, amit az élet adott.
Nem tudom.
Anya csak anya volt.
De annak maximálisan teljesítő.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!