Eszerint, tisztán, igazi hittel és alább nem adva, eddig tartott…

Az INSPIREIT elvonulás alapötlete valójában egy igazi, befelé és egymásra figyelő búcsútalálkozásból indult munkatársak, bedolgozó partnerek, támogatók és olvasók között. Olyan emberek között, akik hittek és hisznek abban, hogy ki lehet alakítani egy olyan közösségi, támogató és megtartó inspirációs műhelyt, ahol az örök értékek új perspektívákkal találkoznak, és inspirációs forrásként sajátos nézőpontokat alkotnak. Azzal a több tíz alkotótárssal vonultunk el, akik legtöbbje végigkísérte a magazin alkotói folyamatait és hozzájárult írással, szervezéssel, kapcsolati hálójával, szakmai támogatásával, tudásával ahhoz, hogy egy igazi és értékközpontú inspirációs műhelyt hozzunk létre a virtuális világban és a valóságban egyaránt. Akik segítségével 5 év alatt 1060 inspiráló cikk született a magazin “hasábjain”, több mint 100 kreatív videó a magazin YouTube csatornáján, 35 izgalmas Podcast beszélgetés a Létköznapi rovatban, számos workshop, előadás, esemény, mint például a Picnic in the Vineyard, Arcok az írások mögött, Virtuális műhely szakértőkkel, Hagyományok vonzásában – Szatmári mesterségek.

Nehéz megfogalmazni valamit, aminek a lezáró szomorúságában mégis az öröm és hála dominál. Hiszen alkotótársaimmal együtt úgy érezzük, hogy a cél megvalósult. Az inspiráció a mély, időtálló, analitikus, tabudöntögető, ugyanakkor tettre hívó, a szépre fókuszáló tartalmainkkal ebben az 5 évben elindult. A varázslat folytatása pedig ezután a közösség tagjain múlik. Egyéni felelősséggé vált, hogy milyen cikkeket, eseményeket, kiadványokat és egyéb alkotásokat támogatunk figyelmünkkel, pénzünkkel, időnkkel és a lelkünkkel.

Talán egyszer elérkezik az az idő, amikor a valódi értékeket, egyéni kezdeményezéseket nem árnyékolják be a hamis érdekek látszatcsodái. Ha mindenki egyénileg és tudatosan dönt az őszinte szavak és önazonos cselekedetek mellett, akkor miért ne jöhetne el e varázslat személyek, entitások, társadalmi vagy éppen profitorientált vállalkozások életében?

Végezetül, köszönöm alkotótársaimnak, a magazin támogatóinak, partnereinek, szimpatizánsainak és leginkább nektek kedves olvasók, hogy hittetek, hisztek és hinni fogtok egy régi-új világban, ahol a pozitív rezgések, örök értékek és új perspektívák, az innovatív ötletek, kritikai érzék, a felfedezés öröme sajátos nézőpontokat nyújthat a méltó mindennapokhoz.

Ez nagyon érdekes, mert több olyan színészt ismerek, aki teológiára akart menni. Az a része vonzott inkább, hogy emberek előtt beszélsz és gondolatokat osztasz meg? Mert amúgy most is azt csinálod tulajdonképpen, csak egy kicsit más formában. És ha már itt tartunk, akkor milyen személyiségnek tartod magad, hogyan működsz?

Hogyha egy évvel ezelőtt teszed fel nekem ezt a kérdést, akkor valószínűleg azt mondom, hogy én egy nagyon extrovertált ember vagyok és exhibicionista. Ha ma kérdezed meg, akkor pedig pont az ellenkezőjét mondom. Amióta a rádiónál tevékenykedem, rájöttem, hogy sokszor nagyon jó nekem visszahúzódni, vagy egy picit magamban lenni. Ezt persze idézőjelesen mondom, mert soha nem vagyok magamban. Mindenképpen társasági emberként tudom meghatározni saját magam, és mindig olyan hivatásokat szerettem meg, amelyek ennek a jegyében léteznek. Ilyen volt a teológia is, vagy egy időben utaskísérő akartam lenni. A teológia bennem azóta is egy kérdés, hogy vajon szerepelni akartam-e vagy más okból érdekelt, de van egy ilyen közmondás, hogy inkább legyél pap a színpadon, mint színész a szószéken, úgyhogy velem azt hiszem, hogy ez történt.

A színészetről is beszéljünk kicsit, mert azért az egy dolog, hogy emberekkel dolgozol, viszont sokkal nagyobb lelki munkát igényel ez, mint sok más szakma. Mennyire tudtál ezzel megbirkózni, amikor oda kerültél?

Én azt vallom, hogy a színészet valahogy sokkal élethűbbé teszi az embert, és ha nem így állunk hozzá, akkor valahol történik egy törés az emberben. Amikor én elkerültem Kolozsvárra, akkor nehezen viseltem, elsősorban honvágyam volt. Szerintem ez volt a legnagyobb probléma. Én azóta merem azt mondani, hogy a honvágy az egyfajta betegség. Hívtak többfelé, rengeteg lehetőséggel találkoztam, de mindegyikre kénytelen voltam nemet mondani. Azt hiszem, hogy ez egy életforma, és ezt az ember vagy vállalja, vagy nem. Én például most úgy döntöttem, hogy ezt egy picit félreteszem és nekem ez egyfajta nyugalmat ad. És ezzel megbékéltem. Persze soha nem mondom azt, hogy hát akkor én többet nem állok színpadra, mert nem tudok ilyet mondani, mert valahogy ez egy olyan dolog, amit, hogyha az ember megtapasztal és beleszeret, akkor nem tudod azt mondani, hogy többet nem akarom csinálni. Viszont azt érzem, hogy olykor jó ezt jegelni, picit rendbe tenni saját magadat, mert igénybe veszi az ember lelkét, hogy rengeteg embert és rengeteg lelket megismersz, ezeknek valahogy testet kell adni, mert gondolataik vannak, csak testük nincsen, és ezt valahogy meg kell keresd saját magadban. Szerintem ez az egyik legszebb hivatás, ami létezik — semmihez sem fogható, amikor igazán játszol és igazán ott vagy.

Nem olyan rég kezdtél el rádiózni. Van-e olyan emléked, inspirációs forrásod, ami befolyásolhatta azt, hogy te most rádiózol?

Édesanyámék mindig azt mondták, hogy én annyit beszélek, mint egy táskarádió. De amúgy nem volt semmilyen konkrét kötődésem hozzá, viszont nem hiszek a véletlenekben. Amikor elmentem a rádióhoz, akkor nem tudtam, hogy fog ez nekem működni, vagy sem. Annyit tudtam, hogy kipróbálnám magam műsorvezetésben, és én úgy is mentem oda, hogy hát a Jó reggelt, Erdélyben lehet, hogy kipróbálnám magam, és akkor kaptam egy lehetőséget erre. És egy-két műsor után kezdtem azt érezni, hogy ez jólesik nekem, felébreszteni az embereket, reggel hét órakor beleszólni a mikrofonba, nem esik nehezemre felkelni. Itt nyugodt vagyok. Sok olyan dologgal találkoztam a rádióban, amivel a színházakban nem. Mondjuk a stabil programmal, vagy a békével. Nekem ez annyira furcsa volt. Mindenki kérdezte tőlem, hogy és akkor a színház után milyen a rádióban, és én mindig azt mondtam, hogy békés.

Említetted, hogy másokat ébreszteni. Nekem most az jutott eszembe, hogy a színházban is sok esetben van egy negyedik fal, de hogy itt azért konkrétan nincsenek ott a hallgatóid, tehát csak tudod, hogy valaki talán hallgat téged. Ez mennyire más ahhoz képest, amikor játszol? Arra gondolok, hogy mennyire másképp beszélsz, mennyire tudsz felszabadultabb lenni ebben, vagy mennyire tudsz rákapcsolódni a hallgatókra.

Említettél már néhány dolgot, de mégis, mik azok a készségek, amiket még el kell sajátítani rádiósként? Tegyük fel, hogy valakinek nagyon jó a beszélőkéje, tud érdekesen előadni, esetleg van is fogalma a dolgokról. Szerinted ezenkívül mi az, amire még szükség van? Most beszéljünk csak a reggeli műsorról.

Azt hiszem, hogy az első és legfontosabb az a nyitottság. Nyitottnak lenni arra, hogy hibázzunk. Én hajlamos vagyok beleragadni adott hibákba és abból nagyon nehezen tudok kikerekedni. Szükség van még odaadásra és türelemre — ezekbe a hivatásokba azt hiszem, hogy szerelmesnek kell lenni. Ez egy nagyon szép dolog, amikor az ember érzi belülről, hogy ez neki jó. Ugyanakkor ki kell alakítani egy életvitelt is a rádiózáshoz. Nekem például a korán kelés az nagyon nehéz volt az elején, amikor főműsoridőben reggel hét órakor kellett beszélni. A színházban meg ugye ott pont fordítva. Ott este tízig játszom, és ameddig összepakolok, addig ott van már éjfél. Tehát valahogy adaptálódni kell ezekhez az új impulzusokhoz. Mert ha nem, akkor nincs odaadás, és akkor vagy befuccsol az egészségem, vagy a kedvét veszti el az ember.

Most már televíziós híradósként is dolgozol. Ez megint egy plusz szerep, ott van előtted egy kamera, kint jársz a városban emberek között, ott forgatsz. És talán össze is kötik az arcodat mondjuk egy adott hírrel. Mennyire tudtál erre készülni, illetve hogyan fogtál ennek neki? Milyen motivációval?

A kíváncsiság vezérelt. Azt hiszem volt bennem egy kérdés, hogy vajon én tudnék riporter is lenni? És ha én ezt kipróbálom, akkor vajon mi történik? Azt hiszem, hogy keresem még benne a helyem. Feltalálom magam, ami a szerkesztést illeti, de még rengeteg mindent kell megtanulni, és ebben igyekszem hasznosítani a megérzéseim, az ösztöneim, és szerintem ez sokat segít. Ez egy jó fejlődési lehetőség, még jobban megismerni az embereket.

A tévé talán még nem áll közel ehhez, de a rádiózást nagyon sokszor eltemették már, de soha nem halt meg. Viszont mióta az emberek elkezdtek podcastokat hallgatni, többet lógnak az interneten, szerintem átalakult a rádió funkciója kicsit. Talán inkább a rutinhoz köthető, bár szerintem eddig is adott az embereknek egyfajta a keretet a naphoz. Belegondoltál, hogy vajon ez a műfaj, amit te művelsz, az meddig fog működni és hogyan lehet mondjuk újszerűen csinálni?

Igen, én is úgy érzem, hogy a rádió egyfajta rutinhoz köthető. Az, hogy hogy mi lesz később, nem tudom. Nekem az az elsődleges feladatom, hogy aznap, amikor bemegyek műsorba, vagy azokon a napokon, amikor készülök az adott műsorra, akkor mennyi energiát és időt fektetek bele ebbe a dologba. Számomra az a kérdés minden nap, hogy ma mit tudok tenni azért, hogy behozzak két új hallgatót. És azt hiszem, hogy sok esetben a humor az egy jó megoldás. A mai világban elég sok negatív impulzus érhet bennünket, és valahogy az embereket ki kell szedni a szürke hétköznapokból. Én például ezen dolgozom és merem azt mondani, hogy Júlia, a műsorvezetőtársam szintén ezen dolgozik, hogy színesebbé tegyük az emberek reggeleit. Ugyanakkor olyan dolgokkal kell megfogni a hallgatókat, amelyek őket is érintik.

Én azt látom, hogy számodra nagyon fontos, hogy építsd magad, és nem tudom, hogy ez mennyire tudatos, de ha például kiteszel egy vidám posztot a rádió Facebook-oldalára vagy a sajátodra, abból meg tudod mérni, hogy a hallgatók mennyire szimpatizálnak veled, mert látod azt, hogy hányan reagálnak rá, és mit. Szerinted mennyire szükséges egy reggeli műsorvezetőnek ilyen szempontból is építeni magát? Tehát, hogy ne csak a hangját ismerjék a hallgatók, hanem a külsejét is, vagy akár picit személyesebb információkat róla.

A szociális felületeimet nagyon határozottan és nagyon konkrét elképzeléssel kezelem. Nem szeretek túl sokat megosztani a magánéletemről például, viszont azt látom, hogy a hallgatók igénylik, hogy jobban megismerjenek. Nagyon sok hallgató látogatott meg bennünket a rádióban, vagy akár írnak nekünk Facebookon. Üdvözletet, verseket szoktak küldeni, és én ezért nagyon hálás vagyok. Szerintem a Facebook is egy nagyon hasznos dolog, ha jól kezeljük és tudatosan osztunk meg dolgokat, mert jó kapcsolatteremtési lehetőség, és valóban ad egy löketet, amikor jönnek visszajelzések, akár pozitív, akár negatív. Én úgy gondolom, hogy a negatív kritikából is ugyanannyit lehet tanulni, mint a pozitívból. A barátaim kérdezték, hogy hogyan viselem azt, amikor jön egy-egy negatív komment, és elmondják, hogy mennyire nem szeretnek engem, és akkor én mindig azt szoktam erre mondani, hogy ez teljesen rendben van. Most milyen lenne, hogyha mindenki mindenkit szeretne? Ameddig emberként tudjuk egymást tisztelni, addig nincsen semmi probléma.

Nagyon érdekes az emberi képzelet, hogy ha csak a hangjáról ismerünk egy rádióst, akkor biztosan hozzárendelünk egy arcot, ami sokszor egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Legalábbis gyerekként én mindig így jártam. Neked volt ilyen élményed?

Volt egy hallgató, aki ellátogatott hozzánk és a hangom alapján azt hitte, hogy én egy magas, nagyon izmos valaki vagyok, és hogy nincs szemüvegem, hogy nincs hajam, és amikor eljött ez a fiatalember, akkor teljesen meg volt lepődve. Mindig jókat szoktam ezeken mosolyogni. Ez az ember fantáziáját dicséri.

Ha alapíthatnál egy teljesen független rádiót nagyon sok pénzből, akkor az milyen lenne? És te mit csinálnál benne?

Azt hiszem, hogy ugyanezt, amit a Marosvásárhelyi Rádiónál is csinálok. Én úgy érzem, hogy itt összekötök embereket. Megpróbálom őket közös nevezőre juttatni. És azon túl, hogy műsorvezető vagyok, kicsit moderátornak is érzem magam, mert tényleg az történik, hogy próbálom az embereket összehozni, egyfajta beszélgetés történik az emberekkel és azt hiszem, hogy nagyon sokan magányosak. És én ezt érzem a legfőbb feladatomnak, hogy az embereknek társaságot tudjak nyújtani akár magamból, akár a másik hallgató által.

Ebben az időszakban óriási változáson megy keresztül a világ. Rengeteg információ és hatás ér mindenkit. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy mi a lényeges. A koronavírus miatt átalakulnak eddigi szokásaink, aktivitásaink, az életünk. Jönnek új élethelyzetek, amelyekre nem számítottunk.

Egy szemléletformáló, inspiráló beszélgetésre hívunk, amelyben meghívottaink reflektálnak a román oktatási rendszer aktuális helyzetére, a krízisre, mint lehetőségre, az online oktatás lehetséges irányaira, értelmes gyermekfoglalkoztató program-e vagy a diákok és szülők túlterhelésének új vagy éppen szegregációs formája. Egy értelmezési keretet, megnyugtató szálat szeretnénk felvázolni ebben az információs zajban, amelynek mentén talán könyebben értelmezhetnénk a körülöttünk történteket.

A résztvevők Erdély olyan közéleti szereplői, akik az oktatáshoz legalább egy, ha nem több síkon is kötődnek:

Dr. Kádár Annamária, a magyar nyelvterület egyik legismertebb pszichológusa, aki jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kirendeltségén tanít, az Óvoda és elemi oktatás pedagógiája szakon.

Czirjék Katalin, pedagógus végzettségű négygyermekes édesanya, az erdélyi civil élet meghatározó szereplője.

Márton Zsuzsanna, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének elnöke

Dr. Köllő Zsófia, irodalomtörténész, tankönyvszerző, magyartanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége programigazgatója.

Dr. Frigy Szabolcs szociológus, pedagógus, iskolai tanácsadó, egyetemi tanár Szatmárnémetiben. Az esemény egyik értelmi szerzője.

A másfél órás beszélgetést egy Q&A rész követ, a kérdéseket a hallgatók a videó alá írhatják kommentben. Érdemes előre feliratkozni a csatornánkra, hogy az értesítésekhez hozzáférjetek. Folyamatosan frissülő információk várhatóak az esemény FB oldalán is.

Előkészületként egy analóg feladat: keress otthon egy cetlit, írj rá valamit, ami erőt ad és megnyugtat gyermeked, diákjaid oktatásának jövőjét illetően. Reméljük, hogy csütörtök este már több gondolat fog itt felsorakozni.

Várunk szeretettel!

Az elmúlt 30 karácsonyom alatt és végül is az év minden napján sok mindent készen kaptam. A családi melegséget, a gondoskodást, a próbálkozásokat mindarra, hogy szép legyen. A legtöbbször sikerült, de volt olyan is, amikor csak a próbálkozás maradt, mert az élet, a terhek, a stressz éppen másként alakította egy-egy pillanatra. Amiért akkor nagyon mérges voltam. Természetesnek tűnt az is, hogy az asztalra kerül minden jó és finom, szinte észre sem vettem, hogy legalább négy felnőtt dolgozott fő vagy mellékállásban azon, hogy mindez észrevétlenül megteremtődjön. Talán olykor túlságosan is sokat. Nem készült sok kép ezekből a hétköznapokból vagy éppen ünnepnapokból sem, talán nem volt annyira kézenfekvő a fotózás, talán titkon azt reméltük, hogy örökké fog tartani.

Majd a következő karácsonyok évei az átalakulásról szóltak. Eltűnt az a két ember az életemből, akikkel minden karácsonykor együtt díszítettük a kicsi fát, amit az asztalra tettünk, és a szüleimmel együtt elénekeltük a Mennyből az Angyalt. Az utolsó években egyre könnyesebb szemekkel. Szentestére, mint ahogy minden szombat délutánra is, már minden sütemény készen volt, bejgli illata lengte be a házat.

Élveztük az együtt töltött napokat, órákat, a mesélést, a történeteket. Mi történt az iskolában, majd az egyetemen, mi a helyzet a szerelemmel, kik éppen a barátaim, mi történt a faluban, ki hogy van. Már három éve nem díszítjük a nagy fát Aradon sem. Amit apum a legnagyobb szakértelemmel választott ki minden évben. Én mindig úgy láttam, hogy megtalálta a tökéleteset. Az első nem aradi karácsony alatt észre is vette egy pillanatra, igaz én is, hogy mi még nem tudtuk a „legszebb” fát kiválasztani. Akkor még nem tudtunk erre figyelni, mint még oly sok mindenre azóta sem.

Az elmúlt három évben sok minden átalakult, már nincs kicsi fa, már nem olyan természetes a régi nagy fa. Már mi kellene odafigyeljünk egy harmadik fára és ezzel arra a közegre, amely hasonló biztonságot és meghittséget nyújthat egy gyermek számára is. Természetesen ez a kontextus már más. Más helyszín, aktuális trendek és megélési formák.

Már nem lehet csak úgy belehuppanni a családi biztonság hálójába, elérkezett az a pont, amikor már nekem is adnom kell. Szeretetet, odaadást, egyensúlyt önmagam és mások számára. Mindezt viszont úgy, hogy megmaradjak annak is, aki ezelőtt 3 vagy 30 évvel voltam. Nem feladni és lemondani. Talán még kétszer ennyi karácsony és hétköznap alatt.

Áldott karácsonyt!

Vallja, hogy az Instagram megváltoztatta az életét: „Egyrészt, rátaláltam arra, hogyan éljem meg a saját kreativitásom a vizuális történetmesélésben, és ez a mára zéró büdzséből, teljesen organikusan több mint tizennégyezer aktív követőt bevonzó tevékenységem (@beakonya) engem is micro- influencerré tett (és nem mellesleg boldog emberré, aki a mindennapos alkotásban fejezi ki önmagát).

Úgy gondolom, ennél nagyobb visszaigazolás aligha létezik számomra — az elégedett, sikeres ügyfeleim mellett. Másrészt, az én történetem az Instagrammal hosszú évekre nyúlik vissza: egészen a platform indulása óta követem nap mint nap minden fejlődését és változását. Kipróbált, bevált módszereim vannak, amikkel nem csak a saját accountom, de ügyfeleimét is sikerre viszem.

Mindezt a naprakész, kipróbált tudást ma arra használom, hogy tanácsadást nyújtsak ügyfeleim számára abban, hogyan érdemes (én)márkát építeni az Instagramon, és milyen stratégia mentén lesz a leghatékonyabb a termékük, szolgáltatásuk, márkájuk vagy éppen énmárkájuk kommunikációja az Instagramon, valamint miként tudnak ott eladni. Ha nem lett volna az Instagram, 2017-ben minden bizonnyal nem dönthettem volna úgy, hogy felhagyok az alkalmazotti formával (amit épp egy 11 országot felölelő regionális PR vezetői pozícióban töltöttem), megalapítom vállalkozásom és ezzel együtt régi álmom is valóra váltom: a fővárosból vidékre költözöm. (Úgy értem, egészen vidékre. Békés megyébe.)”

Az alábbi oldalon található jelentkezési ív kitöltésével regisztrálhatsz a workshopokra.

Várunk szeretettel!

Másabb szemléletmódot tükröző helyek, innovatív kezdeményezések, épített és szellemi kulturális örökség, felelős vállalkozások, formabontó elképzelések, hiteles emberek képezik tartalmaink tárgyát. Inspirációs műhelyként szeretnénk működni a ma embere számára a virtuális világban és a valóságban egyaránt. Ez azt jelenti, hogy az online életmód magazin tartalmai mellett workshopokat, előadásokat, találkozási lehetőségeket szervezünk minden olyan témában, amelyet inspirálónak ítélünk meg.

Tervezünk kiadványokat megjelentetni, egyéb közösségi projekteket megvalósítani, közösségi teret működtetni.

Egy színfolt szeretnénk lenni az erdélyi piacon, teljesen új megközelítéssel, üzleti modellel, fuzionálva média, ügynöki, rendezvényszervezési és egyéb, az inspirációs műhely köré épülő szolgáltatásokkal.

Azt tapasztaltuk, hogy a mély, időtálló, analitikus, tabudöntögető, ugyanakkor tettre hívó, a szépre fókuszáló tartalmak sok esetben nem alakítanak ki egy aktív és erős közösséget, amelynek tagjai nem csak hisznek, hanem a mindennapjaikban tesznek, vagy tenni szeretnének. A matusinka inspirációs műhely csapata, külső munkatársai, tagjai pedig kisebb vagy nagyobb környezetükben ezt teszik.

Másként közelítik meg a környezettudatosságot, látnivalókat, életmódhoz köthető elemeket, családi ügyeket, az élményeket, a kultúrát, ebben más a magazin is. Az átörökíthető régi tiszteletével és a fenntartható, felelős új felé nyitva a magazin olyan világok bemutatására vállalkozik, ahol a régi az újjal szerencsésen ötvöződik, ahol a régi megismerése, értékelése, megmentése a mai eszközökkel és életmóddal is összeegyeztethető, életképes.

Mától mindez a te mindennapjaid részévé is válhat, a következő fejezetek már rajtad is múlnak.