Február a szerelem hónapja. Itt van, ugye a Bálint-nap, amikor mindenki egyből a párra, a párkapcsolatra, az együttre gondol. Ami rendben is van, hiszen a szerelem, szeretet mindig kettőről szól, egy adok-kapok dinamikáról. Csodálatos érzés adni, éreztetni a másikkal, hogy fontos, értékes, hogy örülünk, hogy van, hogy a társunk, hogy mellettünk van, hogy szeretjük, támogatjuk, ott vagyunk neki, számíthat ránk, nincs egyedül. És csodálatos érzés mindezt érezni is, hogy fontosak vagyunk, hogy valaki ott van nekünk és hálás azért, hogy az életében vagyunk, hogy látnak, éreznek, hallanak, hogy szeretnek, értékelnek, tisztelnek. Csodálatos érzés, igen, és szükségünk is van rá.

Az, hogy milyen a kapcsolatom önmagammal kihatással van a romantikus kapcsolatomra is – legalábbis én erre a személyes következtetésre jutottam. Eddigi életem során voltam kapcsolatban, és voltam egyedül. Az alap pedig mindkét esetben az volt, hogy én éppen milyen kapcsolatban álltam önmagammal. Ha nem tudtam eléggé szeretni, értékelni magam, amikor egyedül voltam, akkor szenvedtem. Nagyon. A magánytól, a szeretetlenségtől. Ha kapcsolatban voltam, akkor sokat tűrtem, nem húztam meg határokat, nem mondtam ki gondolatokat, érzéseket, mert féltem attól, hogy elhagynak, hogy nem fognak szeretni. Amikor tudtam szeretni, értékelni magam, akkor már nem szenvedtem az egyedülléttől, hiszen tudtam, hogy az értékem nem attól függ, hogy éppen szeret valaki, vagy nem, hogy a szerethetőségem sem annak a függvénye, hogy éppen kapcsolatban vagyok, vagy sem. Önszeretettel és önbecsüléssel a kapcsolataim is mások voltak. Volt egy határ, amit már nem féltem meghúzni, hiszen tudatában voltam az értékemnek, annak, hogy mit érdemlek és mit nem. Én döntöttem el, hogy kit engedek be az életembe, ki maradhat, kit akarok, és kinek kell mennie, mert nem tesz jót nekem, mert mellette nem épülök, hanem fogyok. Tehát, amilyen kapcsolatban voltam éppen önmagammal, az minden esetben visszatükröződött az életemben, a kapcsolódásaimban.

Bálint-nap, a szerelem hónapja egy jó alkalom és apropó arra, hogy rendbe tegyük és tisztázzuk az önmagunkkal ápolt kapcsolatot. Meg kell tanulnunk szeretni, sőt szerelmesnek lenni önmagunkba, azokba a részeinkbe, amelyekért szenvedéllyel tudunk rajongani. Mindannyiunkban vannak ilyen részek. Benned is, és bennem is. Csak tudatosítani kell őket és fel kell fedezni. Pont, mint a párodban. Mert kapcsolatokban is ezt tesszük, nem? Felfedezzük a másikban a szépet, a jót, és ezekért elkezdünk rajongani. Tegyük ezt magunkkal is. Bátorítalak, hogy vegyél egy papírt és ceruzát, és kezd el tudatosítani a jóidat, szépeidet magadban. Fedezd fel önmagad, és kezdj el rajongani önmagadért. Egy életképes és egészséges párkapcsolat alapja is egy önbecsülésen és önszereteten alapuló önkapcsolat.

Igen, ez is nagyon érdekel engem, hogy miben hasonlítunk egymásra. És tényleg nagyon sok az átfedés. És ez engem nagyon jó érzéssel tölt el, hogy annyira nem is más a kultúránk. A cigány mitológiára teljesen véletlenül akadtam rá. Megvásároltam egy könyvet, cigány népmesék voltak benne, és olvastam és nem jött, hogy elhiggyem, hogy mennyire más, mint a román, a magyar, vagy a szláv. Más lények vannak, mint nálunk, sokkal ijesztőbbek. Én úgy érzem, hogy mindegyik mitológia próbálja magyarázni, hogy miért vagyunk olyanok amilyenek. A cigány mesékben nagyon sokszor feltűnik például a szegény embernek a motívuma, aki betegség-démonokkal küzd, és emiatt nem tudja végezni a munkáját. Nagyon érdekes, hogy miért érzik kitaszítva, vagy magányosnak magukat és miért az az értékrendjük ami. Ez engem nagyon lenyűgözött, és úgy éreztem, hogy érdemes lenne róluk többet beszélni.

Van-e neked kedvenced ezekben a történetekben?

Nekem a kedvencem az északi mitológia. Valahogy engem az fogott meg a leginkább, egyrészt azért mert gyönyörűek a szövegek, a prózai edda és a verses edda nagyon jó olvasmány, néha nagyon vicces, és azért szeretem annyira, mert rengeteg szeretetarc van benne felmutatva.

Időnként szoktál kirakni Instagramra kvízeket, amiket azért szeretek, mert nagyon sokat tudok belőle tanulni. És arra gondoltam, hogy találjunk együtt olyan történeteket, amik a szerelem, a szerelem körüli érzéseket járják körül.

Én is nagyon szeretem ezeket a kvízeket, mert sokszor teszek fel ide olyan kérdéseket, amiket én is akkor válaszolok meg magamnak, és ezáltal én is tanulok. Ez egy nagyon érdekes dolog, hogy régen az emberek hogyan látták az isteneiket, és mi számított rossznak, vagy jónak. És lehet, hogy mára már teljesen más értelmet nyernek ezek a dolgok. Nagyon érdekesnek tartom mondjuk a Medúza a történetét, ugye ő egy félelmetes figura, aki kővé változtatja a férfiakat, akik a szemébe néznek. Viszont mára a feminizmus jelképe lett, mivel ha egy kicsit beleásunk a történetébe, akkor kiderül, hogy ő erőszak áldozata lett, amit sokszor kifelejtenek a meséből. A történet szerint megerőszakolják, és ezért Athéné átváltoztatja őt, hogy szörnyként élje le az életét. Igazából ezzel erővel ruházta őt fel, hogy meg tudja védeni magát. Akkoriban viszont lehet, hogy csak egy olyan figura volt, amivel a kisfiúkat ijesztgették, hogy ne közeledjenek olyan nőkhöz akik nagyon meg vannak bántva, vagy rengeteg a fájdalom bennük. De engem például az érdekel, hogy nekem miért hasznos ez a történet.

Pontosan erre akartam én is kitérni, hogy van egy alap tudásunk ezekről az istenekről, és nagyon sokszor nem megyünk ennél tovább. Például Aphroditéről is a szerelem, a szépség jut eszünkbe, de közben meg egy hiú, vagy éppen kegyetlen istennő volt. Mondjuk nem ő az egyedüli istennő, akinek a szépsége mellé sokszor gonoszság is társul, ez minden kultúrkörben megvan, ez a szépségideál, aki mindenki fölött akar állni.

Pont ez az érdekes, hogy mindezek bennünk is megvannak. Például az északiaknál is rengeteg arca van a szeretetnek. Ott van Freya, akit Aphroditéval lehet megfeleltetni, és mellette meg akár ott van az ellentéte Vor, aki pont a házasságnak a kevésbé ismert istennője, aki azért büntetett embereket, mert szerződéseket, esküket bontottak fel (szerk. gyakorlatilag ő segített Friggnek, a házasság istennőjének abban, hogy a házastrásak betartsák az esküjüket). Ugyanúgy, ahogy mi is többféle szeretetből állunk, náluk is többféle leképezése létezett. És ezáltal, hogy ilyen színes ez a világ, mindenki megtalálta azt a szerelemistennőt, akivel tudott azonosulni.

Amúgy meg a másik, ami most eszembe jutott, hogy hányszor fordul elő az, hogy ezekben a történetekben valaki vagy önmagába lesz szerelmes. Vagy pedig ott van a Pygmalion története, aki az általa alkotott szoborba szeretett bele. És ez nagyon érdekes, mert ezeket a történeteket emberek találták ki. És mindig azt mondjuk, hogy mennyire mások vagyunk mint régen az ember, de közben ugyanazokon a témákon pörgünk. Vagy ott vannak a Zeusz körüli történetek. Aki minden nőt magának akart tudni. És ezekkel a nőkkel a történetekben tényleg nagyon sok erőszak esett meg. Olvasás közben viszont nem brutálisnak érzed, hanem sokszor vicces. Valahogy képes feloldani a belső feszültségeket, de közben meg ha szeretnél belemenni mélyebben akkor ott vannak a fontos témák is.

Nincs igazságosság a mitológiákban. Amikor fiatalabb voltam, és olvastam ezeket, akkor nem értettem, szörnyűnek tartottam. De szerintem ezeket áttett értelemben kell magyarázni. Inkább talán az a kérdés, hogy kit akartak ezzel megijeszteni?

Szerintem nagyon sokszor valószínűleg a szülők a gyerekeket. Valószínűleg, hogy a gonosz istenek, a férfiban rejlő erős nemi vágy az amitől lehet, hogy féltették a szülők a gyereket.

Ugyanígy a fiúkat is félthették. Nagyon sok hibrid női lény van ezekben a történetekben. A szirének, akik ölték a hajósokat, vagy a Gorgók, a Medúza. Szerintem intő példa lehetett. Mondjuk most nagyon felkapott az, hogy ezeket a gonosz női szereplőket próbálják megmagyarázni. Hogy miért találhatták ki őket, és igazából nem is gonoszak, hanem ez a férfiak agyszüleménye. Vagy például a férfi istenekről is, hogy vajon miért találták ki ezeket a nők. Innen is nagyon érdemes megvizsgálni.

A lányom most nagyon bele van bolondulva A karib tenger kalózaiba. És az egyik részben feltűnik a tenger istennője, Kalüpszó, és az egyik hajós neki adja a szívét, majd később cserben hagyja. A lényeg, hogy nagyon szépen hozza azt a párhuzamot, amikor a tenger iránti szerelmet teljesen összeköti a nő iránt érzett vággyal, valahogy a két érzést eggyé teszi.

Akkoriban veszélyes volt a hajózás, és a tenger az mindig az ismeretlent jelképezi. És akkor mesévé formálva magyarázták meg azt, hogy miért is veszélyes a tenger. Most pedig szimbólumként is nézhetjük, hogy az ismeretlen, amely vonz, de közben meg dilemma, hogy merjünk, vagy sem.

De például ez lehet a szerelemnek is az egyik meghatározása. A másik, ami eszembe jutott még, az az északi mitológiában az óriásnőknek és isteneknek a viszonya. Nagyon sokszor előfordul ott, hogy vagy elrabolnak, vagy magukévá tesznek egy óriásnőt. Nekem ez mindig vicces volt, mert az óriásokról teljesen más kép van a fejünkben, mint valaki, akit az istenek feleségül kívánnának.

Van egy nagyon érdekes történet, Skadi története. Megölték az apját az istenek, és ezért bosszút akart állni, és az istenek alkut kötöttek vele. Úgy döntöttek, hogy kiengesztelik, és adnak neki egy férjek maguk közül. Skadi ebbe belement, de az istenek azt mondták, hogy csak a lábakat nézheti meg, és az alapján kell magának férjet válasszon. És választott is magának egy szép lábú férfi, aki igazából egy nagyon unalmas isten volt. És nagyon rossz házasság lett ez, mivel az óriások a hegyekben éltek, és hozzászoktak a hideghez, a férje pedig a kereskedelmet védte, meg a tengerparton lazsált. És Skadi végül úgy döntött, hogy inkább visszamegy az óriások birodalmába. És ez az érdekes, hogy már akkor beszéltek erről, hogy mi van akkor, ha egy házasság nem működik.

Melyik az a történet, amit te nagyon szívesen megrajzolnál?

Egyszer lerajzoltam az Orpheusz és Eurüdiké történetét, de úgy érzem, hogy ebben a történetben sokkal több van. Nagyon szeretem ezt a történetet, mert a bizalomról szól. Amikor Orpheusz felhozza Eurüdikét az alvilágból, akkor az az egyetlen kikötése, hogy nem nézhet hátra, és akkor kijutnak. Úgy érzem, hogy Orpheusz nem bízott abban, hogy a párja követi őt, és ezért hátranézett, és akkor Euridiké visszazuhant az alvilágba. Ezután pedig Oprheusz erről kezd verseket írni, a szerelmünk elvesztéséről. Ez egy nagyon szép, és nagyon tanulságos történet, hogy hogyan tudjuk eljátszani a második esélyt, hogy a másikban nem bízunk, és folyamatosan félünk.

Ott van még az Ámor és Pszükhé története is, amiben hasonló motívumok vannak. Pszükhé egy gyönyörű királylány volt, azt mondták, hogy a szépsége vetekedik az Aphroditéjével. Ámor, vagy Erósz, aki Aphrodité fia volt, az anyja tudta nélkül beleszeretett a lányba, és azzal a feltétellel maradt vele, hogy nem nézi meg az arcát, hogy ne ismerje fel. Végül a lányt a többi testvére ráveszi, hogy mégiscsak lesse meg, és akkor Ámor dühében elhagyja. Pszükhé a szerelme keresésére indult, de mivel nem találta sehol, ezért Aphroditétól kért segítséget, akit amúgy többen is a mítoszok leggonoszabb anyósaként emlegetnek. Az istennő segít is neki, de közben próbák elé állítja a lányt, hátha belehal valamelyikbe. Az egyik próba például az, hogy fel kell hozzon az alvilágból egy szelencét, amit nem szabad felnyitnia. Közben viszont győz itt is a kíváncsiság, a lány felnyitja és bele is halna, viszont Ámor megmenti őt úgy, hogy megkéri az isteneket, hogy emeljék a lányt közéjük. S ezután nem sokkal megszületik a lányuk, Hedoné, vagyis a gyönyör istene.

Érdemes lenne abba is belegondolni, hogy Pszüché az emberi lélek szimbóluma, Aphrodité a szenvedélynek, Ámor az a szerelem, a vágyakozásé. És hogy ha mondjuk behelyettesítjük a neveik helyébe ezeket a szavakat, akkor vajon felfedezünk-e valami emberit ebben. Hogy a vágyaink, vagy a szenvedély hányszor teszi próbára a lelkünket.

Végezetül szeretnék néhány olyan könyvet ajánalni a témában, ami méginkább segíthet felfejteni ezeket a történeteket, és akár új értelmezést adni nekik. A mítoszok atlasza Thiago de Moraes szerkesztésében alapvetően egy gyermekenciklopédia. De olyan átfogóan ábrázolja a világ nagyobb jelentőséggel bíró mitológiai világait, hogy egy felnőtt számára is izgalmas olvasmány lehet. Felnőtteknek pedig mindenképpen Neil Gaiman könyveit ajánlom, kiemelten az Amerikai istenek-et és az Északi mitológiát. Az Amerikai istenekben rengeteg mitológiai lényt és istent ismerhetünk meg, modern környezetbe helyezve, és egy igzalmas sztoriba szőve. Az Északi mitológia pedig olvasmányos, könnyen fogyasztható masszává gyúrta azt, amit az Eddákban (óészaki mitológiai prózai és verses történetek) megírtak.

A gyermekeinket és a hozzánk közel állókat meglepve — kész tényeket közlünk. Elővesszük fiatalkori terveinket, álmainkat, és egy új listát állítunk össze arról, ami a kapkodásban, amit életnek hívtunk, kimaradt. A kezdeti ellenkezés dacára Andris kiegyensúlyozottnak és kisimultnak tűnik. Mint aki mázsás terhektől szabadult meg a közelmúltban. Úgy érzem, jó úton haladunk végre.

A taxisofőr is előkerül a reptéren. Nem én veszem észre, ő maga szólít meg. — Ha nem ismerném magácskát, azt hinném, hogy hazudik — mondja. Még, hogy turista… És megint itt van. Az úr, a férje? — Igen — válaszolom mosolyogva. — Tartozom magácskának egy úttal, ha jól emlékszem. És már vártam. Minden egyes nap. Én végig itt voltam. Magácska késett. — De végül eljöttem és csak ez számít, nem? — Dehogynem, asszonyom — mondja, majd szélesre tárja előttem az autó ajtaját. Andris kérdő tekintettel néz rám, én meg csak intek, mutatván, hogy szóra sem érdemes. Hosszú ideig gyalogolunk.

Andris magával hozta legújabb gépét. Mindent lefotóz, amit észrevesz. Én magam élvezem a csendet és a végterméket, amit lankadatlan erővel mutat meg minden egyes alkalommal. A manrézában furcsa nekünk, hogy nem szólhatunk egymáshoz. Külön szobában szállásolnak el. Éjszakánként, mint két veszett tinédzser, átszökünk egymás szobájába. Sokszor a folyóson futunk össze, hogy a szánkra szorítva ráncos kezeinket, nevetve meneküljünk be a legközelebb eső szoba menedékébe. Feléled a tűz, amit nem kell táplálnunk. Önmagát szítja. Amiről Kata külön előadásokat tartott, s most magam is szembesülök mindent megtisztító erejével.

Andris hasonló felismerésekről számol be, mint amiket én magam is átéltem első alkalommal.
Most nem annyira hangsúlyos az én életemben.
Most a jelenléte és az újonnan feléledő tűz von a varázsa alá.
Huszonegy nap után indulunk haza.
Bárcsak hamarabb jöttünk volna el — mondom.
Mire Andris és a szerzetes kijelentik, szinte egymást hangsúlyozva, hogy ennek a csodának most jött el az ideje.
Most lettünk készen ennek a befogadására.

Bárcsak haza lehetne vinni ebből valamit. Mint egy vásárfiát. Becsomagolva. Hogy a gyerekeinknek átadhassuk. Mielőtt ők maguk is elkezdenék lefutni a hiábavalóság köreit, az idő ellen. Bárcsak le lehetne írni, hogy aki olvassa, felébredjen, magához térjen, kiessen a rossz varázslat bűvköréből. De nem lehet. A leglényegesebb dolgokról az ember nem képes értekezni. Vagy értekezés útján magáévá tenni.

Azt szeretem a manrézában a legjobban, hogy elkopik az éle azoknak a dolgoknak, amikről úgy véltem, hogy jelentőségteljesek Elhalványulnak események, emberek, történtek — az időnélküliség fényében. Osztoznék ebben Andrissal. A professzorral. Aki hiába vénült meg, ma sincs éppen úgy semmire ideje, mint ahogyan fiatalon sem volt. Így a leglényegesebb dolgok maradnak ki az életéből. Jelen esetben például az élet értelme.

Itt annyira egyszerűnek tűnik minden. Mondom a szerzetesnek — hazavinném. — Nem a bölcsek köve — mondja mosolyogva. Nem lehet szállítgatni. Az ember egyik pillanatban felismeri, másikban mire megfogná, bepalackozná, ismét eltűnik. Életformává kellene válnia. Magunkon kellene állítani. — Jó, jó, de hogyan? — kérdezem. — Hasonló életmód kialakításával. Amiből ha fogytán a varázs, vissza lehet jönni. Ide, vagy a hegy tetejére, vagy a templom sarkába, akárhova, amiről úgy érzem, közel a forráshoz.

Ott a sok pénzem és nem költhetem arra, ami igazán kell. Nem csomagoltathatom be ezt, amit itt kapok ajándékként, hogy otthon majd Andris kinyithassa, és velem együtt átélhesse. Nem tehetem. Másodszor érzem igazán hangsúlyosan, hogy a kapcsolati hálóm, a vagyonom, a kivagyokénségem szart sem ér az igazán fontos dolgok piacán. Amikor Katát elveszítettem, ugyanezt éreztem. Most megint hangsúlyossá válik. A maradék időben Katával foglalkozom. Lassan, lépésenként, tégláról téglára bontogatom le azokat a falakat magam körül, amiket halála után építgettem. Nem kicsi munka. Van, hogy dühös vagyok, lemondó, szomorú, extatikus, depressziós, mániákus — majd ez mind együtt. A lelki munka soha nem egyszerű. Lefogyva, de újult erővel talál rám a végtelen idő harmadik hete. Csomagolnom és mennem kell. Olyan vagyok, mint Jézus tanítványai a hegyen.

Uram, jó nekünk itt lennünk — építsünk sátrakat… Lakjunk itt, hagyjuk a francba a völgyet, a betegeket, árvákat, szenvedőket — mi éljünk jól, a többi vesszen…
De haza kell mennem.
Saját, különbejáratú élet vár.
Férj.
Felnőtt gyerekek.
Család.
Betegek.
Ott a helyem.
Ott van az értelem. Amit itt megtaláltam, ott kell megélnem, befektetnem, kamatoztatnom.

A visszafelé tartó háromnapos vándorlásom ötre nyúlik.
Lépten-nyomon megállok.
Hol a tájban gyönyörködöm, hol az emberekben, akikkel találkozom.
Fotókat készítek, elmentem.
Naplót vezetek.
Annyira más ember vagyok, ugyanazon az úton.
Miközben semmi sem változott.
Kivéve egy dolgot.
Magamat.
A reptéren boldogan lélegzem be Andris ismerős illatát.

Másnap reggel korábban kelek. Mindent kicsomagolok és elrendezek a puritán szoba szekrényében, amelyben mindössze egy ágy, imazsámoly, kis asztal és szekrény áll. Az ablakom csodálatos tájra néz. Csak az ég kékje és a mezők zöldje tölti be a teret. Felfrissülve igyekszem a reggeli áhítatra.

A programom lekötött és nem tűr meg semmi spontaneitást. Legfeljebb az útvonalamat tekintve.
Majdnem hajnali áhítat.
Reggeli.
Közös beszélgetés — inkább irányadó a lelki vezetőmmel.
Elmélkedés. Amit olykor séta közben, máskor a kápolnában térdelve hajtok végre.
Ebéd.
Délutáni elmélkedés.

Vacsora.
Beszélgetés.
Majd lefekvés.
Nem hiányzanak a hírek. A televízió. A könyvek. Az ingerek. A barátok. A kertem. A szomszédok. A férjem.
Az első napok nyugtalansága tovatűnik.
Helyébe sztoikus nyugalom költözik.
Szinte időrendi sorrendbe végigélem életem legfontosabb állomásait.

Elidőzve a gyermekkoromat meghatározó személyeknél és azok életemre tett hatásainál. Az Andrissal való találkozásom körülményeivel. A megbízható, de félénk barátnő, majd pontosan olyan megbízható feleség szerepemnél. Az első gyermek megszületésénél. A karrierem kontra anyaság felett naponta meghozott döntéseim mindegyikénél. A Katával való kapcsolatom minden egyes állomásánál. Olyan mondatoknál, amik elhangzottak, de elfutottam mellettük — mert fiatalon az ember sokszor úgy véli, semmire sem jut ideje.

A Kata döntésénél. Elvesztésénél. További rohanásomnál — ami felhúzta minden irányba a falakat. A gyermekeimnél. Hogy mivé lettek. Az anyaságomnál — hogy mivé lett. És a küszöbön álló utolsó fejezetemnél — amiről azt hittük, soha nem érjük meg. Lemondtunk róla, nem terveztük, nem tartottuk elképzelhetőnek, elsiklottunk felette. Pedig egy második esély az életre. Beteljesíteni, kimondani, megélni azt, amire fiatalon nem volt időnk vagy nem volt meg bennünk a kellő bátorság a megélésükre. Így vagyok ezzel a zarándoklattal is. Akkor Katával is kevésnek bizonyultunk hozzá. Ma már annyira tapasztalt vagyok, hogy pontosan tudom — a legfélelmetesebb dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakoznak.

Szenvedélyen alapuló viszonyom egyedül Katával és Zoltánnal volt. Kata kielégített bennem minden szenvedéllyel kapcsolatos elvárást.Az életemből nem igazán hiányzott a dráma, ha maga a dráma királynő volt a legjobb barátnőm. Amikor meg hiányzott, ott volt mindez Zoltán személyében. A tűz, a lebukástól való félelem, a bujkálás, a bűntudat, a szégyen és a folyamatos kombinálás. Andrissal olyanok vagyunk, mint az időnap előtt megvénült bölcs házasfelek.

Ha kívánom, akkor felé kell fordulnom. Ha beszélgetni akarok vele, akkor ki kell vennem a kezéből azt, amivel éppen el van foglalva. Ha vacsorázni akarok menni vele, akkor közölnöm kell. Nem kell fekete bébidollt vásárolnom, ha el akarom csábítani — egyszerűen azt kell mondanom, hogy erre lenne most szükségem. Hogy szar? Gyenge? Elítélendő? Kevés? Mégis mihez? Nekünk egy egész élethez elegendő volt. Ezekkel a pejoratív minősítésekkel csak olyan emberek vonták az ítéletük alá, mint Kata. Akiknek nem volt állandó párkapcsolatuk. Nem tudták megőrizni a házasságukat. Nem voltak képesek együtt maradni a krízisek dacára. Mi megtettük.

Lehet, hogy a tűz túl van értékelve. Lehet, hogy nem is az a fellángoló, mindent felemésztő állapot a szerelem. Hanem ez. Amit mi művelünk. Hogy mindennek ellenére vannak hétfők és péntekek. Hogy létezik megbocsátás. Hogy ennyi év után is hetente legalább egyszer egymás felé fordulunk. Igen, már nem akkora mohósággal. Nem nyakaljuk egymást. De menedéket jelent a másik melege, ölelő karja, szapora lélegzése, jelenléte. Lehet, hogy személyiség kérdése az egész. Vannak a Kata-féle drámakirályok és királynők. Akik saját maguk előtt is képesek 24/24-et színpadon lenni. Eljátszani, túlzásba vinni, beleszületni és belehalni egy-egy szerepbe.

Ahogyan Kata tette az első szerelmével, a professzorral. A harmincadikkal — a férjemmel. Hogy aztán mindent visszajátsszon. Megbánjon. El akarjon hantolni, meg nem történtté akarjon tenni. És vannak a magamfajta, kissé száraz, tűz nélküli, kiszámítható, feleségtípusok. Akik, ha balra fordulnak, az szexet jelent. Ha jobbra, akkor hagyj békémet. De hétfőn mindig megfésülködnek, akkor is, ha darabokban áll a lelkük. Korán felkelnek, uzsonnát pakolnak, megfőzik az ebédet, elmennek munkába, mosnak, vasalnak és összeszedik a lakást, begyűjtik vacsorára a családtagokat és este eldöntik, hogy jobbra vagy balra fognak éppen fordulni.

De megvan bennük a kellő altruizmus, hogy akkor is megfelelő pozíciót vegyenek fel, ha éppen nem ég bennük tűz. Mert tudják, hogy tartoznak valahova. A szerep kötelezettségekből áll. A kötelezettségek meg megszelídíthetők — szeretettel, megszokásokkal, begyakorlott koreográfiával, biztonságot jelentő hangokkal, mozdulatokkal, apró örömökkel.
A slusszpoén Blanka lett.

A kis, vékony, határozatlannak tűnő Blanka, aki olyan erős lasszóval fogta nyakon az én jóképű, határozott, magas, meglett, szabadelvű fiamat, hogy egy élete nem lesz elég, hogy kibújjon alóla — ha egyáltalán akar. Nem gyermekkel fogta meg. Hiszen nem lett terhes. Hanem a személyiségével. Amit első találkozás alkalmával az ital, a megjátszás, az erőszakkal felvett szerep elhomályosított. De a közös krízis nyilvánvalóvá tett. Egyre többet beszélgettek telefonon. Először amiatt, mert közös titkuk volt. Aztán megszokásból. Végül egymásba szelídült szeretetből. Édesek voltak.

Számomra a legnagyobb kegyelmet ebben az jelentette, hogy nem kellett megszakítanunk a terhességet. Két kicsi buta. A hátukon vitték volna el annak a terhét, ha a gyerek beavatkozás közben megsérül és soha többé nem lehet közös gyerekük. Karma lett volna a javából. Ami megérdemelt volna egy esélyt a megoldásra — hiszen sokszor amivel szemben a legjobban ellenkezünk, az a legnagyobb kincs számunkra. Csak még túl vakok vagyunk — a körülményeknek köszönhetően —, hogy elfogadjuk ezt.

Igyekeztünk magunk mögött hagyni a fájdalmat. Mint amikor az ember a háta mögé dobja, lazán, nemtörődöm módon az elfogyasztott alma csutkáját. Lelki dolgainkkal is gyakorta tesszük ezt. Sokkal kényelmesebb, mint dolgozni velük. Fogjuk, a hátunk mögé dobjuk és gyorsan továbbmegyünk. Addig menekülve, amíg a szeméthegy utol nem ér és megállásra nem késztet.

Na így jártunk mi is. Miközben elengedtük a gyermekeink kezét. Beköszöntött az első párkapcsolat, szexuális tapasztalat. A fiúnk inni kezdett, majd szivarozni is. Álltunk és kétségbeesetten nézegettünk egymásra — keresve a hibást, bűnbakot és megoldásokat. Amikor azt hittük ez a legnagyobb tragédia — teherbe ejtett egy lányt. Nem vagyok abortuszpárti. Hiszem és vallom, hogy a lelkek okkal és céllal indulnak el földi útjuk felé. De amikor a gyermekem hazajön és időnap előtt kijelenti, hogy nagymama leszek — az már nem az elveim harca. Ott a tét nem a magamnak való ellentmondás — hanem a gyermekem élete.

Miközben lefutottuk idejében a szokásos köröket — védekezésről, felelősségteljes hozzáállásról, problémákról és megoldásokról, tettekről és következményekről.
— Becsúszott. Nem voltunk józanok.
— De a fene ette volna meg, egy gumi csak volt a zsebedben. Vagy elittad?
— Az az igazság anya, hogy elfelejtettem. Különben is arról volt szó, hogy jöjjek hozzád, ha bajba kerülök. Most meg szívózol.
— Oké. Igazad van. Nem az ítélkezések ideje. A megoldásoké. Ki a lány? Hány éves?
— Ez megint mi? Inkvizíció?
— Jól van, akkor erre sem. Mit vársz tőlem?
— Hát, hogy segíts megoldani. Olyan szülei vannak, akik ebbe nem fognak belemenni.
— Hány éves, a fene essen bele?
— 17.
— Iskolás — jelentettem ki lenézően.

— Akármi, anya. Arról volt szó, hogy segítesz. Szóval, akkor igen vagy nem?
— Mit vártok tőlem?
— Intézz neki egy abortuszt!
— Az a legutolsó alternatíva. Sőt, nem is alternatíva. A lehető legrosszabb.
— És mit csináljak? Hagyjam faképnél? Neveljem fel a gyermeket? Mit akarsz mondani?
— Éppen ezt. Amiről annyit beszélgettünk, hány de hány éven keresztül. A felelősség. A következmények vállalása.
— Ne prédikálj, anya! Csak mond meg, hogy akarsz-e segíteni. Ha nem, akkor megoldom én. Csak így könnyebb lenne. Ott dolgozol.
— Éppen ez az egyik baj. Menjek be a kollégámhoz — és mondjam el neki, hogy a fiam felcsinált egy kiskorút, aki minő meglepetés — teherbe esett és most szépen kaparják ki…
—Igen.
— Azt ugye te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy emberölésre készülünk.
— Anya, nem a szomszédról beszélünk. Ez csak egy magzat…
— Nem, fiam! Ez a TE gyermeked.

— Anya, az Isten áldja meg — mit akarsz ezzel? Fiatal vagyok. Ez csak egy lány. Nem akarom feleségül venni. Nem akarok a gyermekeinek az apja lenni. Nem akarok közös életet vele. Ez egy fos buli volt, ahol találkoztam ezzel a lánnyal. Még csak nem is ismerem rendesen. Beszélgettünk. Egyre szimpatikusabb lett, egyre szebb — és megtörtént. Ezek nem az ezernyolcszázas évek. Hogy befellegzett. Ennyi. Tegyek pontot rá. Vegyem feleségül. Besároztam a jó hírnevét. Képzeled-e, ha velem lefeküdt, pedig addig nem is találkoztunk — és nem én voltam neki az első!, csak úgy megjegyzem — akkor mással is megtette már. Szóval szakadjunk le erről.
— Akkor sem megoldás az abortusz.
— Hanem mi?
— Nem tudom. Örökbe adás. Felvállalás. Ilyesmik. Az abortusz nem!
— Most akkor a kollégáid miatt játszod a nagy erkölcscsőszt?
— Nem! Soha nem értettem egyet ezzel. Az más, ha az anya életét veszélyezteti a magzat. Vagy valami más, elfogadható probléma merül fel — de az abortusz egyszerűen nem alternatíva.
— Ebben az esetben igen. Az anya és APA életét veszélyezteti.

— Az anya és apa elgondolkodhatott volna ezen, akkor, amikor egymásnak estek.
— Istenem, nem hiszem el! Anya és apa? Ez hülyeség! Fiatalok vagyunk. Nem anyák és apák. És mi a szar az, hogy elgondolkodhatott volna?… megőrülök anya. Te szoktál gondolkozni olyankor? Tudod mit? Ne is válaszolj! Nem rám tartozik. Inkább ne. Segítesz vagy forduljak máshoz?
— Segítek, segítek. De az abortusszal nem értek egyet! – csak mondom.
— S akkor mi legyen?
— Hívd ide a lányt.
Ijedt szemű, vékony kislány volt. Nem nézett ki többnek, mint egy, a szülei ruháját ellopott tizenöt éves, aki az anyja sminktáskájával játszadozott. A pszichiátert ébresztette fel bennem. Aki legszívesebben megnézte volna közelebbről, hogy mi a fenéért fekszik le ismeretlen fiatalokkal? Mit akar ezzel a viselkedésével kompenzálni, amikor látszólag mindene megvan? Jó iskolában tanul. Értelmes. A szülei együtt vannak. Fényes jövő áll előtte. És bárkit megkaphat komoly kapcsolat céljából — anélkül, hogy odavetné magát ebek harmadjára, az első találkozás alkalmával.

— Voltál még hasonló helyzetben? — kérdeztem. Muszáj volt tudnom, hogy milyen esettel állok szemben. — Nem. Első alkalom. — És egészen biztos vagy benne, hogy terhes vagy? — Hát… tetszik tudni, nem jött meg.
— Mennyit késik? — Ötödik hete. — Szokott késni? Tudod, elég vékony vagy. És fiatal. Plusz a stressz. Ebben az esetben nem is annyira rendkívüli a késés. — Volt, hogy késett. Igen. szokott. De nem öt hetet. — Nőgyógyászod van? Van valaki, akihez menni szoktál? —Igen. Anyunak a nőgyógyásza. De nem szeretnék hozzá menni. Tetszik tudni, anyukám nem tudja, hogy én… szóval, nem szeretnék cirkuszt. Csak egyszerűen oldjuk meg. — Szóval így jutott eszedbe az abortusz… — Igen. Mások is csinálják, nem?
— Valakinek volt a környezetedben? — Nem. De olvastam róla. És tudom, hogy nem egyszerű — de én most nem látok más megoldást. — Mi lenne ha édesanyádék megtudnák? — Kiborulnának. Ők nem így ismernek engem. Én — jól tanulok. Meg szófogadó vagyok. — Azaz, szerepet játszol… — gondoltam magamban. — Akkor elviszlek holnap az én orvosomhoz. Az megfelel? — Igen. És ha ő is konfirmálja a terhességet, akkor megbeszéljük nála, hogy legyen.

A második napom is hasonló hangulatban telt. Legutóbb a reptérről jelentkeztem be Andrisnak. Tehát ma esedékessé vált az ismételt telefonbeszélgetés. Nem igazán szeretek telefonon trécselni. A mély lelki dolgokat nem lehet megtárgyalni, hiszen oda elkelne a szemkontaktus, a másik ember közelsége, a belőle áradó pozitív és negatív energiák. Míg történések nem igazán voltak, amikről be tudtam volna számolni. Kivéve a lelkiek.

Második napom szálláshelye homlokegyenest más volt, mint az első napé. A bookingon nem derült ki, hogy egy olyan helyre kerülök, ahol a család is abban a házban él, amelyben a szobát adják ki. Mivel rettenetesen fáradt voltam, tisztálkodás után azonnal ágyba bújtam. Nem is kínlódtam az evéssel. Semmi értelme nem volt. Reggel farkaséhesen ébredtem, de este nem volt gusztusom semmihez. Feküdtem a tiszta, fehér parasztház szobájában és hallgattam a szokásos hangokat. Ugyan más nyelven beszéltek — de éppen olyan hangok voltak, mint amik végigkísérték az életemet gyermek-, majd felnőttkoromban.

Kivéve az állatok hangja. Az hiányzott Andrissal való életemből.
A gyerekek azonban éppen úgy civakodtak, mint otthon az enyémek.
A férj és feleség pontosan úgy élcelődött és halkan mormogott.
A szülők éppen úgy fedték meg hibázó gyermekeiket.
A lábasok, fazekak, tányérok és evőeszközök éppen úgy csengtek, bongtak, csörögtek és ütköztek minden nyelven, minden egyes tájékon.
Csak az ember van állandó keresésben.
Más minden és mindenki ott van jól, ahova letették.
Arra, amire szánták.
Úgy, ahogyan használják.
Azzal, akivel együtt élni kényszerül.
Kivéve mi magunkat. A folyamatos kutatással, túlgondolással, elégedetlenséggel, a jelen időben való élés képtelenségében.
Az itt és most tagadásában.

Amikor Kata és Andris között megtörtént a vízválasztó találkozás — mindannyian megálltunk egy pillanatra.
Az, hogy a pillanat évekig eltartott — csakis annyit jelentett, hogy ennyi időre volt szükségünk.
Ha akkor Kata nem erőltette volna, még tovább halasztgatom.
De ragaszkodott az Andris visszafogadásához az életemben.
Fogadalmat, egyezséget kötöttünk.
Amit egyedül én tartottam be.
Ő nem.
Kilépett. Felszabadította magát. Elment. Szó nélkül.

És én nem álltam meg már egy pillanatra sem. Továbbrohantam. Pedig meg kellett volna állnom, minden egyes alkalommal. Minden egyes állomáson. Az egyetemi éveimet végigvonatoztam az otthonom és az egyetem között. Idegesített, bosszantott az időveszteség. Hogy minden egyes állomáson megáll a személyvonat. Miközben nem a sebesség, hanem a megállók voltak fontosak. Nem a rohanással van baj — hanem a megállók elbliccelésével. Azok nem véletlenek. Megállok egy pillanatra minden egyes szint meglépése előtt — hogy egészen biztosan érzékeljem önmagamat és betöltendő helyemet, ahhoz, hogy helyes irányba tudjam folytatni az előttem álló utat.

A hangok is irányadók. Ezek az ismeretlen helyen, idegen nyelven, mégis oly annyira ismerősen visszaköszönő hangok. Lehetnének akár a mi családunk hangjai is. Csak be kell hunynom a szememet és visszavezetnek önmagamhoz. Minden egyes állomáshoz. A gyermek önmagamhoz, a medikus önmagamhoz, a toporgó, tanácstalan önmagamhoz, akinek fogalma sem volt mire szakosodjon, a friss feleség önmagamhoz, a fiatal édesanya önmagamhoz — aki rettegett, félt megállni ebben az új szerepben, hogy nehogy ez az éppen kialakult, pályakezdő szerepe halálát jelentse. Egyetlen állomást sikerült tiszteletben tartanom. A krízisét. Amikor a férjemmel és barátnőmmel együtt — kissé önmagamat is elveszítettem, ahhoz, hogy a következő lépésben megtaláljam azt.

A Kata halála után sem álltam meg. Épp csak a temetés idejére. Amikor a beszéd miatt összeszedtem a gondolataimat. Majd rohantam tovább. Lettek hétfők és péntekek, programok Kata nélkül, házasság kihívások és elszámolások nélkül — felnőttek a gyerekek. Ezzel együtt észrevétlenül mi magunk is megöregedtünk. Ami adott egyfajta biztonságot. Kényelmet. Eredményezett egy cseppet sem egészséges hátradőlést. Amikor már minden mindegy. Nem kell változtatni semmin, hiszen nem éri meg. Ennyi fért bele. Nem állunk olyan rosszul.

Teljesen egyedül éreztem magam. Bátortalan voltam és magányos. Kata hiánya testet öltött és betöltötte a repteret. Úgy fogózkodtam az ütemtervemben, mint egy járást segítő botban. Ha nem lett volna kilométerekre és percekre beosztva az elkövetkező időszakom, talán megfordulok és hazarohanok. Végül a józan eszem döntött. Az egyszerre egy lépést elvem. Amire készen álltam. Az összes többire még nem. Annak időközben fog eljönni az ideje.

Az eltelt években a házasságunknak esélye sem volt az éltető levegőre. Azt a poshadt szén-dioxidot éltük fel, amit akkor engedtünk be oxigén formájában a lelkeinkbe, amikor a közöttünk lévő szakítás megtörtént. Ekkor volt esélyünk újraértelmezni önmagunkat, a közöttünk lévő köteleket és megtölteni életeinket friss levegővel, bátorsággal, őszinteséggel. Kata halála azonban mérgezővé változtatta az addig friss levegőt. Falat emelt oda is, ahol addig nem volt. A mosoly az arcunkra merevedett, mozdulataink, mimikáink és gesztusaink erőltetetté és kiszámíthatókká váltak. Közös párbeszédeink az illem oltárán égtek el minden egyes próbálkozás alkalmával. Nem maradt belőlünk semmi.

És a legjobban az bántott, hogy Andris képtelen volt mindezt beismerni. Mert, hogy ő maga is tisztában volt ezzel, abban egészen biztos voltam. De mennyivel könnyebb volt eljátszani a jól ismert koreográfia szerinti forgatókönyvet. A minden rendben van elégiáját. Ami nem volt más, mint lelkeink állandó kómáját biztosító állapot.

Jól tettem, hogy eljöttem. Jól tettem, hogy hangosan is ki mertem mondani, be mertem vallani, nevén mertem nevezni mindazt, ami évek óta fojtogatott. — A rendszer egyik elemének a változása, mozgása — maga után vonja az egész rendszer, egység változását És ha ez így van — márpedig az élet hányszor adta ennek tanúbizonyságát — akkor eljövetelem képes lesz újraindítani mindent. Függetlenül a jól bevált, kényelmes, megszokott ütemtervtől, amit mindig is éltünk.

A taxis annyira borsos árat kért a szállításért, hogy az állam leesett. Kihasználhatta, hogy turista vagyok. De mivel a pénznek nem voltam hiányában — nem akartam harcba szállni az igazságért. Azt azonban szerettem volna, ha tudja, hogy nem ma szálltam le a falvédőről. — Tudja mit uram? Ki fogom fizetni az árat, amit kért. De tisztában vagyok vele, hogy a reális ár duplájáért hozott el. — És mégis miből gondoljanaccsád, hogy meg akarom lopni? — kérdezte arcátlanul. — Lehet, hogy öreg vagyok, de hülye nem  mondtam nem kevés éllel a hangomban. Mielőtt eljöttem volna végigolvastam a fórumokat, megnéztem az árakat, utánaolvastam mindennek. — Még önről is írtak. Vagy, ha nem önről, akkor az önhöz hasonló kollégákról, akik az ártatlan embereket lejmolják le egy kis plusz, de piszkos keresetért. Szóval itt a pénz, legyen vele boldog. De ne csinálja tovább. Mert nekem és esetleg a magamfajtáknak van — de vannak olyanok, akiknek az ár duplája hatalmas érvágást jelent. Kiszálltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Még azt sem vártam meg, hogy ideadja a csomagjaimat. Könnyedén kikaptam egyedül, hiszen a legszükségesebbekre korlátozódtam és határozottan elindultam.

Kellett nekem ez a felháborodás.
A vita parazsa.
Hiszen amióta leszálltam a repülőről, teljesen el voltam gyámoltalanodva.
Alaphangulatom nem lett volna elég az első öt lépés megtételére sem.
Így azonban elöntött az adrenalin és koromat meghazudtolva indultam el az előttem álló úton, amitől oly sokat reméltem.
Öt kilométer után terveztem be az első étkezést.
Egy vendéglőnél akartam megállni, ahol használni szerettem volna a mosdót is.
De az öt kilométer annyi megkönnyebbülést szabadított fel bennem, hogy tovább folytattam az utamat. Abban a tudatban, hogy a tizedik kilométerkőnél is lesz egy hasonló esélyem.
Végiggyalogoltam az egész napot.
Étlen. Csak a vízzel és egy kevés száraz táplálékkal, amit magammal hoztam a biztonság kedvéért.
Útközben, noha találkoztam emberekkel, senkivel sem álltam szóba.

Tele voltam kérdésekkel, amikre a válaszokat a csend és a monoton masírozásom zaja adhatta meg.
Annyi minden megjelenik az ember előtt egy ilyen út alkalmával.
Állomások a gyermekkorából, gondosan elásott traumák, rosszkor, rosszul időzített és kimondott üzenetek, amik egész életében bénítják.
Első nap annyit dolgoztam, mint normális, hétköznapi esetben néhány év alatt.
Felerősödtek a belső hangok. Megjelentek azok a képek, amik elzárva nyomorítottak nap mint nap — beteges mintát adva a kötödéseimnek.
Amikor a szállásomon álomra hajtottam a fejemet, fáradtam, felhólyagosodott lábakkal, agyonhajszolt lélekkel — már tudtam, megéri itt lennem.

Még aznap elindultunk, hogy ha későre is, de a szülei mellett lehessünk. Nem igazán ismertem őket. Néhányszor találkoztunk az eltelt évek alatt, de soha nem ápoltunk szoros kapcsolatot. Ahogy Kata sem. Igyekezett a legszükségesebb rájuk szánt időre korlátozódni. Mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi történt. Mi késztette arra, hogy szó nélkül, búcsúzás nélkül elmenjen. Istenem, a legjobb barátnője voltam.

Hol dühös voltam, hol lemondó, hol teljesen elgyengült, hol jajveszékelő, hol döbbent csendben szorongó, hol tagadó. A szüleimmel abban maradtunk, hogy eljönnek a gyerekekkel a temetésre. Felhívtam őket, hogy elmondjam, pontosan mi történt. Nem szerettem volna, hogy utólag értesüljenek róla. Mástól, helytelenül, ferdítetten. Joguk volt tudni az igazat. Hogy a lemondás, a veszteség is az élet része. Hogy azok is elmennek, akiket a legjobban szeretünk. És minden perc értékes, ami a rendelkezésünkre áll.

Kata édesapja ragaszkodott hozzá, hogy mondjak búcsúbeszédet. Nehezen találtam a megfelelő gondolatokat. Katáról a felszínen csak szuperlatívuszokba lehetett beszélni. Igazi hős volt. A függönyök mögött egy szorongó kislány, aki nem vágyott másra, minthogy szeressék. Ne azért amit megtett, elért vagy képviselt. Hanem önmagáért. Én ezért szerettem. Ezt szerettem volna megmutatni a résztvevőknek is. Sőt, a szüleinek is, akiknek nem biztos, hogy sikerült megmutatnia magát, ebben a rendelkezésére álló, utolsó, tisztázást kereső időszakban. Erre már soha nem lesznek válaszaim. Ahogy egy sor más dolgokra sem.

Hogy miért kellett elmenjen? Miért most? Miért így? Miért szó nélkül? Miért érezte úgy, hogy semmi értelme már tovább küzdeni? Miért nem nyújtotta ki felém a kezét? — hiszen megtartottam volna. A temetés a tömeg ellenére, mely részt vett — csendes, elegáns és visszafogott volt. Kata soha nem beszélt Istenről.

Egyszer, még kapcsolatunk elején rákérdeztem:
— Ha az Isten Atya — és képmására teremtette az embert, ergo — apámat, nem igazán van miben higgyek. Nem szeretnék egy olyan Istent követni, aki magára hagyja a gyengét. Aki saját túlélése érdekében mindent megtesz. Akár a mások fején való taposástól sem riad vissza. Katolikus vagyok. De az egyházamban sem látok mást. Mint ilyen, apám típusú pátriárkákat, akik élősködnek és szívják a tömeg vérét. Miért? Mert megtehetik. Apám sem az az orvos, akit bálványoztam. Egy helytelen képet festettem magamban róla. A professzorról, aki életeket ment. Aki élet és halál ura. Hogy a végén, felnőttként rájöjjek, egy élősködő pöcs. Kurvapecér. Pénzéhes. Akinek semmi más nem fontosabb, mint önmaga. Csak és kizárólag olyan dolgokra hajlandó, amik fényezik. Ami nem vet rá jó fényt, az kívül esik az érdeklődési körén. — Valami jót azért csak alkotott. Téged! — feleltem, hiszen számomra elképzelhetetlen volt a szüleimhez való efféle viszonyulás. — Engem? — nevetett gúnyosan. Igen. Amiatt lettem ilyen, mert őket figyeltem és elemezgettem. És egy dolog mozgatott igazán — hogy más legyek mint ők. Más, mint az apámtól totálisan függő anyám. Más, mint a pénzért és hírnévért gyógyító apám. Ezekre mondok minden nap nemet a létemmel.
— De egy életen át csak nem harcolhatsz.
— Van amiért megéri.
— Bármi áron?
— Akár az életem árán is!

A temetést követő állófogadás is incidensek nélkül telt.
Igyekeztem nem figyelni a szüleit.
Képtelen voltam a Kata évek óta belém sulykolt szemüvege nélkül látni őket.
Nem lehettek annyira rossz emberek.
A Kata igazságérzete volt túlzottan kifinomult.
Mennyivel vagyunk jobbak, mint ők?
Kik vagyunk mi, hogy szüleink felett ítélkezzünk?

Nem tehetjük.
A hibáik csak arra jók, hogy esélyt adjunk önmagunknak a változtatásra.
Semmi egyébre.
És fegyverként soha nem használhatók.
Hacsak gyilkolni nem akarunk.
Annak meg semmi értelme.
Másnap reggel hazamentünk. Hogy ott folytassunk mindent, ahol letettük a szálakat. Kivéve azokat, amik Katához kötöttek. Mert azok már örök életig lebegnek a szélben. Mint elárvult papírsárkány kötők. Amiket az időközben felnőtté vált gyerek, soha nem fog már megragadni. Mert mire megtenné, nem éri el azokat.