28 jan Hála Harmincegyedik rész
Hála
XXXI. rész
Igyekeztünk magunk mögött hagyni a fájdalmat. Mint amikor az ember a háta mögé dobja, lazán, nemtörődöm módon az elfogyasztott alma csutkáját. Lelki dolgainkkal is gyakorta tesszük ezt. Sokkal kényelmesebb, mint dolgozni velük. Fogjuk, a hátunk mögé dobjuk és gyorsan továbbmegyünk. Addig menekülve, amíg a szeméthegy utol nem ér és megállásra nem késztet.
Andrissal óvatosak voltunk. Igazi képmutató, egymást tisztelő — de közel sem annyira, hogy őszinték is legyünk — dögök. Utólag visszagondolva mennyivel egyszerűbb lett volna egymáshoz bújni. Azt mondani, hogy belehalok a fájdalomba. Ments meg! Ölelj át! Szenvedj velem! Nem. Mi az egyszerűbb utat választottuk. A hazugok útját. Amin nem kell semmi mást tenni, mint jópofizni és hazudozni. Amíg a kettőnk közötti teret egy szép nagy, hazugságokból épített fal be nem tölti. Az elején észre sem vesszük. A következő, amikor felocsúdunk az, hogy nem érjük el egymást. Míg végül már nem is halljuk egymást. Mert a fal a hangokat sem engedi át.
Na így jártunk mi is. Miközben elengedtük a gyermekeink kezét. Beköszöntött az első párkapcsolat, szexuális tapasztalat. A fiúnk inni kezdett, majd szivarozni is. Álltunk és kétségbeesetten nézegettünk egymásra — keresve a hibást, bűnbakot és megoldásokat. Amikor azt hittük ez a legnagyobb tragédia — teherbe ejtett egy lányt. Nem vagyok abortuszpárti. Hiszem és vallom, hogy a lelkek okkal és céllal indulnak el földi útjuk felé. De amikor a gyermekem hazajön és időnap előtt kijelenti, hogy nagymama leszek — az már nem az elveim harca. Ott a tét nem a magamnak való ellentmondás — hanem a gyermekem élete.
Miközben lefutottuk idejében a szokásos köröket — védekezésről, felelősségteljes hozzáállásról, problémákról és megoldásokról, tettekről és következményekről.
— Becsúszott. Nem voltunk józanok.
— De a fene ette volna meg, egy gumi csak volt a zsebedben. Vagy elittad?
— Az az igazság anya, hogy elfelejtettem. Különben is arról volt szó, hogy jöjjek hozzád, ha bajba kerülök. Most meg szívózol.
— Oké. Igazad van. Nem az ítélkezések ideje. A megoldásoké. Ki a lány? Hány éves?
— Ez megint mi? Inkvizíció?
— Jól van, akkor erre sem. Mit vársz tőlem?
— Hát, hogy segíts megoldani. Olyan szülei vannak, akik ebbe nem fognak belemenni.
— Hány éves, a fene essen bele?
— 17.
— Iskolás — jelentettem ki lenézően.
— Akármi, anya. Arról volt szó, hogy segítesz. Szóval, akkor igen vagy nem?
— Mit vártok tőlem?
— Intézz neki egy abortuszt!
— Az a legutolsó alternatíva. Sőt, nem is alternatíva. A lehető legrosszabb.
— És mit csináljak? Hagyjam faképnél? Neveljem fel a gyermeket? Mit akarsz mondani?
— Éppen ezt. Amiről annyit beszélgettünk, hány de hány éven keresztül. A felelősség. A következmények vállalása.
— Ne prédikálj, anya! Csak mond meg, hogy akarsz-e segíteni. Ha nem, akkor megoldom én. Csak így könnyebb lenne. Ott dolgozol.
— Éppen ez az egyik baj. Menjek be a kollégámhoz — és mondjam el neki, hogy a fiam felcsinált egy kiskorút, aki minő meglepetés — teherbe esett és most szépen kaparják ki…
—Igen.
— Azt ugye te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy emberölésre készülünk.
— Anya, nem a szomszédról beszélünk. Ez csak egy magzat…
— Nem, fiam! Ez a TE gyermeked.
— Anya, az Isten áldja meg — mit akarsz ezzel? Fiatal vagyok. Ez csak egy lány. Nem akarom feleségül venni. Nem akarok a gyermekeinek az apja lenni. Nem akarok közös életet vele. Ez egy fos buli volt, ahol találkoztam ezzel a lánnyal. Még csak nem is ismerem rendesen. Beszélgettünk. Egyre szimpatikusabb lett, egyre szebb — és megtörtént. Ezek nem az ezernyolcszázas évek. Hogy befellegzett. Ennyi. Tegyek pontot rá. Vegyem feleségül. Besároztam a jó hírnevét. Képzeled-e, ha velem lefeküdt, pedig addig nem is találkoztunk — és nem én voltam neki az első!, csak úgy megjegyzem — akkor mással is megtette már. Szóval szakadjunk le erről.
— Akkor sem megoldás az abortusz.
— Hanem mi?
— Nem tudom. Örökbe adás. Felvállalás. Ilyesmik. Az abortusz nem!
— Most akkor a kollégáid miatt játszod a nagy erkölcscsőszt?
— Nem! Soha nem értettem egyet ezzel. Az más, ha az anya életét veszélyezteti a magzat. Vagy valami más, elfogadható probléma merül fel — de az abortusz egyszerűen nem alternatíva.
— Ebben az esetben igen. Az anya és APA életét veszélyezteti.
— Az anya és apa elgondolkodhatott volna ezen, akkor, amikor egymásnak estek.
— Istenem, nem hiszem el! Anya és apa? Ez hülyeség! Fiatalok vagyunk. Nem anyák és apák. És mi a szar az, hogy elgondolkodhatott volna?… megőrülök anya. Te szoktál gondolkozni olyankor? Tudod mit? Ne is válaszolj! Nem rám tartozik. Inkább ne. Segítesz vagy forduljak máshoz?
— Segítek, segítek. De az abortusszal nem értek egyet! – csak mondom.
— S akkor mi legyen?
— Hívd ide a lányt.
Ijedt szemű, vékony kislány volt. Nem nézett ki többnek, mint egy, a szülei ruháját ellopott tizenöt éves, aki az anyja sminktáskájával játszadozott. A pszichiátert ébresztette fel bennem. Aki legszívesebben megnézte volna közelebbről, hogy mi a fenéért fekszik le ismeretlen fiatalokkal? Mit akar ezzel a viselkedésével kompenzálni, amikor látszólag mindene megvan? Jó iskolában tanul. Értelmes. A szülei együtt vannak. Fényes jövő áll előtte. És bárkit megkaphat komoly kapcsolat céljából — anélkül, hogy odavetné magát ebek harmadjára, az első találkozás alkalmával.
— Voltál még hasonló helyzetben? — kérdeztem. Muszáj volt tudnom, hogy milyen esettel állok szemben. — Nem. Első alkalom. — És egészen biztos vagy benne, hogy terhes vagy? — Hát… tetszik tudni, nem jött meg.
— Mennyit késik? — Ötödik hete. — Szokott késni? Tudod, elég vékony vagy. És fiatal. Plusz a stressz. Ebben az esetben nem is annyira rendkívüli a késés. — Volt, hogy késett. Igen. szokott. De nem öt hetet. — Nőgyógyászod van? Van valaki, akihez menni szoktál? —Igen. Anyunak a nőgyógyásza. De nem szeretnék hozzá menni. Tetszik tudni, anyukám nem tudja, hogy én… szóval, nem szeretnék cirkuszt. Csak egyszerűen oldjuk meg. — Szóval így jutott eszedbe az abortusz… — Igen. Mások is csinálják, nem?
— Valakinek volt a környezetedben? — Nem. De olvastam róla. És tudom, hogy nem egyszerű — de én most nem látok más megoldást. — Mi lenne ha édesanyádék megtudnák? — Kiborulnának. Ők nem így ismernek engem. Én — jól tanulok. Meg szófogadó vagyok. — Azaz, szerepet játszol… — gondoltam magamban. — Akkor elviszlek holnap az én orvosomhoz. Az megfelel? — Igen. És ha ő is konfirmálja a terhességet, akkor megbeszéljük nála, hogy legyen.
Külön pirospont a fiamnak, hogy velünk tartott a másnapi vizsgálatra. Egy alapos felmérést követően kiderült, hogy a menstruációs ciklus zavarát nem a terhesség okozta. Mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. Az ijedt kislány úgy reszketett a vizsgáló asztalon, hogy végig késztetést éreztem, hogy mint egy lelkes édesanya, fogva tartsam és simogassam a kezét. Közelebb hozott bennünket ez a helyzet, mint bármi más. Háborúban és szerelemben nincsenek szabályok… Elvittem őket egy közeli kifőzdébe.
— Tudod szívem (Blankának hívták, de juszt sem akartam a nevén szólítani — mert ideiglenesnek éreztem és akartam őrizni a közöttünk kialakult abnormálisan közeli kapcsolatot) muszáj védekezni! Az abortusz nem megoldás. Az nem csak az éppen útnak indult léleknek egyenlő a halállal, hanem az édesanyának is azzal a veszéllyel, hogy soha többé ne tudjon gyermeket vállalni. — Igen, tudom. Plusz, a családunk sem fogadja el. Mi tetszik tudni katolikusok vagyunk. — Ahogy mi is — néztem a fiamra jelentőségteljesen. — Hála Istennek nem terhesség. — Ez még nem azt jelenti, hogy félvállról kell venni a problémát. Szólj otthon. Változtass az étkezési szokásaidon, az életmódodon. Mert most ugyan örömöt jelentett, hogy nem a nem várt terhesség okozott problémát, de hosszú távon, családtervezés esetén — jelenthet sokkal nagyobb és megoldhatatlanabb problémát — ha nem sikerül majd teherbe esned. — Sajnos nem fogom tudni befejezni veletek az ebédet. Vissza kell mennem dolgozni. 12-től van egy betegem — mondtam a fiamnak. Rendben lesztek? — Igen. — Akkor beszélünk. Kedves Blanka — örülök, hogy megismerhettelek. Bár ne így, ebben a formában történt volna, de akkor is a legjobbakat kívánom neked. — Köszönöm szépen! — állt fel a kislány, hogy búcsúzóul kezet fogjon velem. Érintése száraz, meleg és erős fogásban juttatta kifejezésre sokkos megkönnyebbülését.
Úton a kórház fele már az esetemen gondolkodtam. Igyekeztem magam mögött hagyni a történteket. Csak a hála maradt bennem, hogy nem kellett közbeavatkoznom. Az isteni kegyelem megtette a hatását. Azonban ezt követően bennem maradt, mint egy eltályogosodott szálka a fiam kijelentése. — Te abban a helyzetben gondolkodni szoktál?… Szegény Kata — mennyit mondta, hogy az a legnagyobb problémája az Andrissal való kapcsolatom esetében, hogy túl racionális. Minket nem a szenvedély kergetett egymás karjába. Hanem a hideg és kiszámított kapcsolódni akarás.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
