Noha úgymond „Minden út Rómába vezet”, nekünk nagyon nehezen jött össze ez a másfél órás repülőút. Még tavaly novemberre lefoglaltunk egy járatot Szatmárnémetiből Rómába, amelyet időközben lefújt az egyik legnagyobb fapados légitársaság, így átváltva a jegyet jutottunk el akkor Jordániába, majd amikor ismét lefújta az idei őszi járatát innen, akkor úgy döntöttünk, hogy most már csak azért is marad az úti cél, legfeljebb Kolozsvárról szállunk fel. A reptéren viszont megtudtunk, a kijelölt indulási órát követő 3–4 órás várakozásban, hogy a nap sem lesz az eredeti, mivel meghibásodás miatt csak másnap reggel indulunk. Igaz, az aznapi szállás, vacsora és másnap reggeli biztosítva volt. Így három nap helyett 2 napot töltöttünk az örök városban, ahova felkapott jellege miatt nem gondoltam volna, hogy visszakívánkozom…

Viszonylag keveset, mintegy 20–30 percet álltunk sorba ahhoz, hogy belülről is megcsodáljuk az impozáns épületet. Éppen a délután 6 órási szentmisét tartották, és noha a tömeg moraja elnyomta a meghittséget, mégis megható érzés volt itt lenni, egy olyan helyen, amiről annyiszor lát és hall az ember felvételeket, híreket, filmeket. Ezután 7 órára foglaltunk belépőt a Vatikáni Múzeumokba, amelyet a repülőgép későbbi indulása miatt gond nélkül át tudtunk tenni erre a napra. Azt képzeltük, hogy időt nyerünk ezzel a foglalással, de valójában a nagy tömeg ellenére itt sem volt igazi sor, sőt az előzetes online foglalású jegyünk 4 euróval került többe fejenként. Órákat sétáltunk az összesen 8 km hosszúságú termeken, amelyek végén természetesen mindenki a Sixtus-kápolna mennyezetének freskóit kívánja megtekinteni, mely 540 négyzetméteres területével a világ legnagyobb egybefüggő freskója, melyet Michelangelo négy év alatt készített el. A 8600 négyzetméternyi mennyezet 9 panelre van osztva, mindegyik egy-egy bibliai jelenetet ábrázol. A leghíresebb, ikonikus jelenete Ádám Teremtése, amelyen Isten előre nyúl, hogy megérintse Ádám ujjának hegyét. A palotában közel 1400 szoba, galéria és kápolna van. Ebből Raffaello stanzái, azaz 4 szobája volt talán a legdíszesebb, amelyet a festő falfestményei borítanak. A hosszú séta után már késő este egy olasz pizzával és Negroni koktéllal zártuk le az első napot.

A második napot jóval később kezdtük el és egyenesen a szállásunk szomszédságában levő portugál misére mentünk be. A reggeli ébredést követően a zsalugátert kinyitva egyből a templom kupolája előtt lebegő angyalkák alakja fogadott, hívogatóan a déli misére, majd amikor valamivel később fehér inges férfiak gyülekeztek, egyértelművé vált, ma itt kell kezdjük a napot. Különlegesek egyébként a római templomok, legtöbb márvánnyal díszített és kitűnő hangzású orgonával rendelkezik. Mivel nem szerettem volna elkövetni az egykori párizsi hibát és tudtam, hogy két nap alatt nem lehet és nem is érdemes túl sok látnivalót alaposan megismerni, aznapi úti célunk valójában a bohém Monti negyed volt.

Így a környéken lévő látnivaló mellett ezúttal csupán elsétáltunk: Pantheon, Trevi kút, Spanyol lépcső, valamint már esti kivilágításában a Colosseum és Traianus oszlopa. Viszont a római érzést úgy igazán ebben a negyedben éreztük. Nagyokat sétáltunk, vintage és helyi tervezők boltjaiban nézelődtünk, tipikusan olasz, egyenes és letisztult vonalvezetésű darabokra bukkantunk, koktéloztunk, vacsoráztunk és csupán egyszerűen elvoltunk, szinte egy fél napon keresztül itt. A következő délelőttön, még indulás előtt, elsétáltunk a csomagjainkkal együtt a Villa Borghese felé, e csodálatos park önmagában is elbűvölő, ráadásul a kellemes őszi fényekben és időjárásban fél Róma látható innen.

Valahogy az volt az érzésem ebben a két napban, mintha a csodálatos színekkel és 26–27 fokos hőmérséklettel büszkélkedő római őszben kiléptem volna az időből, mintha meghosszabbodtak volna a nappalok és az éjszakák. Mintha az örök város örök és nagyon jó érzéseket igyekezne továbbítani felém. Csupán a kérdés, hogy lehet-e figyelni minderre igazán, van-e idő megállni, igazán szétnézni és a tömeg moraja, vagy mindennapos zakatolás mellett észlelni az igazi ízeket, hangokat, illatokat, érintéseket és fényeket…

Nekem úgy tűnt, hogy az olaszok elég jól állnak mindezzel…

Fekete-fehér
álomból színre ébreszt
egy azúrkék folt.

***

Nem kérek mást, csak
egy tintásüvegnyi kék
örökéletet.

***

De addig minden pillanat és bőséges termés a miénk. Éppen ezért éljünk minél tudatosabban, fókuszáljunk az életünk „terméseire”, a jóra, a szépre, az értékre, az életre. A problémákra tekintsünk kihívásként, a nehézségekből pedig saját erőforrásainkra támaszkodva másszunk ki mihamarabb, hiszen az életet élni érdemes és nem túlélni valahogy…

Az ősz szerencsére segít nekünk a pillanat megélésére összpontosítani, ha hagyjuk. A pompázó színkavalkád megszólít és megállít, ezért ajánlott jó nagy sétákat tenni, erdőbe, hegyekbe menni, minél többet kirándulni. Ezek a séták legyenek ráérősek, ne siess haza, adj időt magadnak, hagyd hogy a szemed, a füled, az érzékszerveid rácsodálkozzanak arra, ahol jársz, ami éppen körülvesz. Hallgasd az erdő zaját, lásd a természet színeit, érezd az ősz illatát.

Az erdőfürdőzést (sinrin-joku) a japánok például előszeretettel használják stresszkezelésre, mert úgy vélik, hogy az erdők igazi energiaközpontok. Hiszik, hogy a természet közelsége ellazít, gyógyít, és számos pozitív hatással van a szervezetünkre, az egészségünkre.

Az erdőfürdőzés azonban több annál, hogy belemerülünk az őszbe, a természet szépségébe, miközben éppen szaladunk vagy kutyát sétáltatunk. Az erdőfürdőzés során a lényeg a befelé figyelésen van, a gondolataink, érzéseink megfigyelésén.

A lassú séta során fontos, hogy egyszerre figyeljünk minden érzékszervünkkel saját magunkra és a természetre. Van, akire jobban hatnak a színek, másokra az illatok vagy a hangok tesznek mély benyomást. Figyeld meg, hogy rád melyik hat jobban.

A zene alapvető alkotóeleme az életünknek. Félretéve a közhelyeket és a nagy szavakat, a zene manapság már minden ember életében napi szinten jelen van, akarva-akaratlan, hiszen zenét hallunk a legkisebb sarki boltban, zenét hallunk a buszon és a buszmegállóban, az autó rádiójában, a szomszéd lakásban, a tévénkben, a munkában, a nagyszünetben. De sokszor a zenét csak halljuk és nem hallgatjuk. Íme, három olyan őszi klasszikus zenei mű, amelyeknek kellő szakértelemmel való meghallgatása nemcsak azok megértésében segítenek, hanem valódi zenei élményt is nyújtanak.

1. Antonio Vivaldi: Négy évszak, Ősz (1725)

2. Fanny Mendelssohn: Az év (1841)

Az év című zongoraciklusa, mint egy „zenei napló”, a családjával Rómában töltött időszakot foglalja magába, így a ciklus 12 része az év 12 hónapját öltözteti dallamba. A Szeptember különös hangulatot idézhet elő, ha figyelünk a bal kéz melankolikus dallamára felépített mozgalmas dallamra, melyet a jobb kéz játszik, és amely a hulló falevelek hömpölygő kavalkádjához hasonlít. Az előző hónappal ellentétben, a dúr hangnemű Október sokkal világosabb és vidámabb, nyitottabb és magasztosabb hangulatot biztosít, aztán a moll hangnembe visszatérő November szintén egy melankolikusabb hangvételű tétel.

3. Richard Strauss: Négy utolsó ének, Szeptember (1948)

Templomnak tükrén

az ég, kéknek templomán

fürdik a sárga.

***

Betonon koppan 

a sárga. Felkapja a szél, 

őszbe mártja.

***