Reggel 7:00 óra van. Fázom. A reggeli fényben mintha nem is lenne már olyan parányi a kékre meszelt szobánk, mint amilyennek a késő esti érkezés során a félhomályban tűnt. Magamra kapok minden vastagabb ruhadarabot a táskámból és felmegyek a tetőtérre. Fúj a szél, reggeli vonyítások, ébredező hangok és a kék házak sokaságának látványa egyértelműsíti, hogy igen, megérkeztünk Marokkóba, pontosabban az egyik legkülönlegesebb városkába, ahol eddig jártam, Chefchaouenbe.

A bőr facsaró orrú szaga: Fez, majd Meknesz

Még aznap délután Fez felé vettük az irányt. Talán túl későn, mivel az út utolsó 100 kilométerét a főútról letérve nagyon rossz és már-már félelmetesen elhagyatott útszakaszon tettük meg. Talán az is hozzájárult a késői úthoz, hogy a Királyi Gárda tagjai előszeretettel állítottak és büntettek meg gyorshajtás miatt vagy éppen egy általuk improvizált stoptábla észre nem vétele miatt. De, legalább volt alkalom a franciát gyakorolni és a bírság sem volt olyan magas, az összesen 4 darab tette ki egy romániai bírság árát. Fezben megkönnyebbülés volt megérkezni, főként, hogy egy különlegesen szép riadba sikerült egy óriási szobát foglalni, ami helytörténeti múzeumként is tökéletesen megállta volna a helyét, teknősbékákkal társítva. A hosszú utat követően lassú volt az ébredés, mintha éreztem volna, hogy nehéz lesz ez a nap. Jól esett lassan reggelizni a sok apró kicsi színes tál tartalmából, mézet, narancs, füge dzsemeket, mini pitát, laposkenyeret, baghrir, marokkói ezerlyukú palacsintát, zaalouk, marokkói padlizsánkrémet kóstolni, mellé mentateát és narancslevet inni. Már dél is elmúlt, amikor kiléptünk a riádból. Még az esti érkezés során ránk akaszkodott egy fiú, aki szerette volna megmutatni a várost, természetesen egy kis anyagi juttatás ellenében, mi pedig azt mondtuk, hogy reggel 9-kor találkozzunk. Azóta várt minket, így egyértelmű volt, hogy 3 óra várakozás után nincs szívünk elutasítani. És valójában nem bántuk meg. Mintha ráérzett volna, hogy az ország második legnagyobb városát szeretnénk más szemmel feltérképezni és a körutat a tradicionális marokkói mesterségekre építette fel.

majd visszatérve a városba és a medinába műhelyeket látogattunk meg, a jellegzetesen elviselhetetlen szagú bőrcserző- és bőrfestőműhelyeket, marokkói tradicionális kerámiakészítő-, selyemfonalfonó-, szőnyegszövő-, argánolajfeldolgozó-, és rézverő marokkói lámpakészítő műhelyeket, valamint 1-2 jellegzetes, arab kenyeret sütő pékséget. Noha mentával védekeztünk az egész városban uralkodó erős bőr- és tetemszag ellen, a tetőtéren elfogyasztott ebéd sem segített az egyre erősödő hányinger csillapításában, sőt a várost már estefelé elhagyva kiütközött a rosszullét, erős hányások és gyengeség, hidegrázás formájában. Így a sivatag felé vezető hosszú útról fiam nagy csalódására kénytelenek voltunk lemondani, hogy egy közelebbi településen pihenhessem ki a rosszullétet. Így jutottunk el egy másik királyi városba, Mekneszbe, ahol egy napot sem töltöttünk és csupán a felépülésen volt a hangsúly.

Narancsillatú nagyvárosok: Rabat és Casablanca

Mindezek után üdítő érzés volt megérkezni Marokkó fővárosába. Végre kiléptünk a medinák szűk és olykor piszkos utcácskáiból a széles sugárutak világába, ahol az óceán sós levegője a buja andalúz kert narancsfái és a frissen facsart narancsüdítők illatával keveredik. A maga kétmillió lakosa ellenére talán a legnagyobb kellemes meglepetése utunknak Marokkó e felfedezetlen gyöngyszeme lett. Igaz az itt élő és a királyi családnál dolgozó szatmári Cseh Zsuzsa javaslatára ki nem hagytuk volna. Az Atlanti-óceán partján fekvő, világörökség listán is szereplő város az egyetlen, ahol a díszes egyenruhába öltözött királyi gárda látható, történetesen a Hasszán-toronynál. Ezek a gárdisták őrzik V. Mohammed mauzóleumát, mely épület az Alaouite-diansztia idejéből származik és fehér sziluettjével, zöld cseréptetőjével igazi remekműnek számít. A pezsgő európai hangulatot nehéz nem észrevenni: új villamosvonal köti össze Rabat és Salé városát, a sugárutak mentén hangulatos sétányok, kávézók és a helyi kikötő is jelentős fejlesztésen ment át. Rabat olyan hely, ahol a marokkói történelem gyönyörűen ötvöződik a modern élettel és ahol az ország európai gyökerei és az afrikai örökség szépen fonódik eggyé. Ezzel szemben a Rabat és Marakkech között félúton található Casablancában leginkább a modernitás szele fúj. Semmi sem emlékeztet a hasonló című film hangulatára. Végülis a II. világháború alatt játszódó és Amerikában forgatott film kapcsán ez nem is meglepő. Viszont jó érzés volt újranézni és kicsit összekötni a mai földrajzi és történelmi tudásunkkal és utazási tapasztalatainkkal. Meg persze egy szerelmi történetnek mindig megvan a mindenkori plusz üzenete. Az Atlanti-óceán partján pedig filmtől és nagyvárosi léttől függetlenül is kellemes érzés volt sétálni, lenni, még ha fürödni májusban túl korai is volt.

Argánillatú Marrakech

Noha semmi igazi kivetnivalót nem tudnék kiemelni e város kapcsán, mégis az volt az érzésem, hogy túl sok turisztikai figyelem összpontosul rá. Valóban itt járva kihagyhatatlanul színes élmény Yves Saint Laurent múzeuma és a körülötte fekvő Jardin Majorelle meglátogatása. Itt lehet igazán megérteni, hogy miként és mennyire inspirálódott az eleinte Algériában élő tehetséges francia divattervező a marokkói színekből, mintákból és illatokból. A különbnél különb handmade boutique-ok, az óriási piactér, a különleges kávézók mind- mind hangulatot váltanak ki az ideérkezőből, és talán leginkább egy marokkói concept store, ahonnan fiam javaslatára több óra szagolgatás után hónapokra bevásároltam argán alapú krémeket, a hammanban használatos fekete szappant, bőrradírt, arckrémeket és olajakat. Azt hiszem ez volt a legszebb lezárása és illata is egyben a Marokkói-kalandnak.

Azóta is naponta használom ezeket a termékeket, melyek egyből visszarepítenek e varázslatos ország hangulatába, ahol a bőr, mocsok és egyéb szagok fölött a jellegzetes marokkói narancs és argán finom és lágy illata emelkedett ki, sőt segít az itthoni lelki és fizikai kényeztető nyugalom megtalálásában nap, mint nap.

I. Utazási biztosítás

Elsősegélycsomagunk első és legfontosabb tartozéka mindig az utazási biztosítás. Sokan legyintenek rá, minek azt, úgysem kell soha. Egyrészt azért kell, mert egyfajta lelki biztonságot nyújt, másrészt pedig, ha baj van, ez a „darab papír” lehet a legjobb barátunk. Ha az elsősegélypontokon nem is kell fizetni, egy kórházi ellátás bizony nagyon sokba kerülhet. Így arra is figyeljünk, hogy milyen biztosítást kötünk, és hogy mekkora fedezete van. Gyermekek esetében érdemes utánanézni az áraknak is. Ugyanis az utazási irodákban a gyermekbiztosítás sokkal drágább lehet, mint egy biztosítási irodában. Gyermekünk biztonsága a legfontosabb, egy nyaralás alatt pedig bármi megtörténhet!

A nyári vakációk elmaradhatatlan velejárói a gyomorrontás és a hasmenés. Gyermekeink esetében, főleg ha kicsik, még rosszabb a helyzet. Szeretnek mindent megtapogatni, mindent befalni, nem szeretnek kezet mosni és főleg szót fogadni. Ennek következtében sokkal jobban ki vannak téve a gyomorrontásnak és egyéb fertőzéseknek.

A gyomorrontás súlyosságát az is meghatározza, hogy éppen hol járunk, és milyen korokozókkal találkozunk utunk során. Európában beleszülettünk egy közegbe, szervezetünk ezt megszokta és könnyebben védekezik. Egy másik kontinensen (Afrika, Ázsia, Dél-Amerika) már más a helyzet, találkozhatunk olyan fertőző ágensekkel, amelyekkel eddig még soha. Persze az is számít, hogy egy adott országban milyenek a körülmények és hogy mennyit fordítanak a higiéniára. Jó tanács: csapvizet sose igyunk! Néhány országban oltás is indokolt lehet, ennek viszont utána kell nézni.

III. Emésztési problémák

Amennyiben kisbabával utazunk, ne felejtsünk el görcsoldót és bélflóra regenerálót magunkkal vinni. Ezekkel a termékekkel nagyon sokat segíthetünk: Espumisan, Bonnisan, Infacol, Colief, Linex, Eubiotic, Protectis. Mi az első hat hónapban végig használtuk Protectist, nekünk nagyon bevált. Tejporos babák esetén vigyünk inkább magunkkal itthonról olyan tejport, amihez hozzá van szokva a gyomra, mert ha külföldön egy másikkal akarjuk helyettesíteni, megtörténhet, hogy nem fogadja el vagy székrekedést okoz. Székrekedés esetén, ha már látjuk, hogy nagyon szenved, és nem segítenek a cseppek, használhatunk glicerines kúpot, ami elég hamar megoldja a problémát.

IV. Allergia

Egy meglévő allergia esetén, az illető tudatosan készül, orális gyógyszereket, orrsprayt visz magával, ahogy a nagyobb gyermekek esetében is. A spontán esetek viszont (élelmiszerek, méhcsípés) okozhatnak gondot, ezért nem árt vinni allergiaellenes készítményeket. Számos szirup és csepp is található a gyógyszertárakban, melyek loratadin, desloratadin, cetirizin, levocetirizin tartalmúak, viszont erről előzőleg jobb kikérni a családorvos véleményét. Külsőleg alkalmazható a Fenistil gél (Dimetinden hatóanyagú), mely úgy allergiás kiütésre, mint napégésre és csípésekre is nagyon jó, amit viszont a Fenistilről tudni kell, hogy bekent bőrfelületet nem érheti napfény, mert érzékennyé teszi a bőrt a nappal szemben, így használjuk inkább este. Egyéb használható készítmények a FeniNatural (amely természetes hatóanyagokból készült), Hidrocortizon kenőcs (erős gyulladáscsökkentő és antiallergiás szer) és hasznos lehet a mentolos rázókeverék is (erős viszketés esetén). Egy heves allergiás rohammal (anafilaxiás sokkal) pedig nem érdemes várni, azonnal sürgőségre kell vele fordulni. A bosszantó csípések (szúnyog, kullancs, legyek) kivédésére számos készítmény kapható (Autan). Ugyanakkor, ha külföldön vagyunk, és nem tudjuk mi csípett meg, nem érdemes sokáig húzni az időt.

V. Megfázás

Vakáció ideje alatt megfázástól ágynak esni a legszörnyűbb dolog, mégis gyakran megesik. Számos tünete lehet, ahogy ezt mindenki tapasztalta már, így elég nehéz rá felkészülni. A meghűlés tünetei lehetnek: köhögés, torokfájás, tüsszögés, orrfolyás, ízületi fájdalmak, rossz közérzet, láz. De ha sokat ülünk vízben, begyulladhat a fülünk, a szemünk és persze a nők esetében nagyon gyakori a felfázás is. Megfázás esetén nagyon sok mindent lehetne vinni, de egy fájdalom-, láz- és gyulladáscsökkentő hatású gyógyszert mindenképp érdemes felpakolni. Fontos, hogy ne vigyünk egy táska gyógyszert, inkább a hatékonyságra koncentráljunk: a Panadol szirup vagy egyéb Paracetamol alapú készímények csak fájdalmat és lázat csillapítanak, viszont az Ibuprofen tartalmúak, mint például a Nurofen szirup gyulladást is. Így érdemesebb az utóbbit választani. Ez nemcsak meghűlésben, hanem akár fogzás (ebben az esetben még használható valamilyen érzéstelenítő gél, például Calgel, Denitnox), fogfájás esetén is használható. Torokfájásra szopogatós tablettát vagy torokspray-t érdemes még bepakolni, viszont arra oda kell figyelni, hogy úgy bakteriális, mint virális fertőzésekben megállják helyüket (Tantum Verde spray vagy szopogatós tabletta és Strepsils család; a Junior-Angin, melyből létezik szopogatós tabletta és szirup is, abban az esetben jó, ha száraz köhögés is fennáll). Produktív köhögésre számos gyógynövényes készítményt találunk a patikákban (Calmotusin, Herbion, Prospan stb). A bedugult orr még nagyon meg tudja keseríteni az utazásunkat. Nagyobb gyermekeknek mehet már a xylomethazolin tartalmú Olynth és Bixtonim (0,5 %-os, viszont megszokást okoznak, 5 napnál tovább ne használjuk!), viszont két éven aluliak esetében maradnak a sósvizes spray-k és fiolák, az orrszívók és a mentolos balzsam. Mi az első kettővel nem nagyon tudtunk boldogulni, az orrszívókról nem is beszélve. A mentolos balzsam viszont nagyon jól bevált és nem is foglal sok helyet, így könnyen szállítható. Már kapható négy hónapos babáknak is!

Antibiotikumok használatát indokolatlanul nem ajánlom, hisz úgysem tudjuk, hogy milyen kórokozóval állunk szemben. Emellett számos hátulütője lehet a dolognak: potyára szedjük, mert a legtöbb esetben szükségtelen; serkentjük a rezisztencia kialakulását, amivel szuperkórokozók jönnek létre; továbbá néhány antibiotikumnak nemkívánatos mellékhatásai is vannak, károsítja a normál flórát, ami hüvelygombásodást, szájpenészt, gyomormenést eredményezhet. Amennyiben a családorvos felírja tartalékban a gyermeknek, vigyük magunkkal, de sose használjuk felelőtlenül és adjunk a gyermeknek bélflóra regenerálót is, ami kivédi a gyomormenést és a gombásodást. A legtöbb készítményt nem szedhetjük egy időben az antibiotikumokkal, kivéve a Hepiflor saccharomyces boulardii, Biosun Spor és az Enterol, ezeket nyugodtan szedhetjük és adhatjuk gyermekünknek az antibiotikummal egyszerre is.

VI. Krónikus gyógyszerek, napégés és kötszer

Ha gyermekünk valamilyen betegség kapcsán krónikus gyógyszert használ, mindig vigyünk belőle elegendőt az útra, mert külföldön nem biztos, hogy megvásárolhatjuk. A napégés gyermekeink esetében is veszélyes lehet, így amennyire csak tudjuk, védjük őket a leégéstől. Egészséges barnulás nem létezik. Ha pedig érzékeny a gyermek bőre, ne felejtsük a napon, adjunk rá kalapot, mert könnyen napszúrást kaphatnak, kenjük be napkrémmel (SPF 50+) és mindenképp védjük a kiszáradástól.

Kisebb-nagyobb sérülések mindig vannak. Ha pedig viszünk magunkkal néhány apróságot, az egyszerű sebeket, horzsolásokat és más „aszfaltmérgezéseket” magunk is tudjuk kezelni. Nem kell hozzá egyéb, mint egy jó sebfertőtlenítő (Betadine, Rivanol, Bepansept, mely nemcsak ápolja a sérült bőrt, hanem fertőtleníti is azt), sérülésekre alkalmazható spray-k (Cicatridina, KAdermin, Raniseptol), kisebb- nagyobb sebtapaszok, fásli, esetleg ragtapasz. Hegesítő gél használatával pedig nyoma sem marad a sérüléseknek (pl. Contractubex). Használjunk kézfertőtlenítőt vagy nedves törlőkendőt, hogy megszabadulhassunk a kezünkre tapadt piszoktól és a láthatatlan kórokozóktól.

Utazni nagyszerű dolog, de még nagyobb boldogság, ha zökkenőmentesen és betegségek nélkül átvészeljük a vakációt. Ennek érdekében jobb, ha körültekintőek vagyunk és felkészülünk minden meglepetésre. Egy egészséges szintű elővigyázatosság nem árthat senkinek, sőt még a nyaralásunkat is megmentheti! Jó utat mindenkinek!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ahogy tavaly a török Riviérán (Bodrumban), most is próbáltunk olyan szállást keresni, amely nem egy elszigetelt resort, hanem egy olyan komplexum, amely a városban található, saját partszakasszal rendelkezik, és a látnivalók is relatíve közel vannak hozzá. Így bukkantunk rá a négycsillagos, ultra all inclusive MPM Hotel Arsena-ra. Persze, ahogy minden hotelnek, ennek is megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Már érkezésünk napján meglepődtünk a parkolás árán, ugyanis privát parkoló ide vagy oda, csinos kis összeget kértek el az itt eltöltött napjainkért. Az öt éjszaka szállás, ár szempontjából teljesen elfogadható volt, viszont a lakosztállyal nem tudtam teljesen megbarátkozni. Tartozott hozzá két nagy, egymásba nyíló szoba, egy kisebb fürdő, egy tágas előszoba és egy, részben tengerre néző terasz. Tágas volt, nagyon szerettük is, viszont a bútorzat és azok elrendezése hagyott némi kívánnivalót maga után. A lakosztály és en blok az egész szálloda területe tiszta volt és rendezett. Az éttermet pedig egyszerűen imádtuk. Választékos, bőséges és ízvilágában tökéletes volt. A szálloda négy (két felnőtt és két gyermek) medencével rendelkezett, ezek közül kettő fedett, kettő pedig szabadtéri volt. A hotelt általánosságban jó hangulat lengte körül, mindenki kedves volt és segítőkész (bár ezen még lehetne javítani). Véleményem szerint mindkettőnek az angol nyelvtudás hiányosságai szabtak szembetűnő gátat. A tengerpart viszont karnyújtásnyira volt, Neszebar óvárosa pedig alig egy kilométerre. A homok nagyon puha volt és lassan mélyült a víz. Családosok számára több mint ideális. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy jó időt kaptunk el (egy kis esővel), és a víz is meglepően meleg volt.

A bekötő úton bal felől egy török időszakból származó szélmalom köszönti a promenádon sétálókat, ikonikus a környéken, hisz csak alig pár maradt fenn a bolgár örökség számára. Másik oldalt a Noah- szobor látható, mely galambot tartva a kezében új földrész után kutat, noha sokan a tengerészek védőszentjét, Szent Miklóst látják benne. A városkapun átlépve megszűnik az autók zavaró zaja. Csakis a helyiek és az engedéllyel rendelkezők gurulhatnak be rajta. Már első perctől kezdve barátságosnak és igazán hangulatosnak találtam. Most, így az idei szezon elején, nagyon kevés volt a turista és abszolút élvezhető volt minden. Arculatát a sárga kőből épült, terrakotta színű téglákkal és élénkzöld mázas csempékkel díszített bizánci templomok és a bolgár újjászületés jellegzetes, alul kő, felül fából készült házacskái teszik igazán izgalmassá. Az épületeket szűk, romantikus utcácskák tekervényes útvesztője hálózza be, melyeket elsősorban macskakövek és sirályok vijjogása, művészek és festők, szuvenír árusok és régiségboltok, szappan- és bőrművesek, antik kávézók és borkóstolók, hárslevelek és finom illatok, valamint a hideg vizű török kutak tölti ki.

Az óvárost elsőre egyedül, majd később négyesben is meglátogattuk. Első alkalommal a kulturális örökségre fektettem a hangsúlyt, a második alkalommal a közös élményekre. Szalmakalapom árnyéka alá menekülve fedeztem fel az óvárost. Az egyik templomnál megtudtam, hogy kiváltható egy összesített jegy, mellyel beléphetek számos templomba, az etnográfiai múzeumba, a régészeti múzeumba és még a szélmalomba is. Neszebár olyan, mint egy kis ékszerteknős, kicsi, de ugyanakkor nagyon szép is, így vettem a fáradságot és megpróbáltam minél többet magamba szippantani ebből a kultúrából. Megérte időt szánni rá: a soha fel nem szentelt Szent János templom (St. John Aliturgetos) a díszes romjaival nyűgözött le, a Szent István templom (St. Stephen; nem a magyar király) a falfestményeivel, a Szent Zsófia templom (St. Sophia), mely egyébként az óváros központi része, a nagyságával, a régészeti múzeum az ókor kincseivel, az etnográfiai múzeum által betekintést nyerhettem a bolgár házak világába és a török időkből származó szálmalomban régi sírhelyek emléktárgyaival ismerkedhettem meg.

Az óvárosi barangolásainkon, szuveníreken és szerzett kincseken túl napjaink pihenéssel, pancsolással és sok-sok játékkal teltek. Zselyke imádta a homokozást, építettünk várat és kagylókat is kerestünk. A vízzel azonban az utolsó napig sem volt teljesen kibékülve. És mivel egyre nagyobb a mozgástere, az egész szállodán keresztül futottunk utána. Délutáni sziesztái alatt végre olvashattunk. Én többnyire lehúzódtam a medence mellé, mert itt karnyújtásnyira volt a hideg sör. Amikor már nem tűzött annyira a nap, sétáltunk a parton és élveztük az erejéből vesztett, simogató napsütést. Ez a pár nap kizökkentett egy picit a hétköznapokból, végre nem azzal foglalkoztunk, ami otthon maradt, az úgyis megvár, nem megy sehova, hanem az új élményekre, tapasztalatokra, a felfedezésre váró világra és persze egymásra fordítottuk figyelmünket és energiánkat. Az utolsó nap reggelén ezekkel az élményekkel, a rossz időkre tartalék napfénnyel és a hosszú útra pedig türelemmel pakoltuk csordultig az autó csomagterét. Így nyaraltunk négyesben: a pocaklakó, Zselyke, Ágnes, meg Én.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Mivel még csak május második felében járunk, Uzlina nagyon csendes. Igaz, minden háznál tett-vett valaki, az idei szezon azonban még nem indult be teljesen. Ezzel ellentétben a delta tobzódott, virágzásnak indult, tele volt élettel. Ahogy elszakadtunk a külvilág sosem csillapodó morajlásától, más hangok kezdték el betölteni a gépi zajok hiányából hátramaradt űrt: a partnak ütköző folytonos hullámtörés, a békák végeérhetetlen koncertelőadásai, a színes madártársadalom csivitelése és nem utolsó sorban a számtalan bogárnemzetség életerős zümmögése. Uzlinán az élet a nyugalom lassú folyású medrében evez, olyannyira, hogy kellett egy kis idő, amire felvettük a ritmust és tudtunk akkomodálódni ebben az új környezetben. Kérdezték is tőlem, miután hazaértünk, hogy nem féltünk egy ilyen elszigetelt helyen. Furcsa mód, nekem sosem a félelem jutott az eszembe, inkább egyfajta izgalom volt, ami hatalmába kerített. A tudat, hogy el vagyunk zárva a külvilágtól nem rémített meg, sokkal inkább felvillanyozott, vonzott ez a nyugodt, pihentető környezet. Uzlina egyébként egy deltai országút két partján fekszik, mely átjárást biztosít és összeköti a Szentgyörgy ágat a Sulinával. Itt szálltunk partra mi is, az Egreta Resort parányi kikötőjében.

A foglalásunk félpanziós ellátást biztosított. Ami ezen felül volt, értelemszerűen saját pénztárcát terhelt. Továbbá mindenféle ital és folyadék plusz költséget jelentett, így aki teheti és főleg, ha tejporos gyerkőccel érkezik, érdemesebb némi tartalék vizet bevinni a csónakkal. Ami a resort gasztronómiáját illeti, változatos volt és nagyon finom. Mivel kevés vendégük volt, így teljes mértékben hozzánk igazodtak, gyakorlatilag azt főztek, amit éppen megkívántunk. A kedvességük, a figyelmességük és természetesen a rugalmasságuk nem ismert határokat. A szakács személyesen jött oda hozzánk minden reggel, hogy megbeszélje velünk, mit szeretnénk ebédre és vacsorára. Nagyon egyszerűen, de mégis ízlésesen tálaltak, semmi extravagancia, viszont tökéletesen kompenzálták ezt az ízek világával. A legtöbb étkezésnél pedig kedveskedtek valami aprósággal, hol egy kis kóstolóval, hol pedig egy finom desszerttel. Asztaltársaságunk pedig rendszeresen akadt, hisz Coti, a tizenhárom éves kandúr és a házőrző Foxi lépten-nyomon várták a legfinomabb falatokat. Ők voltak a legaktívabb rajongóink, de rajtuk kívül még nagyon sok négylábú lakója volt az Egretának.

Miután sikerült lelassulnunk a resort lomha ritmusára, elkezdődhetett az igazi pihenés és kikapcsolódás. Igaz, Zselyke a fiatalság kimeríthetetlen izgalmával és energiájával meg-megfűszerezte mindennapjainkat: újra és újra felfedezte az udvart és kitartóan kérdezett rá mindenre, ami élt és mozgott. Beléptünk a „mi az” kérdések időszakába. Az idő is kedvezett, ránk mosolygott a napsugár és igazi nyári napok köszöntöttek be az első, szeles nap után. Amikor pedig Zselyke aludt, az aranyórákat olvasással töltöttük ki. Jó érzés volt újra Marquezt olvasni és elmerülni a legutóbbi babanapló megírásába. Mivel én egy igazi örökmozgó gépezet vagyok, a második naptól kezdve picit szűk lett számomra az udvar, nagyobb mozgástérre vágytam. Egyrészt ezért, másrészt pedig a körülöttünk elterülő bámulatos birodalom miatt, úgy döntöttem, hogy ideje felfedezni azt a világot. Végül Simion segítségével sikerült is megvalósítani kívánságomat, és egy privát kirándulás keretein belül betekintést nyerhettem az Uzlinát körülölelő tavak lenyűgöző életébe. De ez a kaland már egy másik történet része.

Négy éjszakát töltöttünk ebben a meghitt és végtelenül barátságos környezetben. Az utolsó nap már csak mi maradtunk az Egreta területén, így ránk telepedett a környék teljes békéje és nyugalma. Megreggeliztünk, bepakoltunk, majd kicuccoltunk a mólóra. Ekkor tűnt csak fel, hogy valami nagyon furcsa a resort alkalmazottjain. Mindannyian útra készen álltak. Mivel az utolsó vendégek is elhagyják az Egretát, ők is bejönnek Murighiolba. Így mint egy nagy család, a resort vezetőjével, a szakáccsal, a pincérnővel és a takarítónővel – ki ne hagyjam az egyik házőrzőt – együtt hagytuk el Uzlinát és annak felejthetetlen birodalmát.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

És innentől már csak Ábel mesél:

„Harmadnapon, vasárnap reggel 9 órára kivitt egy Uber a buszállomásra minket, ahol felszálltunk az Algecirasba tartó buszra. Három órás utunk gyorsan elröppent, gyönyörű andalúz városokon, dombokon és tájakon keresztül haladtunk délre, egészen a Földközi- tenger partján fekvő kikötővárosig. Itt letettük a csomagjainkat, majd rohanva felszálltunk a gibraltári buszjáratra. Háromnegyed órát tartott az út. Innen 5 perces sétával a buszállomástól meg is érkeztünk a spanyol-brit határra, ahol csak átsétáltunk. A másik oldalon Anya még spanyolul köszönt, ahol hangosan „Hello”-val válaszoltak. Anya megismételte a „Hello”-t, amire a válasz az volt, hogy „It’s better” és egy furcsa mosoly. Majd ismét buszra szálltunk, amely bevitt minket a városállam központjába. Egyébként ez volt az első állam, amiben eddig jártam és egyben a 18. ország, amelyet még 2 követett a körút során. Úgyhogy igen, immár 20 országban jártam, amelynek mind megtanultam a köszönési módját, a fővárosait, zászlóját és a használt nyelvét. Valójában nem csak ennek, hanem a világ összes országának. Talán most ez érdekel a legjobban, jobban, mint a foci és a mese. De te tudtad, hogy Gibraltár:

• Területe 6 négyzetkilométer.

• A II. világháború alatt fontos stratégiai helyszín volt, innen ismert a Felix- hadművelet, amely a német hadvezetés terveként a brit kézen lévő gibraltári flottatámaszpont elfoglalását jelentette volna, hogy az Atlanti-óceán és a Földközi- tenger közötti tengeri összeköttetés feletti ellenőrzést megszerezzék.

• Nagy-Britannia része, vele szemben pedig már Afrika található, egész pontosan Marokkó.

• Az 1967-es népszavazáson a helyiek dönthettek arról, hogy az Egyesült Királysághoz vagy Spanyolországhoz szeretnének inkább tartozni, és bár akkor az angolok mellett döntöttek, a Brexit kapcsán újra felmerült ez a kérdés.

• A reptéri fel- és leszálló pálya keresztezi a város főútját, így le kell állítani a forgalmat, ha repülőgép érkezik vagy távozik.

• A lakosság egy százaléka berber majom. A mai napig kérdéses, hogy kerültek ide, de az egyik lehetséges forgatókönyv szerint a Szent Mihály barlangon át jutották át Marokkóból Gibraltárba.

• A helyieknek saját nyelve is van: ez a yanito, amiben keveredik a spanyol és az angol, de olasz, héber és arab szavak is fellelhetők benne.

• A határsorompót csak 1985-ben nyitották meg, egészen addig nem kelhettek át az emberek Gibraltárból Andalúziába.

• Gibraltár területe vámmentes, ezért rengeteg spanyol jár át ide bevásárolni.

• Legfontosabb látnivalója pedig: a Szikla, vagyis a The Rock.

És ekképpen telt itt a napunk:

Koradélután érkeztünk meg. Ahogyan említettem, bevitt minket a busz a központba, a Szikla lábához. Itt arra gondoltunk, hogy jó lenne enni valamit és persze Fish and Chips volt a menü, ami, noha eléggé olajos volt, ízlett. Ezután elindultunk a hegyi felvonó felé, hogy utána majd sétáljunk a Szikla különböző látványosságai között. De túl nagy volt a sor, emiatt a felvonó épülete előtti mikrobuszokhoz mentünk, ahol kiscsoportok alakultak ki és az egyikkel elindultunk felfelé. Nagyon izgatott voltam és ahogyan haladtunk, egyszer csak a magasból láttam a Földközi-tengert és az Atlanti-óceánt, Európa és Afrika partjait. Tengerek és kontinensek találkozását, egy olyan kontinensét, ahol egyelőre még nem jártam, de tudom, hogy anyának a kedvence. Mindig azt mondja, hogy ott érzi igazán a föld lüktetését. Először egy kilátónál álltunk meg, majd a Szent Mihály barlanghoz közeledtünk. Csodálatos és misztikus volt e cseppkőbarlangban a látvány, a fényjátékok és a zene pedig még erősebbé varázsolta a hatást. Majd tovább vitt minket a kisbusz az Apes Den felé, ahol sok- sok vad makákó vett minket körbe. Igazság szerint jópofák voltak, de én egy kicsit féltem tőlük és anya is. Régebben volt egy incidense egy kismajommal a marosvásárhelyi állatkertben, állítólag azóta nem szereti őket. A Skywalk lélegzetállító volt számomra, hiszen az üvegpadlójú kilátón keresztül 340 méter magasból láthattam Gibraltárt és környékét. A II. világháborús alagutak és a mór várrom is érdekes volt, itt támadott meg minket anyával egy kismajom, aki állítólag csak játszani szeretett volna, meg megtetszett neki a hajunk, és az idősebb szülei mellett már unatkozott. Miután körbejártuk az Upper Rock Nemzeti Park összes nevezetességét, lesétáltunk a hegyről. Mivel éppen vasárnap volt, alig láttunk pár embert a városállam utcáin, nyugodt volt lent a hangulat, még a Fő utcán is. És persze minden angol. Az éttermek, pubok, kávézók. Majd vettünk Gibraltár-buszt is.

Estefelé visszamentünk Algecirasba, egy nagyot aludtunk és másnap folytattuk a nagy felfedező körutunkat. Tarts velünk a következő részekben is!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… Közben eszembe jut, hogy éppen a tegnap jártam a fővárosban található Aapravasi Ghat nevű bevándorlási raktárban, ahol 1849 és 1924 között több mint 400 000 munkás lépett mauritiusi földre Indiából, Madagaszkárról, Kelet-Afrika országaiból, Kínából annak reményében, hogy megteremtsék családjuk jövőjét és megvalósítsák álmaikat. Érdekes volt ezen a helyen lenni – mely 1987-ben a Nemzeti Örökség, majd 2006-ban a UNESCO Világörökség részévé vált – egy olyan személlyel, aki egy ilyen családból származott. Az ő személyes történetei megszemélyesítették a falon található összes tekintetet és vágyat.

Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… Közben azon gondolkodom, hogy mekkora lábnyomot hagyok ma itt. Az én álmaim, feltöltődési, megismerési, megértési és önmegvalósítási törekvéseim, a közben készült fotóim és videóim milyen hatást váltanak ki? Kit mire ösztönöz majd? És mekkora lábnyomot hagytam az elmúlt 17 év NAGY utazásai során. Még akkor is, ha egyre tudatosabban utaztunk. Még akkor is, ha sohasem szálltam meg All Inclusive szállodában, magamnak szervezek mindent és egyre inkább a helyieknél szállok meg, velük tervezem az ottlétet, a részévé akarok válni annak a kulturális szövetnek, ahol azok az emberek élnek, akik alkotják azt. Azt a halat eszem meg este, amit együtt fogunk ki, pucoljuk és sütjük meg. Hozzájuk csatlakozom egy-egy hajókirándulásra a korallzátonyig, ahol vasárnapi programként snorkelling-ezünk egy nagyot, majd együtt készítünk vacsorát. Közben pedig lelkiismeret-furdalás fog el, ha egy ugyan kitűnő esztétikával és dizájnnal megalkotott resortban szállok meg két napra, mert közben az jut eszembe, hogy e megvalósítás előtt milyen érintetlen lehetett itt a természet és a turizmus mit hagy maga után a száradó lepedők, mosolyvesztett alkalmazottak és ideérkező, még itt is üres tekintetű turisták mellett. Noha a helyszín gyönyörű, már a foltok is feltűnnek a szennyesen…

Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… Mögöttem a Le Morne hegység, amelyet nemrég másztam meg egy négyórás túra során, olykor sziklákon kapaszkodva felfelé. Csodálatos innen a Le Morne Brabant félszigetre a kilátás. Azon partszakaszok egyike, ahol még a helyiek nem szabdalták fel a partot, sok kicsi magántulajdonban lévő részre, és hosszú, fehér homokos parton lehet nagyokat sétálni. A közelben található Chamarel-vízesés valamint a 7 színű föld is, amely a vulkanikus kőzetek különböző árnyalataiból tevődtek össze. Még északabbra Port Louis, ahonnan a La Citadelle magaslatából kémlelem egy pénteki napon a főváros kikötőjének óriási hangárjait, innen exportálják az ország két legnépszerűbb termékét: a barnacukrot és a tonhalat. Apropó cukornád, az ország középső részén pedig egy érdekes és interaktív kiállításon, a L’aventure du sucre elnevezésű, egykori cukorgyárból készült múzeumban ismerhettem meg a cukor és a mauritiusi nép évszázados kalandjait. Mellette található a Pamplemousses Botanikus Kert is, amely annyira nem nyűgözött le, de egy kellemes délutáni sétára tökéletes helyszín. A katolikus Malheureux kápolna pedig egy meglepő színfoltja az északi partnak Grand Baie közelében. A keleti parton pedig figyelmes vendéglátómnak köszönhetően a sziget egyszerű hétköznapjaiba kóstolhattam bele, már itt, az első napokon éreztem, hogy nincs szükségem bálna-, delfin- vagy teknőslesre. Sem az élmény, sem az elkészült fotók vagy videók nem érhetnek annyit, hogy eltüntessék a lelkiismeret-furdalás érzését a felfedezésem ökológiai hatásában.

Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben és arról ábrándozom, hogy ezt a színt, illatot, hangot unokáim és azok unokái is látni, érezni és hallani fogják. Mert hajlandóak leszünk tudatosabban vásárolni, utazni és élni. Miattunk és miattuk. Még akkor is, ha mindez túlmutat a presztízskérdésen és akár az önmegvalósításon is. Még akkor is, ha nem vagyunk tömegturisták, hanem utazók. Még akkor is, ha egy rejtett kincs varázsát meg kell őriznünk annak. Mint ahogyan tojásaikat őrzik a lakatlan sziget madarai és közben furcsán néznek ránk, pár órára ideérkező emberekre, akik olykor a felszínes életigenlő halmozás útvesztőiben jobban elvesznek, mint anno az 1700-as években a gyarmatosítók hatására kipusztult dodómadár, akinek nem volt döntési lehetősége a valóság autentikus történetének megélésében.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

A VT fegyelem.

Mindenki más ritmusban, más szabályok szerint, más lendülettel járja – mi nem szoktunk különösen nagy távokat megtenni, de még így is fel kell állítanunk egy rendszert. Bár jól esne a megtett kilométerek után jót lustálkodni, másnap reggel mégis érdemes időben elindulni, mert nem tudhatjuk, mennyire érezzük majd aznap nehéznek a terepet, így legyen módunk akár lassabban haladni anélkül, hogy közben ránk sötétedne. Követni szoktuk az időjárás-jelentést: ha aznapra esőt mutat, igyekszünk minél nagyobb távot megtenni még szárazon, ehhez néha jobban kell teperni, vagy korábban kell indulni. A csomagunkat a hátunkon visszük, így számít minden plusz gramm, amit bepakolunk – a fegyelem már otthon kezdődik, amikor a felszerelést megtervezzük, összerakjuk, a hiányzó dolgokat beszerezzük.

A rengeteg impulzus, lelkesedés, tanulság, amit a Via Transilvanica adott, már a mindennapjaink részét képezik. Végtelenül hálásak vagyunk mindenkinek, aki részt vállalt ebben a projektben, és reméljük, hogy még sokan és sokáig járnak majd a narancssárga T jelet követve. Ez úton is meg szeretnénk köszönni a Matusinkának a megtisztelő lehetőséget, hogy ennyit és így írhattunk a VT-ről. Cikksorozatunk egyik fő célja volt, hogy eljuttassuk a magyar olvasókhoz mindazt a jót, amit az úton megéltünk, remélve, hogy a következő években sokukkal találkozunk majd az úton. Jó utat mindannyiunknak, vagy ahogy a szervezők mondják, cale bună!

Az előző részeket itt olvashatod.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.