Mauritius Élet a paradicsomban és az elveszett dodómadár

Szerző: Matusinka Beáta • Fotók: Matusinka Beáta • 2024. február 29.

Megosztom:

Mauritius
Élet a paradicsomban és az elveszett dodómadár

Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… Az utolsó előtti napon is kellemes, 28–30 Celsius-fokos a levegő hőmérséklete. Szerencsére elkerülte ezt az időszakot a szokásos februári ciklon. Lenyűgöző a látvány. Ahogyan a türkizkék víz az apró homokos parton a napbarnított bőrömhöz ér, majd visszahőköl. Majd tekintetemmel követem e visszavonulást, egészen a szemközti apró szigetig, ahonnan egy fekete, vulkanikus kőzetű hegy magaslik ki. Az apró sziget neve Gabriel, és Mauritiustól olyan 2 órányi katamarán hajóútra van. Fáinak árnyékában ülök. Valahol az Egyenlítőtől 20 szélességi fokra délre, amilyen délen még sohasem jártam eddig. Noha már 2012-ben elkezdtük felfedezni Kelet- Afrika országait Kenyával és egyben az Indiai-óceán lenyűgöző partjaival. Ekkor még a kultúrsokk volt a maradandó, a gyönyörű gyermeki szempárok, a vadállatok és a virágok. Mindenre is rácsodálkozni, mint egy gyermek, aki előtt kinyílik a világ. A NAGYvilág. Itt még a külső megélésen volt a fókusz. Azokon a fotókon, amelyek megmutatják, hol jártam és mit csináltam. Noha már akkor is letértünk a tömegturizmus útvonaláról, a különlegeset keresve, még túl keveset láttunk ahhoz, hogy ne csak lássunk, hanem érezzünk. Átérezzük és igazán megéljük, belülről is.
Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… A földi paradicsomban, hiszen Mark Twain szerint is „Mauritius készült el először, és aztán a Mennyország, és a Mennyország Mauritius másolata lett.” Ezen a szigeten, amely oly sok európai ország gyarmata vagy játszótere volt már. Először a portugálok használták pihenőhelyként a XVI. században Dél-Afrika és India között, majd amikor nem volt rá szükség, otthagyták a kalózoknak. 1598-ban megérkeztek a hollandok ide, több növényt is hoztak, melyek közül a cukornád a leghíresebb, és az őshonos erdőket elkezdték kiirtani, hogy a kinyert fát exportálják. 1715-től már francia irányítás alá kerül a sziget, miután a hollandok elhagyták a szigetet a folyamatos kalóztámadások miatt. Ezzel szemben a franciák együttműködési megállapodást kötnek velük, akik ez alapján szabadon támadhatták a nem francia hajókat Franciaország nevében, és pihenhettek a környéken. Ez a briteket rendkívül bosszantotta, mivel 1793 és 1802 között a franciák és kalózaik több száz hajót szereztek meg a kelet-indiai társaságtól. 1810 után válik brit gyarmattá, mellyel a birodalom megszerezte az Indiai-óceán feletti hatalmat. Fellendül a cukornád kereskedelem, amihez óriási munkaerő szükséges, hogy leszedjék és újratelepítsék az ültetvényeket, így a rabszolgaság is virágzik annak ellenére, hogy a Brit Birodalomban 1807-ben már megszüntették. Végül 1835-ben szűnik meg a rabszolgaság a szigeten, melyet felvált az olcsó munkaerő, a Great Experiment Great Success néven ismert nagy munkaerő kísérlettel.
Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… Közben eszembe jut, hogy éppen a tegnap jártam a fővárosban található Aapravasi Ghat nevű bevándorlási raktárban, ahol 1849 és 1924 között több mint 400 000 munkás lépett mauritiusi földre Indiából, Madagaszkárról, Kelet-Afrika országaiból, Kínából annak reményében, hogy megteremtsék családjuk jövőjét és megvalósítsák álmaikat. Érdekes volt ezen a helyen lenni – mely 1987-ben a Nemzeti Örökség, majd 2006-ban a UNESCO Világörökség részévé vált – egy olyan személlyel, aki egy ilyen családból származott. Az ő személyes történetei megszemélyesítették a falon található összes tekintetet és vágyat.
Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… Közben azon gondolkodom, hogy mekkora lábnyomot hagyok ma itt. Az én álmaim, feltöltődési, megismerési, megértési és önmegvalósítási törekvéseim, a közben készült fotóim és videóim milyen hatást váltanak ki? Kit mire ösztönöz majd? És mekkora lábnyomot hagytam az elmúlt 17 év NAGY utazásai során. Még akkor is, ha egyre tudatosabban utaztunk. Még akkor is, ha sohasem szálltam meg All Inclusive szállodában, magamnak szervezek mindent és egyre inkább a helyieknél szállok meg, velük tervezem az ottlétet, a részévé akarok válni annak a kulturális szövetnek, ahol azok az emberek élnek, akik alkotják azt. Azt a halat eszem meg este, amit együtt fogunk ki, pucoljuk és sütjük meg. Hozzájuk csatlakozom egy-egy hajókirándulásra a korallzátonyig, ahol vasárnapi programként snorkelling-ezünk egy nagyot, majd együtt készítünk vacsorát. Közben pedig lelkiismeret-furdalás fog el, ha egy ugyan kitűnő esztétikával és dizájnnal megalkotott resortban szállok meg két napra, mert közben az jut eszembe, hogy e megvalósítás előtt milyen érintetlen lehetett itt a természet és a turizmus mit hagy maga után a száradó lepedők, mosolyvesztett alkalmazottak és ideérkező, még itt is üres tekintetű turisták mellett. Noha a helyszín gyönyörű, már a foltok is feltűnnek a szennyesen…
Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben… Mögöttem a Le Morne hegység, amelyet nemrég másztam meg egy négyórás túra során, olykor sziklákon kapaszkodva felfelé. Csodálatos innen a Le Morne Brabant félszigetre a kilátás. Azon partszakaszok egyike, ahol még a helyiek nem szabdalták fel a partot, sok kicsi magántulajdonban lévő részre, és hosszú, fehér homokos parton lehet nagyokat sétálni. A közelben található Chamarel-vízesés valamint a 7 színű föld is, amely a vulkanikus kőzetek különböző árnyalataiból tevődtek össze. Még északabbra Port Louis, ahonnan a La Citadelle magaslatából kémlelem egy pénteki napon a főváros kikötőjének óriási hangárjait, innen exportálják az ország két legnépszerűbb termékét: a barnacukrot és a tonhalat. Apropó cukornád, az ország középső részén pedig egy érdekes és interaktív kiállításon, a L’aventure du sucre elnevezésű, egykori cukorgyárból készült múzeumban ismerhettem meg a cukor és a mauritiusi nép évszázados kalandjait. Mellette található a Pamplemousses Botanikus Kert is, amely annyira nem nyűgözött le, de egy kellemes délutáni sétára tökéletes helyszín. A katolikus Malheureux kápolna pedig egy meglepő színfoltja az északi partnak Grand Baie közelében. A keleti parton pedig figyelmes vendéglátómnak köszönhetően a sziget egyszerű hétköznapjaiba kóstolhattam bele, már itt, az első napokon éreztem, hogy nincs szükségem bálna-, delfin- vagy teknőslesre. Sem az élmény, sem az elkészült fotók vagy videók nem érhetnek annyit, hogy eltüntessék a lelkiismeret-furdalás érzését a felfedezésem ökológiai hatásában.
Lógatom a lábam a gyönyörű türkizkék vízben és arról ábrándozom, hogy ezt a színt, illatot, hangot unokáim és azok unokái is látni, érezni és hallani fogják. Mert hajlandóak leszünk tudatosabban vásárolni, utazni és élni. Miattunk és miattuk. Még akkor is, ha mindez túlmutat a presztízskérdésen és akár az önmegvalósításon is. Még akkor is, ha nem vagyunk tömegturisták, hanem utazók. Még akkor is, ha egy rejtett kincs varázsát meg kell őriznünk annak. Mint ahogyan tojásaikat őrzik a lakatlan sziget madarai és közben furcsán néznek ránk, pár órára ideérkező emberekre, akik olykor a felszínes életigenlő halmozás útvesztőiben jobban elvesznek, mint anno az 1700-as években a gyarmatosítók hatására kipusztult dodómadár, akinek nem volt döntési lehetősége a valóság autentikus történetének megélésében.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ