De önmagunkról, a szeretteinkről is rengeteget tanulhatunk, talán többet is, mint egy önsegítő könyvből, hiszen valaki más történetén keresztül szűrjük a következtetéseket. Jó esetben pedig maga a szöveg is megdolgoztat, kihívás elé helyez.

Lokálisan cselekedni és globálisan gondolkodni, talán ez lenne a legjobb, amit tehetünk. Aczél Dóra, Czirjék Kati és Kiss Anna kiváló csapatot alkottak ebben a beszélgetésben is, mindenképpen érdemes végighallgatni és továbbszőni az elhangzottakat.

Auster azt állítja, hogy ez élete legnagyobb műve – és nem csak azért mert közel 800 oldalas, hanem mert éveken keresztül építette ezt a monstrumot. És bár egy interjúban 2 elmondja, hogy valójában nem saját magát szerette volna megírni, ennek ellenére nagyon sok a hasonlóság. Talán ez is egy verziója Paul Auster lehetséges életeinek.

Ebben a bizonyos interjúban elmondja, hogy valóban vannak olyan elemek a könyvben, ami az ő életéből indult el – az egyik például az, hogy szerinte a szeretet egy nagyon fontos tényező abban, hogy miként formálódik egy gyerek személyisége, a másik az anya-fiú kapcsolat, ami a négy élettörténetben mindig másképpen alakul, viszont mindenképpen meghatározó számára. A harmadik hasonlóság az apa hiánya, hiszen a szülei viszonylag hamar elváltak, a negyedik, amit említ, az pedig az egyik legmeghatározóbb emléke – 14 éves korában egy nyári táborban végignézte, ahogyan egy társát villámcsapás éri és meghal. Gyakorlatilag a véletlennek tudta be, hogy aznap nem ő veszett oda – ez a véletlen pedig gyakorlatilag az egész nagyregényt átszövi. A könyv írása közben ugyanakkor nagy változáson ment keresztül – 66 éves korában kezdte el írni, ennyi idős volt az apja is, amikor meghalt. Úgy fogalmazott, hogy miután átlépte ezt a határt, egy nagyon hátborzongató világban kezdett el élni, folyamatosan ott volt a hirtelen halál gondolata a fejében. Sajnos ugyanakkor az író utolsó éveit végigkísérte a halál – hiszen fiát és 10 hónapos unokáját is szinte egyszerre veszítette el túladagolás miatt.

Az ünnepelt szerző tehát okkal írt regényt a véletlenekről, a halálról, a sorsról. Emellett kibontakozik előttünk az író is – hiszen egyes verziókban Ferguson írással is foglalkozik. Dehát Auster írta – számára pedig nem titkolt cél az, hogy az írót is megírja, hogy beszéljen róla, hogy mit is jelent az alkotás, erre pedig igazán merész és sokszor abszurd helyzeteket teremt – akárcsak ebben a könyvben is. Viszont még mindig ez a leginkább olvasóbarát könyve – ezért a hossza ellenére is ezt ajánlom tőle kezdésnek.

Miben változott ez a sportolási forma ahhoz képest, amikor elkezdted? Van mondjuk ellentmondás abban, ahogy régebben volt, és ahogyan most csinálják az emberek?

Szidi: Amikor én elkezdtem, akkor a testi egészségemért csináltam. Most pedig azt érzem és látom, hogy ez már egy divat lett. És nyilván nem feltétlenül egy káros divat ez, viszont tény, hogy most nem feltétlenül az egészségért fognak neki, hanem azért, mert más is csinálja.

Rita, te is érzed ezt a változást? Te viszonylag rövidebb ideje vagy benne ebben a szakmában, de mégis, nap mint nap láthatod, hogy ki hogyan és miért edz.

Amikor én elkezdtem, akkor a környezetemben nem nagyon jártak az emberek. És igazából én motiváltam őket azzal, hogy látták rajtam, hogy sokkal boldogabb vagyok és kiegyensúlyozottabb, és hogy a stresszhelyzeteket is sokkal jobban tudom kezelni. De sajnos igen, ezt én is megfigyeltem, hogy nagyon sokan, főleg a fiatalok azért jönnek, mert mindenki más is jár. Általában nagyobb társaságokban érkeznek, az egyikük lesz úgymond az edző, és úgy gondolja, hogy ő jól tudja a dolgokat, viszont sokszor hibásan tanítja meg a gyakorlatokat. Vannak akik butaságnak tartják, hogy személyi edzőhöz járjanak, de szerintem fontos lenne, hogy valaki megtanítsa az alapokat. Én is edzővel kezdtem.

Azon kívül, hogy mondjuk hibásan tanítják meg egymásnak a gyakorlatokat, szerintetek még milyen hibát tud ejteni az, aki nem abból az indíttatásból kezd el edzeni, hogy egészségesebb legyen, hanem mondjuk divatból?

Szidi: Nagyon sokan TikTok-on látnak egy gyakorlatot, és úgy jönnek, hogy na ezt megcsinálom a teremben. Miközben nem látják át, hogy az a gyakorlat akár veszélyes is lehet. Egyrészt mert mondjuk balesetveszélyes, másrészt pedig, ha nem végzik el helyesen, akkor lehet, hogy holnapután épp a derekuk fog fájni, vagy a térdük emiatt.

Szerintetek mire kell készüljön az, aki tényleg helyesen és pontosan szeretne edzeni? Azon kívül, hogy választ egy személyi edzőt, még mi az, amit el kell dönteni vagy meg kell változtatni?

Szidi: Elsősorban én úgy gondolom, hogy ha éppen nincs is keret, hogy személyi edzőhöz menjen, akkor legalább nézze végig, hogy egy edző mit javít ki a vendégeknél. Mert már ebből is sokat tud tanulni.

Rita: És nálunk például a teremben vannak QR kódok, amit ha beolvasunk, akkor meg lehet nézni azt, hogy hogyan kell helyesen használni az adott gépet. Viszont nekem van egy barátom, aki elkezdett edzeni, de sajnálta a pénzt, személyi edzőre. És addig érdeklődött másoktól, hogy tényleg megtanulta magától, és mindenki jófej volt, segítette, és így tanult meg tulajdonképpen helyesen edzeni. Nem szégyellt kérdezni másoktól, vagy ha valaki szólt neki, hogy ez nem jó, akkor nem vette rossz néven. És így úgymond ingyen megtanult edzeni.

Az jutott eszembe, hogy a mostani gyakorlatsorok, vagy akár a mostani lehetőségek nagyon eltérnek attól, ami régebb volt. Össze lehet hasonlítani egészségügyileg vagy hatékonyságban a régebbi edzésformát a mostanival? Vannak fontosabb különbségek?

Szidi: Nyilván vannak eltérések, és ha visszagondolok, akkor régebb annyira nem fektettek hangsúlyt a helyességre. Az volt a lényeg, hogy meglegyen a guggolás, de azt nem nézték, hogy a sarkam a talajon maradjon, vagy hogy a térdemet ne toljam annyira előre. De ez az évek során azért sokat fejlődött, és nagyon sok új gyakorlat jött be, ami régebb nem volt.

Ott van még az otthoni edzés dilemmája is, meg rengeteg már az applikáció. Mi a különbség aközött, ha valaki otthon edz a saját eszközeivel, vagy ha edzőterembe megy, és gépek segítségével végzi el a gyakorlatokat?

Szidi: Én például olyan edzést tartok, ahol szabad testsúlyos gyakorlatok is vannak. Mivel ha valakinek van egy mozgáskoordinációs problémája, vagy éppen egy enyhe gerincferdülése, vagy a gyerekeknél ott van az iskolatáska okozta probléma, ezeket lehet korrigálni szabadsúlyos gyakorlatokkal, gépi gyakorlatokkal viszont nem. Sőt, aki kalóriát szeretne égetni, neki is inkább a szabad testsúlyos gyakorlatokat javaslom, mivel az jobban megdolgoztatja az egész testet.

Akkor a gépek mire jók?

Rita: Kell legyen egy bizonyos egyensúly a kettő között. Én sokkal jobban szeretem a saját testsúlyos, vagy kézi súlyzós gyakorlatokat, mert sokkal több dologra kell koncentrálni – az egyensúlyra, hogy helyes legyen a testtartás, vagy a helyes kivitelezésre. Ezek sokkal komplexebbek, meg nehezebbek szerintem, mint amikor odamegyek a géphez, ráül a kliens, beállítom, és akkor végzi a gyakorlatot. De mindkettőt szoktam használni ettől függetlenül, mert mindkettő fontos.

Szidi: Egyébként még az otthon edzés és az edzőterem között az is különbség, hogy nekünk az otthon a nyugalmat, a biztonságot jelenti. Nincs olyan motivációnk otthon edzeni, mint az edzőteremben, mert az van bennünk, hogy otthon pihenni kell, ott a család – az edzőteremben viszont több motivációt kapsz.

Milyen szociális képességekre van szüksége az edzőnek?

Szidi: Én imádok emberekkel dolgozni. Mindig tanulok, tőlük is, mert szeretem nézni a viselkedésüket, mire hogyan reagálnak, sokszor analizálom őket. Hogy például mi az, amit ma megbírnak, mi a különbség a tegnapi és a mai nap között. Hogy mi történt az életükben, milyen fizikai vagy éppen mentális dolog érte, ami mondjuk a fizikai képességét is csökkentette a tegnapihoz képest.

Rita: Engem amúgy nagyon kikapcsol, és nagyon szeretem, mivel sokat beszélgetünk a klienseimmel. Megbeszéljük, hogy kinek milyen napja volt. Én például ezért szeretek leginkább egyenként foglalkozni az emberekkel, mert ahogy látom, mindenki szeret beszélgetni, viszont amikor többen vannak, akkor már annyira nem beszédesek egyesek. És szerintem nagyon fontos, hogy tudjunk kommunikálni, mindenkivel megkapni a közös hangot.

Akkor ez egy nagy felelősség is igazából. Egyrészt amiatt, hogy az illető személy meg meri mutatni magát a legfáradtabb állapotában is, másrészt pedig felelősséget vállalsz az edzésért is.

Szidi: Onnantól kezdve, hogy valaki odajön hozzád, te felelsz róla, és ha nem figyelsz rá, akkor lesérülhet, vagy bármi egyéb probléma is történhet, úgyhogy igen, ez teljes mértékben felelősségvállalás.

Rita: Főleg, hogy vannak olyan személyek, akiknek kicsit nehezebben megy, és akkor ameddig megtanulja a helyes testtartást, és minimálisan meg tudjuk erősíteni, addig tényleg minden egyes mozdulatát kell figyelni, mert ugye elég egy rossz mozdulat egy sérüléshez. Főleg, ha valaki soha életében nem sportolt, azoknak egy picit nehezebb, vagy ha simán megszokták azt, hogy mindig előredőlve ülnek, akkor nagyon nehéz nekik az, hogy kihúzzák magukat és a vállukat hátra tartsák.

Szidi: Egyébként nagyon fontos, hogy a személyi edzők között is van különbség. Ha valaki eljön hozzám, és később úgy érzi, hogy neki nem az az edzésmódszer felel meg, amit én tartok, akkor simán próbáljon ki egy másik személyi edzőt, mert ő más módszerrel dolgozik. Ez nem szégyen, vagy nincs harag emiatt.

Rita: Nálunk a teremben tizenegyen vagyunk, de nincsen két egyforma edző. Mindenki teljesen másképp tartja az edzéseket, hiába, hogy ugyanazokat a gyakorlatokat csináljuk mondjuk nyolcvan százalékban, de úgyis más.

Szidi: Persze azért van az az embertípus, aki azt mondja, hogy ha te egy hét alatt nem tudtál belőlem kockahasat faragni, akkor téged leváltalak. Ez nem így működik. Ez nagyon sok év munkája, és az, amit látnak a az Instagramon vagy TikTok-on, az csak egy pillanatnyi állapot. Én versenyeztem, köztük voltam, testépítők között elég hosszú ideig, láttam, hogy mi zajlik ott. Az sajnos nem az egészséges része ennek a sportnak. Persze, nagyon jól néz ki, de az csak egy pillanatnyi állapot és ne akarjanak olyanok lenni. És ezzel egy olyan önképzavar alakulhat ki, hogy nem azt látják, amit elértek, hanem azt, hogy hol van a hiba, mit kell még javítani.

Rita: Nagyon sokszor jönnek irreális elvárásokkal, néha meg azzal, hogy én így szeretnék kinézni, de teljesen más testalkatuk van, mint az általuk felmutatott példa, és nagyon nehéz ezt megértetni, hogy sajnos soha nem fog úgy kinézni, mert teljesen más a testfelépítése. És sokszor előfordul, hogy az edzőt hibáztatják azért, mert nem érik el a kívánt hatást.

Szidi: Vagy pedig van még olyan, hogy én csak fenékre akarok edzeni, vagy csak lábra. Ilyen nincs. A testet arányosan kell edzeni. Az egy dolog, hogy mondjuk a nőknél elsőbbséget élvez a fenék, ahogy a férfiaknál a bicepsz. De arányosan kell edzeni a testet, mert testi deformitások is alakulhatnak ki abból, hogy nem arányosan edzünk.

A teljes beszélgetést hallgasd meg Spotify-on!

És pontosan mi az, amiben te most meg akarod váltani a világot?

Bár néha közhelynek tűnik, de tényleg, én a szeretetet erősíteném meg egy kicsit az emberekben. Volt a covidos időszak, amikor annyi fogadalom, felébredés és megvilágosodás történt az emberekkel. Hogy türelmesebbek kell legyünk, hogy másképp kell egymáshoz viszonyulni, hogy nem szabad ítélkezni. Hacsak rá gondolok, akkor is kiráz a hideg, merthogy az emberek tényleg ezt mondták, hogy ezután másképp lesz, ha ennek vége, akkor mások leszünk. És közben meg azt tapasztalom, hogy nem. Türelmetlenek vagyunk. Ez az örökös sietés. Elfelejtjük azt, hogy amikor egymásra nézünk, akkor az embert lássuk a másikban, ne ítélkezzünk folyton, és vegyük figyelembe azt, hogy nem csak megtűrni kell egymást, próbáljunk meg szeretettel közeledni, mert ez mindent meg tud változtatni. Tényleg ez a legnagyobb erő.

És amikor nem látod a kiutat, olyankor mi az, ami visszarángat téged a lelkesedésbe?

Az imádság. Az önmagamra fordított idő, amikor a csendben vagyok. Nem a filmek vagy a zene, hanem amikor tényleg csendben vagyok. Az imádság egy nagyon személyes dolog. Nem merül ki a Miatyánkban, vagy a betanult sorokban, hanem ez Istennel egy beszélgetést, és egyben a saját magammal való beszélgetést is jelenti. Amikor imádkozom, olyankor megkérdezem magamtól, hogy miért tartok ott, ahol, mi váltotta ki belőlem a kétségbeesést. És ezzel rendbe rakom magam. Azért imádkozom, hogy a szeretet el tudja érni, hogy az egó hátrébb lépjen. Mert általában a mélységekbe is az egó nyomja az embert.

Mikor jönnek leginkább templomban az emberek? És most nem feltétlenül az ünnepekről vagy a megszokásról beszélek. Hanem mikor van az, amikor az emberek szükségét érzik, hogy templomba menjenek?

Az ünnepek azok valóban megmozgatják az embereket, főleg a karácsony. De olyankor is jönnek, ha valami nagyon rossz, vagy valami nagyon jó dolog történt velük. Ami most nagyon működik és megmozgatott fiatalabbakat is, az a családos istentisztelet. Arról szól, hogy együtt van a család, egy kicsit más az istentiszteletnek a liturgiája, kicsit jobban figyelünk a gyerekekre. Ilyenkor van játék, megszakítva a prédikációt, bevonjuk őket egy-egy kérdéssel. Ezzel pedig részévé válnak az istentiszteletnek, és nem unják magukat. Ez pedig azért fontos, mert nagyon sokszor a fiatalabb szülők azért nem tudnak eljönni a templomba, mert nincs kire hagyni a gyereket. Ha pedig eljönnek templomba, akkor a gyerek végig unja az egészet. De ezek a családos istentiszteletek, ami egy hónapban egyszer van, belefér azoknak is, akik rítusszerűen járnak vasárnapról vasárnapra. Sőt örülnek, mert kicsit zsibong a templom. Istentisztelet ez is, de élő. És ez szerintem a Jóistennek is tetszik.

Vannak azok az emberek, akik eljönnek karácsonykor, vagy egy ilyen családos istentiszteletre, de nem gyakorolják a hitet, vagy nem feltétlenül vannak meggyőződve a hitükben. Hogyan tudsz szólni hozzájuk, és mi a célod velük kapcsolatban?

Elsősorban elfogadással. Amikor idejöttem, az volt a célom, hogy minél több fiatal jöjjön templomba. Vártam tehát, és már-már elvárás volt részemről, hogy miért nem jönnek, miért nincsenek itt. És amikor édesanya lettem, akkor rádöbbentem, hogy ez nagyon megváltoztatja az időbeosztást. És így már tudom, hogy a családban hétköznap dolgoznak, a gyerekek óvodában, iskolában vannak, délutánra jut egy kevés együtt töltendő idő, és nagyon sok családban a vasárnap az egyedüli olyan nap, amikor tényleg együtt vannak. És én ezt elfogadom. Örülök, amikor jönnek. A hit ereje nem azon múlik, hogy valaki hányszor jár templomba, vagy mennyire tartozik a közösséghez. Ha valaki csak félévente jár, azzal sincs semmi baj, ha jó érzéssel tér vissza. Ami pedig a prédikációim összetételét illeti, abban mindig van olyan is, amit megtalálhat magának a nagyon vallásos ember, és olyan is, ami a nem annyira vallásos emberhez szól. Nem szeretem nagyon részletesen lebontani egyébként a témákat. Mindig úgy van megírva a beszédem, hogy azt majd tovább lehessen gondolni. Ahogy az egyik barátom mondja, a gyermeket úgy kell nevelni, hogy nem a halat fogod ki neki, hanem a halászbotot adod a kezébe. Én is ezt tartom szem előtt. Nem én mondom meg, hogy bocsáss meg a testvérednek és béküljetek ki egymással, hanem oda kellene eljutni, hogy ő érezze azt, hogy de jó lenne megbocsátani. Az unitárius vallásnak ez a nehézsége, hogy gondolkodásra készteti az embert. Nem lehet megélni úgy, hogy csak eljövök a templomba, hanem szükség van egy belső munkára. Istentisztelet előtt úgy megyek fel a szószékre, hogy mondok egy rövid imát, és abban mindig benne van az, hogy abban segítsen a Jóisten, hogy tudjak mondani valami építőt ezeknek az embereknek. Mert azt hiszem, hogy ez egy kiváltság, hogy én szólhatok, és ezért kérem az Istent, hogy valami olyat mondjak, ami valamerre elindítja őt.

Örülök, hogy ez szóba jött, mert szerettem volna a felelősségről is beszélni veled. Régebben a lelkész egy közösségben fontos elöljáró volt. Te mennyire érzed nehéznek ezt a súlyt?

Ez egy folyamatos munka. Már évek óta tervezem, hogy el kellene kezdenem szupervízióra járni. Nagyon empatikus vagyok és még nagyon beengedem az eseményeket, az emberi történeteket. És azt mondják, hogy ez hosszú távon kiégéshez vezet. Tehát valamiféle határt magamban csak kell húznom, hogy ne az legyen a vége. A legnagyobb nehézség talán a temetés, ott mindig azt érzem, hogy egy porszem vagyok. Általában ilyenkor az a gyakorlatom, hogy idős lelkészek prédikációit olvasom. És akkor valahogy azt érzem, hogy helyre tudom rakni a dolgokat. Viszont a temetési szertartásoknál érzem azt, hogy mekkora felelősség ez a hivatás, tehát valahányszor temetésre kell menni, olyankor nagyon megerősödik az alázat bennem. Mert olyankor arra gondolok, hogy a Jóisten ezt az én kezembe adta, hogy egy embert eltemessek, és teljesen mindegy, hogy az az ember milyen volt. Úgyhogy igen. Ez mindig egy kihívás, és felülír mindent, tehát ha temetést jelentenek, akkor bármit csinálok, azt azonnal abbahagyom és ott vagyok a családdal. Nem szó szerint, de gondolatban végig ott vagyok, a temetés napjáig és még utána is. Ami nagyon jó, mert nagyon összekapcsol a családdal, viszont nagyon meggyászolok minden embert, és ugye egy lelkész pályafutása során nagyon sok ember eltemet – és akkor vajon még mennyi darabja van a lelkemnek?

És ha másfajta akadályokról beszélünk, akkor ott van az adminisztráció. Tehát minden, ami lélek, az számomra egy jó kihívás. Megnövök alatta. Na hát az adminisztratív dolgok alatt azért összemegyek. Nem az én világom, nem ilyen beállítottságú vagyok, de hála Istennek jó emberek dolgoznak mellettem, a gazdasági dolgokat teljesen ők viszik. Ebben olyan vagyok, mint egy gyerek – az első pályázatomat például nem tudtam elszámolni. Egyrészt a tudatlanságom miatt, másrészt pedig nem mertem megkérdezni senkitől, mert hogy ezt nekem illene tudni. Lehet, hogy pont emiatt, amit mondtál a lelkészről, hogy van egy ilyen, hogy a lelkész az elöljáró, ő mindenhez ért.

Mennyire tudsz helytállni a különböző szerepeidben? Egyrészt a családra gondolok, de ott van még az is, hogy te közben nő vagy, esetleg hobbit is választasz. Hogyan tudsz ebben egyensúlyozni?

Volt egy káosz az elején, mert a várandóságom alatt végig dolgoztam, és azt hittem, hogy ez ugyanilyen gördülékenyen tud majd folytatódni. Szóval szülés után volt egy ilyen káosz, amikor azt éreztem, hogy szétszakadok, hogy nem tudom, hol vagyok. Amikor az egyházközségnél voltam, akkor azt éreztem, hogy otthon kéne lenni, amikor pedig otthon voltam, akkor meg azt, hogy itt kéne lenni. Állandó tervezés kérdése ez. És talán azért működik nálam, mert szeretem ezt csinálni. Nekem például a karácsony, a húsvét az a legmozgalmasabb. Reggel eljövök otthonról és este hazamegyek. És nem úgy élem ezt meg, hogy nekem ez nem jó, és ezért nagyon hálás vagyok. Na meg a társam is óriási segítség ebben. Ő egy lelkészi családból érkezik, és beleszokott ebbe, hogy majdnem mindent felülír egy egyházközségi program. Ami nem jó, mert a család az első, de ez egy ilyen megosztott szerep mindig. Az az igazság, hogy nehéz. De nem nagyon szoktam ezt hangoztatni, mert van ez a mondás, hogy a lelkész az legyen férfi, és ha nő, akkor vállalja, ami vele jár.

Visszatérve egy kicsit még a szolgálatra, és a nehéz témákra. Mennyire viszed bele az aktualitást a prédikációidba?

Igyekszem reflektálni arra, ami van, de mindig valamilyen örömüzenettel. Szerintem az ember nem azért jön templomba, hogy innen hazamenve még jobban beleroskadjon a jövőképünkbe.

Hanem hogy igen, tudjuk, hogy mi zajlik a világban és látjuk, de hogy akkor mi az, ami erőt tud adni, hogy érdemes legyen ezt az életet vállalni. Hogy valami derű is legyen. Sokszor az is segít, ha elmondom, hogy én is félek, és ez egy természetes dolog. De hogy a félelem mellett itt van például ez a közösség, itt vagyunk egymásnak. Az idősek és az egyedülállók nagyon félnek a magánytól. A fiatalabbak pedig attól, hogy nem tudják, mit hoz a holnap. Én valahogy azt érzem, hogy mindennek van egy jó oldala is. De a rossz az mindig hangosabb, és ezért kell a prédikációban a jónak a hangja erősebb legyen. Én szeretem ezt megmutatni. Hogy van sötét, de van fény is, és hogy mindig ott van a jó, és ezzel a felismeréssel menjenek ki a templomból. Hogy van amiért örülni.

Visszatérni az olvasáshoz: fiatal felnőtteknek

Moskát Anita: A hazugság tézisei

Ezzel a könyvvel duplán jól jársz. Először is, szerintem tökéletes olvasmány azoknak, akik már régóta nem olvastak semmit, viszont szeretnének kicsit visszatérni ehhez a kikapcsolódási formához. Másodszor: ez egy szuper magyar regény egy fiatal szerzőtől, aki szeret társasjátékozni, szereti az újdonságokat és nagyon nyitott a világra. Moskát Anita valami olyasmit alkotott A hazugság téziseiben, mint amilyenek a régi jó Black mirror részek voltak. Eredeti és elgondolkodtató novellák találhatóak ebben a kötetben, na meg egy kisregény, ami novellának indult, de túl izgalmas volt ahhoz, hogy a szerző hamar lezárja. Tele van természetfelettivel, valamint olyan novella is van, ahol az olvasó kell eldöntse, hogy mi legyen a következő lépés (tudod – lapozz a 66. oldalra, ha). Ez szintén egy olyan könyv, amivel idén kimozdultam a komfortzónámból. Sosem gondoltam volna, hogy én kortárs magyar fantasy novellákért fogok rajongani.

Férfias olvasmány történelemmel és vérrel a Dominikai Köztársaságból

Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe

Ez az idei évem abszolút kedvence. És hát, igen. Ezt is nagyon szkeptikusan vettem a kezembe. Főleg, hogy olvastam már Llosát, de azt kifejezetten utáltam. Na meg a könyvtárból kölcsönzött könyvnek ritka ronda volt a borítója (az új kiadás viszont nagyon vagányul néz ki). Sosem voltam oda a történelmi regényekért, ez pedig nagyon az. Rafael Leonidas Trujillo tábornok kegyetlenkedéseiről szól. Egy iszonyú gonosz és őrült uralkodó volt a valóságban is – az utolsó napját követhetjük végig többek között, de nem csak. Betekinthetünk a fejébe, a másik fejezetben pedig a merénylői rettegő gondolatait hallgathatjuk végig. Iszonyúan ijesztő tud lenni a diktatúra ilyen közelről. Ugyanakkor nagyon izgalmas ilyen intenzíven olvasni a ledöntéséről. Az utolsó 200 oldalt éjjel kettő és négy között olvastam el, mert annyira izgatott voltam miatta, hogy felriadtam álmomból. Ennyire jó ez a könyv.

Tinikönyv, ami a felnőtteknek is elcsavarja a fejét

Soman Chainani: Jók és rosszak iskolája 1.

Hihetetlenül izgalmas számomra az a koncepció, hogy minden meseszereplő, mielőtt még saját mesét kapna egy iskolába jár, ahol megtanulja a szükséges készségeket. Jobban mondva két iskolába – a jók és rosszak iskolájába. Harry Potter óta úgy tűnt, hogy nem lesz már több igazán jó boszorkányos, varázslós könyv, erre most itt ez a furcsa könyv két lányról, akiket véletlenül elcseréltek és rossz iskolába küldtek. Sophie és Agatha falujából már hosszú évek óta rabolnak el gyerekeket, akik a mendemondák szerint a Jók és rosszak iskolájába kerülnek. Sophie nagyon készül, szeretne hercegnő lenni, Agatha inkább csak szeretné megtartani a legjobb barátnőjét. Majd megtörténik a kavarodás és onnantól fogva már nagyon bonyolulttá válik minden. De vajon tényleg tévedés történt? A folytatásokat még nem olvastam, azért éppen nem egy Harry Potter, de valószínűleg jövőben rászánom magam, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tudott az író még hozzátenni ehhez a világhoz folytatásként. Van benne néhány elég brutális rész, ezért 12 éven aluliaknak egyáltalán nem ajánlom.

Az adventi, karácsonyi időszakról szerettem volna egy kicsit beszélgetni veled, és az jutott eszembe, hogy ez az időszak hasonlít egy kicsit a mediátor szerepre. Mert az ünnepek alatt az ember megpróbál jól lenni, jónak lenni, jóban lenni mindenkivel. Ennek ellenére viszont nagyon sokszor rosszul sül el ez az időszak. A párok életében szerinted mit jelent az advent? Milyen kihívásokkal néznek ilyenkor szembe legtöbbször?

Ebben az időszakban, hát hadd ne mondjam, minden héten több pár jelentkezik — eljönnének még a karácsonyi időszakot megelőző hetekben is, mert egyrészt addigra feltorlódott bennük egy sor olyan szituáció amit lehet, hogy idén karácsonykor szeretnének megúszni békésen, másrészt pedig van, aki tanulva az előző évekből, most jutott el oda, hogy biztos, hogy ezt a karácsonyt nem akarja feszültséggel végighajtani és nem szeretné, hogy ha halászlé a falon landolna, vagy éppen a szétrepedt bejgli a sütőben élné túl a karácsonyt, mert valamilyen sértődés következtében ott marad.

Ebben az időszakban az emberekben nagyon nagy a feszültség, a szorongás, a megfelelési kényszer, amit egyébként nem biztos, hogy ők maguk így csinálnának, csak van egy minta, aminek borzasztóan szeretnének megfelelni, mert mondjuk így látták a szüleiknél is. És akkor mondom a saját példámat — én is nagyon sokszor voltam feszült, és egyszer csak arra jöttem rá, hogy az egészet be kell rakni egy zsákba és el kell rakni a padlásra vagy a pincébe, vagy el kell ásni. Úgy döntöttem — és ezt egyébként bátran javaslom másoknak is —, hogy egyrészt nagyon fontos, hogy a szüleinknek — akik nem élnek már velünk együtt — addig, amíg ők ezt vállalják, szeretik és van hozzá kedvük, igenis meg kell adni a lehetőséget, hogy ők adjanak nekünk, hiszen nem vagyunk velük mindennap, és fontossá tudjuk őket tenni azzal, hogy rájuk bízzuk, hogy ők főzzenek és gondoskodjanak. Annál nagyobb öröm nincs egy szülőnek, mint ha látja, hogy az ő asztalánál, az ő halászlevét esszük.

Igen, tehát az egyik oka a feszültségnek az ünnepi készülődés. Viszont ott van még az is, hogy elérkeztünk az év végéhez. És ez a fejünkben egy képzelt küszöb az újrakezdéshez. A naptári rendszert az ember találta ki, és valahogy mindent ehhez igazítunk. Úgy közeledünk az év végéhez, mintha bármi megváltozna január elsején. Vajon nem lehet, hogy a lezárás és újrakezdés is erősen hatással van arra, hogy ennyit stresszelünk?

Biztos, hogy benne van. Úgy tapasztalom, hogy hogy félünk az új dolgoktól. Egyszerre félünk és várjuk az új évet. Várjuk, mert el tudjuk kezdeni a fogyókúrát. Várjuk, mert megfogadjuk, hogy január elsejétől sokkal kedvesebben szólunk az apósunkhoz, vagy a párunk a testvéréhez. Egy csomó, magunkkal szembeni elvárással vértezzük fel magunkat, ugyanakkor ez a várakozás egy lezárása annak az időszaknak, ami mögöttünk van, és ami lehet, hogy tele van mindenféle olyan dologgal, amit már nem akarunk átvinni az új évbe. Hidd el, olyan konfliktusforrás egy párkapcsolat esetében, hogy az egyik fél el akarja kezdeni a fogyókúrát, a másik meg nem kíván ebben a társa lenni, hogy egy ilyen fogadalom már önmagában egy időzített bomba. Ezért én úgy gondolom, hogy csak olyat érdemes tervezni most első körben az új évben a párok esetében, ami nem rettenti meg az adott kapcsolatot. Gondoljunk bele ebbe is, hogy tényleg, amikor végre együtt vagyunk, az ugye igazából a család ünnepe is, és pont ahogy egyik nagyon kedves stand up humoristánk, Kovács András Péter is mondja — tulajdonképpen pont azokkal vagy együtt karácsonykor, akikkel egyébként nem feltétlen szeretnék együtt tölteni két hetet egyhuzamban. Ebben az időszakban semmi nem lenne fontosabb, mint hogy regenerálódjunk és feltöltődjünk, és ne arra a hihetetlen robogó vonatra üljünk fel, amiről le is pottyanhatunk. Gyakorlatilag egy olyan sor feladattal látjuk el magunkat, amit senki nem kér tőlünk.

Amikor az ember belép egy párkapcsolatba, akkor gyakorlatilag egy másik család ünnepi szokásait is a hátára veszi, ebből pedig sokszor lehet vita. Mennyire lehet összefésülni szerinted a különböző hagyományokat?

Viszonylag friss kapcsolatban lévő emberek évekkel ezelőtt ezelőtt nem nagyon voltak a praxisomban, inkább harmincöt felett találtak meg bennünket. Persze ez nem reprezentatív, de minket inkább a középkorú párok kerestek meg. Azonban az utóbbi időszakban nagyon rendszeresen olyan fiatal párok keresnek fel, akik 7–10 hónapja vannak még csak együtt, és már elakadnak abban, hogy például hogyan csinálják a karácsonyi készülődést. Mert ebben annyira nem tudnak összehangolódni, hogy azon megy a balhé, hogy kinek a szüleihez menjenek először. És egyébként ilyenkor a megfelelési vágy okozza a konfliktust. Ezért keresnek meg sokszor a párok — minden évben van az év végén két-három ilyen pár —, akik ezt a karácsonyi tervezést nem tudják megoldani.

És szerinted ebben a szülőnek van szerepe, hogy ezt kontrollálja?

Én mindig elmondom, hogy nem vagyok pszichológus, viszont én azt gondolom, hogy az ilyen típusú szülő, aki ezt nagyon erősen elvárja a gyermekétől, hogy igenis még nálam kell karácsonyozni, nos, az sem vált le még a gyermekéről. És amennyiben ezt idejében nem teszi rendbe a szülő és a gyermek, akkor gyakorlatilag ez egy állandósult konfliktust fog jelenteni a későbbiekben is. Mindkét fél részéről egyaránt fontos az elengedés, sőt, egy picit rá kell segíteni, egy kicsit meg kell taszítani a gyermekünket, hogy kirepüljön a fészekből. És lehet, hogy a gravitáció nagyon erős, de aztán hátha ez a bizonyos önbecsüléstől gazdag és felvértezett fiatal rá fog érezni a repülésre, és így fel fogja kapni majd a légáramlat.

És talán még egy fokozattal fennebb kapcsolunk akkor, amikor gyermek is születik a családba. Vajon ilyenkor mi a jó megoldás? Új hagyományokat kell teremteni, vagy inkább összeolvasztani mindenkinek az óhaját?

Nem hiszem, hogy erre van recept. Viszont valószínűnek tartom, hogy mindezek mögött az van, hogy vannak ezek a karácsonyi emlékképeink a gyermekkorunkból, amelyek annyira beleivódnak a lelkünkbe, hogy valahol tudattalanul is újra akarjuk élni. Felnőttként, szülőként, felnőtt családalapítóként szeretnénk a gyerekeinknek is ugyanazt átadni. És akkor jön egy következő faktor azonkívül, hogy mit szeretnénk — mégpedig az, hogy mik a lehetőségeink. És itt az anyagi részt engedjük meg egy picit kibontani. Nagyon nem mindegy, hogy mennyit költünk a karácsonyra — egyébként ez is nagyon nagy konfliktusforrás egy pár életében, hogy meddig merjenek elmenni mondjuk egy karácsonyi bevásárlás kapcsán. Én mindig azt javaslom, hogy írják össze és húzzanak egy határt, ami meghatározhatja azt, hogy mennyit költenek.

A másik, ami szintén ide kapcsolható pedig az, hogy ha valaki nem annyira szeret főzni, viszont ott van benne az igény, vagy a megfelelési vágy, ne karácsonykor kezdjen el gyakorolni, hanem szerintem addigra valahogy év közben süssön le néhány adag bejglit. Ne tudd meg, hogy hányszor van abból konfliktus minden karácsony előtt, hogy látja Dorka, hogy én megmondtam, hogy a férjemnek nem most kellene önmegvalósítani karácsonyra, és nem most kellene egy fantasztikus töltött pulykát készítenie, úgy Mr. Bean-esen, hanem év közben kellett volna próbálkoznia. Ha az embereknek annyi dolga van, annyi a rohanás és az elköteleződés, hogy év közben nem tud egy picit rákészülni, akkor ne várjon csodát.

Ilyenkor év végén hajlamosak vagyunk túlzásba vinni az amúgy egészséges pozitivitást, mint hogy nyugodj meg, legyél jókedvű, meg itt a karácsony, ne depizz. Érdemes az embereket ilyen szinten kiszedni a stresszhelyzetből?

Én azt gondolom, hogy ha valaki igazán nagy balhét szeretne karácsonykor, akkor ezzel a „ne idegeskedj” mondattal óhatatlan olajat dob a tűzre. Nem feltétlen kell ismételgetni ezeket a szófordulatokat főleg annak, akin egyébként már látszik december elsején, hogy tele van a hócipője a karácsonnyal. Mert az egyrészt nem lesz őszinte, másrészt pedig csak még nagyobb feszültséget kelt abban, aki egyébként önmagában is feszült ebben az időszakban. A feszültség önmagában csak akkor múlik el, ha mi elhisszük, hogy ennek a karácsonynak igazából nem az a funkciója, amire ma már fókuszálunk. A békéről, a szeretetről és az ellustulásról szólhatna most végre az év vége. Ez az ünnep pontosan olyan békés és szeretetteli, lesz tele humorral és rénszarvasos zoknival, mint ahogy egyébként látjuk egyes angol vagy amerikai filmekben. Hiszen ki ne szeretne a kezében bögrével valami nagyon lágy és kedves szerelmes filmet nézni, és mennyire jó, amikor a másik szobában a párunk nézi az amerikai vagy az európai focit, és senki nem zavarja őt abban a pillanatban, az ő saját világában. Béke van mind a két szobában külön-külön, legalább egy órát, és aztán összeülünk az asztalhoz és két kézzel megesszük azt az isteni rántott csirkecombot a vörös káposztával. És senki nem szól ránk, hogy nincs rajtunk smink és nem csillámporos a hajunk, hanem béke van, szeretet és röhögés.

Igen, azért a gyerek egy kicsit átírja a prioritásokat. Mennyire tervezel előre, akár pénzügyileg? Van félretett pénzetek?

Mi úgymond több borkánba is gyűjtünk már pénzt. Egyrészt van egy általánosan félretett összeg házra, vagy vészhelyzet esetén, van egy másik számlánk, ahová projektpénzt gyűjtünk a nagyobb kiadásokra, például egy nyaralásra, vagy egy új matracra. Emellett pedig a kisfiunknak is teszünk félre, amit majd 18 éves korában megkaphat. De nyilván ez azért óriási luxus, hogy ezt meg tudjuk tenni.

Közeledik a karácsony. És azt veszem észre, hogy egyre nagyobb összegeket áldozunk arra, hogy mindenkinek megfelelő ajándékot vásároljunk. Te milyen elv alapján vásárolsz erre az ünnepre?

Én a karácsonyban érzek egyfajta kötelezőséget, hogy ilyenkor ajándékot kell adni. És sokszor nehéz eldönteni, hogy mit vegyünk. Ugyanakkor a férjemmel mindkettőnknek az ajándékozás is a szeretetnyelve. Szeretjük meglepni a szeretteinket. De például azt eldöntöttük, hogy mivel a kisfiunk 9 hónapos lesz karácsonykor, így pedig nem fog belőle sokat felfogni, nincs értelme nagyon elhalmozni ajándékokkal. Persze ezt mindenki magának dönti el, hogy mennyit, de azt érzem, hogy azért sokan túlkompenzálnak ilyenkor, és az ajándékokkal próbálják kifejezni azt, hogy mennyire szeretnek vagy értékelnek valakit. Egyébként mi sokszor inkább élményt ajándékozunk.

Mi az a dolog, amire nem sajnálod a pénzt egyáltalán?

A kaja. Amikor utazunk a férjemmel, akkor az egyik kedvencünk az, hogy előre kinézzük, hogy hol szeretnénk enni, milyen helyeket fogunk kipróbálni. Ez olyasmi, amire szívesen költünk, mert egyrészt úgy érezzük, hogy így behatóbban meg tudunk ismerni más kultúrákat, de másrészt azért is, mert otthon annyira nincs jelen a fine dining.

Ha most visszatekintesz az elmúlt egy évre, akkor hányszor vásároltatok olyan dolgot, amit most már fölöslegesnek ítéltek meg?

A férjem az Instagram-reklámoknak dől be általában. Van olyan, amikor bejön, de van, amikor nagyon nem. Például vettünk egyszer egy gyümölcs dehidratáló gépet. Arra gondoltunk, hogy hosszú távon milyen vagány lesz, de azóta vagy két alkalommal, ha használtuk.

Valószínű amúgy, hogy nagyon sokszor az életmódunk változtatásához köthető dolgokra költünk nagyobb összegeket feleslegesen, nem? Például én egyszer vettem egy parfümkészítő szettet, mert azt gondoltam, hogy ezzel akarok foglalkozni.

Egyrészt azért kerestelek meg téged, mert szerintem nagyon inspiráló az, hogy Instagramon arról írsz, azt mutatod meg, hogy általában nem újan veszed a ruháidat, és mégis nagyon stílusos szettekben öltözködsz.

Egyébként a turizás nagyon veszélyes tud lenni pont emiatt, hogy olcsó. Mert lehet, hogy nem fogom felvenni, de most azt a tíz lejt nem sajnálom érte. Régebb halmoztam a ruhákat, és egy idő után rájöttem, hogy ennek semmi értelme, mert tíz százalékát vettem fel nagyjából. Mielőtt várandós lettem, nagyon szerettem a fizikai turkálókat, viszont amióta a kisfiam miatt nem igazán jutok el, azóta sajnos a Vinted- re csúsztam rá. És azért sajnos, mert nagyon kényelmes olyan szempontból, hogy este az ágyból is tudsz vásárolni használt, de minőségi ruhákat. Viszont a nyáron elkezdtem eléggé durván vásárolgatni, halmozni a dolgokat, ezért most eldöntöttem, hogy fogok tartani egy féléves nem vásárolok ruhát-kihívást.

Online vásárlás esetén tényleg eléggé veszélyes a kényelemfaktor. Viszont ez a Vinted alkalmazás szerintem nagyon sok embernek segített már megtalálni önmagát az öltözködésben is. Éppen azért mert minőségi ruhákat lehet venni sokkal olcsóbban, így nem szorulnak az emberek a fast fashion márkákra. Visszatérve a családodra. A kisfiaddal kapcsolatban mennyire figyelsz oda, hogy mennyit vásárolsz, mire szánsz pénzt?

Nagyon sok ruhát nem vásároltam neki, mert kaptunk is, meg gyűjtöttem is terhesen, de amúgy is hamar kinövi most őket. Nyilván szeretnék neki vásárolni kis vállalkozásoktól vagy etikus márkáktól, de ezen a ponton még nem látom értelmét. Mert azért azoknak áruk van. De például ott van a pelenka. Most már szinte mindig mosható pelenkát használunk, csak ha elmegyünk itthonról, akkor inkább eldobhatóst. De az például tényleg egy okos befektetés hosszú távon. Főleg, ha az ember több gyereket tervez. Nem csak azért, mert olcsóbban jössz ki, hanem mert környezettudatosabb is.

Mi a helyzet az utazásokkal? Luxusnak számít szerinted az utazás manapság?

Én úgy érzem, hogy az én életem nagyon sokat változott az utazások, meg főleg a külföldön élés által, úgyhogy ilyen szempontból mindenképpen csak ajánlani tudom mindenkinek. De nyilván ennek is több módja van. Mi egy kicsit kényelmesek vagyunk ilyen szempontból. Tehát inkább felülünk a repülőre, mondjuk Budapestig is, minthogy tizenkét órát utazzunk. Egyébként szerintem ez a legnagyobb ellensége a tudatosságnak. A kényelem. Például azt beszéltük a férjemmel, hogy ha bemész a boltba, és ott van tízféle zabpehely, és te meg kell vizsgáld, hogy ár-minőség- összetevő-csomagolás szempontjából melyik a legjobb, az sok energiát vesz el. És az emberek többségének nincs erre is kapacitása, amit teljesen meg is értek amúgy. Én is megfigyeltem magamon, hogy amióta anya lettem, azért több minden átcsúszik a rostán. Egyszerűen sem időm, sem energiám nincsen mindenre odafigyelni.

Mennyire tartasz te a jövőtől? Tekintve a klímaválságot, a háborúkat, vagy az élet alakulását a Földön.

Erről nagyon sokat beszéltünk a férjemmel, amikor az volt a téma, hogy akkor legyen-e gyerekünk vagy sem. Mert oké, hogy egyrészt ez egy ilyen társadalmi norma, hogy akkor elérsz egy kort és főleg, hogy ha párod is van, akkor jön a gyerek. Másrészt meg egy ösztön is, de azért nyilván többek vagyunk ösztönlényeknél. Átrágtuk ezt a dolgot, főleg amiatt is, hogy mind a kettőnket aggaszt a bolygó sorsa, és akkor felmerült ez a kérdés, hogy igen, akarunk-e egy gyereket hozni ebbe a világba úgy, hogy fogalmunk sincs, tényleg, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva. De szerintem abban, hogy végül lett gyerekünk, benne van a válasz, hogy azért eléggé bizakodóak vagyunk. Vagy inkább azt mondanám, hogy mi arra jutottunk, hogy ha azok az emberek, akik ilyen szempontból tudatosak, mind úgy döntenek, hogy nem fognak gyereket vállalni, akkor csak azoknak az embereknek lesz gyereke, akit semmi nem érdekel. És akkor meg tuti biztos, hogy a világ vége felé tartunk. De ha mi úgy döntünk, hogy igenis szeretnénk egy következő generációt, és szeretnénk azt a generációt ebben a szemléletben felnevelni, akkor én úgy látom, hogy van remény arra, hogy jobb irányba menjenek a dolgok.

Miért akartál annyira dramaturg lenni?

Igazából először színházkritikus akartam lenni. Már a suli ideje alatt elkezdtem kritikákat írni, aztán később egyre több helyen publikáltam. És hát volt egy nagyon kellemetlen helyzet, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem nekem való. Röviden az történt, hogy hát ugye másod-harmadéves korára már azt hiszi az ember, hogy eleget tud a színházról, és nem kell tekintettel lenni az alkotókra, és én is ilyen voltam. Aztán egyszer írtam egy előadásról, és hát nem szerettem, ezt pedig a diplomáciai érzék teljes hiányában meg is írtam. És amikor megjelent, akkor találkoztam az egyik színésznővel, aki játszott ebben az előadásban — pont a kritikát olvasta a fesztiválújságból — és igazából töménytelen szomorúságot láttam az arcán. Akkor azt mondtam, hogy többet nem. Ezután pedig elkezdtem gondolkodni rajta, hogy melyik az a munka, amihez írás is kell. A dramaturgi munka pedig mindig is tetszett, mert az egy ilyen kicsit bent, kicsit kint levést is jelentett a színházon belül.

Aki dramaturgként dolgozik, az sokszor azzal kell szembesüljön, hogy a szavak néha tettekké, mozdulatokká alakulnak a színpadon. Te ezt hogyan tapasztaltad meg az elején?

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen színpadi nyelvezetet használ az adott rendező. Viszont én nagyon szeretem azokat az előadásokat, ahol pont, hogy ellene megy a színpadi játék a szövegnek. Amikor nem ugyanazt látjuk eljátszva is, mint elmondva. És ebből a szembeállításból születik meg valami különleges, erős jelentés. Aztán mozgásszínházi előadásban az egy teljesen megfogalmazhatatlan kérdés, hogy mit jelent dramaturgnak lenni. Inkább a ritmusról, ismétlődésekről szólt, meg egy ilyen zsigeri viszonyulást jelentett ahhoz, ami a színpadon történt, és ez nekem valahogyan talán jobban is ment, hogy nem tudatosan, agyból kell megszülni egy döntést, hanem belülről.

Nagyon nehéz ma már egy pontos megfogalmazást adni a mozgásszínházi formának, és valószínűleg nagyon sokan még sosem voltak ilyen előadáson. Hogyan magyaráznád el, mire számíthat az ember, ha mozgásszínházi előadásra készül? Mi lehetett az indíttatás, amiért megszületett ez a műfaj?

Igazából én is úgy érzem, hogy bizonyos állapotokat vagy érzéseket a test által sokkal őszintébben meg lehet fogalmazni, mint szavakkal. Én ezt úgy képzelem el, hogy az ember szavakkal tud úgymond hazudni, testben viszont kevésbé. A tánc azóta létezik, amióta az ember létezik — szerintem ez létszükséglete az embernek. Bár manapság azért már olyan világot élünk, hogy az emberek elfelejtenek táncolni. Közben meg fantasztikus dolgokat szabadíthat fel bennünk a tánc. A mozgásszínház annyiban másabb, hogy ugyan testi kifejezéssel dolgozik, viszont közben színpadi szituációkat hoz létre.

Hogyan kell értelmezni egy mozgásszínházi előadást? Említetted, hogy az elején mindent is értelmezni szerettél volna.

A zenehallgatáshoz, vagy a képzőművészeti alkotások befogadási folyamatához tudnám leginkább hasonlítani. Amikor zenét hallgatunk, akkor egy komplexebb zenei műnek sem úgy állunk neki meghallgatni, hogy értelmezni akarjuk. Ott is a befogadás, a bizonyos érzelmek kiváltásáról szól. És talán ugyanez történik akkor is, amikor egy olyan képzőművészeti alkotást nézünk, ami nem egyértelműen értelmezhető. Ott is megvan a késztetés, hogy az ember értelmezze, de közben ha ránézel egy festményre, akkor az valamilyen érzelmet biztosan kivált belőled. És a mozgásszínháznál is ez a jó nézői attitűd. Sokkal fontosabb az, hogy az ember egyszerűen nyitott nyitott szívvel üljön be az előadásra, és hagyja, hogy az előadás hasson rá, és hogyha jutnak eszébe bizonyos gondolatok előadás közben, akkor jó, de ha nem, az is rendben van.

Te is megfogalmaztad, hogy az emberek életében egyre kisebb szerepe van a táncnak. Sokkal kevesebbet táncolunk mint régen. Ugyanakkor azt is érzem, hogy a mozdulatainkból is jócskán visszavettünk. Nem igazán engedjük meg magunknak azt, hogy általa fejezzük ki az érzéseinket. Te ezt hogy látod?

Melyik volt az az előadás, aminek a tematikája, de maga a megvalósítás is nagyon közel állt hozzád?

Igazából több is van: az egyik az a Lift, ami tér szempontjából nagyon nem hagyományos előadás, mert egy képzeletbeli liftben játszódik, és hát kétszer két méteren előadást csinálni, az azért eléggé meredek ötlet. És azért tartom fontos előadásnak, mert a színészek szempontjából egy nagyon jó próbafolyamat volt, mindenki nagyon jól érezte magát benne. És ez a mai napig érződik az előadáson is, és valószínűleg ezért történt az meg, hogy messzemenően ez a legsikeresebb előadása a társulatnak. Van egy sajátos humora, miközben az előadás egy másik rétegében nagyon is komoly témákat vet fel.

Ha tegyük fel, egy színész valamiért nem tud megoldani egy mozdulatsort, valamilyen gátja van ebben, akkor mivel lehet feloldani?

Alapvetően ilyenkor szerintem a kommunikáció az, ami segít elsősorban. Ha színházi emberként, vagy akár magánemberként szembesülünk egy blokkal, akkor elsőként mindig be kell azonosítanunk, aztán pedig fel kell oldani azt a problémát. Ha meg tudjuk fogalmazni azt, hogy mi miatt nem vagyunk képesek egy mozdulatot végrehajtani, vagy miért félünk beengedni magunkat egy adott szituációba, az már egy lépéssel afelé van, hogy az adott blokkot feloldjuk. Közben meg ez egy olyan szakma is, ahol az előadók szinte minden nap találkoznak egy-egy ilyen helyzettel. És szerintem biztosan sokan vannak egyébként olyan színészek vagy táncosok, akik ha emberileg rendben vannak, és szeretetben élnek, akkor sokkal könnyebb nekik nyitottnak lenni a színpadon is. De egyébként ezért is szokták mondani, hogy a színházi munka az egy végtelen önismereti folyamat.

Az M Studio legközelebbi bemutatója az Are we human or are we dancers? című előadás lesz, amelyet Ioana Marchidan koreografál és rendez emberi történetekről, a legmélyebb gondolatainkról filterek és előítéletek nélkül.

Sok az olyan lény benne, amely nagyon sok más kultúrában is megjelenik. Mitől lesznek ezek magyarok, miben mások?

A folklór alapvetően nemzetközi, a szellemi javak mindig is szabadabban áramoltak, mint például a tárgyi kultúra vagy a társadalmi jelenségek. Innen adódik, hogy olyan archetipikus elképzelések, mint például a sárkány szinte minden nép kultúrájából ismertek. Bár ez esetben nyilván számolni lehet az őskori leletek, például egy a földből előkerült dinoszaurusz-csont képzeletet inspiráló hatásával is. Magyarrá sok esetben a társadalmi-természeti környezet teszi ezeket az ősi képzeteket, hogy mihez vagy kihez kötik aztán, ki válik a nemzeti kultúrtörténetben sárkányölő hőssé (lásd Erdélyben a Bethleneket és Báthoriakat). De ha már a sárkányt hoztam példának, a magyar népmesehagyományban a sárkány sok tekintetben más, mint nyugat-európai társai: míg például egy német vagy angolszász mesében a sárkány mindig egy szörnyeteg, kígyószerű fenevad, a magyar mesékben sokszor mitikus antropomorf alak, aki emberként viselkedik, vára, felesége van, emberként eszik-iszik, buzogánnyal harcol vagy megbirkózik az ellenfelével.

Mit jelentett ön számára ennek a könyvnek a szerkesztése? Mi a személyes indíttatása ennek az enciklopédiának?

Számomra egyfajta kirándulás volt ez a könyv, hiszen elsősorban a népköltészet kutatója vagyok, hiedelem-témákkal csak szórványosan foglalkoztam korábban. E könyv felkérésre született, e magyar bestáriárium a két illusztrátor képzőművész, Németh Gyula és P. Szathmáry István ötlete volt, ők kerestek meg ez ügyben. Éppen jókor, mondhatnám, hiszen akkor (két esztendeje) ment nyomdába négykötetes kézikönyvem, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus, amely az erdélyi hiedelemlények és hiedelemtörténetek teljességre törekvő enciklopédiája.

Csodálatos illusztrációk születtek a könyvhöz. Ön hogyan viszonyul ezekhez?

Hajlamos vagyok jómagam is belefeledkezni a könyvben látható képi világba. Némelyik lényt egyébként sok tekintetben másként képzelném vagy képzeltem el néprajzi gyűjtéseim közben, de éppen ettől szép ez a műfaj is, hogy nem szab határt az emberi képzelet világának. Meg aztán sokszor tájegységenként is eltérő lehet egy-egy hiedelemlény tipológiája. Például a lidérc a keleti magyar nyelvterületen többnyire tüzes csík formájában tűnik fel az égen, míg az Alföldön vagy a palóc területen egy csenevész csirke – ám mindkét esetben ördögi szellem.

Talán az egyik legizgalmasabb különbség a népek kultúrája között, az a halálfelfogás. Ha megnézzük a halálhoz köthető mitikus lényeket, akkor mi rajzolódik ki?

Nagyon érdekesnek tartom azt, hogy külön személyként is megjelenik a könyvben a Halál. Milyen az ábrázolása a magyar néphagyományban?

A magyar folklórban a Halál olyan megszemélyesített, kísértetszerű lény, amelynek fő tevékenysége a haldokló személyek felkeresése és elvitele. Ismereteim szerint viszonylag kevés sajátosan magyar jellegzetességet mutat, javarészt a krisztianizált toposzok köszönnek vissza a róla alkotott képben (csontváz, vállán kaszával, fehér lovon érkezik stb.), bár vannak természetesen e képzetkörben is rendhagyó variánsok, mondják például ősz hajú öregembernek is. Talán érdekesebb a Halálról szóló epikus hagyomány ama csoportja, amely már a népmesék világával rokon, és a Halál elmés módon történő becsapásáról, az esedékes halál furfangos halogatásáról szól. Egy öregasszony például mindig azt írja ki a kapujára, hogy jöjjön érte „holnap”, és a Halál újra és újra dolgavégezetlenül kénytelen elkullogni onnan. Több más, vele kapcsolatos történet példázatszerű: a Halál az őszülő haj által vagy pislákoló gyertyák megmutatásával jelzi a halandónak (a komájának), hogy hamarosan eljön érte, s van olyan történet is, miszerint még ő is megsajnál egy kisgyerekes asszonyt, ám Isten figyelmezteti rá, hogy ne tépelődjön, mert – mint mindenre – gondja lesz majd az árván maradó gyermekekre is.

Mondana néhány specifikusan magyar hiedelemlényt? Például a vérmedvét én annak látom.

A nyugat-európai kultúrával történő összehasonlításban valóban magyar, vagy legalábbis kárpáti jelenségnek tűnik, elvégre régiónk egyik csúcsragadozójáról van szó. Már a történeti forrásokban is szó esik róla, az általa okozott károkról. A magyar kultúrtörténetben különös jelentőséggel bír az az ikonográfiai ábrázolás, amely az utóbbi évek egyik leginkább figyelemre méltó művészettörténeti felfedezése: a székelyszentléleki templom északi külső falán feltárt freskó ugyanis azt ábrázolja, hogy Szent László lóháton ülve megküzd egy vérmedvével. A jelenet külön érdekessége, hogy e felfedezés által az is nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az esetben a Szent László-legendárium egy középkori történettípusa került megfestésre. A 16. század elején egy ideig Nagyváradon tartózkodó lengyel humanista, Paulus Crosnensis Ruthenus jegyezte fel a magyar lovagkirályt dicsőítő hőskölteményében, hogy Szent László megszabadította a jobbágyokat a Várad környékétől garázdálkodó vérmedvétől.

Viszonylag kevesen tudnak róla felénk, mégis egy nagyon különös egyénisége a magyar hiedelemvilágnak. Mit kell tudni a noráról?

A nora különös színfoltja a magyar népi hiedelemvilágnak. Olyasféle, a magyar kultúrába az utóbbi néhány évszázadban harmonikusan integrálódott hiedelemlény, mint például Erdélyben román hatásra az ottani kutyaember, a prikulics. A norát kizárólag a Felföld északkeleti részein, Borsod, Abaúj, Torna és Zemplén megyékben emlegetik, javarészt a szláv nyelvterülettel érintkező vidékeken, valamint olyan településeken, melyeknek lakossága részben vagy egészben ruszin eredetű. A nora lényegében a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye, azonban vért ritkán szív, inkább „csak” megszopja éjjelente áldozatai mellét, főként az alvó férfiakra veszélyes.

Valamiféle újhullámát éli manapság az ősi vallások felvétele, nagyon sokan térnek át pogány hitre. Amellett, hogy a legtöbb esetben valószínűleg divatról van szó, ön szerint mire tud megtanítani minket a kereszténység előtti hitvilág?

Akármilyen fantasztikus dologról, a modern kor embere számára távolinak tűnő történetről is van szó, fontos kihangsúlyozni, hogy e népi hiedelemvilág kultúránk és ezáltal identitásunk része. S mint ilyen, nem vonatkoztatható el tőlünk, a nemzeti öndefiníciónk is ezáltal teljes. Függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne vagy sem. Noha a vallásszociológiai felmérések szerint magyaroknak már alig tíz százalék él aktív vallási életet, attól még ez egy keresztény nemzet. Akkor is, ha netán az illető ateista, vagy mostanság vált neopogánnyá vagy a Krisna-egyház hívévé. Így van ez a kereszténység előtti (pogány) hitvilág egyes, a 20. századot megélt hiedelemelemeivel: attól még, hogy a modern kor embere már nem hisz bennük, sok-sok megelőző generáció magyar népének tudatvilágának organikus módon volt része, és többnyire mélyen hittek abban, hogy mindazok a lények, melyekről a mondák szólnak, a tényleges valóság, az őket körülvevő világ szerves része. De mindezt folklórkutatóként még nekem is volt szerencsém megtapasztalni egy-egy archaikus népi kultúrájú vidéken: miközben már az ezredforduló éveit számoltuk, például a gyimesi völgyekben még szinte konszenzusos módon éltek a közösségi tudatvilágban ezek a hiedelemlények. S ha szóba került, a legtöbb ilyen mondát úgy mondták el, mint velük vagy valamely közeli ismerősökkel, hozzátartójukkal valóban megtörtént esetet, vagyis igaz történetet.