Szerző: Szabó Kati •  Fotók: Szabó Kati, Hodgyai-Lőrincz Eszter  • 2019. november 21.

Pokapi — A gyerekkönyvek illusztrálásának örömei

A Pokapi-projekt

Gyermekszívvel a gyerekeknek

Úgy érzem, mint ahogyan a kis herceg is megtanított erre minket, a törődésünkkel tartozunk a gyerekeknek.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Ősz… az évszak, mely arra tanít, hogy a változás is lehet gyönyörű!

És téged mire tanít? Hogy viszonyulsz hozzá? Örülsz az érkezésének? — kérdem ezt azért, mert van, aki igen, és van, aki nem. Van, aki még visszasírja a nyarat, és van, aki alig várta már az őszi hónapokat. Van, aki szereti a változást, és van, aki gyűlöli. Van, aki könnyen alkalmazkodik, és van, aki nagyon nehezen.

A lényeg, hogy mindennek két oldala van, és csak a te hozzáállásodon múlik, hogy mit hozol ki belőle. Élheted úgy az életed, hogy mindennek csak a negatív oldalát látod, vagy létrehozol magadban egy programot, ami képes átírni, és meglátni a jót, a szépet.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Egy inspiráló beszélgetés következik az alábbi kérdésekkel és innovatív, érdekes, intelligens válaszokkal.

• Sokan voltak kíváncsiak a munkatapasztalataidra, az életedre a Google-nél! Milyen érzés?

• Milyennek tűnt a prezid, tartottál már eddig? Szerinted minek köszönhető ez az érdeklődés?

• Mesélj egy kicsit magadról. Gyerekként mi szerettél volna lenni? Milyen utat láttál magad előtt?

• Hogyan kerültél erdélyiként a Google-hez?

• Mit tanultál a Google-től és mi az, amit már tudtál és jól jött a cégnél? Milyen a megfelelő Google-alkalmazott prototípusa?

• Valóban a világ egyik legjobb munkahelye, sztárséf kaják, openspace, masszázs, kondi és még a háziállatodat is magaddal viheted a munkába? Vagy ezek csak városi legendák?

• Mesélj a kedvenc projektedről! Mióta is dolgozol ott?

• Google Digitális Garázs workshopok, Google Pixelbook, Google Home – Smart Speaker and Home Assistant — csak egy pár aktuális Google-projekt, termék, amit már mi is használunk. Mi ezekről a véleményed? Úgy tűnik, hogy a Google kezd mindent lefedni, ami digitalizáció…

• Hogyan néz ki egy napod Zürichben?

• Minden Google alkalmazott vonzódik a Teslákhoz?

• Kicsit olyan, mintha a jövőbe utaznék veled, ilyen lesz, vagy ez már a jelen?

• Az előadásban említetted, hogy a lényeg megtalálni a lényeget, az értelmet. Megtaláltad?

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

És közben telnek a napok, hetek, hónapok, évek, néha évtizedek is, és nem tudod megfogalmazni, de érzed, hogy valami nincs rendben, hogy nem kapod a helyed, hogy nem érzed jól magad a bőrődben, a testedben, hogy türelmetlen vagy mindenkihez és magadhoz, hogy néha megszöknél a világból egy lakatlan szigetre. Hogy miért? Mert már túl hosszú ideje csak adsz magadból, és közben magadra egyáltalán nem jut idő. Mindenkinek figyelsz az igényeire, csak a tiedre nem. Ilyenkor a tested és a lelked már nagyon jelzi, hogy: „Helló, én is itt vagyok, én is létezem, figyelj rám is, adj már egy kis időt nekem is!”

De nézzük is meg egy kicsit jobban, hogy mi is az az énidő.

Énidő az önmagadra fordított minőségi idő, amikor bármit csinálhatsz, ami számodra örömöt jelent, feltölt, vagy a személyes fejlődésedet szolgálja. Ilyenkor magadért teszel, nem a családodért, barátaidért, másokért.

Énidő, amikor kivonulsz kicsit a külvilágból, és kicsit magadba vonulsz vissza. Amikor „elcsensz” egy kis időt magadnak magadra, és megszűnik minden: a titulusod, a szerepeid. Ebben a pár percben, órában nem számít, hogy éppen én vagyok a legjobb szívsebész, hogy 2 gyerek anyukája vagyok, hogy feleség, férj, barát, szomszéd stb. vagyok.

Énidőben lehetőségünk van töltődni, gyógyulni, egyensúlyba kerülni, lezárni, feldolgozni és újrakezdeni. Énidőben helyére tudnak kerülni a hangsúlyok a lelkünkben és az életünkben.

–  Ha állandósult a levertség érzése, azaz állandóan fáradt vagy, annak ellenére, hogy pihensz!

–  Ha eltűnt az életkedved!

–  Ha elfogyott az energiád!

–  Ha gyakran van világvége hangulatod!

–  Ha gyakran fáj a fejed, a gyomrod, a derekad, hátad!

–  Ha gyakran kapod fel a vizet, és leszel ideges!

Továbbá engedd el a megfelelési kényszert. Ne akarj mindenkinek megfelelni, és ne akarj mindenkinek a kedvében járni a saját magad rovására. Sokszor esünk abba a hibába, hogy egyszer legyen a kertben lenyírva a fű, legyen étel az asztalon, legyen elmosogatva, kiteregetve, legyen a ház tiszta, a kutya levive stb.

Na és hol maradsz te? Te nem vagy annyira fontos, mint az, hogy megfelelj annak az elvárásnak, szerepnek, hogy jó feleség, férj, anya, apa stb. légy. Kérlek, értsd jól. Nem azt mondom, hogy önző legyél, és hanyagold el azokat, akiket szeretsz. Én csak azt mondom, hogy te is legyél annyira fontos, mint más. És nem baj, ha néha fél órával később kerül étel az asztalra, és az sem, ha időnként rendelsz valamit. Ahogy az sem baj, ha megkéred a párod, hogy ma ő mosogasson el, mert te kicsit olvasni szeretnél. Engedd el a megfelelési kényszert, és igen,  merd elvenni azt az időt magadnak, amire szükséged van.

És nem utolsósorban azt tanácsolom, hogy az elején — amíg a mindennapi rutinoddá nem válik az énidőzés — mindenképp tervezz vele. Igen, írd be a  határidőnaplódba, a telefonododba, ha kell, tegyél emlékeztetőt. Csak úgy tud beépülni a mindennapi életedbe, ha tudatosan építed be.

Pont azzal, amihez éppen kedved van, ami úgy érzed, hogy feltölt, kikapcsol, inspirál, amire éppen szükséged van. Ennek ellenére, én mégis adok egy pár tippet:

–  Pihenj!

–  Érkezz haza, és engedd el a napot!

–  Ülj le egy padra, a fűbe, a kanapédra és csak „csináld a semmit”, azaz ne gondolj semmire, üresítd ki az elméd, engedd el magad, és lazulj.

–  Hallgasd a csendet, és hagyd, hogy a tested pihenjen, az elméd elcsendesedjen!

–  Meditálj, jógázz, fuss, hallgass zenét, olvass, sétálj!

–  Légy jelen tudatosan, igyál meg úgy egy teát, mintha most innád életedben először, beszélgess úgy, hogy állítsd némára telefonod, és legyél jelen teljes figyelmeddel a beszélgetésben.

–  Csinálj olyan dolgot, ami a figyelmedet önmagad felé fordítja, ezáltal tegyél szert mélyen önismeretre és önreflexióra.

–  Csináld azt, ami örömet okoz, feltölt, inspirál, motivál, felszabít, gyógyít és erőt ad!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Gyöngyivel telefonon beszélgettem, ahogy tárcsáztam és kicsöngött, rögtön fel is vette. A vonal másik végén egy kedves, bár picit lihegő hangra lettem figyelmes, ezért rá is kérdeztem nem zavarom-e, hívjam esetleg később… Mint kiderült, épp futott, számára ez az a napi stresszoldó mozgásforma, amit ha tehet, soha nem hagy ki.

Gyöngyit az édesanyja iránt érzett gondoskodó szeretete nem hagyta nyugodni és igyekezett megértetni vele, hogy orvoshoz kell fordulni, mert valami megváltozott és nincs ez így rendben. Erre anyám, mint minden ilyen beteg, hevesen tiltakozni kezdett, és azt mondta, csak én látom, hogy ő beteg, senki más nem — mesélte Gyöngyi.

2017-ben sikerült rávenni és elvinni neurológushoz az érintett Gyöngyi nénit, aki itt is tiltakozott, az orvos diagnózisával is szembeszegülve kijelentette, hogy ő egészen másképp látja a helyzetet, mint a családja. Erre az orvos nagyon ridegen rávágta: — Tudom, egyik beteg sem ismeri el, hogy beteg. — Nekem is rosszul estek ezek a szavak, úgy az anyámé, mint az orvosé — emlékszik vissza erre a pillanatra Gyöngyi.

Továbbhaladva a beszélgetéssel Gyöngyi elmesélte, hogy nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy ilyen betegségben szenved édesanyja, aki mindig sokat olvasott, keresztrejtvényezett, utazott, és 60 évesen számítógépet vásárolt és meg is tanulta használni azt. Mára már nem tudja a számítógépet használni, egy egyszerű telefonálás is gondot okoz.

A mindennapitól eltérő élethelyzetek is megzavarják. Ilyen volt nemrégiben az unokája esküvője, nem volt képes az előre kikészített alkalomhoz illő ruhát magára venni, azt hitte születésnapot ünnepelnek, szokatlanul, nagyon zavartan viselkedett, mintha nem is ezen a világon lett volna, osztotta meg Gyöngyi.

— Megváltozott az életem, van bennem egy belső nyugtalanság. Vajon, amikor megyek hozzá, mit találok; ha valaki hív, vajon mit fog mondani, vagy ha akár ő keres telefonon, vajon mit fog mondani. Nem tervezhetek előre, az egyik fiam Németországban él, minden második karácsonyt együtt töltünk, de idén le kell mondjunk a közös karácsonyról, mi kellene menjünk hozzájuk, de nem tudunk…

Beszűkült az életem, sokat utaztunk, kirándultunk, de most már nem merem egyedül hagyni hosszabb időre, félek magára hagyni több napra. Az Istenbe vetett bizalmam, ami mindennap új erőt ad.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Minek ez a nagy sietség? Miért tuszkolnak ennyire az anyaságba? Ez közügy, azt gondolom, egyfajta közteherviselés, mert már nem csak a szüleim és rokonaim, hanem a szomszéd, a néni a boltból, a fagyis, a pék, a gázóraleolvasó és nagyjából mindenki, aki éppen beszélni szeretne hozzám, jó kis icebreakernek gondolja a kérdést, hogy mikor jön a baba. Jól vagytok? Van valami baj? — kérdezik, amikor megtudják, hogy egy ép és egészséges pár, akik már két éve házasok, nem szültek ma sem. És látszólag holnapról is el fog maradni a csoda. Valószínűleg frigid a csaj, úgy is néz ki, szegény pasi. Biztos nem alszanak együtt.

Megint el kell menni mindnyájunknak és jó lenne mielőbb többen lennünk? Vagy csak a vasfüggöny mögött volt nehéz megtartani az irányítást afölött, hogy ki, mikor vállal gyereket, ezért legtöbb, néhány hétnél tovább tartó románcból család lett és most ez a sztenderd. Ezt kell követni. Igaz, hogy még fél lábbal az egyetem kapuján belül vagyok, másik lábammal meg a semmi fölött kalimpálok, amin átsejlik a gyerekszobám körvonala, hiszen legfennebb oda költözhetek vissza, a banki egyenlegem szerint, de már érkezik a kérdés: hol a baba?

–  Pár éve álltam munkába, ível felfelé a karrierem, szeretem, amit csinálok. Végre van lehetőségünk utazni és igazán élvezni az életet.

–  Nahát, mi nem voltunk ennyire önzőek, inkább a gyerekre gondoltunk. Hanem a nyugdíjamból kellene kifizetnem a kicsengetési ebédjét, hahahaha… és akkor végül mikorra tervezitek?

–  Még nem vagyunk felkészülve rá.

–  De próbálkoztok?

–  Ez mit jelent? Másképp kell, mint egyébként?

–  Nahát, ti tényleg nem vagytok felkészülve.

Nem, nem vagyunk. Sőt, valószínűleg senki sincs felkészülve a szülővé válásra. Ez egy életciklus, amit képtelenség szimulálni előre. Talán nem kellene annyit tervezni és akkor könnyebben rábólint az ember a felelősségre. Csak úgy félvállról mondja majd, hogy tessék, itt a szabad akaratom, most amúgy is jegelnem kell pár évre, vigyed nyugodtan.

Aztán szól az orvos, aki szintén akarja, mindenkivel együtt azt a gyereket, akit mi még nem képzeltünk el magunknak, hogy valószínűleg nem lesz baba. Csak ha nagyon neki feküsztök, hahaha. Meglepően rosszul esik, amit mond. Nem kell úgy aggódni, de azért most már tényleg neki kell vetkőzni, hahaha. Nem lesz… morzsolom az ajkaim között a szavakat és ízlelgetem, hogy vajon mit is jelent ez, ha perspektívába helyezzük.

Telnek a napok, nem is figyelek erre. Utazunk, partyzunk, ha megjön a péntek, túlórázunk, ha még nem. Közben meg a mégis morál vívja a harcát és dönt helyettem.

–  Baba van a pocidban — közli velem a kollégám totyogója.

–  Igen, Töltött Fánk a neve — nevetek.

Mégis átjár ez a fura érzés, kicsit hűvös, kicsit selymes. Nincs ahogy legyen, mert nem lehet. De azért megveszem a csíkot. Badarság, mondták, hogy nem lehet. Azért egy utat megér a mosdóba. Csak, hogy tudjam, hogy teljesen befúrta-e magát a fejembe az, amit eddig nem is akartam, de amióta nem lehet, már kell.

Hónaponként egy-egy fejezet a Spock doktorból? Vagy meditációval? Esetleg beszélgessek többet más szülőkkel? Járjak workshopra? Vagy valamilyen VR játékon keresztül? Vagy mégis hogy?

Egy életért vagyok felelős. Minden rajtam múlik. Ha fázik, ha szomjas, ha éhes, ha szomorú, ha rosszul dönt vagy sír. Én leszek az oka. És ha nevet, ölel és simogat, ha tornyokat épít, meséket talál ki és suhan a szélben, ha elégedett és boldog. Én leszek az oka. Mennyire vakmerők vagyunk mi, emberek, hogy sokszor gondolkodás nélkül azt mondjuk: mi jó szülők leszünk.

Pedig annyira összetett és kiismerhetetlen az a kisember, aki bennünk növekszik, még így is, hogy belőlünk fakad. Összetett, de mi is azok vagyunk. Olyanok vagyunk, mint két fogaskerék. Egy pici és egy nagy: ha nem illeszkednek megfeleően, roncsolják egymást. Viszont ha megtalálják az illeszkedés tökéletes módját, a világot is elmozdítják a helyéről.

–  Jaj, úgy örvendünk! Gratulálunk! Végre tudunk együtt babázni. És mikor költöztök nagyobb lakásba? Ebbe már nem fogtok hárman elférni…

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

A te időd, a te életed –

avagy diktáld te a tempót és ne a világ, amelyben élsz!

Az, hogy rohanó világban élünk, hogy folyton sietünk, hogy nincs időnk semmire, korunk egyik legnagyobb közhelye, és már nagyon unalmas. Legfőképpen az zavar, hogy szegény mi, azért nincs időnk senkire és semmire, mert ilyen tempót diktál a társadalom, a munkahely, az utca, az iskola, a reklámok és sorolhatnám, azaz áldozatszerepbe helyez minket, amibe mi — lássuk be — imádunk fürödni.

Igen, ez is egy út, így is lehet gondolkodni, élni. De sajnos ez egy olyan út, aminek zsákutca a vége, és egy olyan élet, amit túlélünk és nem megélünk. A világ nem fog változni, addig fog rohanni, sietni, felszínes lenni, amíg mi azok vagyunk benne.

Azzal, hogy döntesz és elkezded diktáni a saját ritmusod, hogy felelősséget vállalsz az életed milyenségéért. A világ azért siet, mert a lelked állandó rohanásban van, elégedetlenségben, bizonyítási- és megfelelési vágyban, anyagi jobblét hajkurászásában, boldogságkeresésben… mekkora egy illúzió! Ne hagyd magad átverni, befolyásolni! Ne higgy a világnak! Higgy annak a halk belső hangnak, amely időként azt mondja és kérdi: állj meg, hová sietsz?

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Hagyományok vonzásában – Szatmári mesterségek

Szatmári séták