A fejdíszek és az életszokások alakulása

Több mint százan dolgoztak azon a részlegen, most hatan dolgoznak két napot hetente, kedden és pénteken. Ezután az Unió nagykárolyi fiókjában folytatta ugyanazt, majdnem 20 évig. Ezt követően hazajött Kálmándra. Építkeztek, műhelyt csinált. 1995-től van engedélye, Németországban is dolgozott egy keveset, még össze tudta hozni a pénzt az építkezésre. Az áramot a sarokról kellett hozni kábelen, sokba került az építkezés, de szereti mindezt csinálni. Régen sok megrendelése volt, most egyre kevesebb. Főleg háziszerszámokat csinál: kapát, ásót, csákányt. Értékes szerszámokat lehet készíteni a román gyártmányú utánfutókból. Ha országos szinten odafigyeltek volna, nem került volna a gépek nagy része ócskavasba.

Számára a kovácsmesterség

Szereti csinálni. Egy mozgóműhelyt is tervezett létrehozni. Elvitte volna a különböző előadásokra, találkozókra, akár egy strudlifesztiválra is. Egy kisbuszként képzelte el, beépítve, kinyitható oldalakkal, ahonnan egyből lehet is kalapálni.

Úgy érzi meg tudta volna csinálni, csak nem kapott rá támogatást. – Jöttek volna a helyiek, hozták volna a kisbaltákat, hogy tegyük helyre. Itt nem csak köszörültük volna, hanem meg lett volna jól kovácsolva.

Mindenkinek volt tehene, és amikor eladtuk a tehenet olyan sokáig hiányoltuk a tejet, a tejfölt, az aludttejet. Olyan nehezen szoktuk meg, hogy nincsen tehén, de ilyen lett a világ. Azért adtuk el a tehenet, mert már nem nagyon volt itthon az ember, nem nagyon jutottunk hozzá kaszálóhóz, vagy ha hozzájutottunk elvitte a víz a szénát mire haza kellett hozni. Itt a völgyben, ha esik az eső, akkor mindent visz a víz. Belefáradtunk abba a sok gyűjtésbe, kaszálni kellett, nem a gép kaszált, és nem a gép bálázta össze a szénát mint most, hanem gyűjtöttük. Az ember hazaért szombat estére a vállalattól és szombat estétől majdnem vasárnap délig kaszált. Következő hétre ránkhagyta, hogy forgassuk, gyűjtsük össze. El is mentünk hétfő – kedden, hogy megforgassuk, még nem értünk haza, jött az eső, hát akkor nem csináltunk semmit. Vissza kellett forgatni a másik felére, gyűjteni. Nagyon sokat kellett dolgozni – vallja az egyik bogdándi asszony.

Ahogyan a hordó készült…

Miről lehet a fát megismerni? A színéről, a szagáról és a tapintásáról. A bükkfa, ha vízesen van eltéve barnul, vagy megvörösödik. A bükkfa inkább bútornak jó. A tölgyfának a lényege, hogy a hajlításnál, a szálán kell vágni. Ha olyan a fa, hogy nem lehet dongát hajlítani, akkor felhasználták káposztáshordónak, szüretelőkádnak, virágedénynek. Miután megvan a megfelelő fa a dongának, ki kell vágni a belsejét, el kell vékonyítani az anyagot szalagfűrésszel. Régen az öregek, még az öreg kádár is szekercével, kézzel faragta ki a fának a közepét. Ahhoz, hogy megkapja a hordó a szép kerek formáját a közepe marad vastagon, de a széleiből be kell venni körülbelül 5-10 mm-t. Abrichteléssel szép sima lesz a fa. A dongához kell rögzíteni az abroncsot.

Hogy kerek legyen a hordó egy vastag és egy vékony dongát kell válogatni, majd össze kell húzni. Ilyenkor használt abroncsokat szoktak használni az összerakáshoz. Hajlításkor a hordó közepébe hulladékanyagból tüzet raknak, körülbelül egy órás művelet, mellette kell állni, majd rá szoktak húzni egy cúgot, drótkötélből. Locsolják kívülről, meleg hatására mindig húznak rajta egy kicsit. Amikor meg van hajlítva és megkapja kerek formáját, akkor kell rátenni az abroncsokat mindkét oldalra, nehogy széthulljon. Maróval vágják ki a csinját, gyékényt tesznek közé, hogy ne folyjon és így tovább, míg meg nem lesz a hordó feneke, majd a széleit le kellett keskenyíteni.

Amikor átadódik a mesterség

A kádármesterség titka

Szeretni kell a mesterséget és ismerni a fának a minőségét. Például nem mindegy, hogy fűzfa vagy nyárfa, tudni kell, hogy hordónak milyen anyag jó. A hordónak tartós az eperfa és a tölgyfa, a kádnak már jó a bükk és a diófa. Az illető vágyjon a szakmára, szeresse meg és legyen hozzá türelme. Ha valamelyik nincs ezek közül, akkor nem ér semmit.

A bátyám 10 évvel idősebb, ő régebb óta van a szakmában, még új hordókat is csinál. Az új hordók készítésében, leszabásában én annyira nem tevékenykedtem, mint apuka, de összeállítani, kitüzelni, meghajlítani, feneket bele tenni, ezeket én is meg tudom csinálni. Én is apukának a munkás ösztöneit örököltem, reggeltől estig dolgozom, én is szeretem csinálni. Sok gyerekkori emlékem maradt. Sokszor elmentünk 3 hétre, egy hónapra falvakra dolgozni.Tudták, hogy megérkezett a kádár mester és egy hónapig vagy ameddig szükség volt rá ott ültünk. Reggeltől estig csak hordókat készített. Valakivel megbeszélte a faluból, hogy odamegy hordót csinálni, ha ad neki egy szobát szállásként és megcsinálja az egész falunak. Vittünk abroncsot, szerszámokat, mindent. Én jöttem hazafelé, hoztam a tejet, tejfölt, húst, ami került. Sajnos ezzel a mesterséggel ma nem lehet már megélni, a gyerekkori emlékeim viszont mind megmaradtak. Manapság nincs már rá igény, az emberek rozsdamentes acél vagy műanyag hordókban tárolnak.

Kettő közülük szabó, de azt sem csinálják, helyette helyi gyárakban végeznek napszámosmunkát. Van mesterségük, de nem űzik, mert leggyengébben fizetett munka a szabóság – sóhajt fel a kalapos. Kolozsváron kétszer műtötték az elmúlt években. Ugyan félt, de volt egy optimizmus benne. Másodjára már nem is szólították a nevén, mert egyrészt nem tudták kimondani, hogy Pinkovai Elemér, eleinte csak Pistának szólították, majd később az optimista embernek.

– A demokráciáig. Aztán bejött ez a váltás, jöttek külföldről a ruhák, sapkák, kalapok, most minden megtalálható a turkálóban. És mindenki el kezdett baseball sapkával járni, meg kalap nélkül. Megváltozott a szokás, az öltözet, minden. Vagyis a kalap divat lesz nemsokára ismét, mert minden visszaköszön egy idő után. Ha szépen felöltözik, elmegy a templomba vagy színházba, sétál hűvös időben, egy ilyen idős ember, mint én, csakis kalappal teheti. Mégis a régi kalaposok, akik kalappal jártak kihaltak, vagy halnak kifelé… – magyarázza.