fbpx

Hagyományok vonzásában – A szatmári kalapos

Szerző: Matusinka Beáta •  Fotók: Balog Zsolt  • 2020. február 12.

Megosztom:

Hagyományok vonzásában

A szatmári kalapos

Nem múltidézés a cél. Inkább egy helyzetfelmérés és jelentés a XXI. századból.  Vajon a hagyományos mesterségek már csupán a falumúzeumokban, fesztiválokon és oktató jellegű gyerekfoglalkozásokon felbukkanó érdekes elemként játszanak szerepet? Vagy valami örök érvényű útravalóként fennmaradt valami belőlük és még élnek is a mindennapi tudatban, körforgásban? Foglalkoznak a fiatalok a helyi identitást képző régi dolgokkal? Van-e minderre szükség? Mindez a változás valóban lehet-e a modernizáció mérőfoka, léteznek-e átörökítők? Talán az itt „megszólaló” mesteremberek körvonalaznak egy aktuális képet. 
Pinkovai Elemér 1937-ben született, 2017. szeptember 13-án töltötte a 80-at. Faluról, Batizgombásról jött a városba a hatvanas években. Akkortájt Szatmáron volt négy kalapos, mint például a Gertner-testvérek, ő azoktól tanulta a szakmát. A Gertner családnak a felmenői is kalaposmesterek vol- tak. Emellett a „Szeptember 1” nevű gyárban dolgozott zománcozóként.
A Gertner kalaposék távoli rokonai voltak, miután meghalt az idősebb kalapos, egyszer amikor elmentek kocsival a Máriavölgyébe a fia felajánlotta, hogy vegye meg a műhelyt. A műhely a Teleki utcán volt, a Vegytisztító mellett. Ekkor jól meg lehetett élni a kalapos mesterségből. Elemér bácsinak három fiúunokája van, egyik sem akarja folytatni ezt a mesterséget, azt mondják nagyapjuknak, hogy nem szeretik.

Mérés, formázás, gőzölés, keményítés, kötés, száradás, vasalás, szalagolás avagy a kalapkészítés folyamata címszavakban

Kettő közülük szabó, de azt sem csinálják, helyette helyi gyárakban végeznek napszámosmunkát. Van mesterségük, de nem űzik, mert leggyengébben fizetett munka a szabóság – sóhajt fel a kalapos. Kolozsváron kétszer műtötték az elmúlt években. Ugyan félt, de volt egy optimizmus benne. Másodjára már nem is szólították a nevén, mert egyrészt nem tudták kimondani, hogy Pinkovai Elemér, eleinte csak Pistának szólították, majd később az optimista embernek.
Nem akarja senki, vagyis nem egy megélhetési lehetőség már ez a kalaposság – mondja és közben egy kalapot készít. Elmeséli, hogy régen a legtöbben kalappal jártak, a fiatalemberek is, városon is, falun méginkább. Nyáron kevésbé, de ősztől tavaszig kalappal jártak. Sőt, akkor nem volt baseball sapka, noha a Ceausescu-időben megjelent már a mici- meg a csesztonsapka. Főleg a férfiak, de a nők is jártak kalappal. A Pannónia szálló közelében volt egy nagy méteráru üzlet. Bement a mesterember és kiválaszthatta a tompokat, sárgát, pirosat, a férfiaknak inkább szürkét vagy barnát.
Megvette a tompokat és kalapot készített belőle. Mindenki az öltönyéhez és a kabátjához vette inkább a kalapot. Adott a kérdés, meddig is tartott ez az időszak, ameddig ilyen jól ment.
– A demokráciáig. Aztán bejött ez a váltás, jöttek külföldről a ruhák, sapkák, kalapok, most minden megtalálható a turkálóban. És mindenki el kezdett baseball sapkával járni, meg kalap nélkül. Megváltozott a szokás, az öltözet, minden. Vagyis a kalap divat lesz nemsokára ismét, mert minden visszaköszön egy idő után. Ha szépen felöltözik, elmegy a templomba vagy színházba, sétál hűvös időben, egy ilyen idős ember, mint én, csakis kalappal teheti. Mégis a régi kalaposok, akik kalappal jártak kihaltak, vagy halnak kifelé… – magyarázza.
Elemér bácsi szerint ha az embernek van hozzá hajlama és gyakorolja, akkor megtanulhatja 6 hónap alatt a kalaposságot. Utána már tud dolgozni, de évek kellenek míg igazán elsajátítja a mesterséget. Már a 60-as években is a gyárak voltak felkapva. Ő is gyárban dolgozott, majd kalapokat készített munkaidő után. Biztonságosabb volt abban az időben a gyár, munka is volt. A Szeptember 1, Mondiala, a bútorgyár, akkor biztos megélhetést jelentettek. Sohasem gondolták volna, hogy megszűnnek. Kalaprendelés is volt bőven. Ezzel a demokráciával, meg a baseballsapkákkal szűnt meg nagyjából minden szerinte. A három fiúunokája közül egy sem jár kalappal, bár készített nekik is.
– Éppen törtem a fejem többször, hogy el kellene adni ezt a műhelyt, de ki venné meg? Minden eszköz itt megvan, ami szükséges a kalapcsináláshoz, tisztításhoz, vegyszer, kerozin, de inkább mosni kell. A könnyű benzin régen fiolában volt, lehetett kapni a trafikban, de most az sincs. A kerozinhoz is nehezen lehet hozzájutni. Mosni is lehet, de csakis háziszappannal. Ha mosószerrel történik a kimosás, az a kalap színének a rovására mehet. Tehát kimossa, kivasalja, felformázza, ki keményíti, megszárítja, szalagolja, béléstrak, izzasztja, és beállítja. Van vele dolog bőven, babrás. Most kinek az emlékezetében maradhat meg például ez a mesterség?
Önnek megmarad 50 év múlva is, hogy igen, voltam egy kalaposnál és láttam ott egy kis műhelyt egy pár kalappal és beszélgettünk. De, kinek másnak? Annak, aki eljött esetleg egy kalapot megcsináltatni. Mert ezek mind a tűzre fognak menni. Volt Temesváron egy nagy kalapgyár, ahol nagyon szép kalapokat készítettek, az is megszűnt. Nincs rá kereslet és elfelejtik az emberek. Majd kérdezik, milyen is volt az a kalapos mesterség? Vagy lehet, hogy akkor már divat lesz ismét a kalap. De, már nem lesz, aki elkészítse – sajnálkozik.
A kalapos szerint a mai világban nagyon jó, ha több mesterséget tud az ember. Ma lehet nem kell a kalap, de lehet tíz vagy egy év múlva mégis. Most a hölgyek kezdik egyre inkább hordani. Jól is áll nekik. Ez divat kérdése is. Egy szép kalap öltöztet. Régen tele volt a Korzó, most alig vannak, mert mindenki a képernyőkkel foglalkozik a kalapos szerint. Idősek is, fiatalok is. Az sem rossz, de így nincs emlékük. A mai napig a műhelyben dolgozik, lefoglalja magát, jó érzéssel tölti el, amikor elkészül egy kalap.
A mesterségéről így vall:
Fél életem ez volt. Szerettem csinálni, szeretem a mai napig is. De lassan vége. Nincs korhatára ennek, de az idő eljön egyszer mindenkinek. A kalapácsot valamikor le kell tenni. Az életbe bele kell nyugodni, hogy be kell fejezni a munkát. Sokan kérdezik tőlem „Még bírod?” Hát ez tart! – válaszolom. Még ez tart bennem egy kis életet. Sajnos elmúltak a szép napok, de meg vagyok elégedve a sorssal, optimista ember vagyok.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.