szeretet – Matusinka.ro

De kérlek, gyertek haza karácsonyra!

costanbernadett — Sat, 24 Dec 2022 05:20:08 +0000

Szerző: Matusinka Beáta • Fotók: Unsplash • 2022. december 24.

De kérlek, gyertek haza karácsonyra!

Egy esős, kissé ködös decemberi reggel van. Advent harmadik hete lehet. Kevesen vannak az utcán, azok sem néznek a másik szemébe, csak menetelnek, monoton léptekkel, nincs mosoly. Csak valami nyomasztó hangulat, ami éppen ellenkezője mindannak, ami már a csapból is folyik. Főleg ilyenkor, advent, karácsony és újév alatt. Ha jobban figyelsz, észreveszed, hogy a legtöbb esetben éppen az ellenkezője történik, mint amiről beszélnek, énekelnek, fotóznak és videóznak. Vannak még kicsi szigetek, ahol megegyezik a valódi történés és a látszat, de mintha az évek, évtizedek során egyre csak szűkülne ez a réteg.

Egy kicsi utcában sétálsz, miután elvitted a gyermekedet egy ilyen kis szigetre, ahol még hisznek a szépben, a mosolyban és a jelen pillanat varázsában. A lépteiddel egyre csak erősödik egy hang. Egy idősebb hölgy hangja. Hamar észreveszed, hogy az utca másik oldalán egy régi, de szép házban éppen a reggeli szellőztetés miatt hallatszik ki minden hang és sóhaj. Szinte tapintható a kétségbeesés, a fáradtság és a reménytelenség. Szinte már könyörög valakinek a vonal túlsó végén: „De gyermekem, kérlek, gyertek haza az ünnepekre! Már itt is vannak nagy üzletek, vásárolni lehet bármit, nem maradtok le semmiről!” Csak ismétli, hangosabban, hangosabban, majd halkabban és halkabban: „De kérlek, gyertek haza!” Tovább megyek, egyre inkább tompul a hang. Pedig még állnék, benéznék, bekopognék és megkérdezném: Hogy mi van a színfalak mögött? Tényleg az üzletek, a kisvárosi jelleg miatt nem akarnak hazajönni a gyermekek? Vagy még van ott valami más is? Tényleg a mai fiatalok ilyenek? Vagy történt ott az évtizedek alatt valami más dolog? Ami kimondatlan, ami éket vert anya és gyermeke, idős és fiatalabb, egyén és család között.

Ma már mindenki saját maga értelmezheti az ünnepet, a saját szokásaihoz, életviteléhez mérten emelhet ki elemeket az általános szokásokból, vagy vetheti el azt teljesen. De vajon ma hol van az összhang közösségi és individualista megélés között? Hol van az a szűk vonal, ameddig az egyén karácsonya beolvadhat egy közösségi karácsony megélésének katarzisába. Hol van az a mezsgye, ameddig érdemes lemondani egyéni vágyakról, érzésekről a közösségi átélés, a hagyományok, az így kell ezt csinálni rituálék, a folytonosság biztonságának érdekében, vagy éppen fordítva? Hol van az a pont, amikor a külföldi nagyvárosban élő gyermek azt mondja, hogy igen, hazamegyek egy erdélyi kisvárosba, vagy éppen faluba karácsonyra és nem csak kifújni az éves gőzt, hanem-szívvel lélekkel jelen lenni.

De hol van az a pont, amikor tényleg azt érezheti, hogy jelen lehet az ünnepben, mert igazán figyelnek rá, megértik és elfogadják és nem az egész éves elhanyagoltságot róják fel? És vajon meddig élnek még azok, akik várnak haza az ünnepre? A saját kétségbeesettségükkel és egyéni vagy közösségi magányukkal, de várva azt, aki megválthatja őket a mindennapok terhétől, az értelmetlenség érzetétől, azt mondva a vonal másik végén egy napon, hogy igen, meggondoltam magam, most igazán itt leszünk karácsonykor, de együtt, közösen tesszük olyanná, amely kívül-belül is a miénk lehet.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post De kérlek, gyertek haza karácsonyra! appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincötödik rész

costanbernadett — Fri, 25 Feb 2022 07:33:24 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 25.

Hála

XXXV. rész

A gyermekeinket és a hozzánk közel állókat meglepve — kész tényeket közlünk. Elővesszük fiatalkori terveinket, álmainkat, és egy új listát állítunk össze arról, ami a kapkodásban, amit életnek hívtunk, kimaradt. A kezdeti ellenkezés dacára Andris kiegyensúlyozottnak és kisimultnak tűnik. Mint aki mázsás terhektől szabadult meg a közelmúltban. Úgy érzem, jó úton haladunk végre.

Igyekszünk tartalommal megtölteni az életünket. Mert végre ennek érkezett el az ideje. És a negyven év együttélésben még van jócskán szerelem. A pohár nem ürül ki. Mint egy mágikus tégely, ha az alján lötyög valami, képes az alig valamiből is feltámadni és megtelni. Ebben az új szerepben mi magunk is kicsit mások vagyunk. A színpad a régi, a kellékek sem változtak, de a jól ismert szavak és mozdulatok felfrissült lélekkel telnek meg. Első utunk a manrézába vezet. Megmutatok mindent — de végig tudatosan ügyelek, hogy ne én, hanem a táj és az emberek beszéljenek önmagukért.

A taxisofőr is előkerül a reptéren. Nem én veszem észre, ő maga szólít meg. — Ha nem ismerném magácskát, azt hinném, hogy hazudik — mondja. Még, hogy turista… És megint itt van. Az úr, a férje? — Igen — válaszolom mosolyogva. — Tartozom magácskának egy úttal, ha jól emlékszem. És már vártam. Minden egyes nap. Én végig itt voltam. Magácska késett. — De végül eljöttem és csak ez számít, nem? — Dehogynem, asszonyom — mondja, majd szélesre tárja előttem az autó ajtaját. Andris kérdő tekintettel néz rám, én meg csak intek, mutatván, hogy szóra sem érdemes. Hosszú ideig gyalogolunk.

Andris magával hozta legújabb gépét. Mindent lefotóz, amit észrevesz. Én magam élvezem a csendet és a végterméket, amit lankadatlan erővel mutat meg minden egyes alkalommal. A manrézában furcsa nekünk, hogy nem szólhatunk egymáshoz. Külön szobában szállásolnak el. Éjszakánként, mint két veszett tinédzser, átszökünk egymás szobájába. Sokszor a folyóson futunk össze, hogy a szánkra szorítva ráncos kezeinket, nevetve meneküljünk be a legközelebb eső szoba menedékébe. Feléled a tűz, amit nem kell táplálnunk. Önmagát szítja. Amiről Kata külön előadásokat tartott, s most magam is szembesülök mindent megtisztító erejével.

Andris hasonló felismerésekről számol be, mint amiket én magam is átéltem első alkalommal.
Most nem annyira hangsúlyos az én életemben.
Most a jelenléte és az újonnan feléledő tűz von a varázsa alá.
Huszonegy nap után indulunk haza.
Bárcsak hamarabb jöttünk volna el — mondom.
Mire Andris és a szerzetes kijelentik, szinte egymást hangsúlyozva, hogy ennek a csodának most jött el az ideje.
Most lettünk készen ennek a befogadására.

Bárcsak haza lehetne vinni ebből valamit. Mint egy vásárfiát. Becsomagolva. Hogy a gyerekeinknek átadhassuk. Mielőtt ők maguk is elkezdenék lefutni a hiábavalóság köreit, az idő ellen. Bárcsak le lehetne írni, hogy aki olvassa, felébredjen, magához térjen, kiessen a rossz varázslat bűvköréből. De nem lehet. A leglényegesebb dolgokról az ember nem képes értekezni. Vagy értekezés útján magáévá tenni.

Azokat fel kell ismerni.
Azoknak el kell jöjjön az ideje.
Arra készen kell állni.
Talán majd a példánk.
A minta, amit eléjük tárunk, a bátorság, amiről tanúbizonyságot teszünk — elegendő lesz.
Ahogyan az Élet is, amit ezután élni akarunk.
Tűzben, tisztaságban, őszintén, egymás kezét fogva.
Mindennek ellenére.
Mindennel együtt.
Egy igazán lényeges érzéssel a szívünkben — a hálával.
Hogy ki tudjuk mondani: köszönöm!
Ami vagyok, ami volt, amivé lettem, amit kaptam és elveszítettem…

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincötödik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincnegyedik rész

costanbernadett — Fri, 18 Feb 2022 09:56:34 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 18.

Hála

XXXIV. rész

Azt szeretem a manrézában a legjobban, hogy elkopik az éle azoknak a dolgoknak, amikről úgy véltem, hogy jelentőségteljesek Elhalványulnak események, emberek, történtek — az időnélküliség fényében. Osztoznék ebben Andrissal. A professzorral. Aki hiába vénült meg, ma sincs éppen úgy semmire ideje, mint ahogyan fiatalon sem volt. Így a leglényegesebb dolgok maradnak ki az életéből. Jelen esetben például az élet értelme.

Ami bakancslistás tételünk volt. Így: megtalálni az élet értelmét. Aztán, kihúztuk. Mert azt hittük megvan. Amikor orvosok lettünk. Amikor állást kaptunk a legnevesebb professzorok árnyékában. Amikor mi magunk árnyékoltunk be másokat. Amikor megszülettek a gyerekek. Amikor elveszítettük egymást. Majd Katát. Amikor évfordulókat ünnepeltünk. Amikor bővült a családfa ága. Amikor… De az élet értelmének felkutatása elmaradt. A szerepeket játszottuk. Ezerrel. Kényelmes volt, vagy éppen szorított, nem számított. Bennünket úgy neveltek, hogy a szerep oltárán ég el az egyén. Ezen égett el Kata is. Mint egy félreismert boszorkány. Skarlát betűvel a homlokán.

Itt annyira egyszerűnek tűnik minden. Mondom a szerzetesnek — hazavinném. — Nem a bölcsek köve — mondja mosolyogva. Nem lehet szállítgatni. Az ember egyik pillanatban felismeri, másikban mire megfogná, bepalackozná, ismét eltűnik. Életformává kellene válnia. Magunkon kellene állítani. — Jó, jó, de hogyan? — kérdezem. — Hasonló életmód kialakításával. Amiből ha fogytán a varázs, vissza lehet jönni. Ide, vagy a hegy tetejére, vagy a templom sarkába, akárhova, amiről úgy érzem, közel a forráshoz.

Ott a sok pénzem és nem költhetem arra, ami igazán kell. Nem csomagoltathatom be ezt, amit itt kapok ajándékként, hogy otthon majd Andris kinyithassa, és velem együtt átélhesse. Nem tehetem. Másodszor érzem igazán hangsúlyosan, hogy a kapcsolati hálóm, a vagyonom, a kivagyokénségem szart sem ér az igazán fontos dolgok piacán. Amikor Katát elveszítettem, ugyanezt éreztem. Most megint hangsúlyossá válik. A maradék időben Katával foglalkozom. Lassan, lépésenként, tégláról téglára bontogatom le azokat a falakat magam körül, amiket halála után építgettem. Nem kicsi munka. Van, hogy dühös vagyok, lemondó, szomorú, extatikus, depressziós, mániákus — majd ez mind együtt. A lelki munka soha nem egyszerű. Lefogyva, de újult erővel talál rám a végtelen idő harmadik hete. Csomagolnom és mennem kell. Olyan vagyok, mint Jézus tanítványai a hegyen.

Uram, jó nekünk itt lennünk — építsünk sátrakat… Lakjunk itt, hagyjuk a francba a völgyet, a betegeket, árvákat, szenvedőket — mi éljünk jól, a többi vesszen…
De haza kell mennem.
Saját, különbejáratú élet vár.
Férj.
Felnőtt gyerekek.
Család.
Betegek.
Ott a helyem.
Ott van az értelem. Amit itt megtaláltam, ott kell megélnem, befektetnem, kamatoztatnom.

A visszafelé tartó háromnapos vándorlásom ötre nyúlik.
Lépten-nyomon megállok.
Hol a tájban gyönyörködöm, hol az emberekben, akikkel találkozom.
Fotókat készítek, elmentem.
Naplót vezetek.
Annyira más ember vagyok, ugyanazon az úton.
Miközben semmi sem változott.
Kivéve egy dolgot.
Magamat.
A reptéren boldogan lélegzem be Andris ismerős illatát.

Annyira elfogyottnak tűnik. Az idő megette. Vajon mindent elfogyasztott belőle, vagy a leglényegesebb, jó mélyen, biztonságban őrizve, mint egy felbecsülhetetlen kincs, még benne van? Kézen fogva megyünk az autóig. Nem mer szólni. Őrzi a pillanat, az egymásra találás varázsát. Annyi mindent mesélnék, de nincsenek rá szavak. Időt kérek — amiről már tudom, van, létezik. Mi, emberek misztifikáljuk. Másnap reggel egy összebújós éjszaka után megállás nélkül mesélünk. A már lebontott falak minden egyes kimondott szóval, érzéssel, őszinte bevállalással tégláról téglára kevesebbek. Mígnem el nem tűnnek teljesen.

Elégedett vagyok.
Ez lenne a boldogság?
Amikor az embernek nem kell semmi és senki, mert mindene és mindenki ott van benne elérhető kartávolságban, csak éppen magához kell ölelnie.

Azzal, ami jó, ahogyan azt sem titkolva, ami rossz volt. Mert a dolgok nem fehérek és feketék. Nem pozitív vagy negatív töltetűek. Minden bennük van. Egyszerre. Jól megférve. Nem zavarva egymás működését. Mi osztályozunk hiábavalóan. Címkézünk, teszünk, veszünk, kiválasztunk, elkülönítünk, elteszünk és előveszünk. Miközben minden éppen úgy van jól és akkor, ott ahol és amikor történik. Ez az a pontja az életemnek, amikor szépen kiegészíti egymást múlt és jelen. Csak a jövő nyitott. Az, amelyikről azt hittem, hogy eleve halva született. Mégis milyen tennivalója akadna társadalmilag, emberileg, szerepileg, nőileg egy idősödő embernek?

Minden színtéren bizonyítottam.
Mindenemet letettem akkor és ott, amikor szükség volt rá.
És mindig azt hittem, hogy az idős emberek, a fiatal generáció életét hivatottak beteljesíteni.
Most, hogy magam is ebben vagyok, más fényt és éleket kapnak a dolgok.
Nem célom és feladatom a gyermekeim életét élni.
Már nem normális azzal kelni és feküdni, hogy volt-e széklete az unokának?
Ki tudtok-e jönni a fizetésetekből?
Működik e házasságotok?
Tartasz-e szeretőt?
Ezek nem az idős ember gondjai.
Mindenkinek saját élete és útja van.
Az enyém nem a gyermekeim életének az elburjánzott ága.
Ott kell lennem, ha szükségük van rám.
De nem szabad célom legyen mindez.
Meg kell találnom az enyémet.
Azt, amivel majd el kell számolnom.

A gyermekeinket ajándékba kapjuk. Sok minden megtanítanak jelenlétükkel. Sok mindenre rávezetnek azzal a közelséggel, amit felnevelésük, majd az azt követő eltávolodásuk jelent. Éppen ezért ez sem az az oltár, amin el kell majd égnem. És hányan félreértik… Gyerekek és szülők egyaránt. Azok, akik rákiabálnak az éppen programot szervező nagymamára — hogy mégis mi más dolgod lenne, minthogy az unokáidra vigyázz?… Ahogyan azok a nagyszülők is, akik folyamatosan gyermekeik életén lógnak — az lévén az egyedüli kincs, mely értelemmel tölti be mindennapjaikat. Anyagilag és szerepeinkből fakadóan is eljutottunk az életünknek egy olyan szintjére, ahol végre, ismét mi magunk lehetünk a főszereplők.

Ezt mesélem az elképedt Andrisnak — aki még hajlik azt hinni, hogy nélküle bebukik a kórház sebészeti osztálya. Miközben meg rá kell mutatnom arra, hogy a fiatalok is megérdemlik a saját esélyeket a tévedésekre és tanulásra. A bukásra és felemelkedésre. És hogyan tehetik ezt élesben jobban, mint ha hagyjuk őket végre felnőni.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincnegyedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Nem tudjuk szeretni önmagunkat

costanbernadett — Tue, 15 Feb 2022 05:33:53 +0000

Szerző: Simon Emőke • Fotók: Unsplash • 2022. február 15.

Nem tudjuk szeretni önmagunkat

Önmagunkat szeretni nem csak azt jelenti, hogy felveszünk egy szép ruhát és megajándékozzuk magunkat egy masszázzsal.

Sokszor csak azt hisszük, hogy tudjuk szeretni önmagunkat, közben pedig nem: elvesztődünk és benne ragadunk mérgező kapcsolatokban, szabotáljuk önmagunkat és beengedünk olyan személyeket is az életünkbe, akik nincsenek ránk jó hatással, akik ártanak nekünk, és akikkel csak az időnket vesztegetjük. Mikor megengeded valakinek, hogy átlépje a határaidat, amikor túl sokat adsz magadból valakinek, és te jóval kevesebbet kapsz vissza, amikor szó szerint feláldozod magad valakiért vagy valamiért, akkor mindig a saját igényeidet árulod el, akkor mindig saját magad ellen kezdesz el dolgozni — így nem csoda, hogy frusztrált leszel, dühös, elégedetlen, fásult és boldogtalan, aki úgy érzi, hogy nincs helyén az élete. Ez történik, ha nem szeretjük önmagunkat, és nem állunk ki magunk mellett, és nem vagyunk jelen a saját életünkben.

A másik oldalon, önmagunk szeretete az életünk minden területére jó hatással van, kezdve attól, ahogy benne vagyunk a kapcsolatainkban, ahogy másokhoz viszonyulunk, ahogy megéljük a velünk történteket, egészen addig, hogy sokkal hatékonyabbak, türelmesebbek, kreatívabbak, problémamegoldóbbak vagyunk, másképp nézünk ki és másképpen érezzünk magunkat.

Ott van a helyemen vagyok érzése még akkor is, ha jönnek a nehézségek, a problémák, a nem várt élethelyzetek. Ha szeretem magam, akkor ott tudok lenni önmagamnak, nem veszítem el a fejem, és jó döntéseket tudok hozni magamért, a szeretteimért. Íme néhány módszer arra, hogy hogyan szeresd önmagad:

1. Légy kapcsolatban önmagaddal napi szinten! Érezd a tested, figyeld a gondolataid, tudatosítsd az érzéseid. Légy tudatában a szükségleteidnek, vágyaidnak, annak, hogy mi jó neked, és mi nem. Ha kell, húzd meg a határaidat.

2. Beszélj szépen önmagaddal! Ismerd meg a belső kritikusod, és ne hagyd, hogy szapuljon, hogy megalázzon, hogy keménykedjen veled. Biztos ismerős számodra is, hogy hányszor hülyézed, butázod le magad, hogy hányszor vagy könyörtelen és kegyetlen magaddal, ha valamit elhibáztál, tévedtél stb. Amiért szépen beszélsz magaddal, attól még látod a hiányosságaid, a hibáid, amiken dolgozol és attól még azon vagy, hogy kijavítsd és legközelebb másként csináld. Szerető, biztonságos közegben tudunk mindig csak hatékonyan fejlődni.

3. Mutasd meg másoknak, hogy hogyan bánjanak veled szeretettel! Ahogy magunkkal bánunk, úgy fognak mások is bánni velünk. Ezért nagyon fontos, hogy tudjunk határokat meghúzni. Kedvesen, diplomatikusan is lehet jelezni, hogy mennyire szereted magad, ha valaki épp átlépett nálad egy határt, ami számodra bántó, sértő volt.

4. Énidőzz! Találd meg az egészséges határokat az életedben. Legyen meg a munkának az ideje és legyen meg a pihenésnek. Legyen időd másokra is, de legyen időd önmagadra is. Töltsd minőségi időt önmagaddal.

5. Értékeld magad! Az önirónia fontos, és az is, ha képesek vagyunk beismerni a hibáinkat, a gyengeségeinket, mert ezáltal azt jelezzük, hogy képesek vagyunk elfogadni és szeretni önmagunkat. Azonban fontos és önmagunk szeretetéhez hozzátartozik, hogy ne kicsinyítsük le a sikereinket, az érdemeinket, az erősségeinket. Nyugodtan lehetsz büszke önmagadra, ettől még nem vagy nagyképű, és ettől még nem hiányzik az alázat belőled.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Nem tudjuk szeretni önmagunkat appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincharmadik rész

costanbernadett — Fri, 11 Feb 2022 10:42:54 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 11.

Hála

XXXIII. rész

Másnap reggel korábban kelek. Mindent kicsomagolok és elrendezek a puritán szoba szekrényében, amelyben mindössze egy ágy, imazsámoly, kis asztal és szekrény áll. Az ablakom csodálatos tájra néz. Csak az ég kékje és a mezők zöldje tölti be a teret. Felfrissülve igyekszem a reggeli áhítatra.

Órákig, vagy percekig imádkozunk. Nem tudom. Az idő elveszíti egész életünkre billogot rakó jelentőségét. A három hét alatt két emberrel beszélgethetek. Délelőttönként a férjemmel — ezt a későbbiekben délutánra tesszük, mert
mindannyiunknak jobb. Neki is reggeliben a vizitek foglalják le az idejét. Nekem is jobb, ha tiszta elmével élem végig a napot. A legjobb lenne a három hét alatt egyáltalán nem érintkezni, de ebbe Andris nem egyezett bele.

A programom lekötött és nem tűr meg semmi spontaneitást. Legfeljebb az útvonalamat tekintve.
Majdnem hajnali áhítat.
Reggeli.
Közös beszélgetés — inkább irányadó a lelki vezetőmmel.
Elmélkedés. Amit olykor séta közben, máskor a kápolnában térdelve hajtok végre.
Ebéd.
Délutáni elmélkedés.

Vacsora.
Beszélgetés.
Majd lefekvés.
Nem hiányzanak a hírek. A televízió. A könyvek. Az ingerek. A barátok. A kertem. A szomszédok. A férjem.
Az első napok nyugtalansága tovatűnik.
Helyébe sztoikus nyugalom költözik.
Szinte időrendi sorrendbe végigélem életem legfontosabb állomásait.

Elidőzve a gyermekkoromat meghatározó személyeknél és azok életemre tett hatásainál. Az Andrissal való találkozásom körülményeivel. A megbízható, de félénk barátnő, majd pontosan olyan megbízható feleség szerepemnél. Az első gyermek megszületésénél. A karrierem kontra anyaság felett naponta meghozott döntéseim mindegyikénél. A Katával való kapcsolatom minden egyes állomásánál. Olyan mondatoknál, amik elhangzottak, de elfutottam mellettük — mert fiatalon az ember sokszor úgy véli, semmire sem jut ideje.

A Kata döntésénél. Elvesztésénél. További rohanásomnál — ami felhúzta minden irányba a falakat. A gyermekeimnél. Hogy mivé lettek. Az anyaságomnál — hogy mivé lett. És a küszöbön álló utolsó fejezetemnél — amiről azt hittük, soha nem érjük meg. Lemondtunk róla, nem terveztük, nem tartottuk elképzelhetőnek, elsiklottunk felette. Pedig egy második esély az életre. Beteljesíteni, kimondani, megélni azt, amire fiatalon nem volt időnk vagy nem volt meg bennünk a kellő bátorság a megélésükre. Így vagyok ezzel a zarándoklattal is. Akkor Katával is kevésnek bizonyultunk hozzá. Ma már annyira tapasztalt vagyok, hogy pontosan tudom — a legfélelmetesebb dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakoznak.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincharmadik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harminckettedik rész

costanbernadett — Fri, 04 Feb 2022 05:12:20 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 4.

Hála

XXXII. rész

Szenvedélyen alapuló viszonyom egyedül Katával és Zoltánnal volt. Kata kielégített bennem minden szenvedéllyel kapcsolatos elvárást.Az életemből nem igazán hiányzott a dráma, ha maga a dráma királynő volt a legjobb barátnőm. Amikor meg hiányzott, ott volt mindez Zoltán személyében. A tűz, a lebukástól való félelem, a bujkálás, a bűntudat, a szégyen és a folyamatos kombinálás. Andrissal olyanok vagyunk, mint az időnap előtt megvénült bölcs házasfelek.

Nem választottuk egymást. Az Élet sodort bennünket egymás felé. Így a válaszom, igen. Módomban áll abban a helyzetben is gondolkodni. Nem veszítem el a fejemet. Végig magamnál vagyok. És ez nekem tökéletesen megfelel. Ahogyan Andrásnak is. Megnyugtat, biztonságot ad annak a tudata, hogy ismerem, tudom, érzem, ki tudom számítani az ok okozati összefüggéseket. Az akciókat és reakciókat. Nem kell taktikáznom. Színjátszanom.

Ha kívánom, akkor felé kell fordulnom. Ha beszélgetni akarok vele, akkor ki kell vennem a kezéből azt, amivel éppen el van foglalva. Ha vacsorázni akarok menni vele, akkor közölnöm kell. Nem kell fekete bébidollt vásárolnom, ha el akarom csábítani — egyszerűen azt kell mondanom, hogy erre lenne most szükségem. Hogy szar? Gyenge? Elítélendő? Kevés? Mégis mihez? Nekünk egy egész élethez elegendő volt. Ezekkel a pejoratív minősítésekkel csak olyan emberek vonták az ítéletük alá, mint Kata. Akiknek nem volt állandó párkapcsolatuk. Nem tudták megőrizni a házasságukat. Nem voltak képesek együtt maradni a krízisek dacára. Mi megtettük.

Lehet, hogy a tűz túl van értékelve. Lehet, hogy nem is az a fellángoló, mindent felemésztő állapot a szerelem. Hanem ez. Amit mi művelünk. Hogy mindennek ellenére vannak hétfők és péntekek. Hogy létezik megbocsátás. Hogy ennyi év után is hetente legalább egyszer egymás felé fordulunk. Igen, már nem akkora mohósággal. Nem nyakaljuk egymást. De menedéket jelent a másik melege, ölelő karja, szapora lélegzése, jelenléte. Lehet, hogy személyiség kérdése az egész. Vannak a Kata-féle drámakirályok és királynők. Akik saját maguk előtt is képesek 24/24-et színpadon lenni. Eljátszani, túlzásba vinni, beleszületni és belehalni egy-egy szerepbe.

Ahogyan Kata tette az első szerelmével, a professzorral. A harmincadikkal — a férjemmel. Hogy aztán mindent visszajátsszon. Megbánjon. El akarjon hantolni, meg nem történtté akarjon tenni. És vannak a magamfajta, kissé száraz, tűz nélküli, kiszámítható, feleségtípusok. Akik, ha balra fordulnak, az szexet jelent. Ha jobbra, akkor hagyj békémet. De hétfőn mindig megfésülködnek, akkor is, ha darabokban áll a lelkük. Korán felkelnek, uzsonnát pakolnak, megfőzik az ebédet, elmennek munkába, mosnak, vasalnak és összeszedik a lakást, begyűjtik vacsorára a családtagokat és este eldöntik, hogy jobbra vagy balra fognak éppen fordulni.

De megvan bennük a kellő altruizmus, hogy akkor is megfelelő pozíciót vegyenek fel, ha éppen nem ég bennük tűz. Mert tudják, hogy tartoznak valahova. A szerep kötelezettségekből áll. A kötelezettségek meg megszelídíthetők — szeretettel, megszokásokkal, begyakorlott koreográfiával, biztonságot jelentő hangokkal, mozdulatokkal, apró örömökkel.
A slusszpoén Blanka lett.

A kis, vékony, határozatlannak tűnő Blanka, aki olyan erős lasszóval fogta nyakon az én jóképű, határozott, magas, meglett, szabadelvű fiamat, hogy egy élete nem lesz elég, hogy kibújjon alóla — ha egyáltalán akar. Nem gyermekkel fogta meg. Hiszen nem lett terhes. Hanem a személyiségével. Amit első találkozás alkalmával az ital, a megjátszás, az erőszakkal felvett szerep elhomályosított. De a közös krízis nyilvánvalóvá tett. Egyre többet beszélgettek telefonon. Először amiatt, mert közös titkuk volt. Aztán megszokásból. Végül egymásba szelídült szeretetből. Édesek voltak.

Számomra a legnagyobb kegyelmet ebben az jelentette, hogy nem kellett megszakítanunk a terhességet. Két kicsi buta. A hátukon vitték volna el annak a terhét, ha a gyerek beavatkozás közben megsérül és soha többé nem lehet közös gyerekük. Karma lett volna a javából. Ami megérdemelt volna egy esélyt a megoldásra — hiszen sokszor amivel szemben a legjobban ellenkezünk, az a legnagyobb kincs számunkra. Csak még túl vakok vagyunk — a körülményeknek köszönhetően —, hogy elfogadjuk ezt.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harminckettedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincadik rész

costanbernadett — Fri, 21 Jan 2022 05:10:56 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 21.

Hála

XXX. rész

A második napom is hasonló hangulatban telt. Legutóbb a reptérről jelentkeztem be Andrisnak. Tehát ma esedékessé vált az ismételt telefonbeszélgetés. Nem igazán szeretek telefonon trécselni. A mély lelki dolgokat nem lehet megtárgyalni, hiszen oda elkelne a szemkontaktus, a másik ember közelsége, a belőle áradó pozitív és negatív energiák. Míg történések nem igazán voltak, amikről be tudtam volna számolni. Kivéve a lelkiek.

Ami a tájat illeti, hol láttam, hol nem. Vitathatatlanul gyönyörű helyeken zarándokoltam. De egyszerűen nem voltak képesek behatolni a lelkemig abban a káoszban, ami bennem uralkodott. Talán visszafelé jövet. Amikor otthagyom majd a manrézában minden egyes terhemet. Akkor majd esélyem lesz látni a tájat, a maga teljes valójában.

Második napom szálláshelye homlokegyenest más volt, mint az első napé. A bookingon nem derült ki, hogy egy olyan helyre kerülök, ahol a család is abban a házban él, amelyben a szobát adják ki. Mivel rettenetesen fáradt voltam, tisztálkodás után azonnal ágyba bújtam. Nem is kínlódtam az evéssel. Semmi értelme nem volt. Reggel farkaséhesen ébredtem, de este nem volt gusztusom semmihez. Feküdtem a tiszta, fehér parasztház szobájában és hallgattam a szokásos hangokat. Ugyan más nyelven beszéltek — de éppen olyan hangok voltak, mint amik végigkísérték az életemet gyermek-, majd felnőttkoromban.

Kivéve az állatok hangja. Az hiányzott Andrissal való életemből.
A gyerekek azonban éppen úgy civakodtak, mint otthon az enyémek.
A férj és feleség pontosan úgy élcelődött és halkan mormogott.
A szülők éppen úgy fedték meg hibázó gyermekeiket.
A lábasok, fazekak, tányérok és evőeszközök éppen úgy csengtek, bongtak, csörögtek és ütköztek minden nyelven, minden egyes tájékon.
Csak az ember van állandó keresésben.
Más minden és mindenki ott van jól, ahova letették.
Arra, amire szánták.
Úgy, ahogyan használják.
Azzal, akivel együtt élni kényszerül.
Kivéve mi magunkat. A folyamatos kutatással, túlgondolással, elégedetlenséggel, a jelen időben való élés képtelenségében.
Az itt és most tagadásában.

Amikor Kata és Andris között megtörtént a vízválasztó találkozás — mindannyian megálltunk egy pillanatra.
Az, hogy a pillanat évekig eltartott — csakis annyit jelentett, hogy ennyi időre volt szükségünk.
Ha akkor Kata nem erőltette volna, még tovább halasztgatom.
De ragaszkodott az Andris visszafogadásához az életemben.
Fogadalmat, egyezséget kötöttünk.
Amit egyedül én tartottam be.
Ő nem.
Kilépett. Felszabadította magát. Elment. Szó nélkül.

És én nem álltam meg már egy pillanatra sem. Továbbrohantam. Pedig meg kellett volna állnom, minden egyes alkalommal. Minden egyes állomáson. Az egyetemi éveimet végigvonatoztam az otthonom és az egyetem között. Idegesített, bosszantott az időveszteség. Hogy minden egyes állomáson megáll a személyvonat. Miközben nem a sebesség, hanem a megállók voltak fontosak. Nem a rohanással van baj — hanem a megállók elbliccelésével. Azok nem véletlenek. Megállok egy pillanatra minden egyes szint meglépése előtt — hogy egészen biztosan érzékeljem önmagamat és betöltendő helyemet, ahhoz, hogy helyes irányba tudjam folytatni az előttem álló utat.

A hangok is irányadók. Ezek az ismeretlen helyen, idegen nyelven, mégis oly annyira ismerősen visszaköszönő hangok. Lehetnének akár a mi családunk hangjai is. Csak be kell hunynom a szememet és visszavezetnek önmagamhoz. Minden egyes állomáshoz. A gyermek önmagamhoz, a medikus önmagamhoz, a toporgó, tanácstalan önmagamhoz, akinek fogalma sem volt mire szakosodjon, a friss feleség önmagamhoz, a fiatal édesanya önmagamhoz — aki rettegett, félt megállni ebben az új szerepben, hogy nehogy ez az éppen kialakult, pályakezdő szerepe halálát jelentse. Egyetlen állomást sikerült tiszteletben tartanom. A krízisét. Amikor a férjemmel és barátnőmmel együtt — kissé önmagamat is elveszítettem, ahhoz, hogy a következő lépésben megtaláljam azt.

A Kata halála után sem álltam meg. Épp csak a temetés idejére. Amikor a beszéd miatt összeszedtem a gondolataimat. Majd rohantam tovább. Lettek hétfők és péntekek, programok Kata nélkül, házasság kihívások és elszámolások nélkül — felnőttek a gyerekek. Ezzel együtt észrevétlenül mi magunk is megöregedtünk. Ami adott egyfajta biztonságot. Kényelmet. Eredményezett egy cseppet sem egészséges hátradőlést. Amikor már minden mindegy. Nem kell változtatni semmin, hiszen nem éri meg. Ennyi fért bele. Nem állunk olyan rosszul.

De engem nem ebből a fából faragtak.
Az az ember vagyok, aki végig kell járja az utat.
Akinek be kell töltenie minden egyes rendelkezésére álló percét.
Hogy soha ne érezzem úgy, hogy hiábavaló volt.
Mert abba képes lennék belebetegedni akár.
Másnap estére ebben a hangulatban értem el a manrézát.
A manréza egy csodálatos, frissen felújított, saját kápolnával ellátott közösségi ház volt.
Néhány szerzetes lakta, akik lelkivezetéssel foglalkoztak.
Tették ezt csoportokkal és ahogy az én esetemben is volt, egyénekkel.

A pap, akivel egyeztettem egy, az országunkból elszármazott jezsuita volt, aki annak ellenére, hogy fiatal kora óta élt mindenhol a nagyvilágban, a lelkében őrizte nyelvét, kultúráját, otthonát. Fontos volt számomra, hogy ha már ő lesz az egyedüli ember, akivel a rendelkezésemre álló három hét alatt érintkezem — történjen ez a saját anyanyelvemen. A lélek azon a nyelven képes megnyilvánulni a legjobban, amelyen gyermekkora óta verbalizál bent és kint egyaránt — félelmet, fájdalmat, szenvedést, várakozást és szeretetet.

Nem sokat beszélgettünk aznap este. Tiszteletben tartotta, átérezte fáradtságomat, mely ólomsúlyként nehezedett rá nem csak végtagjaimra. — Jöjjön kérem, megmutatom a szobáját, s holnap reggel mindent megbeszélünk. Most az a legelső, hogy kipihenje magát. Nem kellett noszogasson. Miután lezuhanyoztam úgy aludtam el, mint aki napok óta nem látott ágyat.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincadik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Huszonkilencedik rész

costanbernadett — Fri, 14 Jan 2022 05:00:20 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 14.

Hála

XXIX. rész

Teljesen egyedül éreztem magam. Bátortalan voltam és magányos. Kata hiánya testet öltött és betöltötte a repteret. Úgy fogózkodtam az ütemtervemben, mint egy járást segítő botban. Ha nem lett volna kilométerekre és percekre beosztva az elkövetkező időszakom, talán megfordulok és hazarohanok. Végül a józan eszem döntött. Az egyszerre egy lépést elvem. Amire készen álltam. Az összes többire még nem. Annak időközben fog eljönni az ideje.

Kimentem. Taxit fogtam és kivitettem magam a város végére. A sofőr beszélgetni próbált, de egyszavas válaszaim végül elrettentették. Nyelvi akadályokra gyanakodva abbahagyta az erőltetett társalgást. Végigimádkoztam az utat. Erőt kértem és kitartást. Elmondtam annak az Istennek, akire Kata egyáltalán nem tudott felnézni, hogy szükségem van rá. Ahhoz, hogy megtaláljam önmagam. Katát. A kettőnk mesterségesen megszakított kapcsolatát — ami elképzeléseim szerint a semmiből lebegve kiabált vissza rám, mind erősebben és hangosabban, ahogy az évek teltek. Nem csend lett bennem, hanem egyre nagyobb zaj. Alapzaj. Ami ugyan nem akadályozza meg a hétköznapok lecsengését, de folyamatos lelki nyugtalanságot eredményez.

Az eltelt években a házasságunknak esélye sem volt az éltető levegőre. Azt a poshadt szén-dioxidot éltük fel, amit akkor engedtünk be oxigén formájában a lelkeinkbe, amikor a közöttünk lévő szakítás megtörtént. Ekkor volt esélyünk újraértelmezni önmagunkat, a közöttünk lévő köteleket és megtölteni életeinket friss levegővel, bátorsággal, őszinteséggel. Kata halála azonban mérgezővé változtatta az addig friss levegőt. Falat emelt oda is, ahol addig nem volt. A mosoly az arcunkra merevedett, mozdulataink, mimikáink és gesztusaink erőltetetté és kiszámíthatókká váltak. Közös párbeszédeink az illem oltárán égtek el minden egyes próbálkozás alkalmával. Nem maradt belőlünk semmi.

És a legjobban az bántott, hogy Andris képtelen volt mindezt beismerni. Mert, hogy ő maga is tisztában volt ezzel, abban egészen biztos voltam. De mennyivel könnyebb volt eljátszani a jól ismert koreográfia szerinti forgatókönyvet. A minden rendben van elégiáját. Ami nem volt más, mint lelkeink állandó kómáját biztosító állapot.

Jól tettem, hogy eljöttem. Jól tettem, hogy hangosan is ki mertem mondani, be mertem vallani, nevén mertem nevezni mindazt, ami évek óta fojtogatott. — A rendszer egyik elemének a változása, mozgása — maga után vonja az egész rendszer, egység változását És ha ez így van — márpedig az élet hányszor adta ennek tanúbizonyságát — akkor eljövetelem képes lesz újraindítani mindent. Függetlenül a jól bevált, kényelmes, megszokott ütemtervtől, amit mindig is éltünk.

A taxis annyira borsos árat kért a szállításért, hogy az állam leesett. Kihasználhatta, hogy turista vagyok. De mivel a pénznek nem voltam hiányában — nem akartam harcba szállni az igazságért. Azt azonban szerettem volna, ha tudja, hogy nem ma szálltam le a falvédőről. — Tudja mit uram? Ki fogom fizetni az árat, amit kért. De tisztában vagyok vele, hogy a reális ár duplájáért hozott el. — És mégis miből gondoljanaccsád, hogy meg akarom lopni? — kérdezte arcátlanul. — Lehet, hogy öreg vagyok, de hülye nem mondtam nem kevés éllel a hangomban. Mielőtt eljöttem volna végigolvastam a fórumokat, megnéztem az árakat, utánaolvastam mindennek. — Még önről is írtak. Vagy, ha nem önről, akkor az önhöz hasonló kollégákról, akik az ártatlan embereket lejmolják le egy kis plusz, de piszkos keresetért. Szóval itt a pénz, legyen vele boldog. De ne csinálja tovább. Mert nekem és esetleg a magamfajtáknak van — de vannak olyanok, akiknek az ár duplája hatalmas érvágást jelent. Kiszálltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Még azt sem vártam meg, hogy ideadja a csomagjaimat. Könnyedén kikaptam egyedül, hiszen a legszükségesebbekre korlátozódtam és határozottan elindultam.

Kellett nekem ez a felháborodás.
A vita parazsa.
Hiszen amióta leszálltam a repülőről, teljesen el voltam gyámoltalanodva.
Alaphangulatom nem lett volna elég az első öt lépés megtételére sem.
Így azonban elöntött az adrenalin és koromat meghazudtolva indultam el az előttem álló úton, amitől oly sokat reméltem.
Öt kilométer után terveztem be az első étkezést.
Egy vendéglőnél akartam megállni, ahol használni szerettem volna a mosdót is.
De az öt kilométer annyi megkönnyebbülést szabadított fel bennem, hogy tovább folytattam az utamat. Abban a tudatban, hogy a tizedik kilométerkőnél is lesz egy hasonló esélyem.
Végiggyalogoltam az egész napot.
Étlen. Csak a vízzel és egy kevés száraz táplálékkal, amit magammal hoztam a biztonság kedvéért.
Útközben, noha találkoztam emberekkel, senkivel sem álltam szóba.

Tele voltam kérdésekkel, amikre a válaszokat a csend és a monoton masírozásom zaja adhatta meg.
Annyi minden megjelenik az ember előtt egy ilyen út alkalmával.
Állomások a gyermekkorából, gondosan elásott traumák, rosszkor, rosszul időzített és kimondott üzenetek, amik egész életében bénítják.
Első nap annyit dolgoztam, mint normális, hétköznapi esetben néhány év alatt.
Felerősödtek a belső hangok. Megjelentek azok a képek, amik elzárva nyomorítottak nap mint nap — beteges mintát adva a kötödéseimnek.
Amikor a szállásomon álomra hajtottam a fejemet, fáradtam, felhólyagosodott lábakkal, agyonhajszolt lélekkel — már tudtam, megéri itt lennem.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Huszonkilencedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Huszonnyolcadik rész

costanbernadett — Fri, 07 Jan 2022 04:56:38 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 7.

Hála

XXVIII. rész

Még aznap elindultunk, hogy ha későre is, de a szülei mellett lehessünk. Nem igazán ismertem őket. Néhányszor találkoztunk az eltelt évek alatt, de soha nem ápoltunk szoros kapcsolatot. Ahogy Kata sem. Igyekezett a legszükségesebb rájuk szánt időre korlátozódni. Mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi történt. Mi késztette arra, hogy szó nélkül, búcsúzás nélkül elmenjen. Istenem, a legjobb barátnője voltam.

Ha arra kért volna, talán még ebben is támogatom. Az eltántorítás elsősorban magam miatt történt volna. Nélküle elképzelhetetlennek tartottam az életet. Hozzám tartozott. S most ez a részem meghalt. A szülei kétségbeesettek voltak. Fogalmuk sem volt, hogy mitévők legyenek. Ültek összeölelkezve a csendben, amelyet mindegyre valamelyikük zokogása tört meg. Másnap reggel Andrissal elintéztük a temetéssel kapcsolatos teendőket. Annak ellenére, hogy orvosok voltunk, még nekünk sem javallották a Kata testével való szembesülést. Pedig annyira szerettem volna. Amíg itt volt, fizikai valójában, mint egy báb, amelyből kirepült a lélek — úgy éreztem mellettem van. Elérhető. Visszafordítható — ha igazán erősen akarom. Az érzéseim a végletek tartományában mozogtak.

Hol dühös voltam, hol lemondó, hol teljesen elgyengült, hol jajveszékelő, hol döbbent csendben szorongó, hol tagadó. A szüleimmel abban maradtunk, hogy eljönnek a gyerekekkel a temetésre. Felhívtam őket, hogy elmondjam, pontosan mi történt. Nem szerettem volna, hogy utólag értesüljenek róla. Mástól, helytelenül, ferdítetten. Joguk volt tudni az igazat. Hogy a lemondás, a veszteség is az élet része. Hogy azok is elmennek, akiket a legjobban szeretünk. És minden perc értékes, ami a rendelkezésünkre áll.

Kata édesapja ragaszkodott hozzá, hogy mondjak búcsúbeszédet. Nehezen találtam a megfelelő gondolatokat. Katáról a felszínen csak szuperlatívuszokba lehetett beszélni. Igazi hős volt. A függönyök mögött egy szorongó kislány, aki nem vágyott másra, minthogy szeressék. Ne azért amit megtett, elért vagy képviselt. Hanem önmagáért. Én ezért szerettem. Ezt szerettem volna megmutatni a résztvevőknek is. Sőt, a szüleinek is, akiknek nem biztos, hogy sikerült megmutatnia magát, ebben a rendelkezésére álló, utolsó, tisztázást kereső időszakban. Erre már soha nem lesznek válaszaim. Ahogy egy sor más dolgokra sem.

Hogy miért kellett elmenjen? Miért most? Miért így? Miért szó nélkül? Miért érezte úgy, hogy semmi értelme már tovább küzdeni? Miért nem nyújtotta ki felém a kezét? — hiszen megtartottam volna. A temetés a tömeg ellenére, mely részt vett — csendes, elegáns és visszafogott volt. Kata soha nem beszélt Istenről.

Egyszer, még kapcsolatunk elején rákérdeztem:
— Ha az Isten Atya — és képmására teremtette az embert, ergo — apámat, nem igazán van miben higgyek. Nem szeretnék egy olyan Istent követni, aki magára hagyja a gyengét. Aki saját túlélése érdekében mindent megtesz. Akár a mások fején való taposástól sem riad vissza. Katolikus vagyok. De az egyházamban sem látok mást. Mint ilyen, apám típusú pátriárkákat, akik élősködnek és szívják a tömeg vérét. Miért? Mert megtehetik. Apám sem az az orvos, akit bálványoztam. Egy helytelen képet festettem magamban róla. A professzorról, aki életeket ment. Aki élet és halál ura. Hogy a végén, felnőttként rájöjjek, egy élősködő pöcs. Kurvapecér. Pénzéhes. Akinek semmi más nem fontosabb, mint önmaga. Csak és kizárólag olyan dolgokra hajlandó, amik fényezik. Ami nem vet rá jó fényt, az kívül esik az érdeklődési körén. — Valami jót azért csak alkotott. Téged! — feleltem, hiszen számomra elképzelhetetlen volt a szüleimhez való efféle viszonyulás. — Engem? — nevetett gúnyosan. Igen. Amiatt lettem ilyen, mert őket figyeltem és elemezgettem. És egy dolog mozgatott igazán — hogy más legyek mint ők. Más, mint az apámtól totálisan függő anyám. Más, mint a pénzért és hírnévért gyógyító apám. Ezekre mondok minden nap nemet a létemmel.
— De egy életen át csak nem harcolhatsz.
— Van amiért megéri.
— Bármi áron?
— Akár az életem árán is!

A temetést követő állófogadás is incidensek nélkül telt.
Igyekeztem nem figyelni a szüleit.
Képtelen voltam a Kata évek óta belém sulykolt szemüvege nélkül látni őket.
Nem lehettek annyira rossz emberek.
A Kata igazságérzete volt túlzottan kifinomult.
Mennyivel vagyunk jobbak, mint ők?
Kik vagyunk mi, hogy szüleink felett ítélkezzünk?

Nem tehetjük.
A hibáik csak arra jók, hogy esélyt adjunk önmagunknak a változtatásra.
Semmi egyébre.
És fegyverként soha nem használhatók.
Hacsak gyilkolni nem akarunk.
Annak meg semmi értelme.
Másnap reggel hazamentünk. Hogy ott folytassunk mindent, ahol letettük a szálakat. Kivéve azokat, amik Katához kötöttek. Mert azok már örök életig lebegnek a szélben. Mint elárvult papírsárkány kötők. Amiket az időközben felnőtté vált gyerek, soha nem fog már megragadni. Mert mire megtenné, nem éri el azokat.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Huszonnyolcadik rész appeared first on Matusinka.ro.

Kívül-belül: boldog ünnep?

costanbernadett — Fri, 24 Dec 2021 05:04:22 +0000

Szerző: Matusinka Beáta • Fotók: Kassay Costan Bernadett • 2021. december 24.

Kívül-belül: boldog ünnep?

Talán a karácsonyon kívül egyetlen más ünnepről sem alakult ki ennyire egyértelműen az elmúlt évek, évtizedek, évszázadok során hogyan is kell azt megünnepelni. Mint a gyereknevelés vagy politika terén a karácsonyt érintő témákról is mindenkinek megvan a maga helyes elképzelése. Milyen kell legyen a fa, az ételek, a tisztaság, városa karácsonyi vására, a szalvéta színe hogyan találhat az új dekorációval. Viszont a káprázattól csillogó szemű, piros ruhás beállított művilágot nyújtó szezonális fotók mögötti világra mintha nem maradna elég idő.

Arról már kevesebb szó esik. Az év végi hajtásból beesve december 24-én ebbe a varázsvilágba, amelyikbe gyerekkorunk óta visszavágyunk, pedig mi értelme is lenne? Hiszen a villogó fényű karácsonyi vásárok, a gyorsan kattanó vakuk melletti fotózások, a díszes kirakatok vagy éppen a képernyő fényeiben a vásárlások, rendelések olyan kellemesen vakítanak. Olyan jól esik hangolódni, vásárolni, szépítkezni… Ugyan takarítani, sütni, főzni már lehet kevésbé, dehát ez is kimondottan szükséges a varázslathoz. Amelyre az esetek többségében január elején rájövünk, hogy mégsem történt meg, vagy úgy teszünk ismét mintha megtörtént volna, vagy eldöntjük, hogy akkor jövőre biztosan. Eljátszuk mindazt, amire a külső világ vágyik, amit a külső világnak mutatni kell, amiben a külső világ legitimál. És akkor mi van azokkal, akik éppen egyedül töltik az ünnepet, éppen betegen, kisebb fával, vagy akár anélkül? Náluk mekkora lehet a társadalmi, családi, érzelmi nyomás? És azoknál akik a standardoknak megfelelően töltik azt vajon mekkora, hiszen lehet-e elég fényes, nagy, ízletes, meghittnek tűnő? Vagy mindig van olyan család, akiknél fényesebbek a mű fények, ötletesebbek a karácsonyi fotó beállítások, hagyományosabb és ízletesebb vagy éppen egészségesebb a karácsonyi reform menü. Mekkora a szépen becsomagolt kettős élet varázslatának, a társadalmi hazugságoknak az ára? Időben, pénzben, energiában?

De mi történne vajon akkor, ha a felkészülés, varázslat belülről kezdődne el. Ha először tisztáznánk magunkban, hogy pontosan hogy vagyunk, hol tartunk, mit szeretnénk egyáltalán magunktól, ettől az ünneptől, kivel és hogyan szeretnénk tölteni, megszokásokon innen és túl. Itt természetesen nem a modern és nihilista szintén külső megközelítésre gondolok, hogy akkor semmit sem kell készíteni, készülni, inkább elhúzom a csíkot Mexikóba, vagy legalább egy wellness fürdőbe, mert akkor ott kiszolgálnak, hanem éppen az ellenkezőjére.

A mélyen és akár hagyományosan megélt és átélt ünnepre, amely nem formai, hanem tartalmi világában varázsol. Hiszen a varázslat benned kezdődik, ahol valóban él a hit valami igaziban. Dehát minderre mikor juthat idő? Amikor oly nagy a hajtás, felgyűl év végére a munka, és hát az a sok-sok készülődés. Talán a sorrenddel van a gond. Ha az adventi várakozás valóban a belülről megélt és átélt várakozást, bűnbánatot és örömöt jelentené, amely alkalmat adhat a lelki megtisztulásra és megújulásra, hogy az ünnep, csakugyan ünnep legyen, és akkora figyelemmel fordulhassunk egymáshoz, amelyet mindannyiunk megérdemel, akkor talán az a pár, éppen megfelelően illeszkedő külső dolog kellemesen egészíthetné ki egy szép kerettel, rituáléval.

Az alábbi történet a metropolita.hu oldalról érdekesen jelezheti, hogy kívülről vagy belülről lehet-e igazán boldog és meghitt az ünnep:

„Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ekkor van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt. A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra. Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése. A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.”

Jól figyelni a jelenben, tiszta szívvel és szeretettel, kell-e vajon ennél több ünnepekre és hétköznapokra egyaránt?

Áldott ünnepet és egy boldog 2022-es évet kívánunk, olykor velünk, minket olvasva!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Kívül-belül: boldog ünnep? appeared first on Matusinka.ro.

szeretet – Matusinka.ro

De kérlek, gyertek haza karácsonyra!

Megosztom:

De kérlek, gyertek haza karácsonyra!

Hála Harmincötödik rész

Megosztom:

Hála

XXXV. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harmincnegyedik rész

Megosztom:

Hála

XXXIV. rész

Elégedett vagyok. Ez lenne a boldogság? Amikor az embernek nem kell semmi és senki, mert mindene és mindenki ott van benne elérhető kartávolságban, csak éppen magához kell ölelnie.

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Nem tudjuk szeretni önmagunkat

Megosztom:

Nem tudjuk szeretni önmagunkat

Önmagunkat szeretni nem csak azt jelenti, hogy felveszünk egy szép ruhát és megajándékozzuk magunkat egy masszázzsal.

1. Légy kapcsolatban önmagaddal napi szinten! Érezd a tested, figyeld a gondolataid, tudatosítsd az érzéseid. Légy tudatában a szükségleteidnek, vágyaidnak, annak, hogy mi jó neked, és mi nem. Ha kell, húzd meg a határaidat.

4. Énidőzz! Találd meg az egészséges határokat az életedben. Legyen meg a munkának az ideje és legyen meg a pihenésnek. Legyen időd másokra is, de legyen időd önmagadra is. Töltsd minőségi időt önmagaddal.

Hála Harmincharmadik rész

Megosztom:

Hála

XXXIII. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harminckettedik rész

Megosztom:

Hála

XXXII. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harmincadik rész

Megosztom:

Hála

XXX. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

Elégedett vagyok.
Ez lenne a boldogság?
Amikor az embernek nem kell semmi és senki, mert mindene és mindenki ott van benne elérhető kartávolságban, csak éppen magához kell ölelnie.