Ezt a cikket már itthonról írom. Vegyes érzésekkel, hiszen ebben az egy hónapban annyi minden történt itthon, a világban. Nem lehet nem venni tudomást róla, érződik a levegőben, a kimondott és ki nem mondott gondolatokban. Sok a negativitás, a lehúzó erő, az ellentmondás, néha a kirakat segíteni akarás.

Sokat vacilláltunk azon, hova is menjünk Kubán belül, melyik Karib-tengeri strandján lazuljunk inkább, hol pihenjük ki a folyamatos felfedezést, utazást. Tudtuk, hogy nem szeretnénk a felkapottabb strandokra menni, Varaderot már itthon kizártuk, hiszen onnan a kubai turisták is ki vannak tiltva.

Odalys és nyolcvan éves anyukája, a házigazdáink pedig rendkívül kedvesek és figyelmesek voltak. Házukban laktunk, ahonnan látható volt a tenger és a helyiek mellett nagyon kevés utazóval lehetett találkozni a parton. Mi az egy kilométerre levő étterem körül töltöttük az idő nagy részét, nagyjából 2–3 társaság fordult meg itt a nap során. Így ismerkedtünk meg egy amerikai idős házaspárral, akik ezúttal unokájuk társaságában jöttek, immár 9. alkalommal. A közelben található Ciénaga de Zapata Nemzeti Park vonzotta őket, ahol különleges madarak találhatóak, illetve halászatra is tökéletes. A közelben található egyébként a Disznó-öböl, ahonnan a CIA szervezésében inváziót indított Amerika 1961 áprilisában, ahol az amerikai titkosszolgálat által kiképzett Castro-ellenes csapatok a kubai kormány megdöntése érdekében partra szálltak Az akció alig 60 órán belül csődöt mondott, 1200 Castro-ellenes ellenzéki harcost fogott el a kubai hadsereg. Az idős pár azon csodálkozott, hogy mi hogyan találtunk rá erre a partra, amerre szinte a madár sem jár. A következő napokban Millie és a fiunk elválaszthatatlan barátokká váltak, akitől utolsó napon ajándékot kapott. Egy kerti világító rendszert, madár figurákkal, hogy emlékezzen rá. Mennyire különböző amerikai turistával lehetett találkozni Tulumban és itt…

A smink nélküli arca

Hiányoltam a beszélgetéseket az idegenekkel, amelyeket eddig utazóként szinte mindenhol megtapasztaltam. Nagyjából csak akkor álltak szóba, amikor abból valami haszon is származhatott. És ha eddig nem láttam volna Mexikó más részeit, azt a következtetést is levonhattam volna elhamarkodva, hogy ilyenek a mexikóiak. Pedig én inkább azt érzem, hogy az ideérkezők „rontották” meg őket, kiszagoltatva a könnyen érkező pénz szagát: a gyereküléses bicikli bérlése annyiba került, mint egy út taxival, a taxi ára estére 2-3-szorosára nőtt, dugók, kaotikus közlekedés, forgalom a tengerpartig, hangos beach bar-ok, amelyeknek megvolt a hangulatuk, de néhol egy napra a hely foglalásához szükséges minimális fogyasztás elérte a 100 dollár/főt is, miminum 20%-os borravaló, mert 15%-nál kevesli a pincér, drága szállások a parton, a faluban megfizethető, viszont minimum 5 km távolságra van a part tőle. És sorolhatnám. De, pár nap után valami mégis megváltozott….

Szép napok Tulumban

Talán az változhatott meg, hogy felvettük a helyi ritmust. Megértettük, hogyan működnek a dolgok, melyek azok a részek, amelyek kevésbé tetszenek nekünk és amiután ez megtörtént, el kezdtük észrevenni a szép részeket: a szalmatetős kifinomult ízlésvilágú és természetes alapanyagokból felépített hoteleket, biciklizős hippik vagy hipszterek tömegét, a hangulatos éttermeket, az ízletes, friss és olcsó street food ételeit. Az egyik legszebb napon lebicikliztünk a Sian Kaa Biorezervátumba, az út hozzávetőlegesen 30 km volt oda-vissza a faluból. Ott már nem voltak turisták, ott már minden olyan szabad és természetes volt, mint amire folyamatosan vágytunk. Itt már valóban hallani lehetett a tenger morajlását.

Különleges élmény. Néha fárasztó, amikor éppen nincs türelme. De legtöbbször, amikor kíváncsian nyit a világ és értékei felé, annyira jóleső érzés magyarázni, már amit el tudunk.

Mérida és Valladolid kolloniális városai

Mérida a Yucatán-félsziget és az egész Quintana Roo állam székhelye, több mint egymillió lakosú város. Az egykori gyarmatosítók óriási palotákat építettek ide, amelyek egy része múzeumoknak, hoteleknek, bankoknak vagy éppen Starbucks kávézónak ad manapság otthont.

Valladolid a második legnagyobb városa a régiónak, még színesebbek a központi házak, ezzel szemben sokkal kisebb és egyhangúbb település hangulatát keltette, de lehetséges, hogy az egy hét felfedezés alatt összegyűlt fáradtság is befolyásolhatta e benyomást. Innen indultunk Chitchen Itzába, amely hozzávetőlegesen fél óra kocsitávolságra van. A nagy útikönyvek javaslatai alapján érdemes Méridát vasárnap felkeresni, amikor a város és főként a főtere átváltozik egy ünneplő térré, lezárják a kocsiforgalom elől és családok sokasága lepi el.

A világörökség és a világ 7 új csodájának részeként nagyon kíváncsiak voltunk erre a maja szent helyre, de ugyanakkor tartottunk is attól, hogy túl turistás lesz. Igaz, áraiban, az árusok és turisták számából kiindulva ez nem is volt másként. 570 peso, azaz kb. 25 euró egy főre a belépő, amelyhez idegenforgalmi adó is társul és legalább 600 pesoért lehet angol nyelvű idegenvezetést igényelni.

Korai feljegyzések szerint Chichén Itzá városát a maják alapították 435 és 455 között, majd mintegy 200 évvel később, 682–690 körül, a várost tápláló cenoték kiszáradása miatt elhagyták. A természetes kutak újratöltődése után a város korábban elvándorolt lakói visszaköltöztek és 879-től ismét fejlődésnek indult. Az itt épült maja templomváros kiterjedése körülbelül egy kilométer volt; lakói kizárólag maja főpapok és magas funkcionáriusok voltak. Az alacsonyabb rangú hivatalnokok és földművesek a város körüli síkságot népesítették be és innen látták el a városlakókat. Chichén Itzá második felvirágzása 987-re, a tolték hódítás idejére tehető. Épületeiket harci események, emberszívet lakmározó sasok képeivel, szörnyekkel és kígyó-madár-jaguártestű fantáziaállatok alakjaival díszítették. A korabeli krónikák feljegyzése szerint 1221-ben polgárháború tört ki, a város több épülete leégett. Chichén Itzá hanyatlásnak indult és Mayapán lett a térség új központja. 1531-ben Francisco de Montejo spanyol konkvisztádor foglalta el a várost és elrendelte, hogy ismét Chichén Itzá legyen a spanyol uralom alá hódított Yucatán-félsziget központja. Ám néhány hónappal később a maja őslakosság Montejóba és a szárazföld belsejébe húzódott vissza.

Hozzávetőlegesen 3 órát sétáltunk Chitchen Itzában, majd két cenoté, Ik Kil és Xcajum meglátogatása következett. A piramisok helyszínének kiválasztása összefüggésben állt az ivóvíz meglétével, amelyet pedig annak idején a cenoték biztosítottak. A cenoték általában nagyjából kör alakú nyílással rendelkeznek, faluk nagyon meredek, sokszor függőleges. Az aljukon összegyűlő víz legtöbbször igen tiszta felszín alatti víz, ezért a cenoték közelében lakó emberek ősidők óta ezekből nyerték ivóvizüket. Számos kisebb cenote alján azonban nincs víz, és vannak olyanok is, melyekbe a felszínről érkező patakok vize zúdul le látványos vízesések formájában.

A felszín alatt beszivárgó tengervíz miatt (akár 110 km-re is elér a szárazföld belsejében) a cenoték alján álló tavak vize nem teljesen édesvíz, igaz, a sűrűbb sós víz az aljára ülepedik le. A Yucatán- félszigeten 7000 és 8000 közé tehető a cenoték száma, a pontos meghatározást igen nehezítik a Campeche és Quintana Roo államokat borító sűrű erdők. Marandandó élmény volt ezekben fürödni. Mentőmellény viselése az óriási mélység miatt pedig kötelező.

A Mexikóvárosban töltött második napon egy perui csoporttal vágtunk neki a fővárostól kb. 50 km-re található Teotihuacán azték piramosok felfedezésének. A város szélén megálltunk egy Tlatelolco elnevezésű helyen, ahol a romok és különböző épületek együttesében nyilvánvalóan kivehető a három, azték, spanyol hódítók és modern kori kultúra találkozása.

Jövet megálltunk a városközponttól 10 km-re található Guadalupei Szűz Mária Bazilikánál. Kicsit furcsa volt számunkra, amikor még a piramisok előtt a peruiak közül többen is azt mondták, hogy ők leginkább emiatt érkeztek Mexikóba. Később megtudtuk, hogy a világ egyik leglátogatottabb temploma és Latin-Amerika legismertebb zarándokhelye. Az elbeszélések szerint 1513. december 12-én egy azték pásztornak, bizonyos Juan Diegonak megjelent Szűz Mária a hegyen. A jelenés bizonyítékául rózsákat hagyott maga után és kérte, hogy a hegyen épüljön fel egy templom. Juan Diego a rózsákat a poncsójába összeszedte és a püspökhöz vitte őket a hírrel együtt. A bazilika a ma ismert formáját az 1970-es évek végén nyerte el, amikor is a mexikói kormány pályázatot írt ki a tervezésére. Lehet, hogy nem ez a legszebb bazilika a világon, de a mellette levő régi templom, kápolnák és kert igazán kellemes hangulatot kölcsönöz ennek a helynek. Talán nem véletlenül mondták ezt a peruiak, a piramisokkal ellentétben, itt tapintani lehetett valami különlegeset.

Ahova nem jutottunk el, de el szerettünk volna — és hátha annak, aki olvassa e cikket egyszer majd úgy alakulhat —, az Puebla városa, ahonnan már látható a máig aktív Popocatépetl vulkán, meg talán Cholula település, ahol a föld alatt a világ legnagyobb piramisa található.

Elég furcsán indult a kapcsolatunk ezzel a több mint 20 millió lakosú metropolisszal. Érkezésünket és a hosszú határellenőrzési sort kiállva, amely stílusában egyébként a JFK New York-i repteres élményre emlékeztetett, este 11 körül egy hivatalos társasághoz tartozó taxiba ültünk be. Amikor elmondtuk tört spanyollal a szállásunk címét, egyből angolra váltott a sofőr, hogy elmondja nekünk, milyen felelőtlenül néztük ki a dolgokat az internetről.

A hosszú utazást követően és 8 órás időzóna eltérést érezve az első napot lazábbra fogtuk és a Mexikóváros tüdejeként emlegetett 1000 futballpálya méretű Bosque de Chapultepec elnevezésű parkjában sétáltunk. Itt található egyébként a Chapultepec- kastély, az antropológiai múzeum, valamint a város állatkertje is. Noha tele van hangos árusokkal és a helyi, főként családosok ide jönnek kikapcsolódni, különösen vasárnap, számomra nem tűnt igazán különlegesnek, zsibvásár hangulata van és a romániai városnapokon nagyjából hasonlót lehet tapasztalni.

A következő napon bejártuk a történelmi központ emblematikus és méreteiben, építészeti vagy éppen kulturális szempontból kiemelkedő létesítményeit, így a szállásunktól karnyújtásnyira lévő Alkotmány teret, amelyet a helyiek simán zócalonak neveznek. A téren található az azték birodalom bukását eredményező expedíciót vezető Hernán Cortés konkvisztádor által saját tervei alapján építtetett Palacio Nacional kormányzati székhely, valamint a Metropolitana Katedrális is, amely az azték templom maradványaira közel száz év alatt épült, így a reneszánsz, barokk és klasszicizmus jegyeit is magán viselő grandiózus épület. A katedrális mögött a Templo Mayor azték piramis romjai találhatóak, amely régészeti helyként és egyben múzeumként látogatható. Ezután a Palacio de Bellas Artes felé vettük az irányt, amely hozzávetőlegesen fél óra sétatávolságra van, persze, ha nem áll meg az ember cipőt tisztítani, amely jelenség teljes mértékben hozzátartozik Mexikóváros vibráló hangulatához, mint ahogyan az utcazenészek, árut targoncán vivők, piacosok látványa vagy legtöbb üzletből kiszivárgó hangos zene. Egy kedves író, újságíró cikkéből inspirálódva először a Szépművészeti Palotával szemben levő tetőtéri kávézóba mentünk, ahonnan kávézás közben pazar kilátás nyílik az épületre és a városra. Ezután személyenként 80 pesot, azaz 4 dollárnak megfelelő összeget kifizetve meglátogattuk a néprajzi és festészeti kiállítást.

Az ország egyik legjelentősebb kulturális központjában egyébként színház és két múzeum működik. Színháztermének különlegessége a világon egyedülálló, Maróti Géza tervezte, 24 tonnás — és a Tiffany által gyártott — üvegfüggöny, mely egymillió, kétcentis üvegdarabból áll össze, ólomüveg kupolája pedig Róth Miksa keze munkáját dicséri. Utolsó mexikóvárosi napunkat a bohém Coyoacán negyedben töltöttük, ahova metróval és mikrobusszal mentünk ki, így a főváros szinte összes, pontosan közlekedő tömegközlekedési eszközét kipróbáltuk. Mexikó egyik szimbólumának, Frida Kahlo festőnőnek és férjének, Diego Rivera festő-szobrásznak a háza, a Casa Azul volt a fő cél, de a negyedben sétálva, utcai árusoktól vagy éppen a piacon bogarakat, gyümölcsöket kóstolva, vagy éppen Tostadas-t, különböző harapnivalót fogyasztva is tökéletes helyszín. Itt fogyasztottuk az egyik legolcsóbb, 8 pesoba kerülő cappuccinót, amely hozzávetőlegesen 1,5 lej, spanyolul tanulgattunk és a lehető legkellemesebben csak úgy elvoltunk.

A Kék Házat, a híres festőnő egykori otthonát, akinek apja egyébként német-magyar nemzetiségű volt, négy évvel 1954-es halálát követően alakították át múzeummá. A tárlat nemcsak Frida és férje világhírű művészetét mutatja be, hanem mindennapi életükbe is bepillantást enged egykori bútoraikon, használati tárgyaikon, valamint Frida különleges ruháin keresztül. A házat, melynek lépcsős bejárata maja piramist idéz, gyönyörű kert övezi, az épület pedig végigjárható a műteremtől a konyháig. Férjéhez hasonlóan Frida is mélyen hitt a kommunizmusban, és ágya fölé tűzte Lenin, Sztálin, Marx és Trockij képét. Utóbbit, akit a Szovjetunióban halálra ítéltek és Mexikó Diego hatására menekültként befogadott, Frida aztán az ágyába is fogadta.

Visszatérve a taxis megjegyzésére, talán szükségszerű volt ez a kijelentés azon az első éjszakán, hogy ezután még jobba figyeljem az emberek maszkból kilátszó szemeit, testtartását. És valóban akadtak veszélyes tekintetek, mint mindenhol a világon, de sokkal több volt a szelíd, mosolygós, kíváncsi, tiszteletreméltó, érdeklődő, flörtölő, életvidám, vagy éppen fáradt belőle. Így ismét kihangsúlyozódott, hogy a legfélelmetesebb dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakoznak.

Időben 2 nap volt az út, távolságban több mint 10 000 km, az eddigi leghosszabb átszállás nélküli repülőút a maga 12,5 órájával Párizs és Mexikóváros között. A párizsi ebéd elfogyasztásán kívül sehol sem kértek zöldigazolványt és PCR-tesztet sem. Mexikó román és magyar állampolgárok számára egyaránt vízummentes, míg Kuba éppen ellenkezőleg, vízumköteles.

Péntek délben indultunk el Szatmárnémetiből, Erdély északi csücskéből és ezen a napon Budapestig kocsikáztunk el, majd megvolt az első repülés Párizsig. A fiunk nagyon élvezte ezt az utat, végig beszélgettünk, szerencsére szeret repülni, de én bevallom, tartottam, főként a szombati nap hosszú útjától. Így elterelve kicsit a gondolatokat, a reptér közelében található olcsóbb szálláson töltött pénteki éjszaka után bevonatoztunk szombat reggel Párizs belvárosába, sétáltunk egyet, majd ebédeltünk a hosszú út előtt. Jó érzés volt mesélni neki Párizsról, az itteni régebbi élményekről, a francia nyelv és kultúra iránti szerelmemről. A félelem vagy éppen a vonzalom miatt, de legszívesebben itt maradtam volna, vagy legalább még egy kicsit. De haladni kellett tovább, délután indult a gépünk. És meglepő módon egészen jól telt ez a repülés. Talán a francia ételek, champagne, filmek, mesék és zenék miatt, vagy éppen az olvasás, kis munka vonta el a figyelmemet, de viszonylag gyorsan elröppent ez a fél nap. Fiunk átaludta a felét, a másik felében mesét nézett, beszélgettünk, evett. A legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy a helyi idő szerint szombat este 9 órakor, vagyis román idő szerint vasárnap hajnali 5 órakor megérkezve még türelmesen kiállt 1–2 óra határellenőrzési sort. Így végül is mi, felnőttek inspirálódtunk ebből a türelemből és hozzáállásból.