Mexikóváros és környékének felfedezése

A Mexikóvárosban töltött második napon egy perui csoporttal vágtunk neki a fővárostól kb. 50 km-re található Teotihuacán azték piramosok felfedezésének. A város szélén megálltunk egy Tlatelolco elnevezésű helyen, ahol a romok és különböző épületek együttesében nyilvánvalóan kivehető a három, azték, spanyol hódítók és modern kori kultúra találkozása.

Jövet megálltunk a városközponttól 10 km-re található Guadalupei Szűz Mária Bazilikánál. Kicsit furcsa volt számunkra, amikor még a piramisok előtt a peruiak közül többen is azt mondták, hogy ők leginkább emiatt érkeztek Mexikóba. Később megtudtuk, hogy a világ egyik leglátogatottabb temploma és Latin-Amerika legismertebb zarándokhelye. Az elbeszélések szerint 1513. december 12-én egy azték pásztornak, bizonyos Juan Diegonak megjelent Szűz Mária a hegyen. A jelenés bizonyítékául rózsákat hagyott maga után és kérte, hogy a hegyen épüljön fel egy templom. Juan Diego a rózsákat a poncsójába összeszedte és a püspökhöz vitte őket a hírrel együtt. A bazilika a ma ismert formáját az 1970-es évek végén nyerte el, amikor is a mexikói kormány pályázatot írt ki a tervezésére. Lehet, hogy nem ez a legszebb bazilika a világon, de a mellette levő régi templom, kápolnák és kert igazán kellemes hangulatot kölcsönöz ennek a helynek. Talán nem véletlenül mondták ezt a peruiak, a piramisokkal ellentétben, itt tapintani lehetett valami különlegeset.

Ahova nem jutottunk el, de el szerettünk volna — és hátha annak, aki olvassa e cikket egyszer majd úgy alakulhat —, az Puebla városa, ahonnan már látható a máig aktív Popocatépetl vulkán, meg talán Cholula település, ahol a föld alatt a világ legnagyobb piramisa található.

Elég furcsán indult a kapcsolatunk ezzel a több mint 20 millió lakosú metropolisszal. Érkezésünket és a hosszú határellenőrzési sort kiállva, amely stílusában egyébként a JFK New York-i repteres élményre emlékeztetett, este 11 körül egy hivatalos társasághoz tartozó taxiba ültünk be. Amikor elmondtuk tört spanyollal a szállásunk címét, egyből angolra váltott a sofőr, hogy elmondja nekünk, milyen felelőtlenül néztük ki a dolgokat az internetről.

A hosszú utazást követően és 8 órás időzóna eltérést érezve az első napot lazábbra fogtuk és a Mexikóváros tüdejeként emlegetett 1000 futballpálya méretű Bosque de Chapultepec elnevezésű parkjában sétáltunk. Itt található egyébként a Chapultepec- kastély, az antropológiai múzeum, valamint a város állatkertje is. Noha tele van hangos árusokkal és a helyi, főként családosok ide jönnek kikapcsolódni, különösen vasárnap, számomra nem tűnt igazán különlegesnek, zsibvásár hangulata van és a romániai városnapokon nagyjából hasonlót lehet tapasztalni.

A következő napon bejártuk a történelmi központ emblematikus és méreteiben, építészeti vagy éppen kulturális szempontból kiemelkedő létesítményeit, így a szállásunktól karnyújtásnyira lévő Alkotmány teret, amelyet a helyiek simán zócalonak neveznek. A téren található az azték birodalom bukását eredményező expedíciót vezető Hernán Cortés konkvisztádor által saját tervei alapján építtetett Palacio Nacional kormányzati székhely, valamint a Metropolitana Katedrális is, amely az azték templom maradványaira közel száz év alatt épült, így a reneszánsz, barokk és klasszicizmus jegyeit is magán viselő grandiózus épület. A katedrális mögött a Templo Mayor azték piramis romjai találhatóak, amely régészeti helyként és egyben múzeumként látogatható. Ezután a Palacio de Bellas Artes felé vettük az irányt, amely hozzávetőlegesen fél óra sétatávolságra van, persze, ha nem áll meg az ember cipőt tisztítani, amely jelenség teljes mértékben hozzátartozik Mexikóváros vibráló hangulatához, mint ahogyan az utcazenészek, árut targoncán vivők, piacosok látványa vagy legtöbb üzletből kiszivárgó hangos zene. Egy kedves író, újságíró cikkéből inspirálódva először a Szépművészeti Palotával szemben levő tetőtéri kávézóba mentünk, ahonnan kávézás közben pazar kilátás nyílik az épületre és a városra. Ezután személyenként 80 pesot, azaz 4 dollárnak megfelelő összeget kifizetve meglátogattuk a néprajzi és festészeti kiállítást.

Az ország egyik legjelentősebb kulturális központjában egyébként színház és két múzeum működik. Színháztermének különlegessége a világon egyedülálló, Maróti Géza tervezte, 24 tonnás — és a Tiffany által gyártott — üvegfüggöny, mely egymillió, kétcentis üvegdarabból áll össze, ólomüveg kupolája pedig Róth Miksa keze munkáját dicséri. Utolsó mexikóvárosi napunkat a bohém Coyoacán negyedben töltöttük, ahova metróval és mikrobusszal mentünk ki, így a főváros szinte összes, pontosan közlekedő tömegközlekedési eszközét kipróbáltuk. Mexikó egyik szimbólumának, Frida Kahlo festőnőnek és férjének, Diego Rivera festő-szobrásznak a háza, a Casa Azul volt a fő cél, de a negyedben sétálva, utcai árusoktól vagy éppen a piacon bogarakat, gyümölcsöket kóstolva, vagy éppen Tostadas-t, különböző harapnivalót fogyasztva is tökéletes helyszín. Itt fogyasztottuk az egyik legolcsóbb, 8 pesoba kerülő cappuccinót, amely hozzávetőlegesen 1,5 lej, spanyolul tanulgattunk és a lehető legkellemesebben csak úgy elvoltunk.

A Kék Házat, a híres festőnő egykori otthonát, akinek apja egyébként német-magyar nemzetiségű volt, négy évvel 1954-es halálát követően alakították át múzeummá. A tárlat nemcsak Frida és férje világhírű művészetét mutatja be, hanem mindennapi életükbe is bepillantást enged egykori bútoraikon, használati tárgyaikon, valamint Frida különleges ruháin keresztül. A házat, melynek lépcsős bejárata maja piramist idéz, gyönyörű kert övezi, az épület pedig végigjárható a műteremtől a konyháig. Férjéhez hasonlóan Frida is mélyen hitt a kommunizmusban, és ágya fölé tűzte Lenin, Sztálin, Marx és Trockij képét. Utóbbit, akit a Szovjetunióban halálra ítéltek és Mexikó Diego hatására menekültként befogadott, Frida aztán az ágyába is fogadta.

Visszatérve a taxis megjegyzésére, talán szükségszerű volt ez a kijelentés azon az első éjszakán, hogy ezután még jobba figyeljem az emberek maszkból kilátszó szemeit, testtartását. És valóban akadtak veszélyes tekintetek, mint mindenhol a világon, de sokkal több volt a szelíd, mosolygós, kíváncsi, tiszteletreméltó, érdeklődő, flörtölő, életvidám, vagy éppen fáradt belőle. Így ismét kihangsúlyozódott, hogy a legfélelmetesebb dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakoznak.

Időben 2 nap volt az út, távolságban több mint 10 000 km, az eddigi leghosszabb átszállás nélküli repülőút a maga 12,5 órájával Párizs és Mexikóváros között. A párizsi ebéd elfogyasztásán kívül sehol sem kértek zöldigazolványt és PCR-tesztet sem. Mexikó román és magyar állampolgárok számára egyaránt vízummentes, míg Kuba éppen ellenkezőleg, vízumköteles.

Péntek délben indultunk el Szatmárnémetiből, Erdély északi csücskéből és ezen a napon Budapestig kocsikáztunk el, majd megvolt az első repülés Párizsig. A fiunk nagyon élvezte ezt az utat, végig beszélgettünk, szerencsére szeret repülni, de én bevallom, tartottam, főként a szombati nap hosszú útjától. Így elterelve kicsit a gondolatokat, a reptér közelében található olcsóbb szálláson töltött pénteki éjszaka után bevonatoztunk szombat reggel Párizs belvárosába, sétáltunk egyet, majd ebédeltünk a hosszú út előtt. Jó érzés volt mesélni neki Párizsról, az itteni régebbi élményekről, a francia nyelv és kultúra iránti szerelmemről. A félelem vagy éppen a vonzalom miatt, de legszívesebben itt maradtam volna, vagy legalább még egy kicsit. De haladni kellett tovább, délután indult a gépünk. És meglepő módon egészen jól telt ez a repülés. Talán a francia ételek, champagne, filmek, mesék és zenék miatt, vagy éppen az olvasás, kis munka vonta el a figyelmemet, de viszonylag gyorsan elröppent ez a fél nap. Fiunk átaludta a felét, a másik felében mesét nézett, beszélgettünk, evett. A legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy a helyi idő szerint szombat este 9 órakor, vagyis román idő szerint vasárnap hajnali 5 órakor megérkezve még türelmesen kiállt 1–2 óra határellenőrzési sort. Így végül is mi, felnőttek inspirálódtunk ebből a türelemből és hozzáállásból.