Szeptember 9-én, egy napsütötte, hangulatos őszi szombati napon zajlott a nyár elején első alkalommal útjára indított „Olvasni jó” kihívás záróünnepsége. A kihívás célja az olvasás népszerűsítése volt a gyermekek körében, amelyre a meghirdetett 0-18 éves korosztályból több, mint 150 gyermek regisztrált. Az önállóan még nem olvasó gyerkőcök esetében a szülők tudtak regisztrálni, így ők a felolvasott könyvekkel szerezhettek érvényes belépést a játékba.  A legnépszerűbb kategória a kisiskolásoké volt, vagyis a 7-11 évesek, ebből az életkorából került ki a legtöbb jelentkező, de nagyon közel hozzá követték a 4-7 és a 12-15 évesek is.

A hallott mese önmagában is fontos szerepet tölt be a gyermek érzelmi fejlődésének szempontjából. Fejlődik a kifejező nyelvi készség, problémamegoldó készség. A belső kép amit alkotnak a hallott mese által, egy eszköz, hogy feldolgozzák hétköznapi nehézségeiket, oldja az aktuális szorongást. A gyermek minél többször megtapasztalja a hallott mese adta élményt, csodát, megtapasztalja az ezzel járó örömet, annál magabiztosabb lesz az élet számos területén. Az érzelmi fejlődés finomhangolását tudja támogatni a hallott mese gyógyító ereje.

Az ötlet útjára indult néhány támogató partner közreműködésével, akik számára hasonlóképp fontos az olvasás népszerűsítése. Nekik hála az esemény végeztével pedig számos nyeremény került sorsolásra. A verseny margójára pedig egy ünnepélyes díjátadót is megálmodtam a kihívásban résztvevőknek, illetve minden érdeklődő számára. A helyszín önmagáért beszél, egyszerűen varázslatos és meseszerű, épp mint az esemény tematikája. Így hát a Mesedélután tökéletes helyszínét képezte az elvarázsolt Sándorhomoki Kováts Kúria. Amikor legelőször jártam ott, már éreztem, hogy ez egy különleges hely. Az égbe nyúló fák, a kúria mesélő falai tudtam, hogy a gyerekek szemszögéből is varázslatosan hat majd.

Külön öröm volt, hogy maga a tulajdonosok is részt vettek és ízelítőt kaptunk a felidézett emlékek által, hogy milyen volt a régi időkben. Előkerültek a régi, féltve őrzött mesés könyvek és az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy talán a kihívásban részt vett nyertesek is ilyen gondoskodással őrzik majd a kapott könyveket a jövő generáció számára.  Az esemény sorsán a legszebb visszaigazolásként szép számban érkeztek a résztvevők, családok, gyerekek, akik kedvük szerint csatlakoztak a különböző programokhoz. A változatos foglalkozások egyaránt megszólítottak kicsiket és nagyokat.

Daloktól, mondókáktól volt hangos a kúria udvara, majd előkerültek a csicsergő dallamok és a piknik kosarak is. Az elhivatott előadók csodás élményekkel gazdagították a résztvevőket, számos aktuális témát is feszegettünk az eseményen részt vevő szakemberek segítségével. Volt szó az óvodai beszoktatásról, a gyermekkori szorongások oldásának lehetőségeiről, ahol a mese mint kulcsfontosságú eszköz játszik szerepet. Volt könyvbemutató, kerekasztal beszélgetés, ahol arról osztották meg véleményeiket a résztvevők, hogyan is nevelhetünk olvasókat. Volt meserelaxáció, gyerekjóga, sok-sok játék, közös alkotás élménye, kihívás, kvízjáték és még a dobok varázslatos hangja is megszólaltak egy igazi dobművész által.

A kihívás alatt nem csak olvasásra bíztattunk, de így a regisztrált versenyzők által megosztott könyvek egyfajta ajánlóként is működhetnek. Remélem mindenki talál kedvére valót, így a jövő évi kihívásig lesz olvasnivaló és senki sem felejti el a mese gyógyító erejét használni.

„Anyaaa, hányat kell még aludni, amíg kezdődik a vakáció?” Ez az egyetlen ártatlan kérdés aztán elindít egy olyan folyamatot, ami fölött már aligha van kontrollunk. És érkezik a kérdéscunami. Például az ovi utáni anyukás traccspartin: „Na, és ti mit csináltok a gyerekekkel a vakációban.” Vagy nagymamával telefonon: „Khm… tudnátok vigyázni a gyerekekre egy kicsit, mondjuk… egy hónapot?” Vagy apával a kutyafuttában megivott kávé mellett: „Szívem, hogy is van a te programod a nyárra?” Vagy a szomszéddal: „Rád bízhatom őket, amíg elintézek valamit a városban? Az apjuknak épp most lett egy gyűlése… nem, nem online. De ha online is lenne, esélytelen otthon végigcsinálni. A lányom legutóbb háromszor kapcsolta be a botmixert az ötperces fontos telefonhívásom alatt.”

Ráadásul idén 5 nappal meg is rövidítette a nyugodt munkás hétköznapjainkat az oktatásügyi minisztérium, így aztán, amikor lejárt a „mikor kezdődik a vakáció” mantra, akkor átvette a helyét a „mikor megyünk mamáékhoz” című lemez, ami két lejátszóról is pörög, folyamatosan, kisebb szünetekkel. De még időben megjött a mentő ötlet. Készítsünk egy naptárat és ott majd beszínezhetitek azt a napot, ami eltelt már és számolhatjátok, hogy hányat kell még addig aludni. Ja, hogy te az összes rubrikát be szeretnéd szivárványozni kislányom, már most? Nem gond persze, fessél csak, azzal is eltelik hét perc a nyárból. Majd kitalálunk valami más megoldást a problémánkra. Írok közben a barátnőd anyukájának, hátha el tudja hozni Ágneskét hozzánk holnap, hadd játsszatok, közben majd én dolgozom itthonról. Sima ügy. Hívunk majd a testvérednek is játszótársat, persze.

Első nap:
Csakis pizsamában lehet reggelizni, és kb. pizsamában eltölteni az egész délelőttöt, közben csigákat gyűjteni, hirtelen felindulásból bútort festeni, végül semmit sem reggelizni, hanem egész délelőtt kérdezgetni, hogy mikor jön már Ágneske??? Jaj, de jó, hogy megjöttetek, már nagyon vártunk. Persze, vegyétek fel az Elsa ruhákat. Az esküvői cipőm? Jó, de csak a szobában járjatok vele. Akkor én most kicsit dolgozom. Mondjad szívem, kicsi fiam! Nem, kérlek ne most hallgassuk meg huszonkilencedjére ma azt a menő arab technót. Köszi! Igen, még 9 nap és megyünk mamáékhoz. Miért menjek kislányom? Jó, jövök mindjárt! Húúúúha, miért kellett most az ÖSSZES ruhádat kiszedni a szekrényből? Jaa, ide fogtok ugrálni, ebbe a kupacba? Értem.

Második nap:
Kincsem, nyugodtan aludhattok tovább, vakáció van, nem kell hatkor kelni. Ja, hogy sok a dolgod. Értem. Tudjátok mit? Ma felfújjuk a kismedencét! Szeretlek anyaa, jajj de jó, imádlak! Kész, akkor én most leülök dolgozni. Miért lökted meg? Kérte, hogy ne locsold a hajára! Nem, ne vidd be az elektromos kisautót a medencébe. Találjatok ki valami közös játékot, búvárkodjatok, tessék! Miért nem akarod te is azt játszani? 3 perce vagytok benn a vízben!! Leengedem a medencét, szálljatok ki most!

Ötödik nap:
Gyertek menjünk el együtt rollerezni, játszóterezni, jó? Igeeen! Neeem! Egyik nap a sok közül: Jó, keresek agyagot! Megjöttem, akkor neki lehet fogni, én is leülök addig dolgozni. Igen, jövöööök! Jajj de szép kis tálat készítettél. Nem kellett volna ráönteni az összes vizet. Úszik az egész kertibútor. Nem hiszem, hogy veszünk hörcsögöt. Nem, tengerimalacot sem egyelőre. Tudom, hogy cuki. Nem hozzuk el a kutyát sem.

Utolsó előtti nap:
Gyerekek, holnap megyünk mamáékhoz, mindenki pakolja be, amit vinni szeretne a nyárra. Egy táskába csomagoljatok. Miért hozod azt a 3 kiló követ? Ja, még van kinn is 25 kilónyi? Biztos szépen mutat majd a kertben, persze! Nem, a téli méhecskés jelmezt ne hozd magaddal, szerintem.

Második nap mamáéknál:
Anya! Én veled akarok menni!!! Nagyon fogsz hiányozni…

Persze, írhattam volna arról, hogy milyen elbűvölő is a nyár: a gyerekekkel közösen befőztük a kompótokat, lekvárokat, még kísérleteztünk is új ízekkel, magunk sütöttük a kenyeret, fagyasztottuk a házi fagyit, kis szerkezeteket terveztünk és építettünk, csomó meseregényt elolvastunk a függőágyban békésen ringatózva, közben persze minden nap feladatlapoztunk egy kicsit, hétvégenként nagyokat túráztunk és bicikliztünk, önkénteskedtünk és mindenféle fesztiválra elmentünk. De az a sejtésem, hogy kicsit másképp fog telni. És úgy is jó lesz, mert minden sírjak-vagy-nevessek helyzet után rájövünk, hogy ez a legfantasztikusabb kor: amikor még a rajzokon szivárványpatak csörgedezik, és úgy várják a falusi vakációt mint egy luxusutazást, amikor az általuk épített kuckóban nekünk is van helyünk és a reggeli müzlijüket megosztják velünk az ágyban. Amikor még van nyári vakáció. És lesznek még nyugodt napok a nyárban, amikor talán kicsit mi is úgy élhetünk, érezhetünk mint ők. Velük együtt.

A naptárban pirossal volt bekarikázva egyik hónap harmadika, Bambino születésének száznyolcvankettedik napja. Az a nap, amikortól már nem vagyok helyettesíthetetlen az életében.

Előtte egy héttel már egyeztettem a családorvossal és kinyomtattam a hozzátáplálási kisokost. Beszereztem egy kristály almareszelőt, néhány bio sárgarépát, pár kiló manna tőről fakadó almát és előkészítettem az anyatejtől roskadozó mélyhűtő mélyéről az ősszel lefagyasztott beszélő barackokat is, ahogy minden valamire való anya tenné. Reggel, ébredés után a sárgarépát megtisztítva, alufóliába csavarva betettem a sütőbe, hogy benne maradjon az sok értékes tápanyag. Miközben sült, peluscsere, szoptatás, reggeli, szoptatás, szennyes, szoptatás, fogmosás, szoptatás, aztán hamar kikaptam a sütőből a szénné égett egérfarkat, sírtam egy rövidet a konyhaszékre hullva, hogy ezt a fontos lépést sem tudom elég komolyan venni és Bambino első valódi ebédjét is odaégettem. Szerencsére ott volt még a csengő alma meg az illatos barack.

Lereszeltem, kipasszíroztam, megáldottam és előkerestem a gyereket. Két kör és egy pánikroham után oldalba rúgott. Jaj, itt a hátamon, hála Istennek, majdnem elvesztettem, pont az első lakomája előtt. Leoldom a kendőt magamról, Bambinó nyakába frissen vasalt előkét pattintok, az ölembe veszem és asztalhoz ülünk, ahová már elő van készítve az ebéd: két kanál reszelt alma. „Várjál, várjál, várjál, rohan be a férjem, hozom a fényképezőgépet!” Hozza. Fotózna, de közben rájövök, hogy fogni is és etetni is egyszerre nem lehet, úgyhogy átadom a gyereket az apjának, fogja ő, én meg majd etetem és fényképezem. Repül a kiskanáááál. Bambino néz. Szája csukva. Odafordul az apjához, szemmel kérdi, hogy minden rendben az asszonyoddal? Repüüül, nincs hol van. Bambino továbbra sem nyitja ki a száját. Parádézunk még egy jó fél órát, amíg végre egy milliméternyi résen keresztül sikerül felvakolni a gyerek szájpadlására egy mikrógrammnyi almapépet, amit azon nyomban szembe is fröcsköl velem.

De azért a második kanállal is megpróbálkozom, de ennek már sírás lesz a vége és szoptatás. Biztos túl éhes volt — állapítja meg Bambino apja. Van ilyen, annyira éhes, hogy nem tud enni. Emlékszel az alvással is hogy jártunk. Nem lehet ezeket a dolgokat kiszámítani. Teljesen összetörve etetem a gyereket, közben eldöntöm, hogy holnap jobban csinálom. Holnap odafigyelek a sütésre is. Vagy kipróbálom a barackot. Vagy adom ugyanezt, de a színes kockákkal fogom megpróbálni elvarázsolni, hátha a meglepetéstől kitátja a száját. De nem tátja másnap sem, csak végül harmadnapra, mert olyankor szoktak a csodák történni, a forgó pörgettyű elkápráztatja eléggé ahhoz, hogy megfeledkezzen az ellenállásról, amit a kanállal szemben tanúsítani kell. Aztán egyre többet és többet sikerült a gyerekbe tunkolni a főzelékekből, pépekből és egyéb jókból, amikor azon kaptuk magunkat, hogy a gyerek nem hajlandó még a kölesgolyót sem megfogni. Tátja a száját és várja a sült galambot. Ahogy azt neki a kedves szülei tanították. És akkor elölről kellett kezdenünk az egészet.

A különböző ételek bevezetésének misztikájára szándékosan nem térek most ki, mert azóta sem bírtam kiigazodni, hogy mit lehet adni a babának és mit nem. Azaz hogy az idei „termést” lehet-e ugyanúgy táplálni, mint a tavalyit. Vagy ha netán két-három hónappal hamarabb kitanultad a hozzátáplálás fortélyait, akkor azok még érvényben lesznek-e, mire aktuális lesz nálatok is a hozzátáplálás.

Már szinte négy éves lett Bambino, mire megértettem, hogy mi is történt valójában, mitől is tanult meg hirtelen enni, amikor már (vigyázat spoiler alert) Bambino kistestvére is megérett a hozzátáplálásra. A hozzátáplálás kezdetén a tízórai etetést szerettem volna kiváltani valamilyen főzelékkel vagy gyümölccsel. Később ez az idő kitolódott és pont ebédidőben fogtunk hozzá Bambino etetésének, amikor mi is ebédeltünk, vele együtt. Bambino figyelt és lassan utánozni kezdett bennünket. Bambino kistesója, Segundo ott élt velünk a konyhában, miközben ebédeltünk. Első perctől jelen volt, látta mi hogyan zajlik, ki mit csinál az asztalnál. Aztán mikor az első kanalat a szájába toltam, bezipzározta az ajkait és soha többé nem nyitotta ki. Nem is értette mit akarok, hiszen mindenki saját magát etette körülötte. Két hétig próbálkoztam Segundo tömésével, de egyetlen kanál nem sok, annyit sem sikerült beleküszködni ebbe a második gyerekbe, aki az emberi logika szerint már könnyebben kezelhető, már nem tud újat mutatni a gyakorlott szülőknek.

Kipróbáltuk az összes trükköt a vaskos gyűjteményünkből, de Segundoval nem tudtunk megetetni SEMMIT. Egy nap azonban, épp az ölemben tartottam Segundot, miközben egy banánt majszoltam. A gyerek közelebb hajolt a banánhoz és a felét leharapta és megette. Ámulattal néztem a fél éves kisbabám, ahogy kiveszi a kezemből a banánt és kieszi a tartalmát a héjából. Az almát héjastól, egy darabban kérte és komótosan faricskálta a két fogával, amíg csonk lett belőle vagy amíg megunta. A krumplit, sárgarépát főzve, csíkokra vágva tettem eléje, a húst is hasonlóképpen. A konyhánk padlója egy moslékos vödörhöz hasonlított ugyan, de Segundot soha nem kellett etetni. Alig nyolc hónaposan pohárból ivott, kanállal és villával evett egyedül, amit szeretett. És ekkor jöttem rá, hogy a babák tudnak enni, ha látnak bennünket enni, látják, hogyan kell. Tudnak enni darabosat is, ha nem tömjük pürével. Tudják, mit szeretnek, mire van szüksége a szervezetüknek, tudják használni a poharat, érzik, amikor szomjasak és egyáltalán sokkal jobban értenek az önellátáshoz, mint azt mi, mindentudó szülők gondolnánk.

Általában ez történik: van a gyerek, a maga speciális és az evolúció által tökéletesre csiszolt rendszerével és vannak a tanulmányok, amelyek megtanítják a szülőket, hogy hogyan tanítsák meg a gyerekeiket élni. Pedig ők élnek maguktól is, ha hagyjuk nekik. Élnek és esznek és fintorognak ha kell, kiköpik és lesöprik az asztalról a háromfogásosat, de tudnak mértéket tartani, érzik, hogy mit kívánnak, hogy miből mennyire van szükségük, hogy mik a valós szükségleteik. Meglepő nem?

Gyakorlatilag nekünk, szülőknek nincs is más dolgunk mint megteremteni a lehetőséget a babáink számára, hogy megtapasztalják, megismerjék a világot a maga változatosságával, miközben biztonság és szeretet veszi őket körül. Csupa romantika, gondolom magamban, miközben a szétpöckölt paradicsomos pörköltet vakarom le a plafonról, a következő meszelés időpontját tervezgetve.

Milyen lecke van mára? Ó, ez nagyon könnyű. Nem is kell segítség, egyedül is megbirkózom vele. Majd megcsinálom picit később. Még van egy kis dolgom. Hogy milyen dolgom? Hááát… játszanom kell még egy kicsit. Mindjárt nekiállok a házinak.

Nagyon megéheztem.

Nincs egy kis csoki?

Rendes ebédet nem kérek.

Na mégis megéheztem.

Ebédelhetünk. Most annyira tele van a hasam, nem tudok gondolkodni.

Pihenek egy picit, jó? Aztán hamar nekikezdek azoknak a gyakorlatoknak.

Valami édesség nincs?

Egy pillanat és a leckét is leírom. Csak találjak meg valamit. Úgy emlékeztem, ebben a dobozban van az a kedvenc kövem, amit a tengerről hoztunk. Hogy mire kell? Hát csak látni akartam és a nyárra gondolni. Mielőtt leülök leckét írni. Jaj, dehogy kell segítened. Megoldom én egyedül. Te csak dolgozz nyugodtan. Most egy kicsit tornászni fogok, csak finoman ugrálok. Igen tudom, a szomszéd bácsi. Kimehetek görizni az erkélyre? Olyan szépen süt a nap.

Tudod a gyerekeknek nagyon fontos kint lenni a levegőn. A lecke? Hát az is meglesz mindjárt. Kicsit bekapcsolom a tévét, csak 5 percre. Ma van az a kedvenc sorozatom, amit nagymamánál szoktam nézni. Jó, ígérem, utána az a lecke is meglesz. Nem nagy ügy. Már vacsoraidő van? Látom, hogy már kezd sötétedni, de még rengeteg idő van lefekvésig. Pár perc és nekiugrom a házinak is. Előbb még írok két sort Evelinnek is. Most küldött valami jópofa filmecskét. Annától is megkérdem, hogy mitcsi. De aztán ki is kapcsolom a telefont. Még megkérdezem Evelintől, hogy ő már kész van-e a házijával? Most már ideje nekifognom. Megöntözöm előtte a virágokat. Már nagyon kókadoznak szegénykék. Megetetem a hörcsögöt is.

Erről jut eszembe, hogy nekem is kellene vacsoráznom. Majd vacsora után elkészítem a házit.

Megyek fogat mosni.

Már a pizsamámat is felvettem. Kezdek nagyon álmos lenni.

Anya, nekem van házim!

Nem tudok lefeküdni, amíg nincsen meg. Holnap újat küldenek és azzal kell foglalkoznom.

Jaj, de sok van és milyen nehéz. Nem is tudom egyedül megcsinálni.

Segítsen már valaki!!!

A gyerekszoba feltöltésével egyenes arányban ürül ki a gyerek fantáziája. Nem találja a saját szerepét a játékban. Minden funkcióját helyettesíti egy műanyag vacak. És annak ellenére, hogy megszámlálhatatlanul sok játéka van, kéri a következőt a pillanatnyi odafigyelés miatt. És mi megvesszük neki, mert nincs időnk hosszasan ráfigyelni. Nincs időnk leülni malmozni vele vagy bújócskázni. Nincs erőnk kergetőzni, nincs kedvünk barkochbázni, de szeretnénk, hogy boldog legyen, ezért magunk helyett adunk egy újabb játékot.

Karácsony előtt három héttel szűk ösvényeken lehetett csak közlekedni a játékboltokban. Plafonig érő játékhalmok között szédelgünk mi, szülők, hogy csemetéinknek megtaláljuk a szívük vágyát. Napokat töltünk a vásárlással, amit akár a gyerekkel is tölthetnénk, közösen, játszva, akár játékok nélkül is. Nehéz ebből az égig érő játékdoboztornyok szédítő csapdájából kikecmeregni, de mindenképpen megér egy próbát. Mi folyamatos harcban állunk a játékiparral. Az évek során sok energiámat felemésztette a játékmenedzsment, de tudatosan figyeltem szülővé válásom első percétől arra, hogy a gyereket megkíméljük a túlhalmozás buja kényelmétől, amibe belepusztul majd a játékkedvük és kreativitásuk. A játékmenedzsment komoly dolog, ezért szigorú szabályokat követelt. Ide másolom a mi belső szabályzatunk pontjait, nem feltétlenül fontossági sorrendben:

1. Amit ajándékba kapunk és haszontalan vagy gyenge minőségű, esetleg veszélyes a gyerekre nézve, be sem hozzuk a házba, az ajándékozónál marad. Kegyetlen dolog, elhiszem, de a Barvi babának hazáig biztos leszakad az egyik lába, akármekkora szeretettel adták, mert bóvli. A gyerek üvölt, Barvit meg kikukázzuk, mert Kem sem tűri ám a lábatlankodást.

2. Szülinapra, karácsonyra bővíthető játékokat ajándékozunk, aminek a kiegészítő szettjét megkaphatja az elkövetkező ajándékozások mindegyikén akár, akkor is örvendeni fog neki. Ilyenek az építőkockák, mágneses építőelemek, vasútszerkezetek, minden, ami fejleszthető. Így gyakorlatilag egy játéka van, de mégis egyre izgalmasabb a felhasználása annak az egynek.

3. A családot, rokonokat, barátokat bevonjuk az ajándékozási projektekbe. Kiválasztunk akár a gyerekkel közösen egy nagyobb értékű, de értelmes játékot és a rokonok összedobják a játék árát, amit egyébként esélyünk sem lett volna megvásárolni. Nálunk ilyen például a varázspalló.

4. A meglévő játékokat permutáljuk, cseréljük. Egyszerre csak négy-ötféle játék van kéznél és amikor azokat már vérig unta életünk értelme, akkor előkerülnek a dobozokból a kvázi-új játékok, amit fél éve nem is látott a gyerek és örömmel fogadja őket a birodalmába. Évente, félévente cserélgetem a játékokat és működik, a gyerek nem unja egyiket sem.

5. Ha hosszabb ideig nem használ egy játékot, egyeztetés után továbbadjuk.

6. Egy játék be, egy ki! Ha kap egy játékot, egy kevésbé érdekestől meg kell válnia. Érdekes, hogy ezek sosem könnyes búcsúk, azokat a játékokat is könnyedén ereszti útjára a gyerek, amikért sikítófrászt kapott két hete a játékboltban, a táncoló Mikulás szeme láttára.

7. Próbálunk minél többet játszani a gyerekkel. Egyedül nem fog tudni játszani, csak egy bottal vagy egy kaviccsal. Ezeket a mai komplex játékokat egy fél éves gyerek nem érti meg, nem alakult még ki evolúciós reakciónk ezekre a kacatokra. Hosszú időn keresztül értelmezhetetlen számunkra a fejünk fölött forgó bámuló plüss állatok serege, mert az emberiség történelme túlnyomó részének ezek nem voltak részei. Szóval meg kellett tanítanunk Bambinot játszani a játékokkal úgy, hogy vele játszottunk. Ezzel együtt megtanult mesélni, viselkedni, határokat betartani és persze használni a posztmodern játékait.

A gyerekek a játék által tanulnak, nem a játékok által. A tevékenység öröme teszi őket boldoggá, nem a tárgyak fölötti tulajdonélvezet. Az időnknek egész biztosan jobban örülnek minden körülmények között, mint a pénzünknek, amit játékra költünk. Költsetek hát több időt és halmozzátok el gyerekeiteket szeretettel, mert ez kell a gyereknek.

Boldog Karácsonyt!

Na de nem azért mondtam, nem kell más anya nekem. Csak te. Tudod, hogy imádlak…