Mikor eldöntöttem, hogy befejezem tanulmányaimat Debrecenben, ismét egy nagy kérdéssel találtam szembe magam: hogyan tovább? Hátrahagyni valamit egy dolog. Nehéz döntés, tele vívódással, de nagyobb feladat a folytatást kitervelni. Én ezt a lépést kihagytam. Arra koncentráltam, hogy tovább kell lépnem egy pontról, de a következő még ködös maradt.

Az embert megzavarhatja, ha sok opciót, sok verziót lát. Manapság sok profilra mondják azt, hogy nagy jövője van, de ez nem mindig biztos. Nem kevés egyetemista van, aki végül nem vette hasznát az egyetemnek, amelyet választott, és egy diplomán kívül nem sok mindent tud felmutatni. Ezt a sorsot nagyon szerettem volna kerülni választásomban, habár el kellett fogadnom, hogy pont egy olyan pályát hagytam ott, amely szinte garantálta a sikert. Ilyenkor azzal biztattam magam, a siker semmit sem ér, ha nem vagyok boldog.

De mi tesz engem boldoggá?

Évekkel ezelőtt egy volt tanárom beszervezte az osztályomat egy önkéntes programba a Máltai Szeretetszolgálatnál. Kisgyerekekkel foglalkoztunk, főleg a tanulásban segítettünk, másra amúgy sem voltunk nagyon alkalmasak még akkor. Az első alkalom után a legtöbben nem folytatták: egy volt úgymond kötelező. Engem viszont megfogott a gyerekek társasága, a kérdések, a sokszor kicsit érthetetlen fogalmazások, ahogy a családjukról beszéltek. Vidámak voltak, nevettek, játszottak, és boldoggá tett, hogy ott voltam, boldoggá tett, hogy segíthettem nekik. Egészen a félév végéig, nyár végéig igyekeztem minél többet megjelenni. Mikor az egyik kisgyerek felismert a templomban, és vidáman ugrott a nyakamba, úgy éreztem, megérte.

Tehát segíteni. Lehetőleg gyerekeknek. Óvó néni azért nem akartam lenni. Ismerem magam, és tudom, hogy egy nehezebb napomon nehezebb lenne nekik is. Tehát sok gyerekkel azért nem tudok egyszerre foglalkozni. Azokra gondoltam, akik kevesebb segítséget kapnak. Gyerekek, kamaszok, emberek, rossz környezetben, traumával, betegséggel. Hogy tudok segíteni?

Anyukám segített megtalálni a választ, habár először inkább rásegített a bőségzavaromra: gyógypedagógia. A többi opció nagyon hamar elhalványult emellett. Valahogy nem kezdek el új fejezetet, úgy érzem. Egy kanyart tettem meg csak. A jogot azért választottam, mert segíteni akartam embereknek, mert igazságot akartam látni. Most pedig továbbmegyek, és a kép lassan letisztul. Ugyanúgy embereken fogok segíteni, egy olyan közegben, helyzetbe, amelyben teljesnek, kiegyensúlyozottnak érzem magam.

Az elmúlt öt évben, ha valaki megkérdezte, hol folytatom majd tanulmányaimat érettségi után, kicsi esély volt arra, hogy ne ezt a választ kapja: „jogon, Budapesten.” Nem is tudom, hogy indult, talán valamelyik film nézése közben, talán egy biztos jövőről álmodozva, talán mert érdekelt a jog világa, de nyolcadikos koromban kijelentettem, hogy ügyvéd leszek, Magyarországon.

Mikor ezt eldöntöttem, kicseréltem a jelentkezési sorrendet, így szeptemberben Debrecenben kezdtem meg tanulmányaimat joghallgatóként. Büszke voltam magamra, és arra, hogy joghallgatónak nevezhetem magam. Az első pár nap… érdekes volt. Nem mondhatom, hogy szereztem volna ismerősöket, de még azt sem, hogy megfogtak volna az órák, a tananyagok. Kollégiumban voltam, de a szobatársaim sem voltak felettébb befogadók. Így elkezdtem bujkálni. Előlük, anyám elől, az itthoni barátaim elől, de a legrosszabb az, hogy magam elől is. Valahol novemberben már tudtam valamit, amit senki más nem. De csendben maradtam, és igyekeztem nem mutatni semmit. Azt hiszem, nem akartam statisztika lenni. Nem akartam kudarc lenni. Nem akartam csalódni magamban, és nem akartam, hogy csalódjanak bennem.

A tavaszi szünet alatt jöttem rá, mennyire ketyeg számomra az óra: két félévet végezhetek állami helyen anélkül, hogyha otthagyom, vissza kéne fizetni. Csak számok jártak a fejemben: még öt év itt, 4 év doktori, 5 év ledolgozás, és csak egy év telt el. Rengeteget ültem magamban és csak gondolkoztam: hogyan és hol, és mint látom magam a jövőben? Így? Vagy teljesen más irányban? Megéri ez nekem? Úgy éreztem, veszítek. Mindenből: az időmből, a jövőmből, de talán még az ép eszemből is.

A vizsgaidőszak elejéig tudtam bujkálni. Akkor megmondtam édesanyámnak, édesapámnak, a barátoknak, mindenkinek: ennyi volt, és nem tovább. Persze, mindenki meglepődött. A barátaim szeptember óta mondogatták, hogy menjek Kolozsvárra, de nem igazán figyeltem rájuk, még akkor sem akartam, amikor már tudtam, hogy a szakom…mégse az én szakom. Ők jól fogadták, a szüleim… nehezebben. Az elmúlt években ők hallgatták, mennyire szeretném ezt csinálni. Mielőtt elmondtam nekik, mi ment le bennem, folyamatosan bizonygattam, hogy el szeretném végezni a jogot, ez az én utam, szeretem csinálni. De az a helyzet, nem csak nekik, magamnak is hazudtam.

A második sokk volt, hogy az egyetemmel együtt Debrecent és Magyarországot is otthagyom. Tíz hónapot éltem ott, jártam az utcákat és ültem a parkban. Tíz hónapon át igyekeztem valami otthonosat találni egy idegen városban, mondogatva magamnak, hogy amikor csak látogattam életem során, tetszett, és élhetőnek tűnt, Egyedül azonban… rideg volt. Rideg, és valahogy, a hatalmas térrel, a nagy parkkal, a színes díszekkel és a filmekhez hasonló campusokkal, ez a város szürkébb volt, mint Szatmár. Csak menni akartam onnan.

Valahol nem bántam meg persze ezt az egy évet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak szép pillanatok: mikor először léptem be az előadásterembe, kicsit szorongva, az éjszakai üldögélések a főépület előtt, és a tipikus fiatal szerelem. De belegondolva, egyik sem éri meg a jövőmet, és úgy érzem, előre kell haladnom, egy olyan irányba, amelyet az enyémnek érzek. Ha nem is teljesen, de jobban, mint ezt. Egy olyan helyen, amit a magaménak érzek, olyan közegben, ahol nem nevetnek, ha rosszul mondok egy szót, vagy fura az akcentusom. Nem akartam többet bujkálni, és nem is fogok még egyszer, sem mások, sem magam elől. Most hazamegyek.

Előfordul, hogy bár felnőttek vagyunk, mégis amikor a szüleinkkel beszélgetünk, vitázunk, olyan érzések aktiválódnak bennünk, amelyek visszavisznek minket a gyerekkorunkba, és átéljük újra azokat az érzéseket, amelyeket gyerekként, kamaszként éreztünk. Ilyen érzés lehet például a tehetetlenség, kiszolgáltatottság érzése, a nem vagyok elég, nem vagyok szerethető, nem vagyok elfogadható érzése, de akár az elfojtott harag, düh, amit irányunkba éreztünk, de tiszteletből nem adtunk akkor sem teret ezeknek az érzéseknek és most sem. Ezeket az érzéseket és párhuzamokat jó tudatosítani, azért, hogy változtatni tudj ezeken az érzésdinamikákon. Amikor gyerekkorra emlékeztető érzéseket vélsz magadban felfedezni, akkor próbáld meg tudatosítani, hogy már nem vagy gyerek, hogy most már felnőtt vagy és az életedért egyedül te vagy a felelős. Előfordul, hogy mindez nem lesz elég — ebben az esetben kérj szakembertől segítséget.

2. Elveszettnek érzed magad

Ez is egy olyan érzés, amit mindannyian éreztünk már, vagy érezni fogunk az életünk során. Ha ezt az érzést érezzük, akkor általában mindez azzal az érzéssel is társul, hogy egyedül érezzük magunkat. Ilyenkor bárhova nézünk, azt látjuk, hogy mindenkinek sínen van az élete, emiatt frusztrálódunk is, szóval többszörösen is rosszul érezzük magunkat. Bármennyire is kilátástalannak érzed ilyenkor a helyzetet, nem az. Sőt! Amikor úgy érzed, hogy nem haladsz semerre, ragadd meg az alkalmat, hiszen ez egy ideális lehetőség arra, hogy rátalálj egy új útra, a számodra legmegfelelőbbre.

3. Szomorúnak, boldogtalannak érzed magad

Ezzel kapcsolatban van egy jó és egy rossz hírem is egyben. A boldogtalanságodért és a boldogságodért is te vagy a felelős. Hogy nem kellemes ezt hallani, tudom. Viszont ez az igazság. Ha ezt elfogadod, akkor már az első lépést meg is tetted annak érdekében, hogy kiszedd magad ebből az állapotból. A következő lépés már csak az, hogy konkrét lépéseket is tegyél azért, hogy megtaláld a mindennapjaidban az örömforrásaidat, a nehéz élethelyzetekben pedig az előre vivő hozzáállást. Bármilyen problémával is találd szembe magad, a döntés rajtad áll, hogy bosszankodsz, szomorkodsz vagy elfogadod a helyzetet, és megpróbálod magad kiszedni ebből az állapotból.

4. Dühös vagy magadra, a hozzátartozóidra, a világra

Ez az érzés ne frusztráljon, ne legyen lelkiismeret-furdalásod miatta, és őrültnek se gondold magad. A düh sokszor csupán jelez neked. Jelzi például, hogy szállj ki egy mérgező kapcsolatból, lépj ki egy toxikus munkahelyről, védd meg és húzd meg a határaidat, állj ki magadért stb. Ennek az érzésnek is van létjogosultsága az életedben, a személyes fejlődésedben.

5. Nem látod a fényt az alagút végén

Az érzés, hogy soha nem lesz vége, hogy mindez túl sok, hogy miért kell neked mindezen átmenni stb. lehet frusztráló és emberpróbáló is, igen. Azonban ez az érzés is kell ahhoz, hogy megtaláld önmagad, hogy egyensúlyba kerülj magaddal. Hiszen ez az út, ami a fejlődésed útja. Tudatosítsd ezt, lépkedj rajta lépésről lépésre, még akkor is, ha nem látod a végét. Bízz magadban, és bízz a folyamatban.

Bármennyire is hihetetlennek tűnik, az egyszerű technikák néha nagy problémákat képesek megoldani. Egy ilyen nagyon egyszerű technika például a naplózás, amikor rendszeresen kiírom magamból mindazt, ami zavar, ami fáj, ami nyugtalanít, ami szorongással tölt el, amitől félek stb.

A gondolatok érzéseket váltanak ki belőlünk, ezért lehet, hogy a sírás is környékezni fog. Hagyjuk. Sírjunk. Sírjuk ki magunkból mindazt, ami feszít, ami fáj, miközben papírra vetjük ezeket — ez a módja a kiengedésnek, elengedésnek, felszabadulásnak. Mire befejezzük az írást az az érzésünk támadhat, hogy megkönnyebbültünk, hogy jobban érezzünk magunkat.

Másrészt a naplózásnak köszönhetően, lehetőségünk van tisztábban látni mindazt, ami bennünk történik. Mert nagyon sokszor az igazság teljesen máshol van, mint amiről a gondolatainak, érzéseink szólnak. Az írás segítségével eljuthatunk önmagunk mélyebb rétegeihez is, és rájöhetünk arra, hogy miért vannak akár visszatérő gondolatink, érzéseink, hogy ezek miből táplálkoznak, miben, hol gyökereznek. Ráláthatunk akár összefüggésekre is. A naplózásnak köszönhetően jobban megismerhetjük önmagunkat, mintáinkat, a bennünk futó programjainkat.

Az írásnak köszönhetően sokkal könnyebben és sokkal hamarabb visszatalálunk önmagunkhoz, mert azáltal, hogy írunk kicsit, kívülállóként látjuk magunkat, és van lehetőségünk eltávolodni a helyzettől, problémától, attól, ami fáj. Az írás egy objektív szemüveget helyez fel a szemünkre. Úgyhogy, amikor legközelebb azt érzed, hogy szomorú vagy, szorongsz, rettegsz, ideges vagy, félsz, vagy elárasztanak a negatív érzések és gondolatok, akkor vegyél egy papírt, ceruzát, és kezdj el írni. Nem biztos, hogy neked is beválik ez a módszer, mert sokan vagyunk sokfélék, és ami segít nekem, lehet neked nem. De ha meg sem próbálod, akkor nem is fogod megtudni. Úgyhogy, hajrá! Lehet, hogy rátalálsz az írásban arra a módszerre, amellyel tisztítani tudod magad és egyensúlyba hozni.

Ugyanakkor úgy tűnik, a másikat sokkal könnyebb elfogadni, szeretni, nap nap után igent mondani rá, a kapcsolatra, a jelenlétre, a közösségre, a közös életre. Miközben, ha mélyebben belegondolunk — a lelki vezetőnek tökéletesen igaza van. Hiszen miután lejár az első két év tömény boldogság köde, elkezdek nem szeretni, nem elfogadni, nem igent mondani a mellettem élő azon tulajdonságaira, amiket magamban is képtelen vagyok elfogadni és megszeretni. És ez az a pont, amikor mindenáron meg akarom őt változtatni. Nem önmagamat, hiszen az hihetetlen nehézségekkel és bonyodalmakkal járna együtt. Hanem őt.

Mennyivel könnyebb lenne — természetesen hosszú távon — felszámolni, egyenként szemügyre venni, közelről megvizsgálgatni tökéletlenségeink mindegyikét. És miután megismertük és megértettük a mit miért kérdéskörét — rábólintani egy határozott nagy igennel. Hogy ezzel együtt. Így. Mindenekfelett…

Ezek az igazi együttélés legnagyobb titkai. Az én tökéletlenségeim, az én rendetlenségeim megszámlálása. Helyrehozni azt, ami javítható, elengedni azt, ami nem változtatható. Majd mintegy második körben a tieid. Azok, amikkel együtt megszerettelek, elfogadtalak, rád bólintottam és elérted, hogy a világot jelentsd nekem.

Maresz — ezekre tanítottál te meg engem.
A feltételek nélküli szereteteddel.
Hogy soha nem engem, hanem magadat igyekezted kalibrálni az elfogadás irányába.
És tudod mit jelentett számomra ez a minden emberi gátat elsöprő szeretet?
A megváltást.
Emberré tettél, aki már nem fél, hanem egész — a szeretetben.
Köszönöm neked, kedvesem.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harminckilencedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Kinga kedves nagyon lelkiismeretesen készült a vendégek fogadására. Svédasztallal várta őket, ami rengeteg salátát, kész ételt, többféle lesütött húst, gombát és sajttálat jelentett. Józsika szakács szeretne lenni. Állandóan leskelődik a konyhában, mint egy kis varázstanonc. Mindenre kíváncsi. De a legjobban az tetszik, hogy semmit sem fogad el kész tényként. Állandóan készen áll a kísérletezésre, ami, ha sokszor nem is üdvös, örömmel fogyasztom. Már nem vagyok annyira aszott. Az evés már nem a gyógyszerek lenyelésének előszobája, hanem a Józsika által kipróbált étkek zsűrizése. Hálás kosztos vagyok. A szeretetem szűrőjén át nekem minden ízlik. Elkérte Kingától a receptes füzeteidet, amiket rá hagytál. Azokból próbál ki süteményeket, készételeket, de a legjobban talán a levesek mennek neki. Esküszöm, amikor elkészül, az illatok csalogatnak a konyhába. Ülünk ketten Burkussal és várjuk, hogy ételhez jussunk. Ő habzsol, én pedig emlékezem.

Ha elég szorosan behunyom a szemem, miközben kanalazom, simogató kezedet és duruzsoló hangodat vélem felfedezni a háttérből. Mondom is az unokának — te egy varázsló vagy kedvesem…
Visszahozni a szeretetet és gondoskodást egy tányér étel segítségével több mint varázslat. Teremtés!
A vendégek érkezése is emlékekkel töltött el. Ahogy Kinga feltakarította a házat, elkészített mindent és bennünket, majd utolsó utáni percekben, izzadt háziasszonyból tündérkirálynővé változott — maga volt a csoda.

Aranyos kis család. Anya, apa orvos. Gyerekeik kamaszok. Egy dühös fiú és egy figyeleméhes kislány. Szerettem volna megnyugtatni őket, hogy ne feszengjenek. Ebben a korban ez a normális. A folyamatos elégedetlenség és az állandó düh — ami hol kifelé, hol meg egyszerűen befelé tapossa ki szenvedésektől sebes útját. Az apa és lánya közötti kapcsolat azonban gondolkodásra késztetett. Láttam már ilyet…, éltem már ilyet…, jártam már itt — és senki sem volt, aki elmondja, milyen eszközökkel győzhetem le az élet által elénk gördített akadályokat.

Most már természetesen tudom.
De egy egész emberöltő kellett hozzá, hogy elérkezzem a beismerések kapujához. A kislányunk volt a kedvencem. Ez mindenki számára világos volt. Hiszen teljesen elvarázsolt az a tiszta szeretet, ami belőle áradt. Egyik napról a másikra változtatott át lelkiismeretes, szeretetteljes, gondoskodó apává. Hogy aztán, szintén egyik napról a másikra változzam át mellette szorongó, dörmögő, feszengő medvévé, amikor nem tudtam mit kezdjek kibontakozó nőiességével és szexualitásával. A puha, babasampon illatú, kerek és bájos kisbabámból az éjszaka leple alatt felnőtt nő lett. Aki éppen úgy igényelte volna a társaságomat, szeretetemet, annak kifejezését — de én ezt már nem tartottam helyénvalónak. Ha az ölembe akart ülni, ellöktem, ha meg akart ölelni, megfeszültem, ha mesélni akart, bíráltam — míg végül egy ölelések, szeretet, érzelmek és szavak nélküli kapcsolat rabjai lettünk, ahonnan nem volt menekvés.

Haragudni kezdett a külsejére — ami elválasztotta tőlem.
Rám, aki nem tudtam neki megbocsátani az elkerülhetetlent.
Rád, aki továbbra is birtokosa voltál annak a szeretetközösségnek, ahonnan ő, önnön hibája nélkül kitaszítódott.
Istenem, mennyi hiba! Mennyi megbocsáthatatlan bűn.
A nyugalmat egy velem egykorú férfi karjaiban találta meg, évekkel később.

Egy szót sem szóltál. Rám néztél és a tekintetedben lakózó szeretettel utasítottál az elfogadásra és feltételek nélküli szeretetre.
Később, mielőtt eloltottuk volna a villanyt azt mondtad: — ha téved is, neki kell helyrehoznia. És nagyobb lecke nincs, mint egy kiadós szenvedés…
Ennek az orvos apukának szerettem volna elmondani a gyógymódot, hogy alkalmazhassa önmagán. És a gyermekén, aki előbb-utóbb megtalálja amit keres, de nem biztos, hogy ott, ahol kellene.

Egy megbocsátással, szeretettel, elfogadással, élettel és halállal tartozunk.
Nem mindegy, hogy milyennel. S ha már dönthetünk felőle, legyen az a legjobbak egyike…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincnegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Mivel nem korlátozzák a mozgását, úgy korzózik, ahogyan jónak látja. Gyakran besétál hozzám is. Mennyire érdekes az állati ösztön, ahogy a gyengébb, betegebb, idősebb családtag felé közelít. Hogy míg a gyermekkel vadul, olykor durván játszik, hozzám gyengéden, lassan, szinte félve közelít. Hogy nehogy ledöntsön bizonytalanná vált lábaimról.

Vacsora után mindannyian — hiszen senki sem szeretne lemaradni a frissen szerzett élményekről — kikísérjük a kutyát. Séta közben beszédesebb az est csendje, elhangzanak kisebb és nagyobb horderejű dolgok, de a legfontosabb mindenekfelett, hogy nem bujkálunk többé egymás és önmagunk elől. Hogy megéri mindez a vesződséget? Igen. Minden bizonnyal megfizethetetlen. Noha ez csak az idő elmúlásával fedi fel önnön kincseit.

Közben Józsikáék legjobb barátai válnak. Megrendíti a családot a felbomlóban lévő szövetség. Fogalmuk sincs kihez legyenek lojálisak. Ahhoz a feleséghez, akivel kebelbarátok több évtizede, vagy ahhoz a férjhez, akivel együtt nőttek fel? Eget rengető kérdések, melyekre egyáltalán nem létezik megfelelő megoldás. Ha meghallgatnák az öreget, elmesélném, hogy mi is jártunk már hasonló cipőben.
Emlékszel Lajosra és Máriára?
Hát, hogy ne emlékeznél?

Egy egész életet helyeztünk bele annak a kapcsolatnak a kincsesládájába. Aztán, nem tudni miért, egyszer csak Mária úgy döntött, hogy ő boldogtalan. Hogy az Élettől sokkal több jár neki, mint amennyi eddig megadatott. Lajos esetlensége örökre retinámba égett, ahogy állt és tanácstalanul vonogatta a vállait a helyzet súlya alatt. Mária órák alatt csomagolta össze életük pillanatait, majd romokat hagyva maga után, távozott. Lajossal három napunkba tellett, hogy megpróbáljuk elfedni a Mária hagyta űrt, legalább a lakás felületén, ha már a lélek foltozhatatlannak bizonyult.

Mennyit is volt távol?
Két évet, hármat?…
Csak arra emlékszem, hogy egyik este, minden előjel nélkül hazajött és bekopogott saját lakása, romokban maga mögött hagyott élete ajtaján. Azt mondta, hogy tévedett. Nem a kapcsolatban, hanem benne volt a probléma. Így magával vitte új élete színterére is, mint féltett, törékeny kincset. Észrevétlenül kibontotta és hagyta eluralni ismételten életét. Lajos szótlanul ült.

Soha nem gondolt arra, hogy Máriában keresse.
Kézenfekvőbb volt önmagát bántani.
És soha nem sikerült ott folytatni, ahol abbamaradt…
Életük kötésmintáján örök lyuk tátongott, emlékeztetve őket arra, hogy mennyire törékeny is a bizalom.

Drága Maresz, köszönöm neked, hogy a kettőnk élete úgy borított be utolsó percekig, mint egy meleg takaró. Ennek hiányában reszketek — várva a pillanatot, amikor szeretetedtől felmelegített lelkem újra felszusszanhat, tudva, hogy hazaért…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harminckettedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Józsikával első héten órákig játszottunk a kutyával. Nem mondta, de azt hiszem bizonytalan lehetett. Emiatt is kereste a társaságomat. Mint jófajta komódét, amelynek funkcionalitására csak akkor ébredünk rá, ha valójában elfáradtunk. Ilyen oázis vagyok az unoka számára ebben az időszakban. És nem neheztelek rá az eltelt évek miatt. Csak öröm van bennem, hogy még egy kört közösen megfuthatunk ebben a nagy kalandparkban, amit kollektíven úgy hívunk, hogy élet. Mosolyra késztetett a beteljesedés félelme, ami belőle áradt.

Amikor évekig, sőt mi több, évtizedekig álmodsz valamiről, annyira vágyod, hogy teljesen beszűkíti gondolkodásodat — aztán egy csoda folytán, megkapod. Már- már képtelen vagy elhinni. Nagyon gyakran fognod, szagolnod, érintened kell, hogy mindegyre meggyőződj, tényleg sikerült. De ennek az évekig dédelgetett álomnak, köze sincs a valósághoz.
Éppen olyan ez, mint a szerelem.

Amikor a beteljesülést megelőző időszakban a szerelmet csak álmodom — szerelmem tárgya olyan, amilyennek elképzelem. Hiszen én magam teremtem és lehelem szájába a szavakat, lelkébe a megfelelő érzelmeket, testébe az életet. Aztán beteljesül. És saját gondolatai, vágyai, érzései vannak — amik nem mindig olyanok, mint amilyennek szerettem volna. Utolsó erőmmel szeretném beskatulyázni, begyömöszölni abba a szerepbe és azokba a jelmezekbe, amiket szeretném, hogy viseljen a kapcsolatban. Addig, ameddig rá nem ébredek, hogy mindez nem szabadság és egyáltalán nem szerelem. Hanem egy olyan beteges színdarab, aminek én magam vagyok a rendezője. Egy diktatórikus, keménykezű, bűnbakképző rendező, aki sokkal jobban, kényelmesebben és biztonságosabban érzi magát marionettek társaságában, mint a valós élet szereplői és szövegkönyvei között.

A valós életben ugyanis nem előre megírt forgatókönyv szerint zajlanak az események, hanem a hangsúly az improvizáción van.

Ezeket tanulgatjuk az unokával. Egy ilyen — becsületen, őszinteségen, emberségen, gerincességen, lojalitáson és szereteten alapuló kapcsolat — alapja lehet a jövőben épülő összes többi interakciójának ember és ember, állat és ember, szerelem és szerelmese között. A legfontosabbak ezek az életleckék. Megérnek egy fejre állított életet, néhány álmatlan éjszakát, pár összerágott tárgyat és több száz ürüléket, amit el kell takarítani nyomából.

Az élet dolgai, megélései, kapcsolatai nem fehérek vagy feketék.

Nem jók vagy rosszak.

Hanem fehérek és feketék, jók és rosszak.

És minden egyes közösen megélt kör közelebb visz önmagunkhoz, ahhoz az ÉN- hez, amelynek nincs szüksége ruhákra, kellékekre, szövegkönyvre, színpadra, ahhoz tündököljön. Elég neki a SZERETET.

Ahogy Mustó Péter fogalmazott és te oly gyakran emlegetted: A szeretet kihívás, elfogadás, és a szabadság megadása, embernek is, és Istennek is, hogy ő is lehessen olyan, amilyen, és ne olyan, amilyennek én szeretném…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Van egy kérdés, amit jobb, ha nem teszel fel egyetlen nőnek sem, mert nem akarja hallani. A „Mikor lesz gyereked?” kérdés minden nőnél kiveri a biztosítékot, függetlenül attól, hogy hány éves, hogy egyedülálló, hogy kapcsolatban van, vagy éppen házas.

Lehet, hogy ebbe így, ilyen formában még nem gondoltál bele. Tedd meg most.

Annak, hogy egy nőnek miért nincs gyereke, számtalan oka van.

Lehet, hogy nem lesz, bármennyire is szeretné. Lehet, hogy túlvan már számtalan vetélésen, vagy sikertelen mesterséges megtermékenyítésen, és ahányszor megkérdezik ezt a kérdést tőle, annyiszor forgatják benne a kést. Gondolj bele ebbe a helyzetbe csak egy pár másodpercig, hogy mit érezhet, amikor lezserül, egy váratlan pillanatban felteszik neki azt a kérdést, hogy miért nincs gyereke? Vagy nem gondolja, hogy már ideje lenne? Milyen fájdalmat mozgat meg benne újra és újra ez a kérdés.

De az is lehet, hogy egy nőnek azért nincs még gyereke, mert nem találta még meg azt a férfit, akitől szeretne. És hidd el, hogy elég nagy teher és frusztráció ez számára, nem kell még te is rátegyél a kérdéseddel folyton egy lapáttal. És vannak olyan nők, akik úgy érzik, hogy még nincs itt az ideje, még nem állnak készen az anyaságra, még nem állnak készen arra, hogy második helyre kerüljenek a saját életükben, vagy egyszerűen nem vágynak gyerekre, nem ez az életcéljuk. És miért ne dönthetnének így? Az ő életük, az ő testük, az ő döntésük. Miért kéne nekik folyton magyarázkodniuk erről rokonoknak, ismerősöknek, az embereknek?

De arról sem hiszem, hogy magyarázkodnia kéne egy nőnek, hogy miért nincs testvére a gyerekének, vagy mikor szeretne még egy gyereket vállalni? Nem is értem, hogy miért foglalkoztat ez egyeseket. Nem mindegy neked, hogy mekkora család mellett döntenek, vagy éppen nem döntenek, csak úgy alakul…

Coachként látom, és a saját személyesen tapasztalatom is az, hogy mekkora nyomás ér minket, nőket a társadalom, család, rokonok, ismerősök részéről a gyerektémával kapcsolatban. Sok nő csupán ennek a nyomásnak tesz eleget, és ennek hatására hozza meg azt a döntését, hogy gyereket vállal, eleget téve ennek az elvárt „küldetésnek”. És ennek meg is isszák sajnos a levét, ők is, meg a gyerek is.

Gondoljunk csak bele, mihelyt férjhez megy egy nő, máris érkezik a kérdés a rokonok, akár még a barátok részéről is, hogy na, mikor lesz gyerek? És ha megvan az első, na, mikor jön a második? Mintha ez egyfajta társadalmi kötelesség lenne. Így kell, így a szép, ez a normális stb. De van, hogy nem tőled függ, bármennyire szeretnéd, van, hogy másként döntesz, van, hogy még nem vagy kész rá. Ennek tudatában normális-e az, ha folyton rákérdeznek? Ha folyton magyarázkodnod kell? Ha ne adj’ isten önző nőnek titulálnak, mert még nincs? Miért is?

Ha mégsem tudod megállni, és nem hagy nyugodni a kérdés, akkor ok, kérdezd meg, de másként. Tedd fel úgy a kérdést, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve? Ha meg szeretné osztani veled a gyerekvállalással kapcsolatos terveit, akkor megteszi, hidd el. Ha nem, akkor nem beszél erről, és te tartsd ezt tiszteletben. Ilyen formában feltenni a kérdést azért jó, mert így nem rohanod le, nem állítod a falhoz, nem rontasz be ajtóstul az intim szférájába, nem hozod kényelmetlen helyzetbe, és megadod neki az esélyt, hogy annyit osszon meg amennyit akar, és annyit, ami még számára komfortos.

Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megtanultuk, semmi sem állandó. Ha az ember nem hadakozik, kapálózik, szűköl és kiabál, hanem csendben kivár, sodródik és figyel — meg fogja találni azokat a menekülési útvonalakat, amik kijuttatják a part száraz biztonságába. Ahol kifújhatja magát ideig-óráig, pihenhet, új terveket kovácsolhat, majd visszaúszhat a mélybe, hogy legyőzze önmagát, félelmeit, az árt és sodrást — egészen önmagáig — amitől egy életidőn át menekül és amit egy életidőn át keres.

Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megtanultuk, hogy a sodrások közepette nem lehetünk egymás ellenségei. A csónak közös, az irány azonos, az erő megkétszereződik az egyetértésben és szeretetben.

Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megértettük, hogy gyermekeink ajándékként trappoltak végig életünkön — olykor megkeserítve, máskor meggazdagítva azt, de semmiképpen nem egyedüli célként és értelemként. Dolgunk volt előttük is, céljaink lesznek utánuk is. Ez egy útszakasz volt, amely varázslatossá tette az utazást, de közel sem juttatott el a végállomáshoz.

Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megtapasztaltuk, hogy a szerelem nem kizárólagosan a testiség. De azon keresztül juttatott el az út egymásig, önmagunkig, majd az egymásban felfedezett, az egymás által teljessé tett legmélyebb valónkig.

Mert mindennek ideje van.
Szabadságnak, szerelemnek, fájdalomnak és örömöknek, zajoknak és csendeknek, tanulásnak és felelésnek, születésnek és szülésnek, a gyermekek befogadásának és elengedésének, az együttlétnek és magánynak, és életnek és halálnak…
Mert kezdetben van a zene. Amikor még lépegetni sem, nemhogy táncolni nem tudunk.
Aztán van a tánc — a maga lépéseivel.
Majd a páros táncok ideje, mely elvezet az egyetlen nagy koreográfiához, melyben a kettő eggyé lesz, az élet a maga örömeivel és fájdalmaival zenévé szelídül, a halál meg csenddé, amelyben újra lehet születni — életre és halálra. Fától fáig…

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem
Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

…

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

… (Kányádi Sándor)

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonhatodik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.