fbpx

Levél a Túlvilágra Életsakk

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. augusztus 7.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Életsakk

Drága Maresz, annak ellenére, hogy nagyon hiányzol, be kell vallanom, hogy csodaszép napok vannak mögöttem. A család számára teljesen új dinamikát hozott a kiskutya. Felfordított mindent és mindenkit.
Egyetlen elem változása — maga után vonja az egész rendszer változását. S noha megrengeti az addig megszokott, jól bejáratott, kényelmessé vált életmódot — utólag mindig megbizonyosodhatunk afelől, hogy fejlődést hozott. Jót-e, vagy rosszat? Már a kérdésfeltevésben hiba rejlik. Mert fehér és fekete együtt jár. Semmi sem színtisztán rossz, vagy jó. Mindennek megvan a maga pozitív és negatív töltete. A hangsúly a fejlődésen, az előrelépésen van. És ebben bővelkedünk.
Egy újszülött mindig pozitív energiákkal jár. Igen, megvan benne a potenciál, hogy feje tetejére állítsa az ember életét, de olyan szinten tanít szeretetre és elfogadásra, ahogyan semmi és senki más nem képes. A gondoskodásra való igénye, a szeretetéhsége felébreszti az emberben az oltalmazót.
Józsikával első héten órákig játszottunk a kutyával. Nem mondta, de azt hiszem bizonytalan lehetett. Emiatt is kereste a társaságomat. Mint jófajta komódét, amelynek funkcionalitására csak akkor ébredünk rá, ha valójában elfáradtunk. Ilyen oázis vagyok az unoka számára ebben az időszakban. És nem neheztelek rá az eltelt évek miatt. Csak öröm van bennem, hogy még egy kört közösen megfuthatunk ebben a nagy kalandparkban, amit kollektíven úgy hívunk, hogy élet. Mosolyra késztetett a beteljesedés félelme, ami belőle áradt.
Amikor évekig, sőt mi több, évtizedekig álmodsz valamiről, annyira vágyod, hogy teljesen beszűkíti gondolkodásodat — aztán egy csoda folytán, megkapod. Már- már képtelen vagy elhinni. Nagyon gyakran fognod, szagolnod, érintened kell, hogy mindegyre meggyőződj, tényleg sikerült. De ennek az évekig dédelgetett álomnak, köze sincs a valósághoz.
Éppen olyan ez, mint a szerelem.
Amikor a beteljesülést megelőző időszakban a szerelmet csak álmodom — szerelmem tárgya olyan, amilyennek elképzelem. Hiszen én magam teremtem és lehelem szájába a szavakat, lelkébe a megfelelő érzelmeket, testébe az életet. Aztán beteljesül. És saját gondolatai, vágyai, érzései vannak — amik nem mindig olyanok, mint amilyennek szerettem volna. Utolsó erőmmel szeretném beskatulyázni, begyömöszölni abba a szerepbe és azokba a jelmezekbe, amiket szeretném, hogy viseljen a kapcsolatban. Addig, ameddig rá nem ébredek, hogy mindez nem szabadság és egyáltalán nem szerelem. Hanem egy olyan beteges színdarab, aminek én magam vagyok a rendezője. Egy diktatórikus, keménykezű, bűnbakképző rendező, aki sokkal jobban, kényelmesebben és biztonságosabban érzi magát marionettek társaságában, mint a valós élet szereplői és szövegkönyvei között.
A valós életben ugyanis nem előre megírt forgatókönyv szerint zajlanak az események, hanem a hangsúly az improvizáción van.
Ezeket tanulgatjuk az unokával. Egy ilyen — becsületen, őszinteségen, emberségen, gerincességen, lojalitáson és szereteten alapuló kapcsolat — alapja lehet a jövőben épülő összes többi interakciójának ember és ember, állat és ember, szerelem és szerelmese között. A legfontosabbak ezek az életleckék. Megérnek egy fejre állított életet, néhány álmatlan éjszakát, pár összerágott tárgyat és több száz ürüléket, amit el kell takarítani nyomából.
Az élet dolgai, megélései, kapcsolatai nem fehérek vagy feketék.
Nem jók vagy rosszak.
Hanem fehérek és feketék, jók és rosszak.
És minden egyes közösen megélt kör közelebb visz önmagunkhoz, ahhoz az ÉN- hez, amelynek nincs szüksége ruhákra, kellékekre, szövegkönyvre, színpadra, ahhoz tündököljön. Elég neki a SZERETET.
Ahogy Mustó Péter fogalmazott és te oly gyakran emlegetted: A szeretet kihívás, elfogadás, és a szabadság megadása, embernek is, és Istennek is, hogy ő is lehessen olyan, amilyen, és ne olyan, amilyennek én szeretném…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincegyedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.