fbpx

Levél a Túlvilágra Emberré tettél

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. október 2.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Emberré tettél

Drága Maresz,
Hiányod átjár, mint húzat a házat. A mi életünkben ugyanis nemcsak az ágy volt közös, hanem a párna is. És, noha az ágyat kihúzták alólunk — egy rövid időre — az a közösség, ami kettőnk kapcsolatát jellemezte, szinte első perctől az utolsóig, azaz az utolsó utániban is jellemző maradt.
A szeretet, akárcsak Isten maga, nem ismer sem teret, sem időt. Legkevésbé halált igen. A szeretet mindenen átszárnyal. Fittyet hányva arra, ami az emberi életet derékba törni hivatott. Talán ez a fajta mindent átszárnyaló szeretet a legkevesebb bennünk önmagunk irányában.
Emlékszel, amikor először hallottuk egy házas hétvégén a lelki vezetőtől annak a tényéről, hogy amennyiben az embernek nem sikerült elfogadnia és megszeretnie magát, hosszú távon nehézségekbe, konfliktusokba és gátakba ütközik a másik elfogadásának és megszeretésének folyamatában is. Ezzel első körben messzemenően nem értettünk egyet. Nehéz az embernek önmagát szeretnie. Talány, hogy miért.
Ugyanakkor úgy tűnik, a másikat sokkal könnyebb elfogadni, szeretni, nap nap után igent mondani rá, a kapcsolatra, a jelenlétre, a közösségre, a közös életre. Miközben, ha mélyebben belegondolunk — a lelki vezetőnek tökéletesen igaza van. Hiszen miután lejár az első két év tömény boldogság köde, elkezdek nem szeretni, nem elfogadni, nem igent mondani a mellettem élő azon tulajdonságaira, amiket magamban is képtelen vagyok elfogadni és megszeretni. És ez az a pont, amikor mindenáron meg akarom őt változtatni. Nem önmagamat, hiszen az hihetetlen nehézségekkel és bonyodalmakkal járna együtt. Hanem őt.
Mennyivel könnyebb lenne — természetesen hosszú távon — felszámolni, egyenként szemügyre venni, közelről megvizsgálgatni tökéletlenségeink mindegyikét. És miután megismertük és megértettük a mit miért kérdéskörét — rábólintani egy határozott nagy igennel. Hogy ezzel együtt. Így. Mindenekfelett…
Ezek az igazi együttélés legnagyobb titkai. Az én tökéletlenségeim, az én rendetlenségeim megszámlálása. Helyrehozni azt, ami javítható, elengedni azt, ami nem változtatható. Majd mintegy második körben a tieid. Azok, amikkel együtt megszerettelek, elfogadtalak, rád bólintottam és elérted, hogy a világot jelentsd nekem.
Maresz — ezekre tanítottál te meg engem.
A feltételek nélküli szereteteddel.
Hogy soha nem engem, hanem magadat igyekezted kalibrálni az elfogadás irányába.
És tudod mit jelentett számomra ez a minden emberi gátat elsöprő szeretet?
A megváltást.
Emberré tettél, aki már nem fél, hanem egész — a szeretetben.
Köszönöm neked, kedvesem.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harminckilencedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.