Emlékszem, amikor 15 évvel ezelőtt érkeztem először spanyol földre. Amikor csak arra tudtunk koncentrálni, hogyan kérjünk helyesen egy café con leche-t, amikor minden nap valahonnan Barcelona külvárosából metróztunk a különleges Gaudí látnivalókat megcsodálni, vagy éppen a Sagrada Família előtt döntöttük el, hogy 20 év múlva visszatérünk megnézni, hogy sikerült-e befejezni. Emlékszem a kígyózó turistasorokra, amelyek kicsit elhalványították számomra e gyönyörű katalán város fényét. Majd rá egy évre 2008-ban a Kanári-szigetek Gran Canaria és Tenerife szigetein is többnyire hasonló turistaélményekben volt részem.

Az év 300 napján napsütéses Málaga a Costa del Sol fővárosi címéért Sevillával vetekszik. Mindkét andalúziai város szép, de szerintem nagyban el is tér egymástól. Málaga nagyobb, iparibb kikötőváros, Spanyolország 4. legnagyobb városa és egész Európa legdélebbre fekvő nagyvárosa. Mégis a Földközi-tengerre néző egymás alatt elhelyezkedő, 11. században a Hammudid dinasztia által épített Alcazaba, valamint a 14. században a Nasrid periódus alatt kiterjesztett Gibralfaro várai, hangulatos, növényekkel behálózott várkertjei és átfogó látványt nyújtó teraszai, az egész óvárosában gyalogos forgalomnak fenntartott romantikus, szűk utcáinak rejtélyei, a körbesétálható, széles és sok-sok kilométer hosszú kikötője finoman ellensúlyozzák a város indusztriális jellegét. És természetesen ott van Picasso hagyatéka. Noha a festő csupán gyerekkorát töltötte szülővárosában, és az itt található és látogatható szülőháza mellett, a Picasso múzeumban nem lehet a legismertebb munkáira bukkanni, mégis segít jobban megérteni a 91 évet élt zsenit, a művészethez és szerelmeihez fűződő viszonyait, korszakait, a flamenco és bikaviadalok festményein oly gyakran visszatérő motívumait.

Ahol lelkiismeret-furdalás nélkül lehet kicsit élvezni az életet, megállni, a másik szemébe nézni és megérinteni egy odafigyelő szóval, mozdulattal vagy éppen étellel. Kortól, elfoglaltságoktól és kihívásoktól függetlenül jelen lenni az életben. Vagy éppen az élet mellett dönteni. Ahogy egy magyar férfival beszélgetve egy toalett előtt, a kérdésemre, hogy miért fognak kiköltözni másfél hónap múlva végleg e városba, van-e munka, lakás, egyszerűen ennyi volt a válasza: csupán az ÉLET miatt.

Nem tudjuk, hogy mi a jó nekünk, nem ismerjük önmagunkat, nincs önbecsülésünk, nem tudunk határokat meghúzni, nem tudjuk megvédeni, levédeni magunkat, nem tudjuk, hogy merre akarunk tartani az életben, hogy mit akarunk elérni, hogy milyen értékrendünk van stb. — legalábbis nagyon sokszor ezt látom coaching üléseken. Aztán meg nem értjük, hogy miért nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, hogy miért nem érezzük úgy, hogy a helyünkön vagyunk, egyszóval, hogy boldog az életünk.

Ha a válaszod igen, akkor jön a neheze. Azaz az a része, amiről az előbb írtam, hogy nem lesz könnyű, mert sok esetben kellemetlen és fájdalmas döntéseket kell meghoznod a saját jóléted érdekében, és folyamatosan ébernek kell lenned — ami sok energia — azért, hogy rajta kapd magad akkor, amikor esetleg újból nem magad és a jóléted mellett döntenél. Ez a folyamat nem könnyű. A változás sosem az. A növekedés bátorságot igényel és kitartó, kemény munkát. És akkor nézzünk rá a kellemetlen, fájdalmas részekre.

Hajlandó vagy elengedni a mérgező kapcsolataidat az életedből, vagy legalább csökkenteni, ritkítani a kontaktust azokkal az emberekkel, akik nincsenek jó hatással rád, akik feltétellel, érdekből szeretnek, vannak melletted. Nem azért, aki vagy, hanem azért, amit nyújtasz nekik. Tudd, tanuld meg, hogy mi a jó neked, hogy kik mellett jó neked! A többieket engedd el! Nem haraggal, csalódottsággal, hanem önmagad iránti szeretetből.

Hajlandó vagy elengedi az egészségtelen mintáidat, szokásaidat, gondolkodásodat, mint például az egészségtelen táplálkozást, a panaszkodást, szorongást, kritikus hozzáállást, lustaságot, nem tudom megcsinálni, nem vagyok elég jó, nem vagyok rá képes, nekem úgysem fog menni stb.-t?

Hajlandó vagy kilépni az áldozatszerepből és elkezdeni felelősséget vállalni önmagadért, a döntéseidért, cselekedeteidért? Igen, történtek veled dolgok, és igen, többnyire másokkal kapcsolatosak ezek, mások okoztak neked fájdalmat, másokban csalódtál… Viszont az áldozatszerep nem jó neked. Lépj ki ebből. Az ő cselekedetük, viselkedésük, hagyd, hogy legyen az ő felelősségük. Te tanulj a történtekből, lásd, hogy te is hagytad, hogy ezt tegyék veled és legközelebb védd meg magad, húzd meg a határaidat. Ne feledd, mindenki csak annyit tud megtenni veled, amennyit megengedsz neki.

Hajlandó vagy megismerni önmagad és elindulni egy mélyebb és tudatosabb önismereti úton?

Hajlandó vagy befejezni az önszabotázst és dolgozni önmagad szeretetén? Amikor nem magad mellett döntesz, akkor többnyire mindig magad ellen. Jófej vagy másokkal, csak éppen magaddal nem. Úgy viselkedsz, cselekszel, olyan döntéseket hozol, hogy nehogy megbánts másokat, az nem baj, hogy ilyenkor sokszor magadat bántod. Tudatosítsd az önszabotáló tevékenységeid, és kezdd el szeretni önmagad.

Ha a válaszod a fenti kérdésekre nem, akkor továbbra is az az élet vár rád, mint amiben eddig volt részed. Lehet, hogy megúszod a kellemetlen, fájdalmas részeket, és a kemény, kitartó munkát, viszont azt az életet se fogod élni, amire valójában vágysz. Nem lesz, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen az életed. Mert ahogy már említettem, a boldogság ott kezdődik, hogy tudom mi a jó nekem, tudok vigyázni magamra, meg tudom védeni magam, és szeretni tudom magam.

Nem élünk könnyű időket, érzelmileg bármennyire is kiegyensúlyozottak vagyunk, leterhel mindaz, ami körülvesz minket. Így ebben a periódusban még inkább jó lenne, ha tudatosítanánk, hogy mi veszi el az energiát tőlünk, és mi billent ki az egyensúlyunkból, illetve jó lenne tudatosítani azt is, hogy mi az, ami tölt, mi az, ami motivál, inspirál, ami jó érzéssel tölt el és erőt ad, erőforrásunk tud lenni.

A továbbiakban nézzük meg kicsit, hogy mi az, ami leginkább érzelmileg hatással van ránk, és hosszú távon képes kicsinálni bennünket.

Az első és legfontosabb az elvárásaink.

Néha nem is tudatosítjuk ezeket, de tele vagyunk elvárásokkal magunkkal és másokkal szemben is. És ez az egyik biztos útja és módja annak, hogy érzelmileg kibillentsük és lehúzzuk magunkat. Amikor elvárásokról beszélek, akkor nem a magas mércére gondolok. Mert a mérce kell ahhoz, hogy fejlődjek, hogy jobbá váljak, hogy megszűrjem az embereket, akiket beengedek az életembe, hogy dönteni tudjak bizonyos helyzetekben stb. Az elvárások viszont gátolnak, lehúznak, mert általában ezek nem a realitás talaján mozognak, az esetek többségében irreálisak és nincs ahogy teljesíteni őket. Egy másik csapda, ami az elvárások mögött húzódik meg, hogy az elvárásaink a mieink, és ezeket egy másik embernek 100 százalékosan nincs, hogy teljesítenie. Így marad a frusztráltság és a keserű szájíz utána…

Egy másik érzelmi lehúzó tényező a mindent kontroll alatt tartani hozzáállás.

Szintén lehúzó tényező, ha folyton hasonlítjuk magunkat, az életünket másokhoz.

Ebben a szociális médiának is nagy szerepe van, mert teret ad ennek. A folyamatos hasonlítgatásnak azonban sosincs vége, mert mindig kerül egy olyan személy, aki náladnál szebbnek, okosabbnak, boldogabbnak, tehetősebbnek stb. tűnik. Ha magadat folyton máshoz hasonítod, akkor ez csak az önbizalmadat rombolja, és rossz közérzetet teremt benned, úgyhogy ne tedd. Mindenki a maga útját járja, és mindenki ott tart, ahol éppen tart. Az energiát ne a hasonlítgatásba tedd, hogy csekkolod mások fotóit, életét, hanem fektesd inkább magadba, a fejlődésedbe. És mindig csak és kizárólag magadhoz hasonítsd önmagadat, a célod az legyen, hogy ma jobb legyél, mint tegnap voltál, és ne az, hogy jobb legyél mint X.

És nem utolsó sorban, ami még szintén negatív hatással van ránk az a túlvállalás.

Hajlamosak vagyunk túlvállalni magunkat. Addig dolgozunk, és annyi mindent vállalunk el egyszerre párhuzamosan, amíg a testünk és a lelkünk nem bírja már tartani a lépést velünk és megjelenik a krónikus fáradtság, a kimerültség, a kiégés, a szorongás. Miért tesszük ezt? Miért vállaljuk túl magunkat? Sok esetben azért, mert azt hisszük, hogy így értékesebb emberek vagyunk, ha folyton foglaltak vagyunk, ha kellünk másoknak, a világnak. Azt hisszük, ha túl sok a szabadidőnk, akkor nem vagyunk elég fontosak, elég értékesek. Valójában ilyenkor magunkról nem hisszük el, hogy elég értékesek vagyunk, és folyton a külvilágtól várjuk el, hogy visszajelezze ezt nekünk. Jó lenne ilyen téren is egy másfajta mindsetet kialakítani, meghúzni a határt, többször nemet mondani és nem túlvállalni, kicsinálni magunkat. Elhinni, hogy elegek vagyunk és értékesek, akkor is, ha a határidőnaplónk nincs óráról órára betáblázva.

Nagyon sokszor tulajdonítunk sokkal nagyobb jelentőséget a tegnapoknak és a holnapoknak. És a mát arra használjuk, hogy bosszankodjunk, hogy sajnáljuk magunkat, hogy dühösek legyünk, mérgelődjünk azért, ami tegnap történt velünk, hogy elégedetlenkedjünk azért, amink még nincs, hogy rettegjünk a holnaptól, a vajon mi lesz háktól.

A ma azért a legfontosabb nap az életünkben, mert csak a mában tudok élni, döntéseket hozni, megváltoztatni a hozzáállásom, változni, elindulni egy másik úton, tudatosabb lenni, másfajta nézőpontot kialakítani, fejlődni. Nem holnap, hanem ma. Nagyon sok szenvedéstől is megkímélnénk magunkat, hiszen sokszor az fáj, ami tegnap történt, és attól rettegünk, ami talán esetleg holnap fog megtörténni. Ez a félelem, rettegés pedig elveszi az energiánkat, és nem marad energiánk ilyenkor a mára, a jelenre, arra, ami van.

Sokszor hallom az ügyfelektől, hogy ok, értik ők a mának a jelentőségét, de nem értenek egyet, mert a múlt meghatároz minket, ha a jövőt meg nem tervezzük, akkor céltalanná válunk. Ácsi. A mában élni nem azt jelenti, hogy elfelejtem a múltat, vagy nem tervezem a jövőt, csak annyit jelent, hogy nem hagyom, hogy negatívan befolyásolja a jelenemet. Hiszen gondolj csak bele: hányszor szabotálod magad a jelenben egy múltbéli tapasztalás, vagy egy jövőbeli félelem miatt.

A mában élni azt jelenti, hogy megnézem, hogy mi az, amit ma tehetek azért, hogy a tegnapot lerendezzem, elengedjem, megértsem, megtanuljam belőle, amit meg kell.

A mában élni azt jelenti, hogy kapcsolódom önmagamhoz, az igényeimhez, a szükségleteimhez, a vágyaimhoz, álmaimhoz, céljaimhoz, és ennek fényében teszek konkrét lépéseket a holnapom, azaz a jövőm felé, ma.

A mában élni azt jelenti, hogy döntéseket hozok, olyan döntéseket, amelyek ne a tegnap árnyékából, félelméből, negatív tapasztalataiból erednek és nem a holnap, a jövő szorongásából, bizonytalanságból.

A mában élni azt jelenti, hogy jelen vagyok, tudatosan megélek minél több pillanatot, mindazt, ami bennem és körülöttem, velem történik.

A mában élni azt jelenti, hogy figyelek magamra, állandó kapcsolatban vagyok önmagammal. Tudatosítom, hogy mi a jó nekem, és mi nem. Ami nem jó, azon változtatok, ahol nem jó, ott nem maradok.

A mában élni azt jelenti, hogy szabad vagyok, nem nyomaszt a múlt terhe és a jövő bizonytalansága.

A mában élni azt jelenti, hogy csak vagyok. Itt és most. Hagyom, hogy az élet történjem velem, és én megfigyelőként vagyok jelen. Tudatosan megélem mindazt, ami történik. Tanulok a hibáimból, örülök a sikereimnek, megvalósításaimnak.

A mában élni azt jelenti, hogy nem reagálok, hanem válaszolok arra, ami velem történik. Óriási különbség van a kettő között, mert amíg reagálok, addig a tegnapok és a holnapok hatnak rám. Ha válaszolok, akkor ezektől elvonatkoztatva, tiszta fejjel és szívvel tudok döntéseket hozni.

A mában élni azt jelenti, hogy észreveszem, ha kizöldülnek a fák, ha illatoznak a virágok, ha valaki rám mosolyog, ha valaki szomorú.

A mában élni azt jelenti, hogy ott vagyok magamnak és másnak is teljes figyelmemmel.

A mában élni azt jelenti, hogy megélem a kapcsolataim és nem csak bennük vagyok.

A mában élni azt jelenti, hogy nem sodródom, hanem tudatosítok, tanulok, döntök, cselekszem és felelősséget vállalok.

A mában élni azt jelenti, hogy intenzívebben élek. Ha megszabadulok a tegnapok és a holnapok nyomásától, rájövök, hogy minden színesebb, illatosabb, fényesebb. És én magam is az vagyok és jobban kezdem szeretni az életem. Hogy miért? Mert élem!

Aztán évekkel később, egy közös szilveszterezés hajnalán Istvánka elmesélte a terrort, amiben éltek. Csendben. Megfélemlítve anélkül, hogy kifelé megmutathatták volna a fájdalom arcait. Még a legszűkebb család sem ismerte a drámát, aminek elszenvedői voltak. Akkor is azt mondtuk: Mindig a legjobbak mennek el… Ma már hajlok afelé, hogy ki merjem jelenteni: – — Mindig a legjobbkor mennek el… Persze ebből mi, halandók, egy halvány jottát sem érthetünk. Találgatunk. Mert, hogy mondhatná ezt el az, aki úgy, mint én, a legcsodálatosabbat veszíti el? Vagy az a szülő, aki a gyermekét kell eltemesse? Vagy az a feleség, aki tényleg egyetlen támaszát kíséri a sírhoz?

Mégis, hajlok afelé, hogy ki merjem jelenteni, hogy az eltelt évek távlatából mindig beigazolódik, Isten akkor szólította magához, amikor mennie kellett.

Marad a gyász, a kihűlt ágy, a magányra ítélt párna, a használaton kívüli kávésbögre, a szekrényben elárvult ruhák, a kérdések milliója, és az önvád. Hogy mennyivel többet tehettem volna. Hogy mennyivel jobban odafigyelhettem volna. Hogy mennyivel okosabban kihasználhattam volna a rendelkezésünkre álló időt… És ezek jelentenek kapaszkodót. Nem utólag, hanem még az út elején.

És ezek segítenek hozzá a tiszta gyászhoz és az elengedéshez.
Hogy tudomásul tudjam venni, ha menned kell.
Hogy fel tudjak készülni arra, ha engem szólít magához az Úr.
Hogy el tudjam mondani Józsikának, hogy a halál az élet része. Születünk és meghalunk. A fájdalom az élet borsa. Éppen úgy, ahogy az öröm és boldogság.
Hogy aki megérkezik, annak előbb-utóbb távoznia is kell.
És mi, akik maradunk — ameddig maradunk — meg kell tanuljuk megszentelni az időt.

Hogyan?
Tisztelet és feltétel nélküli szeretet ódáit zengve.
A nem megváltoztatni, csupán szeretni akarlak, ameddig vagyok és ameddig vagy nekem életérzéssel a világba bele.
Mert előbb-utóbb meg kell tanulnunk hálásak lenni azért, ami a miénk.
Hálásak életen innen és túl.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincnyolcadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Azt a leveledet kerestem elő, amit akkor írtál Józsikának, amikor egyetemre ment. Brutális volt a bennünk szállást vett fájdalom. Azt hinné az ember, hogy a lélek a testen belül külön entitás. Miközben fájdalma minden testrészben ég és sajog, emlékeztetve bennünket arra, hogy a ruhánk szakadása egy mélyebb sebet tár fel, ami önnön valónkon esett. Szavaid igazi gyógyírt jelentettek a lelkemnek. Felolvasom neked, hogy emlékeztesselek:

Távozásotok próbái:

Drága gyermekeim,
Mielőtt a függöny felgördülne a bemutató estéjén számtalan próbát biztosít számunkra az élet. Születésetekkel, amikor elhagyjátok anyai méhemet, mely szállást adott nektek 9 hónapon át. Az első távozással, amikor anyaként elzavarnak levegőzni, vásárolni, sétálni, ügyet intézni. Itt még annyira erős a kötődés, hogy nem tudom mit kezdjek a kiürült kezeimmel, és összezsugorodott lelkemmel.

Az ovi első napján, amikor legszívesebben lefeküdnék az ajtó elé, hogy toporzékolni, majd feszülten figyelni tudjak rátok, akik ennyire sokat még sosem voltatok távol tőlem.

Majd az iskolai kirándulásokkal, táborokkal, barátokkal, akik egyre fontosabbak.
Az első szerelemmel.
Az egyetemmel.
S végül költözésetek napján a bepakolt dobozok mögötti fajdalommal. Itt már nem a méhem, hanem a lelkem kong. Örömöt és fájdalmat. Hiszen ezért szültelek. És ezért születtetek. Hogy életetek legyen, és bőségben legyen…

Köszönöm neked ezeket a szavakat. Gyógyító erejük a benned soha el nem múló szeretetben gyökerezik.
Bizonyosság számomra, hogy vársz rám.
Hogy van helyem melletted.
Bármi és bárhol is legyen az a mennyország — ha a szereteted csebrének illetését jelenti — ott vagyok otthon, ahol ez az elixír terem.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harminchatodik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Sok nő nem tudja megélni a nőiességét. Van, aki nem meri, mert nincs elég önbizalma, mert a mit fognak róla gondolni, mondani stb. fontosabb. És van, aki nem tudja hogyan kell, mert nem volt minta erre a családjában.

Ha elzárod, és nem éled meg a nőiességed, vagy nem úgy, ahogy azt szeretnéd, akkor az belső konfliktust teremt benned, hiszen ott van benned valami, ami kikívánkozik még jó esetben belőled — ha éppen nem nyomtad el már magadban annyiszor, hogy már lassan nem is veszed észre, ha jelez — de nem adsz teret neki. A belső konfliktus pedig hosszú távon frusztrálttá tesz, fizikai tüneteket is produkálhat, megbetegíthet, illetve elindulhat az elférfiasodás is, azaz túl önálló, túl határozott, túl kemény leszel, azaz nem egy nőies nő. És most ne értsd félre, a nőies nő is lehet határozott, kemény, önálló, csak mindezt egy nőiesebb, szelídebb formában teszi meg.

Ezért érdemes lenne ezzel foglalkozni, és tudatosan figyelni arra, hogy teret adj a nőiségednek, annak a nőnek, aki a lelked mélyén vagy. Úgyhogy arra kérlek, gondold át a következőket:

Mikor érezted magad igazán nőnek? Mikor volt ez? A közelmúltban, vagy már jó rég? Emlékszel még rá? Milyen érzés?

Próbáld minél jobban felidézni magadban, és azon is gondolkodjál el, hogy mi történt azóta? Miért zárod el, miért nem engeded magadban kibontakozni? Mi gátol ebben? Mitől tartasz? Mitől félsz? Mi fog vissza? Hiányzik ez a nő? Szeretnél nőies nő lenni? Nőies nő vagy? Mit jelent számodra a nőiség? És a saját nőiséged?

Elmondom, hogy én mikor és mitől érzem magam nőiesnek, vagy csak egyszerűen nőnek:

Azért nem vagyunk kispályások, ami a pusztítást illeti, minden esetre. Az egy dolog, hogy hány ezer faj eltűnését, hány millió hektár erdő letarolását és mekkora mértékű felmelegedést idéztünk elő, pár évtized alatt, többé-kevésbé a kényelmünk érdekében, de amikor már a saját egészségünkre jelentünk veszélyt, akkor az már egy teljesen új szintje a felelőtlenségnek. Ez sem újkeletű intézkedési formája az emberiségnek, inkább csak új és keleti.

Csupa egzotikus gyümölcsből meg zöldségből áll az étrend, imádjuk, teljesen feldob. Igaz, hogy a hozzávalók nagyjából három hetet utaztak a brazil gyümölcsösökből a tajvani csomagológyárig, hogy végül eljuthassanak, az amerikai kiskereskedők közbenjárásával a mi kamránk polcaira. De a jutyubon ajánlották. És finom is, tényleg, eszméletlenül finom. És lehet, persze, hogy nincs bevizsgálva, hogy kizsákmányoltak termelőket, gyári munkásokat éhbérért vagy csak az élet jogáért dolgoztatva őket, de kisebb a glikémiás indexe, mint a az itthoni gyümölcsöknek. Az azért számít, nem?

Tisztán emlékszem, gyerekkoromban éveken keresztül, minden adandó alkalommal rácsodálkoztam a fekete hullámcsatok hihetetlenül alacsony árára. Akkoriban csak ezek a csatok, a pici orrbalzsam és a töltőtoll érkeztek Kínából, nekem meg nem fért a fejembe, hogy kinek éri meg száz darab csatot legyártani, megfesteni, díszes kartonra tűzdelni, átutaztatni a fél világon, végül ötven baniért értékesíteni. Ötven baniért! A százat! Nem is tudtam értelmezi az egy csatra eső értéket, ilyen váltópénz nincs is. És valakinek mégis megérte.

Mint ahogy most is megéri megkerülni a galaxist is, ha egy picivel több méz csorog a szánkba. A SAJÁT szánkba. Miközben mindent elpusztítunk, ami az utunkban áll. És valahol itt van elrejtve a dolgok nyitja: hogy csak a saját privát mézünk érdekel. Nem tudatosítottuk, de a szociális távolságtartás már évszázadokkal ezelőtt megérkezett közénk, az öncélú érdekekkel és egyéni törekvésekkel. Bár néhol fellobbannak még ilyen-olyan közösségi lángok, általában egyéni érdekképviseletek melléktermékeként, de az egység érzése és a közösség iránti elkötelezettségünk elillant, az egyén forradalmának füstjével. És itt állunk most, állítólag elzárva és vészhelyzetben, de tulajdonképpen csak attól a végtelen kényelemtől megfosztva, félig-meddig, amiben eddig sem volt indokolt és javasolt élnünk. Kegyetlen idők ezek, valóban, de az a fajta túlpörgés, amit magunk idéztünk elő és aminek a centripetális ereje most minket is beszippantott, egyszerűen fenntarthatatlan.

Természetesen remélni sem mertem, hogy a szükségállapot után nem lesznek megtömve a bevásárlóközpontok parkolói. Hogy az emberek most már, látva az eddigi gazdasági berendezkedés labilitását, ránéznek egymásra és szigorúan másfél méterre állva egymástól végiggondolják, hogy hát persze, ez az a fickó, aki ért ezekhez a szerverekhez, amire szükségem van. A másik meg közben, a maszkja alatt elmosolyodik, amikor az a meggypálinka zamata eszébe jut, amit a tavaly adott neki ez az ismerőse, aki éppen vele szemben áll. És ezek ketten egyszerre szólalnak meg, hogy hallod, nem tudnál nekem segíteni ezzel a szerverrel, meg hogy nem tudnál nekem adni abból a finom pálinkából.

Ők hárman, egy csütörtök délután megalkották a fenntartható gazdaság modelljét. Feltételezem, hogy a kíváncsiságunk vagy az új élményekre való nyitottságunk okán estünk áldozatul, magunkkal rántva a teljes ökoszisztémát, ennek a páratlan lehetőségnek, hogy megkóstoljuk például a licsit, felpróbáljuk a keleti varrodák mini ruháit vagy maxi pólóit, amire mandarinul nyomtatták rá, hogy a selfi#sh. Tudásszomjunknak tudható be valószínűleg az is, hogy a szükségállapot lazítása után egy nappal már egymás tarkójába szuszogva tolongunk a bevásárlóközpontokban, orr alá húzott maszkokkal, amelyeket az autónkhoz érve, egyazon mozdulattal akasztunk le a füleinkről és dobunk ki az autó ablakán.

Ez lenne számunkra a közösségi élmény, hogy shoppingoljunk, fogyasszunk és forró vízben feloldható visszaigazolásokban legyen részünk, egy olyan kirakatközösségben, ahova valójában senkit sem fogadtak be, mégis mindenki talált helyet magának?
Szerencsénkre nem (csak).

Kétezer-húsz van és az emberiség a világ összes tudásával felszerelkezve, a klímaváltozás vészharangjának kondulása közben hirtelen kicsapódott, mint a majonéz és nincs az az AI vagy az a szósölmédia-kampány, ami összetarthatná. Csak mi tudjuk összetartani egy-egy kisebb egységeket alkotva, úgy hogy felelősségteljesen kezdünk végre viselkedni. Felelősséget vállalunk a tetteinkért, felelősségteljesen bánunk a társainkkal, környezetünkkel és felelősségteljes döntéseket hozunk a saját életvitelünkkel kapcsolatban. Azt a fajta felelősségtudatot kell előkeresnünk magunkban, amit annak idején jó szüleink a nyakunkba akasztottak, a házuk kulcsával együtt.

Emellett pedig el kell fogadnunk végre, hogy nem a mérnökei vagyunk ennek a végtelen világnak, hanem a csavarjai. Viselkedjünk végre csavarként, hogy az a rendszer, amit mi tartunk össze, ne essen szét darabokra a következő krízishelyzetben.

Az életünk nem mindig fenékig tejfel, és van, hogy bármennyire is szeretnénk, nem látjuk a fényt az alagút végén, és inkább arra fókuszálunk, hogy a pohár félig üres, és nem arra, hogy félig tele van. Vannak nehéz pillanatok. És vannak nehéz hetek, hónapok is. És van, hogy ez az állapot évekig tart. És ez fáj, dühít, bosszant, lehúz, leszív, elveszi tőlünk az energiát, az életkedvet, és egy kilátástalan állapotba sodor bennünket, ami felett úgy érezzük, hogy nincs semmilyen kontrollunk. És talán mindebben ez a legijesztőbb.

Biztosan tudod, miről beszélek, hiszen mindannyian keltünk már fel úgy reggel, hogy elegünk volt mindenből és mindenkiből, hogy nem éreztük magunkban az erőt, az életkedvet, a motivációt, az akaratot, hogy minden mindegy volt, vagy éppen valami nagyon fájt, és pattanásig feszített belülről. Ebben az állapotban csak az nem mindegy, hogy mit kezdesz magaddal és a helyzettel.

Nagyon sokszor beleesünk az önsajnálatba, egy beszűkült tudatállapotba, amikor az elménk csak a rossz dolgokat veszi észre az életünkből, és csak ezekre összpontosít. Ez azonban csak tovább ront a helyzeten, és még mélyebbre visz bennünket, és még inkább magunkba roskadunk napról napra.

Minél inkább ragadunk benne ebbe az állapotba, annál inkább válik a valóságunkká. Holott a valóságunk soha nem csak az egyik oldal. Olyan nincs, hogy mindig csak a rossz van az életünkben. Lehet, hogy jelenleg több a rossz, mint a jó, de van jó is. Mindig van. És ezt is látni kell, ezt is észre kell venni. Mert ez a teljes realitás. Mindannyiunk életében van jó is és rossz is. Mindig. Ha megtanuljuk ezeket is látni, amikor nagyon rossz, amikor nagyon fáj az élet, akkor már segítettünk magunknak egy kicsit. És már elviselhetőbb minden. Persze, tudom, hogy amikor nagyon erősek a negatív érzések, és nagyon mélyen vagyunk, akkor nagyon nehéz a jót észrevenni, viszont egy nagy adag tudatossággal sikerülhet.

Továbbá azon is elgondolkodhatsz, hogy a jelenlegi rossz helyzetedben mi lehet jó? Mert lehet, hogy éppen tanulsz valamit általa, vagy rájössz, hogy hány jó ember van melletted, segít és támogat, hogy nem vagy egyedül, hogy nem egyedül kell megbirkóznod mindezzel, vagy éppen erősödsz azáltal, hogy egyedül kell kijönnöd ebből, és senkire nem számíthatsz stb.

Ami még segíthet ezekben a nehéz helyzetekben, ha megpróbálod feltérképezni az erőforrásaidat, hogy mibe vagy kibe kapaszkodhatsz. Ez szintén nagyon fontos ahhoz, hogy ne ragadj bele az önsajnálatba, hogy találd meg az erőforrásaidnak köszönhetően az erődet. Térképezd fel magadban azokat a tulajdonságokat, képességeket is, amik segíteni tudnak téged ebben a nehéz helyzetben, és a megoldástalálásban.

És ami nagyon fontos, hogy bánj magaddal kíméletesen, gyöngéden ezekben a nehéz helyzetekben. Ne ostorozd magad, ne bánts magad, ne keresd magadban a hibát. És légy türelmes a folyamattal kapcsolatban is, amiben vagy. Ne akarj megszabadulni tőle, ne akard, hogy minél hamarabb elmenjen. Ne akard erőltetni, kierőszakolni magadból a jólétet. Persze tudom, hogy nehéz nem jól lenni, és egy természetes első reakció részünkről, ha azt szeretnénk, ha mihamarabb elmúlna, ami fáj, feszít. Ki akarja érezni a szenvedést hosszú távon. Azonban ez elengedhetetlen a gyógyuláshoz, ahhoz, hogy elmúljon, hogy végleg elmenjen. Nézz szembe a fájdalommal, hagyd felszínre jönni a negatív érzéseidet is. Ne menekülj előlük, hagyd, hogy tudjanak felszínre jönni, és nézd meg, hogy mit akarnak. Hogy miért jöttek, hogy miért vannak még itt, és te mit tudsz tenni annak érdekében, hogy újra egyensúlyt teremts a jó és rossz között az életedben.

Ha nem sikerül egyedül kijönnöd ebből az állapotból, akkor mindenképp fordulj szakemberhez. Kérheted coach vagy terapeuta segítségét.

Az élet nem mindig fenékig tejfel. Van mikor tele vagyunk csupa jó érzéssel, de vannak olyan napjaink, mikor úgy érezzük, semmi nem jön össze. Mikor a napunk szuperül alakul, akkor használjuk ki és próbáljuk nyújtani a pozitív pillanatok idejét. Ne rohanjunk, ne kapkodjunk mert mindent elronthatunk.

Az emberek sokféle szerepet játszanak el életük során — olvasom tegnap Müller Péter: Örömkönyv című könyvében. Eljátsszuk a gyerek, a kamasz, a szerető, az álmodozó menyasszony, a feleség, az anya, a karrierista nő, a barátnő, a kolléga, a nagymama és sok mindenki más szerepét is. A férfiak úgyszintén a maguk szerepeit: ők is a gyerek szereppel kezdik, aztán magukra öltik a kamasz fiú, a hódító, a nőcsábász, a férj, az apa, a munkájában kiteljesedő férfi szerepét, és ha szerencsések, ők is megélik a nagyapa szerepét is.

És igen, van, hogy olyan szerepet is el kell játszanunk, amihez nincs kedvünk, vagy ami szenvedéssel, fájdalommal jár, nem is kicsivel. Ilyen szerep lehet például az özvegy szerepe, a magányos nő vagy férfi szerepe, néha az elhagyott, megcsalt, megbántott, becsapott, kizsákmányolt szerep, az erőtlen, beteg szerep, de a meg nem értett, el nem fogadott szerep is, vagy amikor úgy érezzük, hogy nem szeretnek, vagy nem úgy, ahogy az nekünk jó lenne, vagy ahogy fentebb említettem, a megsemmisült, tehetetlen szerep.

Ezekben a szerepekben az a jó, hogy például nem én semmisültem meg, nem én lettem tehetetlen, csak abban a bizonyos szerepemben semmisültem meg, vagy váltam tehetetlenné. De nem én! Fontos különbség! Sőt, óriási.

Továbbá egy másik felismerés, hogy ha valóban szerepeket játszunk, akkor mindegyiket nem lehet jól csinálni. Egyszerűen lehetetlen, nincs, hogy mindegyik szerepünkben egyformán jók legyünk. Mert sokszor próbálkozunk ezzel, aztán bele is roskadunk abba, hogy folyton jók legyünk. Mert ennyi szerepet egyszerűen nem lehet jól eljátszani. Vannak, akik csodálatos szeretők, szerelemre születtek, de bárhogy is igyekeznek nem jó feleségek, és még rosszabb anyák… és vannak, akik se nem jó feleségek, se nem jó anyák, se nem jó szeretők, viszont csodálatos barátok, vagy munkatársak. Mindenki jó valamelyik szerepében és kevésbé jó egy másikban. Persze ez nem zárja ki azt, hogy próbálkozzunk, hogy fejlődjünk, hogy tanuljunk, hogy szerepeinket egyre jobban, bölcsebben játsszuk. A jó pap holtig tanul. És a jó színész is.

Úgyhogy bármi is történik éppen most veled az életben, te csak játssz. Minden szerep hozzád tesz valamit, minden szerepből tanulsz valamit, minden szerepnek köszönhetően fejlődsz, tapasztalatot szerzel, és minden szerepnek köszönhetően élsz. Intenzíven. Izgalmasan.