Bár az édesanyák időnként bosszankodnak, amikor bevonják gyermekeiket a főzésbe, hiszen ilyenkor elhangzanak az ismerős dorgálások: „túl sok alma kidobódott, még mindig nem mostad el a …, ne vágd olyan nagy darabokra a húst, fiam”, viszont fejlődéslélektani, pedagógiai szempontból kifejezetten hasznos a gyermeknek az almahámozás, hagymapucolás közbeni finommotorikus mozgás gyakorlása. Remek alkalom lehet a mértani formákkal való játékra, űr- vagy súlymérték átalakításának életszerű begyakorlására. Ha megtapasztalja, hogy mennyi és milyen munkával jár egy ebéd elkészítése, valószínűleg jobban megbecsüli az étel értékét, a részvállalás pedig fejleszti kitartását. A közös munka természetes „együtt csináltuk élménnyé” válik, bizalom, biztonság lopózik a kapcsolatba. Erre az alapra pedig alkalomadtán ráépülhetnek személyesebb, mélyebb megnyílások is.

A kicsik szívesen, utánozva, lopva és játszva követik és tanulják a szülők mozdulatait, a kamaszoknál a hideg szigorú erőltetés ebben az esetben sem segít, viszont merjük bátran megkérni a konyhai segítségben való részvételre őket. Csak így fognak a felnőtt életük elején oly hasznos gasztronómiai készségeik kialakulni és fejlődni, így fognak tudni maguknak és másoknak is egészséges határokat szabni, miután ezt ők maguk is előzetesen megtapasztalhatták.

Időnként a férjek is szívesen látogatják konyhában tündérkedő kedvesüket. Nem feltétlenül dolgozni akarnak a konyhában. Van, aki mesélni kezd, van, aki belekóstol a készülő ételbe, van, akinek pajzán ötletei támadnak a mindkét kezével elfoglalt kedvese láttán. És van, aki dicsér vagy éppen ott és úgy segít, ahogy a társának szüksége van rá. Természetes közös élettérré válik a saláták, köretek világa, jól illenek hozzá az egymásba karoló mondatok.

Érdemes megfigyelni, hogy vendégek érkezésekor is, rövid időn belül, egyik másik vendég a konyhában landol, segítséget ajánl, felszabadultan kommunikál, mert ez a közeg oldja a gátlásokat, kapcsolódásokat könnyen kínál.

„Mitől jó az étel? – Az étel attól jó, hogy egyetlen falat se csak egy falat, hanem csomó régi falat emléke és jövőbeli falat ígérete, amiről eszünkbe jut, hogy kivel ettük és mit is mondott akkor, sőt eltervezhetjük azt is, hogy kivel fogjuk majd enni és mit fog mondani…” (Dragomán György)

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ami fontos nálatok, hogy nem csak a férjeddel vezetitek ezt a könyves kávézót, hanem a gyerekeitek is részesei ennek. Mi volt az a mozgatórugó, ami eldöntötte, hogy ti együtt fogtok dolgozni, és hogyan alakultak az első hetek?

Ami a legerősebb motiváció volt ahhoz, hogy családként vállalkozzunk, az a nagyobbik lányunk helyzete. Ő értelmi sérült, és sejtettük, hogy miután elvégezte az iskolát, sok lehetősége nem lesz, hogy állást találjon, és ebben nekünk kell majd támogatni, segíteni. És igazából a vállalkozói kedv, és a lányunk helyzete hozta azt a vágyat, hogy találjunk ki valamit. Nagyjából öt éve már fontolgatjuk, hogy mit lehetne, és kicsit az én könyves tapasztalatom vezetett el ahhoz, hogy könyvesbolt legyünk, ugyanakkor a kislányunkról azt gondoltuk, hogy ő egy vendéglátóhelyen képes lesz megállni a helyét. Ő egy nagyon kedves személy, szeret társaságban lenni, és akkor így gondoltunk arra, hogy a vendéglátást ötvözzük a könyvvel. Így született meg a könyves kávézó ötlete.

Az elején úgy volt, hogy a férjem kevésbé vesz részt benne, de talán ő ért a családból a legjobban a pénzügyekhez, úgyhogy bekapcsolódott. Amikor pályázásra adtuk a fejünket, akkor arra gondoltunk, hogy egy könyves kávézóval könnyebben lehet pályázni más megyében, mint Kolozs megye, és akkor egy kicsit nekem haza húzott a szívem, így lett a helyszín Marosvásárhely, és nem Kolozsvár, ahol a családunk él. Jó reménységgel vágtunk bele ebbe a projektbe. És nem csak mi, a Daray család vállalkoztunk, amikor elindultunk, hanem meghívtuk az unokahúgomat is, hogy alapítója legyen a cégnek. Így a férjem, én, meg az unokahúgom lettünk a cég tulajdonosai. Ezzel is kicsit motiválva őt, hogy még komolyabban, felelősségteljesen kapcsolódjon bele ebbe a munkába. Amikor ezzel a feladattal, szereppel megajándékoztuk, akkor elsőéves egyetemista volt, és valószínűleg túl fiatal, tapasztalatlan volt még ehhez.

És egy fél év után úgy döntött, hogy ezt nem bírja tovább csinálni. Úgyhogy ő igazából akkor kiszállt a történetből. És akkor máris szóba hoztam egy elemét annak, hogy mi lehet egy családi vállalkozás hátránya. Talán extra feszültségeket is behoz, illetve lehet, hogy nem is tudja elég jól felmérni igazán az ember, hogy mi az, amivel egy családtag terhelhető, és mi az, amivel még várni kell, és lehet, hogy az elvárások sem világosak. Nem tudom pontosan. Most ketten vagyunk a férjemmel, mint tulajdonosok, viszont a csapatot tekintve két családtag is részt vesz a munkacsoportban. És egyébként ez is érdekes kérdés, hogy Kelet-Európában nincs meg az a vállalkozói kultúra, hogy akár az idősek, akár a fiatalabbak számára világosan elkülönüljön, hogy mit jelent tulajdonosnak és alkalmazottnak lenni. Mivel jár az egyik, és mivel a másik. Ezt igazából még folyamatosan tanuljuk.

Amikor a családi vállalkozásra gondoltam eddig, mindig az volt az első, ami megfogalmazódott, hogy nem tudom szétválasztani a munkát a magánélettől. Mennyire tudod elengedni otthon azt, hogy a munkában mi van? És ha mondjuk konfliktus adódik, azt mennyire tudjátok kezelni?

Egy csomó mindent nem tudunk spontán hagyni, mert meg kell szervezzük. És lehet, hogy az is megedzett, hogy mi már egyetemista korunkban is elég sok mindenben részt vettünk együtt. Aztán pedig a családban, megszervezni azt, hogy kinek mi a feladata. Mi arra gondoltunk, hogy ha ezeket így együtt csináltuk eddig, akkor ezután is boldogulni fogunk. Mondjuk ami érdekes, hogy ugyanakkor a vállalkozásban nem csak rokonok vannak. Tehát nem az van, hogy csak magunkban vagyunk. És akkor nagyon fontos, hogy kivel hogyan kommunikálunk. Voltak, és vannak feszültségek. De azt hiszem, hogy ez természetes. Minden alkalmazottal kialakulhatnak feszültségek. Viszont egy családi vállalkozásban, ahogy az örömök megsokszorozódnak, és a családba is befolynak, úgy ami munkahelyi feszültség, az duplán megterheli az életünket. Kicsit hatványozódik az öröm is, és a nehézség is. Amúgy volt rá példa, hogy a kisebb gyerekeink szóltak, hogy a vasárnapi ebédnél ne a Gemmáról beszéljünk, vagy volt egy ilyen kérésük is, hogy azt megértik, hogy anya nincsen minden nap jelen, de vasárnap legyen szabad.

Azt hiszem, hogy tényleg fontos határokat felállítani, de talán jobban résen kell lenni a családi vállalkozásban, hogy mindennek legyen meg az ideje és a helye. És bizonyos dolgokat nem kell annyira magától értetődőnek venni. Tiszteletben kell tartani a munkaidőt, jogod van a szabadsághoz, ügyelni kell arra, hogy mennyire várunk el egymástól túlórázást. De ha az ember nyitott a tanulásra, a fejlődésre, akkor megoldható, működtethető. És amúgy nem mindegy, hogy kivel töltöd el azt a nyolc-tíz órát. És ilyen értelemben ez egy lehetőség, hogy a gyermekemmel vagyok kolléga, vagy a férjemmel. Így a kapcsolat elmélyülhet, alakulhat, rácsodálkozhatunk a másikra.

Egyébként az eredeti szakmámat tekintve én angoltanár vagyok, és Áron fiam, aki most a baristánk, a tanítványom volt. És mindenki kérdezte, hogy ez bírható-e, jó ez így? De igazság szerint mi ezt szerettük. De mindenképpen egy sajátos helyzet, többrétegűvé válik az életünk.

Abból a szempontból is jó ez, mert nagyon sok oldalatokat meg tudjátok egymásnak mutatni. Nektek megadatik az, hogy így akár kijöjjön egy új tulajdonság, amit nem ismertetek még a másikban. Másrészt pedig nektek úgy sikerült kialakítani a vállalkozást, hogy mindenki megtalálta magát ebben a munkahelyben.

Igen, bár Áron sportmenedzsmentet végzett. És ő síoktató, meg úszóedző volt több klubnál. És azt hiszem, hogy ezt a tervét nem adta fel. A kérdés, hogy ez mennyire összeegyeztethető a barista munkájával, hogy időnként úszóklubot vezet, vagy télen elmegy és bekapcsolódik a síoktatásba. Szóval azt még nem tapasztaltuk meg, hogy mennyi kompromisszumot köthet a Gemma, és mikor mondhatjuk ki azt egymásnak, hogy lehet, hogy a mi útjaink itt el kell hogy váljanak egymástól, és ehhez ki hogyan viszonyul. Szóval ebben még van munka. Viszont ez minden munkahelyen így van. Lehetséges, hogy idővel az alkalmazottat valami más kezdi érdekelni, és akkor meg kell tanulni elengedni. És érdekes ez az elengedés, mert anyaként is meg kell tanulni elengedni a legnagyobbat, aki a maga útját akarja járni, és akkor munkaadóként is, ha egy alkalmazott azt mondja, hogy nekem eddig tartott, és ezután más úton szeretnék járni.

Milyen terveitek vannak, mi az, amit előre szeretnétek látni a következő egy évben?

Talán azt, hogy egy picit világosabbak legyenek a szerepkörök, hogy ki miben tud igazából kibontakozni, vagy pedig ki hogyan terhelhető. Szeretnénk egy picit a vásárhelyi kulturális életbe jobban beágyazódni, partnereket felkutatni. És fontos lenne, hogy legyen egy honlapunk, illetve egy webshopunk is. Mi elég sok eseményt szervezünk, felhívjuk az emberek figyelmét a könyvekre, témákra, viszont helyhez vagyunk kötve, és szeretnénk picit túllépni a város határait. Ugyanakkor a vendéglátásban is szeretnénk még egy kicsit fejlődni.

Igazából nem tudjuk rá a pontos választ. Tudjuk azt, hogy számunkra kulturális okokból is a monogámia, és az idillikus párkapcsolat megtestesítői. Viszont a madarak szinte biztosan nem szerelmesek, csak nagyon pragmatikusan állnak a párkapcsolataikhoz. Egyszerűen addig van a párjával a madár, amíg neki jobban megéri vele lenni, mint mással. Nagyon gyakran ez az evolúciós, gazdasági megközelítés dönt. Amíg valaminek kisebb a költsége mint a haszon, addig nem érdemes változtatni rajta. Ha a potenciális haszon nagyobb lesz annál, amit a jelenlegi helyzet nyújt, akkor érdemes változtatni rajta.

Hányféle családmodell létezik a madaraknál?

A madaraknál a leggyakoribb a szociális monogámia. Nagyon ritkán létezik tiszta monogámia is, illetve van még poligínia, poliandria, és van az extrém promiszkuitás, meg költés parazitizmus. A szociális monogámia talán a legjobban hasonlító párzási rendszer az emberek párzási rendszeréhez, sajnos. A madárvilágban ugyanis vannak olyan körülmények, amikor megéri hűségesnek lenni, és van amikor nem. Például ott van a csilpcsalpfüzike esete. Egyszerűen az ő génátadása szempontjából az a legpragmatikusabb, hogy megpróbáljon egy párt keresni, aki majd ott lesz, hogy etesse a fiókákat, viszont ha lehetősége van más egyedekkel is párosodni a párja tudta nélkül, az hasznára lehet a fiókáknak, mert kicsit diverzebb lesz a genetikai összetétele a fészekaljnak.

A poligínia poliandria azt jelenti, amikor egy hím több tojóval, vagy egy tojó több hímmel párosodik. Mindig az a fél neveli fel az utódokat ezekben az asszimetrikus kapcsolatokban, amelyikből több van. Egy populációban az határozza meg, hogy milyen párzási rendszer alakul ki, hogy milyen a nemek aránya. Ezeket aszimmetrikus családmodelleknek nevezzük.

Az, ha egy madárfaj nem monogám, mennyire határozza meg azt, hogy összetartozó család lesz vagy sem?

Egy olyan fajnál, amelyik nem monogám, ami nagyon gyakran előfordul, igazából nem lehet egy összetartó családról beszélni, főleg ha a madárcsaládon belüli anya-apa kapcsolatot vizsgáljuk. Ha szociális monogámiáról van szó, akkor el lehet képzelni, hogy nem tudják, hogy a másik félrelép. Ameddig a hím meg van győződve, hogy az összes tojás tőle származik, addig védelmezi a fészek környékét, eteti a fiókákat. Viszont, ha azt sejti, hogy a párja félrelépett, akkor otthagyja a fészket, és nulláról újrakezdi a költést egy másik tojóval.

Melyik a legextrémebb párzási rendszer?

Talán a legextrémebbnek a függőcinegéknél jellemző extrém promiszkuitást nevezném. Ez egy nagyon kicsi testmérettel rendelkező madár. A Deltában, a Maros parton, folyópartokon költ, és gyönyörű, papucsszerű függő fészkeket készít. És ami rendkívüli, hogy a hímek és a tojók a párkapcsolaton belül egymással versenyeznek, hogy ki lépjen lehamarabb egy másik madárral.

Konkrétan, ezek a madarak kettő vagy három fészekaljba is belekezdenek évente. A hím elkezdi megépíteni a fészket, a tojó pedig az alapján választ, hogy kinek van a legszebb. Azt pedig elkezdi ő is építeni, s egy idő után a hím átadja a tojónak az építés feladatát. A tojó megépíti, lerakja a tojásokat, kotlik és kikelti a tojásokat. Általában amikor kotlik, akkor a hím nekifog egy újabb fészket építeni, és keres egy másik tojót. Ekkor a tojónak meg kell hoznia azt a döntést, hogy egyedül neveli a fiókákat, vagy pedig érdemes újrakezdeni a fészkelést egy másik hímmel, abban a reményben, hogy az egy hűségesebb hím lesz. Ez pedig azzal jár, hogy sok tojás fejlődés alatt egyedül marad, mert mindkét szülő lelép valaki mással. Az esetek egyharmadában ennél a fajnál mindkét fél elhagyja a fészket. Sokat számít a döntésnél a fészekaljba fektetett idő, mert egy adott idő után már nem éri meg otthagyni a fészket. Illetve, hogy mennyire van késő a párzási periódusban, vagy pedig van-e olyan egyed, amely elég jó ahhoz, hogy elhagyja miatta a madár a fészket. Tekinthetjük ugyanakkor egy másik extremitásnak azt is, amikor egyáltalán nincs szülői gondoskodás, a költésparazitizmus esetében.

Beszéljünk akkor egy picit erről, és induljunk ki a kakukkokból, mint egyik legismertebb költésparazita madárfaj. Kezdjük az elejétől. A kakukkfiú és kakukklány megismerkedik. Mi történik ettől a ponttól kezdve, egészen az utód megszületéséig?

Nagyon izgalmas kérdés, már azért is, mert nagyjából ezzel foglalkoztam az elmúlt négy és fél évben, úgyhogy szívemhez egészen közel álló téma. Nem tudjuk pontosan azt, hogy a kakukkok mi alapján választanak párt maguknak. Erre több elmélet is létezik. A legelterjedtebb az, hogy egy kakukk tojó több hímmel párosodik, és majd eldől valami alapján, hogy melyik tojásnak ki lesz az apja. Viszont a párválasztás után elkezdődik egy nagyon érdekes verseny, amikor a tojó megfelelő fészket kell találjon a fiókának. Ugyanis ezeknek a fajoknak, akiket a kakukk parazitál, van már egy evolúciója ebben, és védekeznek ellene, merthogy a kis kakukk kitaszítja a többi fiókát a fészekből. Ha a kakukk nem megfelelő gazdát választ, akkor a gazda felismeri a tojást, és vagy otthagyja fészket, vagy pedig kilyukasztja a tojást és kidobja a fészekből. Vagy pedig ráépít még egy réteg fészket. A kakukk tojónak nagyon fontos tudni azt, hogy milyen fészkek vannak a környéken, és az sem mindegy, hogy mikor csempészi be a tojást.

Hogyan boldogul a fióka, miután megszületett egy más szülőpár fészkében?

Miután a kakukk tojó becsempészi a tojást a gazdafaj fészkébe, és a gazdafaj nem veszi észre, és elfogadja az idegen tojást a sajátjaként elindul gyakorlatilag egy időzített bomba. Kikel a kis kakukk, és egyszerűen eltávolítja a fészekből az összes többi tojást. Ezek a tojások pedig elpusztulnak a fészken kívül. A kis kakukk egyedül növekszik tovább, a gazdák pedig meggyőződve, hogy sajátjukat nevelik, etetik 2–3 héten keresztül, még úgyis, hogy jóval nagyobb már, mint ők. A kakukk elvonul Afrikába, és nem tudjuk azt, hogy mikor jön rá, hogy ő egy kakukk, és kakukkal kell párosodnia, nem pedig azzal a fajjal, aki őt felnevelte. Erre egyelőre még nincsen válaszunk.

Vannak kivételes esetek, amikor nem ez a forgatókönyv egy ilyen családban?

Összesen 102 olyan faj van, amely költésparazita. Ez nagyjából egy százaléka az összes madárfajnak. És a költésparazitizmus legalább háromszor fejlődött ki a madarak fejlődése során egymástól függetlenül, ezért vannak kisebb eltérések. A kakukk alcsalád képviselőre főleg az jellemző, hogy kitaszítják a gazda saját tojásait a fészekből. A gulyajárók viszont boldogan felnevelkednek a gazda saját fiókáival. És ott van Európában a pettyes kakukk, amely szarkákat parazitál, vagy varjakat, és ott is együtt nevelkednek a gazda saját fiókáival. Vagy pedig a kakukkréce, amely a sirályok fészkébe helyezi a tojásokat.

Milyen következtetéseket lehet szerinted párhuzamba vonni az állatvilág és az emberek társas szokásaival kapcsolatban?

Nagyjából ugyanazok a mozgatórugók mozgatnak minket is, mint őket. Ugyanúgy dolgoznak rajtunk a hormonok, mint rajtuk. Csak számunkra kellemetlen belátni azt, hogy ennyire rabjai vagyunk a saját szervezetünknek, és hogy ennyire gyengék vagyunk, amiért egy kémiai szignálnak nem tudunk ellenállni. Ugyanakkor azért vagyunk emberek, amiért képesek vagyunk túltekinteni ezeken a biológiai folyamatokon, és képesek vagyunk ellenállni ezeknek az ingereknek. És végső soron nem csak ez tesz emberré, hanem ez tesz jobb emberré, hogy képesek vagyunk betartani azokat a játékszabályokat, amik megkülönböztetnek az állatokról. Nagyon sok kutatás született az elmúlt periódusban, ami nagyjából pont arra tapint rá, hogy nagyon mélyen azoknak a viselkedéseknek, amelyeket emberinek tekintettünk, van egy nagyon erős evolúciós hátterük, ami más élőlényeknél is ugyanúgy érvényesül, és a közös rokonság miatt gyakorlatilag osztozunk ezekben a tulajdonságokban.

Az elmúlt évek, másfél évtized nagy felfedezéseiből teljesen kimaradt Bécs. Valahogy túl közel helyezkedik el hozzánk. Túl közismert a turisták körében — gondoltam. A karácsonyi vásárok mesterséges fényei pedig sohasem vonzottak igazán.

A Wien folyón átkelve egyre több lett a műemlék, a Hofburg pezsgő művészeti negyed környékére érve pedig a múzeumok, szobrok, turisták mellett, számos lokál, dizájnerbolt és érdekesség található. Bécsben egyébként 1700 híd található — mely négyszer annyi, mint Velencében. Építészeti szempontból szintén érdekes a sok történelmi kút, amely a bécsi városképet szépíti. A MuseumsQuartierben egész nyáron történik valami, szabadtéri rendezvények jellemzik, a turisták számára pedig mindez bekerül az útikönyvekbe. De a bécsiek is szeretik a hajdani császári udvari istállókat, és nyáron szívesen találkoznak, lazítanak itt, így válik manapság a város szabadtéri nappalijává. Az ember elterpeszkedik a híres, minden évben más színben pompázó kültéri MQ bútorokon, és egyszerűen maga elé bámul. Így lazítanak a bécsiek.

Vagy ott van a Duna-csatorna partján kialakított felnőtt homokozók sora, pár lépésre csupán Bécs óvárosától, melyek Riviéra-hangulatot teremtenek zenéjükkel, koktéljaikkal és érdekes ételeikkel. Mi a szombat estét az Urániánál található Hermann strandbárban töltöttük, mely nyugágyakkal, függőágyakkal, sok-sok homokkal nyári oázisként hűsít a forró városi hangulatban. Bevallom, az első napon hangsúlyos időt kapott a vásárlás, de valahogy a műemlékek között sétálva a Mariahilferstrasse-ig nem is tűnt annyira egyoldalúnak az a pár óra sem. Mintha a vásárlásnak, az épületeknek is meglett volna az a patinája és eleganciája, amely egy plusz hangulatot kölcsönöz e hétköznapi folyamatnak.

Egy ideje nagyon szeretek más helyekről dolgozni, valahogy mindig érkezik egy-két új inspiráció, rálátás az éppen aktuális feladatra, kreatív folyamatra. Így történt ez Bécsben is. Így időben a több mint 100 múzeumból csak 1 fért bele. A három befutó múzeum az Albertina, Belvedere és Szépművészeti között vacilláltunk. Mivel Klimt még mindig erős hatást gyakorol rám, a Felső-Belvedere lett a befutó, mely a világ legnagyobb Klimt-gyűjteményének ad otthont és természetesen az egyik leghíresebb festménye, A csók is itt kap előkelő helyet. A Belvedere nemcsak pompás barokk kastély, hanem Ausztria egyik legértékesebb műgyűjteményének is otthont nyújt, amely magáénak tudhatja Gustav Klimt mellett Egon Schiele és Oskar Kokoschka néhány főművét. Savoyai Jenő herceg (1633–1736), a sikeres hadvezér és művészetbarát Lukas von Hildebrandttal építtette magának a Belvedere nevű nyári palotát — akkor még Bécs városkapui előtt. A barokk palotacsoport két kastélyból áll (Alsó- és Felső-Belvedere), ahol mára az osztrák művészet remekei — a középkortól napjainkig — találtak otthonra. Érdekes volt megtapasztalni, hogy felnőtt útitársaimra is ugyanolyan erős hatást gyakoroltak első találkozásra e művészeti alkotások, mint rám egykor. Végül is szinte egész úton hazáig ezekről a festményekről beszélgettünk, utánaolvastunk különböző elemzéseknek, mit értelmeznek egy-egy darabban, mi a festmény története, kritikusai mit láttak anno benne és milyen üzenete van a mai befogadó számára. A lényeg, hogy ugyanúgy elindított valamit az emberekben és ha legalább egy fokkal nyitottabbak lesznek a műalkotások, művészet felé, akkor már megérte ide ismét elmenni.

Természetesen a Schönbrunn sem maradhatott ki. Viszont ezúttal a kastélykert kapott nagyobb hangsúlyt, ahol órákat sétáltunk, beszélgettünk és a pompás Gloriette teraszán, rálátással a kastélyra és egyben a városra is, Sissi-tortát fogyasztottunk. A schönbrunni kastély Európa egyik legszebb és így nem véletlenül az egyik fellátogatottabb barokk épületegyüttese. A telek 1569-ben került a Habsburgok birtokába, 1642-ban II. Ferdinánd császár felesége, Gonzaga Eleonóra nyári palotát építtetett ide, és első alkalommal nevezte a birtokot Schönbrunnak. Az 1696-os török ostrom után emelt palotakomplexumot és parkot 1743 után Mária Terézia teljes mértékben átalakíttatta. Ferenc József császár 1830-ban született a schönbrunni kastélyban. Élete utolsó éveit az uralkodó teljes egészében itt töltötte. A schönbrunni kastélyban összesen 1441 helyiség található, ezek közül 45 látogatható. A belső berendezés rokokó stílusú. A schönbrunni kastély Tükörtermében zenélt Mozart hatéves csodagyerekként. A kör alakú Kínai kabinetben tartották Mária Terézia titkos megbeszéléseit kancellárjával, Kaunitz herceggel. A Vieux-Lacque szobában pedig Napóleon tanácskozott. A Kék kínai szalonban írta alá I. Károly császár 1918-ban azt a dokumentumot, amelyben lemondott a kormányzásról (és amely egyben a monarchia végét is jelentette). A Milliós szoba, amelynek falborítása rózsafából készült, és amelyet értékes indiai és perzsa miniatúrák díszítenek, a világ egyik legszebb rokokó helyisége. A Nagy Galériában ülésezett az 1814–15-ben a bécsi kongresszus. Napjainkban a kastély történelmi jelentőségének, egyedülálló épületegyüttesének és pompás berendezésének köszönhetően az UNESCO világörökségi helyszíne.

Az európai városokban 35–38 fokban nem a legkellemesebb sétálni, vagy csak egyszerűen lenni. Ennek ellenére itt egyáltalán nem éreztem ezt a hatást, sőt ellenkezőleg, ilyenkor is élhető Bécs. A sok-sok zöldterületének, szórakoztató oázisainak, az okos párásító, ivókutas és egyéb megoldásainak köszönhetően éppen az volt az érzésem, hogy az életminőség hőmérséklettől és évszaktól függetlenül is nagyon magas.

A gyermekeinket és a hozzánk közel állókat meglepve — kész tényeket közlünk. Elővesszük fiatalkori terveinket, álmainkat, és egy új listát állítunk össze arról, ami a kapkodásban, amit életnek hívtunk, kimaradt. A kezdeti ellenkezés dacára Andris kiegyensúlyozottnak és kisimultnak tűnik. Mint aki mázsás terhektől szabadult meg a közelmúltban. Úgy érzem, jó úton haladunk végre.

A taxisofőr is előkerül a reptéren. Nem én veszem észre, ő maga szólít meg. — Ha nem ismerném magácskát, azt hinném, hogy hazudik — mondja. Még, hogy turista… És megint itt van. Az úr, a férje? — Igen — válaszolom mosolyogva. — Tartozom magácskának egy úttal, ha jól emlékszem. És már vártam. Minden egyes nap. Én végig itt voltam. Magácska késett. — De végül eljöttem és csak ez számít, nem? — Dehogynem, asszonyom — mondja, majd szélesre tárja előttem az autó ajtaját. Andris kérdő tekintettel néz rám, én meg csak intek, mutatván, hogy szóra sem érdemes. Hosszú ideig gyalogolunk.

Andris magával hozta legújabb gépét. Mindent lefotóz, amit észrevesz. Én magam élvezem a csendet és a végterméket, amit lankadatlan erővel mutat meg minden egyes alkalommal. A manrézában furcsa nekünk, hogy nem szólhatunk egymáshoz. Külön szobában szállásolnak el. Éjszakánként, mint két veszett tinédzser, átszökünk egymás szobájába. Sokszor a folyóson futunk össze, hogy a szánkra szorítva ráncos kezeinket, nevetve meneküljünk be a legközelebb eső szoba menedékébe. Feléled a tűz, amit nem kell táplálnunk. Önmagát szítja. Amiről Kata külön előadásokat tartott, s most magam is szembesülök mindent megtisztító erejével.

Andris hasonló felismerésekről számol be, mint amiket én magam is átéltem első alkalommal.
Most nem annyira hangsúlyos az én életemben.
Most a jelenléte és az újonnan feléledő tűz von a varázsa alá.
Huszonegy nap után indulunk haza.
Bárcsak hamarabb jöttünk volna el — mondom.
Mire Andris és a szerzetes kijelentik, szinte egymást hangsúlyozva, hogy ennek a csodának most jött el az ideje.
Most lettünk készen ennek a befogadására.

Bárcsak haza lehetne vinni ebből valamit. Mint egy vásárfiát. Becsomagolva. Hogy a gyerekeinknek átadhassuk. Mielőtt ők maguk is elkezdenék lefutni a hiábavalóság köreit, az idő ellen. Bárcsak le lehetne írni, hogy aki olvassa, felébredjen, magához térjen, kiessen a rossz varázslat bűvköréből. De nem lehet. A leglényegesebb dolgokról az ember nem képes értekezni. Vagy értekezés útján magáévá tenni.

Azt szeretem a manrézában a legjobban, hogy elkopik az éle azoknak a dolgoknak, amikről úgy véltem, hogy jelentőségteljesek Elhalványulnak események, emberek, történtek — az időnélküliség fényében. Osztoznék ebben Andrissal. A professzorral. Aki hiába vénült meg, ma sincs éppen úgy semmire ideje, mint ahogyan fiatalon sem volt. Így a leglényegesebb dolgok maradnak ki az életéből. Jelen esetben például az élet értelme.

Itt annyira egyszerűnek tűnik minden. Mondom a szerzetesnek — hazavinném. — Nem a bölcsek köve — mondja mosolyogva. Nem lehet szállítgatni. Az ember egyik pillanatban felismeri, másikban mire megfogná, bepalackozná, ismét eltűnik. Életformává kellene válnia. Magunkon kellene állítani. — Jó, jó, de hogyan? — kérdezem. — Hasonló életmód kialakításával. Amiből ha fogytán a varázs, vissza lehet jönni. Ide, vagy a hegy tetejére, vagy a templom sarkába, akárhova, amiről úgy érzem, közel a forráshoz.

Ott a sok pénzem és nem költhetem arra, ami igazán kell. Nem csomagoltathatom be ezt, amit itt kapok ajándékként, hogy otthon majd Andris kinyithassa, és velem együtt átélhesse. Nem tehetem. Másodszor érzem igazán hangsúlyosan, hogy a kapcsolati hálóm, a vagyonom, a kivagyokénségem szart sem ér az igazán fontos dolgok piacán. Amikor Katát elveszítettem, ugyanezt éreztem. Most megint hangsúlyossá válik. A maradék időben Katával foglalkozom. Lassan, lépésenként, tégláról téglára bontogatom le azokat a falakat magam körül, amiket halála után építgettem. Nem kicsi munka. Van, hogy dühös vagyok, lemondó, szomorú, extatikus, depressziós, mániákus — majd ez mind együtt. A lelki munka soha nem egyszerű. Lefogyva, de újult erővel talál rám a végtelen idő harmadik hete. Csomagolnom és mennem kell. Olyan vagyok, mint Jézus tanítványai a hegyen.

Uram, jó nekünk itt lennünk — építsünk sátrakat… Lakjunk itt, hagyjuk a francba a völgyet, a betegeket, árvákat, szenvedőket — mi éljünk jól, a többi vesszen…
De haza kell mennem.
Saját, különbejáratú élet vár.
Férj.
Felnőtt gyerekek.
Család.
Betegek.
Ott a helyem.
Ott van az értelem. Amit itt megtaláltam, ott kell megélnem, befektetnem, kamatoztatnom.

A visszafelé tartó háromnapos vándorlásom ötre nyúlik.
Lépten-nyomon megállok.
Hol a tájban gyönyörködöm, hol az emberekben, akikkel találkozom.
Fotókat készítek, elmentem.
Naplót vezetek.
Annyira más ember vagyok, ugyanazon az úton.
Miközben semmi sem változott.
Kivéve egy dolgot.
Magamat.
A reptéren boldogan lélegzem be Andris ismerős illatát.

Szenvedélyen alapuló viszonyom egyedül Katával és Zoltánnal volt. Kata kielégített bennem minden szenvedéllyel kapcsolatos elvárást.Az életemből nem igazán hiányzott a dráma, ha maga a dráma királynő volt a legjobb barátnőm. Amikor meg hiányzott, ott volt mindez Zoltán személyében. A tűz, a lebukástól való félelem, a bujkálás, a bűntudat, a szégyen és a folyamatos kombinálás. Andrissal olyanok vagyunk, mint az időnap előtt megvénült bölcs házasfelek.

Ha kívánom, akkor felé kell fordulnom. Ha beszélgetni akarok vele, akkor ki kell vennem a kezéből azt, amivel éppen el van foglalva. Ha vacsorázni akarok menni vele, akkor közölnöm kell. Nem kell fekete bébidollt vásárolnom, ha el akarom csábítani — egyszerűen azt kell mondanom, hogy erre lenne most szükségem. Hogy szar? Gyenge? Elítélendő? Kevés? Mégis mihez? Nekünk egy egész élethez elegendő volt. Ezekkel a pejoratív minősítésekkel csak olyan emberek vonták az ítéletük alá, mint Kata. Akiknek nem volt állandó párkapcsolatuk. Nem tudták megőrizni a házasságukat. Nem voltak képesek együtt maradni a krízisek dacára. Mi megtettük.

Lehet, hogy a tűz túl van értékelve. Lehet, hogy nem is az a fellángoló, mindent felemésztő állapot a szerelem. Hanem ez. Amit mi művelünk. Hogy mindennek ellenére vannak hétfők és péntekek. Hogy létezik megbocsátás. Hogy ennyi év után is hetente legalább egyszer egymás felé fordulunk. Igen, már nem akkora mohósággal. Nem nyakaljuk egymást. De menedéket jelent a másik melege, ölelő karja, szapora lélegzése, jelenléte. Lehet, hogy személyiség kérdése az egész. Vannak a Kata-féle drámakirályok és királynők. Akik saját maguk előtt is képesek 24/24-et színpadon lenni. Eljátszani, túlzásba vinni, beleszületni és belehalni egy-egy szerepbe.

Ahogyan Kata tette az első szerelmével, a professzorral. A harmincadikkal — a férjemmel. Hogy aztán mindent visszajátsszon. Megbánjon. El akarjon hantolni, meg nem történtté akarjon tenni. És vannak a magamfajta, kissé száraz, tűz nélküli, kiszámítható, feleségtípusok. Akik, ha balra fordulnak, az szexet jelent. Ha jobbra, akkor hagyj békémet. De hétfőn mindig megfésülködnek, akkor is, ha darabokban áll a lelkük. Korán felkelnek, uzsonnát pakolnak, megfőzik az ebédet, elmennek munkába, mosnak, vasalnak és összeszedik a lakást, begyűjtik vacsorára a családtagokat és este eldöntik, hogy jobbra vagy balra fognak éppen fordulni.

De megvan bennük a kellő altruizmus, hogy akkor is megfelelő pozíciót vegyenek fel, ha éppen nem ég bennük tűz. Mert tudják, hogy tartoznak valahova. A szerep kötelezettségekből áll. A kötelezettségek meg megszelídíthetők — szeretettel, megszokásokkal, begyakorlott koreográfiával, biztonságot jelentő hangokkal, mozdulatokkal, apró örömökkel.
A slusszpoén Blanka lett.

A kis, vékony, határozatlannak tűnő Blanka, aki olyan erős lasszóval fogta nyakon az én jóképű, határozott, magas, meglett, szabadelvű fiamat, hogy egy élete nem lesz elég, hogy kibújjon alóla — ha egyáltalán akar. Nem gyermekkel fogta meg. Hiszen nem lett terhes. Hanem a személyiségével. Amit első találkozás alkalmával az ital, a megjátszás, az erőszakkal felvett szerep elhomályosított. De a közös krízis nyilvánvalóvá tett. Egyre többet beszélgettek telefonon. Először amiatt, mert közös titkuk volt. Aztán megszokásból. Végül egymásba szelídült szeretetből. Édesek voltak.

Számomra a legnagyobb kegyelmet ebben az jelentette, hogy nem kellett megszakítanunk a terhességet. Két kicsi buta. A hátukon vitték volna el annak a terhét, ha a gyerek beavatkozás közben megsérül és soha többé nem lehet közös gyerekük. Karma lett volna a javából. Ami megérdemelt volna egy esélyt a megoldásra — hiszen sokszor amivel szemben a legjobban ellenkezünk, az a legnagyobb kincs számunkra. Csak még túl vakok vagyunk — a körülményeknek köszönhetően —, hogy elfogadjuk ezt.

Igyekeztünk magunk mögött hagyni a fájdalmat. Mint amikor az ember a háta mögé dobja, lazán, nemtörődöm módon az elfogyasztott alma csutkáját. Lelki dolgainkkal is gyakorta tesszük ezt. Sokkal kényelmesebb, mint dolgozni velük. Fogjuk, a hátunk mögé dobjuk és gyorsan továbbmegyünk. Addig menekülve, amíg a szeméthegy utol nem ér és megállásra nem késztet.

Na így jártunk mi is. Miközben elengedtük a gyermekeink kezét. Beköszöntött az első párkapcsolat, szexuális tapasztalat. A fiúnk inni kezdett, majd szivarozni is. Álltunk és kétségbeesetten nézegettünk egymásra — keresve a hibást, bűnbakot és megoldásokat. Amikor azt hittük ez a legnagyobb tragédia — teherbe ejtett egy lányt. Nem vagyok abortuszpárti. Hiszem és vallom, hogy a lelkek okkal és céllal indulnak el földi útjuk felé. De amikor a gyermekem hazajön és időnap előtt kijelenti, hogy nagymama leszek — az már nem az elveim harca. Ott a tét nem a magamnak való ellentmondás — hanem a gyermekem élete.

Miközben lefutottuk idejében a szokásos köröket — védekezésről, felelősségteljes hozzáállásról, problémákról és megoldásokról, tettekről és következményekről.
— Becsúszott. Nem voltunk józanok.
— De a fene ette volna meg, egy gumi csak volt a zsebedben. Vagy elittad?
— Az az igazság anya, hogy elfelejtettem. Különben is arról volt szó, hogy jöjjek hozzád, ha bajba kerülök. Most meg szívózol.
— Oké. Igazad van. Nem az ítélkezések ideje. A megoldásoké. Ki a lány? Hány éves?
— Ez megint mi? Inkvizíció?
— Jól van, akkor erre sem. Mit vársz tőlem?
— Hát, hogy segíts megoldani. Olyan szülei vannak, akik ebbe nem fognak belemenni.
— Hány éves, a fene essen bele?
— 17.
— Iskolás — jelentettem ki lenézően.

— Akármi, anya. Arról volt szó, hogy segítesz. Szóval, akkor igen vagy nem?
— Mit vártok tőlem?
— Intézz neki egy abortuszt!
— Az a legutolsó alternatíva. Sőt, nem is alternatíva. A lehető legrosszabb.
— És mit csináljak? Hagyjam faképnél? Neveljem fel a gyermeket? Mit akarsz mondani?
— Éppen ezt. Amiről annyit beszélgettünk, hány de hány éven keresztül. A felelősség. A következmények vállalása.
— Ne prédikálj, anya! Csak mond meg, hogy akarsz-e segíteni. Ha nem, akkor megoldom én. Csak így könnyebb lenne. Ott dolgozol.
— Éppen ez az egyik baj. Menjek be a kollégámhoz — és mondjam el neki, hogy a fiam felcsinált egy kiskorút, aki minő meglepetés — teherbe esett és most szépen kaparják ki…
—Igen.
— Azt ugye te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy emberölésre készülünk.
— Anya, nem a szomszédról beszélünk. Ez csak egy magzat…
— Nem, fiam! Ez a TE gyermeked.

— Anya, az Isten áldja meg — mit akarsz ezzel? Fiatal vagyok. Ez csak egy lány. Nem akarom feleségül venni. Nem akarok a gyermekeinek az apja lenni. Nem akarok közös életet vele. Ez egy fos buli volt, ahol találkoztam ezzel a lánnyal. Még csak nem is ismerem rendesen. Beszélgettünk. Egyre szimpatikusabb lett, egyre szebb — és megtörtént. Ezek nem az ezernyolcszázas évek. Hogy befellegzett. Ennyi. Tegyek pontot rá. Vegyem feleségül. Besároztam a jó hírnevét. Képzeled-e, ha velem lefeküdt, pedig addig nem is találkoztunk — és nem én voltam neki az első!, csak úgy megjegyzem — akkor mással is megtette már. Szóval szakadjunk le erről.
— Akkor sem megoldás az abortusz.
— Hanem mi?
— Nem tudom. Örökbe adás. Felvállalás. Ilyesmik. Az abortusz nem!
— Most akkor a kollégáid miatt játszod a nagy erkölcscsőszt?
— Nem! Soha nem értettem egyet ezzel. Az más, ha az anya életét veszélyezteti a magzat. Vagy valami más, elfogadható probléma merül fel — de az abortusz egyszerűen nem alternatíva.
— Ebben az esetben igen. Az anya és APA életét veszélyezteti.

— Az anya és apa elgondolkodhatott volna ezen, akkor, amikor egymásnak estek.
— Istenem, nem hiszem el! Anya és apa? Ez hülyeség! Fiatalok vagyunk. Nem anyák és apák. És mi a szar az, hogy elgondolkodhatott volna?… megőrülök anya. Te szoktál gondolkozni olyankor? Tudod mit? Ne is válaszolj! Nem rám tartozik. Inkább ne. Segítesz vagy forduljak máshoz?
— Segítek, segítek. De az abortusszal nem értek egyet! – csak mondom.
— S akkor mi legyen?
— Hívd ide a lányt.
Ijedt szemű, vékony kislány volt. Nem nézett ki többnek, mint egy, a szülei ruháját ellopott tizenöt éves, aki az anyja sminktáskájával játszadozott. A pszichiátert ébresztette fel bennem. Aki legszívesebben megnézte volna közelebbről, hogy mi a fenéért fekszik le ismeretlen fiatalokkal? Mit akar ezzel a viselkedésével kompenzálni, amikor látszólag mindene megvan? Jó iskolában tanul. Értelmes. A szülei együtt vannak. Fényes jövő áll előtte. És bárkit megkaphat komoly kapcsolat céljából — anélkül, hogy odavetné magát ebek harmadjára, az első találkozás alkalmával.

— Voltál még hasonló helyzetben? — kérdeztem. Muszáj volt tudnom, hogy milyen esettel állok szemben. — Nem. Első alkalom. — És egészen biztos vagy benne, hogy terhes vagy? — Hát… tetszik tudni, nem jött meg.
— Mennyit késik? — Ötödik hete. — Szokott késni? Tudod, elég vékony vagy. És fiatal. Plusz a stressz. Ebben az esetben nem is annyira rendkívüli a késés. — Volt, hogy késett. Igen. szokott. De nem öt hetet. — Nőgyógyászod van? Van valaki, akihez menni szoktál? —Igen. Anyunak a nőgyógyásza. De nem szeretnék hozzá menni. Tetszik tudni, anyukám nem tudja, hogy én… szóval, nem szeretnék cirkuszt. Csak egyszerűen oldjuk meg. — Szóval így jutott eszedbe az abortusz… — Igen. Mások is csinálják, nem?
— Valakinek volt a környezetedben? — Nem. De olvastam róla. És tudom, hogy nem egyszerű — de én most nem látok más megoldást. — Mi lenne ha édesanyádék megtudnák? — Kiborulnának. Ők nem így ismernek engem. Én — jól tanulok. Meg szófogadó vagyok. — Azaz, szerepet játszol… — gondoltam magamban. — Akkor elviszlek holnap az én orvosomhoz. Az megfelel? — Igen. És ha ő is konfirmálja a terhességet, akkor megbeszéljük nála, hogy legyen.

A második napom is hasonló hangulatban telt. Legutóbb a reptérről jelentkeztem be Andrisnak. Tehát ma esedékessé vált az ismételt telefonbeszélgetés. Nem igazán szeretek telefonon trécselni. A mély lelki dolgokat nem lehet megtárgyalni, hiszen oda elkelne a szemkontaktus, a másik ember közelsége, a belőle áradó pozitív és negatív energiák. Míg történések nem igazán voltak, amikről be tudtam volna számolni. Kivéve a lelkiek.

Második napom szálláshelye homlokegyenest más volt, mint az első napé. A bookingon nem derült ki, hogy egy olyan helyre kerülök, ahol a család is abban a házban él, amelyben a szobát adják ki. Mivel rettenetesen fáradt voltam, tisztálkodás után azonnal ágyba bújtam. Nem is kínlódtam az evéssel. Semmi értelme nem volt. Reggel farkaséhesen ébredtem, de este nem volt gusztusom semmihez. Feküdtem a tiszta, fehér parasztház szobájában és hallgattam a szokásos hangokat. Ugyan más nyelven beszéltek — de éppen olyan hangok voltak, mint amik végigkísérték az életemet gyermek-, majd felnőttkoromban.

Kivéve az állatok hangja. Az hiányzott Andrissal való életemből.
A gyerekek azonban éppen úgy civakodtak, mint otthon az enyémek.
A férj és feleség pontosan úgy élcelődött és halkan mormogott.
A szülők éppen úgy fedték meg hibázó gyermekeiket.
A lábasok, fazekak, tányérok és evőeszközök éppen úgy csengtek, bongtak, csörögtek és ütköztek minden nyelven, minden egyes tájékon.
Csak az ember van állandó keresésben.
Más minden és mindenki ott van jól, ahova letették.
Arra, amire szánták.
Úgy, ahogyan használják.
Azzal, akivel együtt élni kényszerül.
Kivéve mi magunkat. A folyamatos kutatással, túlgondolással, elégedetlenséggel, a jelen időben való élés képtelenségében.
Az itt és most tagadásában.

Amikor Kata és Andris között megtörtént a vízválasztó találkozás — mindannyian megálltunk egy pillanatra.
Az, hogy a pillanat évekig eltartott — csakis annyit jelentett, hogy ennyi időre volt szükségünk.
Ha akkor Kata nem erőltette volna, még tovább halasztgatom.
De ragaszkodott az Andris visszafogadásához az életemben.
Fogadalmat, egyezséget kötöttünk.
Amit egyedül én tartottam be.
Ő nem.
Kilépett. Felszabadította magát. Elment. Szó nélkül.

És én nem álltam meg már egy pillanatra sem. Továbbrohantam. Pedig meg kellett volna állnom, minden egyes alkalommal. Minden egyes állomáson. Az egyetemi éveimet végigvonatoztam az otthonom és az egyetem között. Idegesített, bosszantott az időveszteség. Hogy minden egyes állomáson megáll a személyvonat. Miközben nem a sebesség, hanem a megállók voltak fontosak. Nem a rohanással van baj — hanem a megállók elbliccelésével. Azok nem véletlenek. Megállok egy pillanatra minden egyes szint meglépése előtt — hogy egészen biztosan érzékeljem önmagamat és betöltendő helyemet, ahhoz, hogy helyes irányba tudjam folytatni az előttem álló utat.

A hangok is irányadók. Ezek az ismeretlen helyen, idegen nyelven, mégis oly annyira ismerősen visszaköszönő hangok. Lehetnének akár a mi családunk hangjai is. Csak be kell hunynom a szememet és visszavezetnek önmagamhoz. Minden egyes állomáshoz. A gyermek önmagamhoz, a medikus önmagamhoz, a toporgó, tanácstalan önmagamhoz, akinek fogalma sem volt mire szakosodjon, a friss feleség önmagamhoz, a fiatal édesanya önmagamhoz — aki rettegett, félt megállni ebben az új szerepben, hogy nehogy ez az éppen kialakult, pályakezdő szerepe halálát jelentse. Egyetlen állomást sikerült tiszteletben tartanom. A krízisét. Amikor a férjemmel és barátnőmmel együtt — kissé önmagamat is elveszítettem, ahhoz, hogy a következő lépésben megtaláljam azt.

A Kata halála után sem álltam meg. Épp csak a temetés idejére. Amikor a beszéd miatt összeszedtem a gondolataimat. Majd rohantam tovább. Lettek hétfők és péntekek, programok Kata nélkül, házasság kihívások és elszámolások nélkül — felnőttek a gyerekek. Ezzel együtt észrevétlenül mi magunk is megöregedtünk. Ami adott egyfajta biztonságot. Kényelmet. Eredményezett egy cseppet sem egészséges hátradőlést. Amikor már minden mindegy. Nem kell változtatni semmin, hiszen nem éri meg. Ennyi fért bele. Nem állunk olyan rosszul.