Nem tudjuk, hogy mi a jó nekünk, nem ismerjük önmagunkat, nincs önbecsülésünk, nem tudunk határokat meghúzni, nem tudjuk megvédeni, levédeni magunkat, nem tudjuk, hogy merre akarunk tartani az életben, hogy mit akarunk elérni, hogy milyen értékrendünk van stb. — legalábbis nagyon sokszor ezt látom coaching üléseken. Aztán meg nem értjük, hogy miért nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, hogy miért nem érezzük úgy, hogy a helyünkön vagyunk, egyszóval, hogy boldog az életünk.

Ha a válaszod igen, akkor jön a neheze. Azaz az a része, amiről az előbb írtam, hogy nem lesz könnyű, mert sok esetben kellemetlen és fájdalmas döntéseket kell meghoznod a saját jóléted érdekében, és folyamatosan ébernek kell lenned — ami sok energia — azért, hogy rajta kapd magad akkor, amikor esetleg újból nem magad és a jóléted mellett döntenél. Ez a folyamat nem könnyű. A változás sosem az. A növekedés bátorságot igényel és kitartó, kemény munkát. És akkor nézzünk rá a kellemetlen, fájdalmas részekre.

Hajlandó vagy elengedni a mérgező kapcsolataidat az életedből, vagy legalább csökkenteni, ritkítani a kontaktust azokkal az emberekkel, akik nincsenek jó hatással rád, akik feltétellel, érdekből szeretnek, vannak melletted. Nem azért, aki vagy, hanem azért, amit nyújtasz nekik. Tudd, tanuld meg, hogy mi a jó neked, hogy kik mellett jó neked! A többieket engedd el! Nem haraggal, csalódottsággal, hanem önmagad iránti szeretetből.

Hajlandó vagy elengedi az egészségtelen mintáidat, szokásaidat, gondolkodásodat, mint például az egészségtelen táplálkozást, a panaszkodást, szorongást, kritikus hozzáállást, lustaságot, nem tudom megcsinálni, nem vagyok elég jó, nem vagyok rá képes, nekem úgysem fog menni stb.-t?

Hajlandó vagy kilépni az áldozatszerepből és elkezdeni felelősséget vállalni önmagadért, a döntéseidért, cselekedeteidért? Igen, történtek veled dolgok, és igen, többnyire másokkal kapcsolatosak ezek, mások okoztak neked fájdalmat, másokban csalódtál… Viszont az áldozatszerep nem jó neked. Lépj ki ebből. Az ő cselekedetük, viselkedésük, hagyd, hogy legyen az ő felelősségük. Te tanulj a történtekből, lásd, hogy te is hagytad, hogy ezt tegyék veled és legközelebb védd meg magad, húzd meg a határaidat. Ne feledd, mindenki csak annyit tud megtenni veled, amennyit megengedsz neki.

Hajlandó vagy megismerni önmagad és elindulni egy mélyebb és tudatosabb önismereti úton?

Hajlandó vagy befejezni az önszabotázst és dolgozni önmagad szeretetén? Amikor nem magad mellett döntesz, akkor többnyire mindig magad ellen. Jófej vagy másokkal, csak éppen magaddal nem. Úgy viselkedsz, cselekszel, olyan döntéseket hozol, hogy nehogy megbánts másokat, az nem baj, hogy ilyenkor sokszor magadat bántod. Tudatosítsd az önszabotáló tevékenységeid, és kezdd el szeretni önmagad.

Ha a válaszod a fenti kérdésekre nem, akkor továbbra is az az élet vár rád, mint amiben eddig volt részed. Lehet, hogy megúszod a kellemetlen, fájdalmas részeket, és a kemény, kitartó munkát, viszont azt az életet se fogod élni, amire valójában vágysz. Nem lesz, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen az életed. Mert ahogy már említettem, a boldogság ott kezdődik, hogy tudom mi a jó nekem, tudok vigyázni magamra, meg tudom védeni magam, és szeretni tudom magam.

Egyedül a szeretethez van köze. Abból is az igazán nemes fajta, feltételek nélküli szeretethez. Amit, ahogy azt már elbeszéltük, nem csak kifelé, de befelé is meg kell tanulnom aktiválni. Mert semmit sem ér, ha úgy érzem a felebarátommal szemben készen állok a szeretetre, miközben magamat elfogadni is képtelen vagyok. Mert ez a fajta jelenlét előbb-utóbb eldugaszolja a szelepeket s így a legjobb rezdülések szabad áramlását.

És hogy boldogság?
A csend, amiben magamra lelhetek. Arra az önmagamra, akit mindennel együtt ismerek, megértek, elfogadok és igen, szeretek.

Zaj, amiben mást közel engedhetek.

Egy csaholó kölyök kutya. Akinek egész lénye csupa öröm. Egyszerű, tiszta életöröm. Aminek köze sincs semmihez, ami tárgyi. Ha holnaptól elveszítenéd mindenedet és az utcán kellene csövezned, ő akkor is éppen úgy hozzád simulna, hogy melegével felolvassza jegesre aszott szívedet.

Egy unoka.
Aki halkan bekopog a fürdőszoba ajtaján, miközben borotválkozol. Leül a kád szélére és érdeklődve nézi végig a koreográfia minden egyes elemét. Majd amikor készen állsz, csak ennyit mond: – — Nagytata, mesélj… És te pontosan tudod, szavaid nyomán élet fakad. Egy igazi élő híd a jelen és múlt között. Generáció és generáció között. Nagytata és unokája között.

Az ősz.
A maga fogvacogtató hidegével. Elkápráztató színeivel. A természet búcsútáncával, ami évről évre borzongást kelt benned.

Az ünnepek.
Ami ajándékba hozza a családot és ezzel együtt visszavisz oda, ahonnan a forrás fakad. És mi is a boldogság? Szeretet. Az a fajta, ami magában hordozza a megbocsátást. És nem kér, hanem konstansan adni kíván. Mert nem az teszi boldoggá, hogy birtokol, hanem az, hogy lehet. Így lesz minden ajándék és ünnep. Még egy utolsó adag a zsák fenekén, mielőtt hozzád indulok, kedvesem.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenkettedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Ezek egyike a boldogságra vonatkozott. És nekem ebben a témakörben nem sikerült átmenőt szereznem. Hiszen könnyű volt nekünk elmélkednünk, rámeditálnunk, hajnalig tartó vitákba bocsátkoznunk vagy filozofálgatnunk boldogság felett úgy, hogy minden körülmény adott volt. Most azonban, hogy a hiányod vájatot vés valóságom barlangjában, már nem vagyok birtokában semminek. Csak az űrnek, mely a nyomodban maradt. Egyszer a manrézában azt kellett gondolatban végigjárnunk, hogy elveszítjük egymást és közösen épített törékeny kis boldogságunkat, magunkra maradva ebben az idegen és szeles világban. A bennünket kísérő szerzetes teljesen lecsupaszította a vasveretes képzelet szárnyain a boldogságot. Mint egy kórboncnok — darabokra szedte, mindennek nevet adott, külön kis fémtálakba helyezte az egészből kivett darabokat, hogy szembe tudjunk nézni mindegyikkel.

Már csak magunk maradtunk. A már cseppet sem gőgös Én, aki a körülötte élők véréből táplálkozott. S most, hogy egyedül kellett megvívnia harcait, nevetségesen gyenge és sérülékeny lett. – S ha már csak maguk vannak, hogyan definiálják saját boldogságukat?… Nélkülem folytattad képzeletbeli utadat. Én ott maradtam, mint egy elanyátlanodott fázós kisgyerek, aki az anyját lesi, biztosan tudva, hogy többé soha vissza sem tér.

Az én boldogságom nem volt ennyire fejlett és szabad. Paraszti boldogság volt a javából. Egy tányér meleg leves, a friss kenyér illata, nyaraláskor a meleg szellő, mely végigsimogatta a hátamat, a hajad illata, amikor esténként a vállaimra hajtottad a fejedet, ölelésed ismerős szorítása és melege, szerelmes sóhajaid, melyeknek mindegyike felért a magyar költészet gyöngyszemeivel.

Én innen nem tudtam továbbmenni. Emiatt is omlott bennem össze széles e világ azon a napon, amikor szavak nélkül elmentél. Borús, hideg nap volt. Emlékszem, azon aggódtam, hogy nem fáznak-e meg a lábaid. Hiszen mindig is annyira hidegek voltak. Szólni akartam, hogy fordítsunk az oldaladra — még terhesen sem szeretted a hanyatt fekvést. Aggodalmamat a koporsódra vetett első marék rög hangja szakította meg. Ennek a robaját még hetekig hallottam a temetés után. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább elmenekülök.

Férfiasan bevallom, hogy megbuktam. És nélküled képtelen vagyok ízeket, hangokat, szagokat, illatokat, életeket és szerelmeket megélni és élvezni — hiszen egyetlen boldogság, minden örömöm kútfeje szereteted volt, mely úgy árasztott el, és ölelt körül, mint egy anyai kar, ahova megpihenni és feltöltődni járunk haza.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.