Levél a Túlvilágra Még egy kevés öröm

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. október 23.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Még egy kevés öröm

Drága Maresz,
Soha nem hittem volna, hogy a zsák alján lapul még számomra egy kevés boldogság. De amikor képessé váltam a nyitottságra, a keresésre, végre megtaláltam. Mert a dolgok nincsenek elrejtve előlünk. Csupán mi nem vagyunk abban az állapotban, hogy felfedezzük, észrevegyük, megtaláljuk azokat.
Ha fiatalon arra kértek volna, hogy definiáljam a boldogságot, azt hiszem eszement ötletekkel álltam volna elő. Egyszerűen nem működött volna. Hiszen fiatalon hajlamosak vagyunk a boldogságot nagyon összetett, bonyolult, rajtunk kívül álló tényezők számlájára írni, amikre nem rendelkezünk befolyással.
Miközben mi is a boldogság?
Elsősorban megelégedettség.
Aztán elfogadás, önelfogadás.
És végül, ami minden egyes láncszemet összetart: szeretet.
És mennyire kevés kell, hogy az emberben berozsdásodott, eldugult szeretetszelepek kitisztuljanak… Ezek az egyetlen akadályai a boldogságnak. Amik vakká és befogadásra képtelenné tesznek, és elhitetik velünk, hogy nem vagyunk várományosak semmire. Most, az életutam végén — amikor voltunk szegények és nagyon módosak, voltak jó és rosszabb időszakaink, voltak tárgyak az életünkben, amelyek felkeltették a mellettünk élőkben meglapuló zöld szörnyeteget — azt mondom, a boldogság köszönő viszonyban sincs ezek közül eggyel sem. Még csak az egészséggel sem.
Egyedül a szeretethez van köze. Abból is az igazán nemes fajta, feltételek nélküli szeretethez. Amit, ahogy azt már elbeszéltük, nem csak kifelé, de befelé is meg kell tanulnom aktiválni. Mert semmit sem ér, ha úgy érzem a felebarátommal szemben készen állok a szeretetre, miközben magamat elfogadni is képtelen vagyok. Mert ez a fajta jelenlét előbb-utóbb eldugaszolja a szelepeket s így a legjobb rezdülések szabad áramlását.
És hogy boldogság?
A csend, amiben magamra lelhetek. Arra az önmagamra, akit mindennel együtt ismerek, megértek, elfogadok és igen, szeretek.
Zaj, amiben mást közel engedhetek.
Egy csaholó kölyök kutya. Akinek egész lénye csupa öröm. Egyszerű, tiszta életöröm. Aminek köze sincs semmihez, ami tárgyi. Ha holnaptól elveszítenéd mindenedet és az utcán kellene csövezned, ő akkor is éppen úgy hozzád simulna, hogy melegével felolvassza jegesre aszott szívedet.
Egy unoka.
Aki halkan bekopog a fürdőszoba ajtaján, miközben borotválkozol. Leül a kád szélére és érdeklődve nézi végig a koreográfia minden egyes elemét. Majd amikor készen állsz, csak ennyit mond: – — Nagytata, mesélj… És te pontosan tudod, szavaid nyomán élet fakad. Egy igazi élő híd a jelen és múlt között. Generáció és generáció között. Nagytata és unokája között.
Az ősz.
A maga fogvacogtató hidegével. Elkápráztató színeivel. A természet búcsútáncával, ami évről évre borzongást kelt benned.
Az ünnepek.
Ami ajándékba hozza a családot és ezzel együtt visszavisz oda, ahonnan a forrás fakad. És mi is a boldogság? Szeretet. Az a fajta, ami magában hordozza a megbocsátást. És nem kér, hanem konstansan adni kíván. Mert nem az teszi boldoggá, hogy birtokol, hanem az, hogy lehet. Így lesz minden ajándék és ünnep. Még egy utolsó adag a zsák fenekén, mielőtt hozzád indulok, kedvesem.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenkettedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.