fbpx

Levél a Túlvilágra Boldogság,

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. március 13.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Boldogság

Drága Maresz. Férfiasan be kell vallanom, hogy megbuktam. Nem sikerült teljesítenem életem egyik legfontosabb vizsgáját, amelyért minden bizonnyal a legközelebbi találkozásunk alkalmával szidást is kapok tőled.
Idős emberektől elvárják a bölcsességet. Remélve, ha valaki ennyi évet leélt, az birtokába jutott valami földöntúli tudásnak, mely öreg emberek kiváltsága. De sajnos ez koránt sincs így. Minél idősebbek, annál kevesebbek, tudatlanabbak, sutábbak, gyengébbek és képtelenebbek leszünk az Életre, csupa olyan tudással felvértezve, amelynek már köze sincs a mai világhoz.
Így vagyok én is ezzel. Mentségemre szolgáljon. Amikor elmentél — választott vagy valós betegségem fogja lettem. Elsötétült bennem az a fajta tudás, ismeret és képesség, melynek a birtokában képesek vagyunk eligazodni térben és időben. Csak azt a fajta időt és teret vagyok hajlandó valóságként elismerni és megélni, amelynek te magad is részese vagy. A jelennek, aminek már nem — csak emlékeim által szűrök valóságot.
Valóság számomra a jelenléted, a soha meg nem szűnő szerelmed, a közös évek, melyet az élet asztalára tettünk le tanulságul, és a sok tanulság, melyet együtt vontunk le — életül…
Ezek egyike a boldogságra vonatkozott. És nekem ebben a témakörben nem sikerült átmenőt szereznem. Hiszen könnyű volt nekünk elmélkednünk, rámeditálnunk, hajnalig tartó vitákba bocsátkoznunk vagy filozofálgatnunk boldogság felett úgy, hogy minden körülmény adott volt. Most azonban, hogy a hiányod vájatot vés valóságom barlangjában, már nem vagyok birtokában semminek. Csak az űrnek, mely a nyomodban maradt. Egyszer a manrézában azt kellett gondolatban végigjárnunk, hogy elveszítjük egymást és közösen épített törékeny kis boldogságunkat, magunkra maradva ebben az idegen és szeles világban. A bennünket kísérő szerzetes teljesen lecsupaszította a vasveretes képzelet szárnyain a boldogságot. Mint egy kórboncnok — darabokra szedte, mindennek nevet adott, külön kis fémtálakba helyezte az egészből kivett darabokat, hogy szembe tudjunk nézni mindegyikkel.
Már csak magunk maradtunk. A már cseppet sem gőgös Én, aki a körülötte élők véréből táplálkozott. S most, hogy egyedül kellett megvívnia harcait, nevetségesen gyenge és sérülékeny lett. – S ha már csak maguk vannak, hogyan definiálják saját boldogságukat?… Nélkülem folytattad képzeletbeli utadat. Én ott maradtam, mint egy elanyátlanodott fázós kisgyerek, aki az anyját lesi, biztosan tudva, hogy többé soha vissza sem tér.

Te diadalmasan továbbhaladtál önmagad megismerésének útján, komoly felismeréseket szerezve az igazi boldogságról. Mely nem feltételekhez kötött, akárcsak a szeretet, nem személyekhez vagy helyzetekhez — hanem mélyen belülről fakad, onnan, ahol a Jóisten lakik.

Az én boldogságom nem volt ennyire fejlett és szabad. Paraszti boldogság volt a javából. Egy tányér meleg leves, a friss kenyér illata, nyaraláskor a meleg szellő, mely végigsimogatta a hátamat, a hajad illata, amikor esténként a vállaimra hajtottad a fejedet, ölelésed ismerős szorítása és melege, szerelmes sóhajaid, melyeknek mindegyike felért a magyar költészet gyöngyszemeivel.
Én innen nem tudtam továbbmenni. Emiatt is omlott bennem össze széles e világ azon a napon, amikor szavak nélkül elmentél. Borús, hideg nap volt. Emlékszem, azon aggódtam, hogy nem fáznak-e meg a lábaid. Hiszen mindig is annyira hidegek voltak. Szólni akartam, hogy fordítsunk az oldaladra — még terhesen sem szeretted a hanyatt fekvést. Aggodalmamat a koporsódra vetett első marék rög hangja szakította meg. Ennek a robaját még hetekig hallottam a temetés után. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább elmenekülök.
Férfiasan bevallom, hogy megbuktam. És nélküled képtelen vagyok ízeket, hangokat, szagokat, illatokat, életeket és szerelmeket megélni és élvezni — hiszen egyetlen boldogság, minden örömöm kútfeje szereteted volt, mely úgy árasztott el, és ölelt körül, mint egy anyai kar, ahova megpihenni és feltöltődni járunk haza.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.