barátság – Matusinka.ro

Hála Harmincötödik rész

costanbernadett — Fri, 25 Feb 2022 07:33:24 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 25.

Hála

XXXV. rész

A gyermekeinket és a hozzánk közel állókat meglepve — kész tényeket közlünk. Elővesszük fiatalkori terveinket, álmainkat, és egy új listát állítunk össze arról, ami a kapkodásban, amit életnek hívtunk, kimaradt. A kezdeti ellenkezés dacára Andris kiegyensúlyozottnak és kisimultnak tűnik. Mint aki mázsás terhektől szabadult meg a közelmúltban. Úgy érzem, jó úton haladunk végre.

Igyekszünk tartalommal megtölteni az életünket. Mert végre ennek érkezett el az ideje. És a negyven év együttélésben még van jócskán szerelem. A pohár nem ürül ki. Mint egy mágikus tégely, ha az alján lötyög valami, képes az alig valamiből is feltámadni és megtelni. Ebben az új szerepben mi magunk is kicsit mások vagyunk. A színpad a régi, a kellékek sem változtak, de a jól ismert szavak és mozdulatok felfrissült lélekkel telnek meg. Első utunk a manrézába vezet. Megmutatok mindent — de végig tudatosan ügyelek, hogy ne én, hanem a táj és az emberek beszéljenek önmagukért.

A taxisofőr is előkerül a reptéren. Nem én veszem észre, ő maga szólít meg. — Ha nem ismerném magácskát, azt hinném, hogy hazudik — mondja. Még, hogy turista… És megint itt van. Az úr, a férje? — Igen — válaszolom mosolyogva. — Tartozom magácskának egy úttal, ha jól emlékszem. És már vártam. Minden egyes nap. Én végig itt voltam. Magácska késett. — De végül eljöttem és csak ez számít, nem? — Dehogynem, asszonyom — mondja, majd szélesre tárja előttem az autó ajtaját. Andris kérdő tekintettel néz rám, én meg csak intek, mutatván, hogy szóra sem érdemes. Hosszú ideig gyalogolunk.

Andris magával hozta legújabb gépét. Mindent lefotóz, amit észrevesz. Én magam élvezem a csendet és a végterméket, amit lankadatlan erővel mutat meg minden egyes alkalommal. A manrézában furcsa nekünk, hogy nem szólhatunk egymáshoz. Külön szobában szállásolnak el. Éjszakánként, mint két veszett tinédzser, átszökünk egymás szobájába. Sokszor a folyóson futunk össze, hogy a szánkra szorítva ráncos kezeinket, nevetve meneküljünk be a legközelebb eső szoba menedékébe. Feléled a tűz, amit nem kell táplálnunk. Önmagát szítja. Amiről Kata külön előadásokat tartott, s most magam is szembesülök mindent megtisztító erejével.

Andris hasonló felismerésekről számol be, mint amiket én magam is átéltem első alkalommal.
Most nem annyira hangsúlyos az én életemben.
Most a jelenléte és az újonnan feléledő tűz von a varázsa alá.
Huszonegy nap után indulunk haza.
Bárcsak hamarabb jöttünk volna el — mondom.
Mire Andris és a szerzetes kijelentik, szinte egymást hangsúlyozva, hogy ennek a csodának most jött el az ideje.
Most lettünk készen ennek a befogadására.

Bárcsak haza lehetne vinni ebből valamit. Mint egy vásárfiát. Becsomagolva. Hogy a gyerekeinknek átadhassuk. Mielőtt ők maguk is elkezdenék lefutni a hiábavalóság köreit, az idő ellen. Bárcsak le lehetne írni, hogy aki olvassa, felébredjen, magához térjen, kiessen a rossz varázslat bűvköréből. De nem lehet. A leglényegesebb dolgokról az ember nem képes értekezni. Vagy értekezés útján magáévá tenni.

Azokat fel kell ismerni.
Azoknak el kell jöjjön az ideje.
Arra készen kell állni.
Talán majd a példánk.
A minta, amit eléjük tárunk, a bátorság, amiről tanúbizonyságot teszünk — elegendő lesz.
Ahogyan az Élet is, amit ezután élni akarunk.
Tűzben, tisztaságban, őszintén, egymás kezét fogva.
Mindennek ellenére.
Mindennel együtt.
Egy igazán lényeges érzéssel a szívünkben — a hálával.
Hogy ki tudjuk mondani: köszönöm!
Ami vagyok, ami volt, amivé lettem, amit kaptam és elveszítettem…

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincötödik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincnegyedik rész

costanbernadett — Fri, 18 Feb 2022 09:56:34 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 18.

Hála

XXXIV. rész

Azt szeretem a manrézában a legjobban, hogy elkopik az éle azoknak a dolgoknak, amikről úgy véltem, hogy jelentőségteljesek Elhalványulnak események, emberek, történtek — az időnélküliség fényében. Osztoznék ebben Andrissal. A professzorral. Aki hiába vénült meg, ma sincs éppen úgy semmire ideje, mint ahogyan fiatalon sem volt. Így a leglényegesebb dolgok maradnak ki az életéből. Jelen esetben például az élet értelme.

Ami bakancslistás tételünk volt. Így: megtalálni az élet értelmét. Aztán, kihúztuk. Mert azt hittük megvan. Amikor orvosok lettünk. Amikor állást kaptunk a legnevesebb professzorok árnyékában. Amikor mi magunk árnyékoltunk be másokat. Amikor megszülettek a gyerekek. Amikor elveszítettük egymást. Majd Katát. Amikor évfordulókat ünnepeltünk. Amikor bővült a családfa ága. Amikor… De az élet értelmének felkutatása elmaradt. A szerepeket játszottuk. Ezerrel. Kényelmes volt, vagy éppen szorított, nem számított. Bennünket úgy neveltek, hogy a szerep oltárán ég el az egyén. Ezen égett el Kata is. Mint egy félreismert boszorkány. Skarlát betűvel a homlokán.

Itt annyira egyszerűnek tűnik minden. Mondom a szerzetesnek — hazavinném. — Nem a bölcsek köve — mondja mosolyogva. Nem lehet szállítgatni. Az ember egyik pillanatban felismeri, másikban mire megfogná, bepalackozná, ismét eltűnik. Életformává kellene válnia. Magunkon kellene állítani. — Jó, jó, de hogyan? — kérdezem. — Hasonló életmód kialakításával. Amiből ha fogytán a varázs, vissza lehet jönni. Ide, vagy a hegy tetejére, vagy a templom sarkába, akárhova, amiről úgy érzem, közel a forráshoz.

Ott a sok pénzem és nem költhetem arra, ami igazán kell. Nem csomagoltathatom be ezt, amit itt kapok ajándékként, hogy otthon majd Andris kinyithassa, és velem együtt átélhesse. Nem tehetem. Másodszor érzem igazán hangsúlyosan, hogy a kapcsolati hálóm, a vagyonom, a kivagyokénségem szart sem ér az igazán fontos dolgok piacán. Amikor Katát elveszítettem, ugyanezt éreztem. Most megint hangsúlyossá válik. A maradék időben Katával foglalkozom. Lassan, lépésenként, tégláról téglára bontogatom le azokat a falakat magam körül, amiket halála után építgettem. Nem kicsi munka. Van, hogy dühös vagyok, lemondó, szomorú, extatikus, depressziós, mániákus — majd ez mind együtt. A lelki munka soha nem egyszerű. Lefogyva, de újult erővel talál rám a végtelen idő harmadik hete. Csomagolnom és mennem kell. Olyan vagyok, mint Jézus tanítványai a hegyen.

Uram, jó nekünk itt lennünk — építsünk sátrakat… Lakjunk itt, hagyjuk a francba a völgyet, a betegeket, árvákat, szenvedőket — mi éljünk jól, a többi vesszen…
De haza kell mennem.
Saját, különbejáratú élet vár.
Férj.
Felnőtt gyerekek.
Család.
Betegek.
Ott a helyem.
Ott van az értelem. Amit itt megtaláltam, ott kell megélnem, befektetnem, kamatoztatnom.

A visszafelé tartó háromnapos vándorlásom ötre nyúlik.
Lépten-nyomon megállok.
Hol a tájban gyönyörködöm, hol az emberekben, akikkel találkozom.
Fotókat készítek, elmentem.
Naplót vezetek.
Annyira más ember vagyok, ugyanazon az úton.
Miközben semmi sem változott.
Kivéve egy dolgot.
Magamat.
A reptéren boldogan lélegzem be Andris ismerős illatát.

Annyira elfogyottnak tűnik. Az idő megette. Vajon mindent elfogyasztott belőle, vagy a leglényegesebb, jó mélyen, biztonságban őrizve, mint egy felbecsülhetetlen kincs, még benne van? Kézen fogva megyünk az autóig. Nem mer szólni. Őrzi a pillanat, az egymásra találás varázsát. Annyi mindent mesélnék, de nincsenek rá szavak. Időt kérek — amiről már tudom, van, létezik. Mi, emberek misztifikáljuk. Másnap reggel egy összebújós éjszaka után megállás nélkül mesélünk. A már lebontott falak minden egyes kimondott szóval, érzéssel, őszinte bevállalással tégláról téglára kevesebbek. Mígnem el nem tűnnek teljesen.

Elégedett vagyok.
Ez lenne a boldogság?
Amikor az embernek nem kell semmi és senki, mert mindene és mindenki ott van benne elérhető kartávolságban, csak éppen magához kell ölelnie.

Azzal, ami jó, ahogyan azt sem titkolva, ami rossz volt. Mert a dolgok nem fehérek és feketék. Nem pozitív vagy negatív töltetűek. Minden bennük van. Egyszerre. Jól megférve. Nem zavarva egymás működését. Mi osztályozunk hiábavalóan. Címkézünk, teszünk, veszünk, kiválasztunk, elkülönítünk, elteszünk és előveszünk. Miközben minden éppen úgy van jól és akkor, ott ahol és amikor történik. Ez az a pontja az életemnek, amikor szépen kiegészíti egymást múlt és jelen. Csak a jövő nyitott. Az, amelyikről azt hittem, hogy eleve halva született. Mégis milyen tennivalója akadna társadalmilag, emberileg, szerepileg, nőileg egy idősödő embernek?

Minden színtéren bizonyítottam.
Mindenemet letettem akkor és ott, amikor szükség volt rá.
És mindig azt hittem, hogy az idős emberek, a fiatal generáció életét hivatottak beteljesíteni.
Most, hogy magam is ebben vagyok, más fényt és éleket kapnak a dolgok.
Nem célom és feladatom a gyermekeim életét élni.
Már nem normális azzal kelni és feküdni, hogy volt-e széklete az unokának?
Ki tudtok-e jönni a fizetésetekből?
Működik e házasságotok?
Tartasz-e szeretőt?
Ezek nem az idős ember gondjai.
Mindenkinek saját élete és útja van.
Az enyém nem a gyermekeim életének az elburjánzott ága.
Ott kell lennem, ha szükségük van rám.
De nem szabad célom legyen mindez.
Meg kell találnom az enyémet.
Azt, amivel majd el kell számolnom.

A gyermekeinket ajándékba kapjuk. Sok minden megtanítanak jelenlétükkel. Sok mindenre rávezetnek azzal a közelséggel, amit felnevelésük, majd az azt követő eltávolodásuk jelent. Éppen ezért ez sem az az oltár, amin el kell majd égnem. És hányan félreértik… Gyerekek és szülők egyaránt. Azok, akik rákiabálnak az éppen programot szervező nagymamára — hogy mégis mi más dolgod lenne, minthogy az unokáidra vigyázz?… Ahogyan azok a nagyszülők is, akik folyamatosan gyermekeik életén lógnak — az lévén az egyedüli kincs, mely értelemmel tölti be mindennapjaikat. Anyagilag és szerepeinkből fakadóan is eljutottunk az életünknek egy olyan szintjére, ahol végre, ismét mi magunk lehetünk a főszereplők.

Ezt mesélem az elképedt Andrisnak — aki még hajlik azt hinni, hogy nélküle bebukik a kórház sebészeti osztálya. Miközben meg rá kell mutatnom arra, hogy a fiatalok is megérdemlik a saját esélyeket a tévedésekre és tanulásra. A bukásra és felemelkedésre. És hogyan tehetik ezt élesben jobban, mint ha hagyjuk őket végre felnőni.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincnegyedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincharmadik rész

costanbernadett — Fri, 11 Feb 2022 10:42:54 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 11.

Hála

XXXIII. rész

Másnap reggel korábban kelek. Mindent kicsomagolok és elrendezek a puritán szoba szekrényében, amelyben mindössze egy ágy, imazsámoly, kis asztal és szekrény áll. Az ablakom csodálatos tájra néz. Csak az ég kékje és a mezők zöldje tölti be a teret. Felfrissülve igyekszem a reggeli áhítatra.

Órákig, vagy percekig imádkozunk. Nem tudom. Az idő elveszíti egész életünkre billogot rakó jelentőségét. A három hét alatt két emberrel beszélgethetek. Délelőttönként a férjemmel — ezt a későbbiekben délutánra tesszük, mert
mindannyiunknak jobb. Neki is reggeliben a vizitek foglalják le az idejét. Nekem is jobb, ha tiszta elmével élem végig a napot. A legjobb lenne a három hét alatt egyáltalán nem érintkezni, de ebbe Andris nem egyezett bele.

A programom lekötött és nem tűr meg semmi spontaneitást. Legfeljebb az útvonalamat tekintve.
Majdnem hajnali áhítat.
Reggeli.
Közös beszélgetés — inkább irányadó a lelki vezetőmmel.
Elmélkedés. Amit olykor séta közben, máskor a kápolnában térdelve hajtok végre.
Ebéd.
Délutáni elmélkedés.

Vacsora.
Beszélgetés.
Majd lefekvés.
Nem hiányzanak a hírek. A televízió. A könyvek. Az ingerek. A barátok. A kertem. A szomszédok. A férjem.
Az első napok nyugtalansága tovatűnik.
Helyébe sztoikus nyugalom költözik.
Szinte időrendi sorrendbe végigélem életem legfontosabb állomásait.

Elidőzve a gyermekkoromat meghatározó személyeknél és azok életemre tett hatásainál. Az Andrissal való találkozásom körülményeivel. A megbízható, de félénk barátnő, majd pontosan olyan megbízható feleség szerepemnél. Az első gyermek megszületésénél. A karrierem kontra anyaság felett naponta meghozott döntéseim mindegyikénél. A Katával való kapcsolatom minden egyes állomásánál. Olyan mondatoknál, amik elhangzottak, de elfutottam mellettük — mert fiatalon az ember sokszor úgy véli, semmire sem jut ideje.

A Kata döntésénél. Elvesztésénél. További rohanásomnál — ami felhúzta minden irányba a falakat. A gyermekeimnél. Hogy mivé lettek. Az anyaságomnál — hogy mivé lett. És a küszöbön álló utolsó fejezetemnél — amiről azt hittük, soha nem érjük meg. Lemondtunk róla, nem terveztük, nem tartottuk elképzelhetőnek, elsiklottunk felette. Pedig egy második esély az életre. Beteljesíteni, kimondani, megélni azt, amire fiatalon nem volt időnk vagy nem volt meg bennünk a kellő bátorság a megélésükre. Így vagyok ezzel a zarándoklattal is. Akkor Katával is kevésnek bizonyultunk hozzá. Ma már annyira tapasztalt vagyok, hogy pontosan tudom — a legfélelmetesebb dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakoznak.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincharmadik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harminckettedik rész

costanbernadett — Fri, 04 Feb 2022 05:12:20 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. február 4.

Hála

XXXII. rész

Szenvedélyen alapuló viszonyom egyedül Katával és Zoltánnal volt. Kata kielégített bennem minden szenvedéllyel kapcsolatos elvárást.Az életemből nem igazán hiányzott a dráma, ha maga a dráma királynő volt a legjobb barátnőm. Amikor meg hiányzott, ott volt mindez Zoltán személyében. A tűz, a lebukástól való félelem, a bujkálás, a bűntudat, a szégyen és a folyamatos kombinálás. Andrissal olyanok vagyunk, mint az időnap előtt megvénült bölcs házasfelek.

Nem választottuk egymást. Az Élet sodort bennünket egymás felé. Így a válaszom, igen. Módomban áll abban a helyzetben is gondolkodni. Nem veszítem el a fejemet. Végig magamnál vagyok. És ez nekem tökéletesen megfelel. Ahogyan Andrásnak is. Megnyugtat, biztonságot ad annak a tudata, hogy ismerem, tudom, érzem, ki tudom számítani az ok okozati összefüggéseket. Az akciókat és reakciókat. Nem kell taktikáznom. Színjátszanom.

Ha kívánom, akkor felé kell fordulnom. Ha beszélgetni akarok vele, akkor ki kell vennem a kezéből azt, amivel éppen el van foglalva. Ha vacsorázni akarok menni vele, akkor közölnöm kell. Nem kell fekete bébidollt vásárolnom, ha el akarom csábítani — egyszerűen azt kell mondanom, hogy erre lenne most szükségem. Hogy szar? Gyenge? Elítélendő? Kevés? Mégis mihez? Nekünk egy egész élethez elegendő volt. Ezekkel a pejoratív minősítésekkel csak olyan emberek vonták az ítéletük alá, mint Kata. Akiknek nem volt állandó párkapcsolatuk. Nem tudták megőrizni a házasságukat. Nem voltak képesek együtt maradni a krízisek dacára. Mi megtettük.

Lehet, hogy a tűz túl van értékelve. Lehet, hogy nem is az a fellángoló, mindent felemésztő állapot a szerelem. Hanem ez. Amit mi művelünk. Hogy mindennek ellenére vannak hétfők és péntekek. Hogy létezik megbocsátás. Hogy ennyi év után is hetente legalább egyszer egymás felé fordulunk. Igen, már nem akkora mohósággal. Nem nyakaljuk egymást. De menedéket jelent a másik melege, ölelő karja, szapora lélegzése, jelenléte. Lehet, hogy személyiség kérdése az egész. Vannak a Kata-féle drámakirályok és királynők. Akik saját maguk előtt is képesek 24/24-et színpadon lenni. Eljátszani, túlzásba vinni, beleszületni és belehalni egy-egy szerepbe.

Ahogyan Kata tette az első szerelmével, a professzorral. A harmincadikkal — a férjemmel. Hogy aztán mindent visszajátsszon. Megbánjon. El akarjon hantolni, meg nem történtté akarjon tenni. És vannak a magamfajta, kissé száraz, tűz nélküli, kiszámítható, feleségtípusok. Akik, ha balra fordulnak, az szexet jelent. Ha jobbra, akkor hagyj békémet. De hétfőn mindig megfésülködnek, akkor is, ha darabokban áll a lelkük. Korán felkelnek, uzsonnát pakolnak, megfőzik az ebédet, elmennek munkába, mosnak, vasalnak és összeszedik a lakást, begyűjtik vacsorára a családtagokat és este eldöntik, hogy jobbra vagy balra fognak éppen fordulni.

De megvan bennük a kellő altruizmus, hogy akkor is megfelelő pozíciót vegyenek fel, ha éppen nem ég bennük tűz. Mert tudják, hogy tartoznak valahova. A szerep kötelezettségekből áll. A kötelezettségek meg megszelídíthetők — szeretettel, megszokásokkal, begyakorlott koreográfiával, biztonságot jelentő hangokkal, mozdulatokkal, apró örömökkel.
A slusszpoén Blanka lett.

A kis, vékony, határozatlannak tűnő Blanka, aki olyan erős lasszóval fogta nyakon az én jóképű, határozott, magas, meglett, szabadelvű fiamat, hogy egy élete nem lesz elég, hogy kibújjon alóla — ha egyáltalán akar. Nem gyermekkel fogta meg. Hiszen nem lett terhes. Hanem a személyiségével. Amit első találkozás alkalmával az ital, a megjátszás, az erőszakkal felvett szerep elhomályosított. De a közös krízis nyilvánvalóvá tett. Egyre többet beszélgettek telefonon. Először amiatt, mert közös titkuk volt. Aztán megszokásból. Végül egymásba szelídült szeretetből. Édesek voltak.

Számomra a legnagyobb kegyelmet ebben az jelentette, hogy nem kellett megszakítanunk a terhességet. Két kicsi buta. A hátukon vitték volna el annak a terhét, ha a gyerek beavatkozás közben megsérül és soha többé nem lehet közös gyerekük. Karma lett volna a javából. Ami megérdemelt volna egy esélyt a megoldásra — hiszen sokszor amivel szemben a legjobban ellenkezünk, az a legnagyobb kincs számunkra. Csak még túl vakok vagyunk — a körülményeknek köszönhetően —, hogy elfogadjuk ezt.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harminckettedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincegyedik rész

costanbernadett — Fri, 28 Jan 2022 05:29:32 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 28.

Hála

XXXI. rész

Igyekeztünk magunk mögött hagyni a fájdalmat. Mint amikor az ember a háta mögé dobja, lazán, nemtörődöm módon az elfogyasztott alma csutkáját. Lelki dolgainkkal is gyakorta tesszük ezt. Sokkal kényelmesebb, mint dolgozni velük. Fogjuk, a hátunk mögé dobjuk és gyorsan továbbmegyünk. Addig menekülve, amíg a szeméthegy utol nem ér és megállásra nem késztet.

Andrissal óvatosak voltunk. Igazi képmutató, egymást tisztelő — de közel sem annyira, hogy őszinték is legyünk — dögök. Utólag visszagondolva mennyivel egyszerűbb lett volna egymáshoz bújni. Azt mondani, hogy belehalok a fájdalomba. Ments meg! Ölelj át! Szenvedj velem! Nem. Mi az egyszerűbb utat választottuk. A hazugok útját. Amin nem kell semmi mást tenni, mint jópofizni és hazudozni. Amíg a kettőnk közötti teret egy szép nagy, hazugságokból épített fal be nem tölti. Az elején észre sem vesszük. A következő, amikor felocsúdunk az, hogy nem érjük el egymást. Míg végül már nem is halljuk egymást. Mert a fal a hangokat sem engedi át.

Na így jártunk mi is. Miközben elengedtük a gyermekeink kezét. Beköszöntött az első párkapcsolat, szexuális tapasztalat. A fiúnk inni kezdett, majd szivarozni is. Álltunk és kétségbeesetten nézegettünk egymásra — keresve a hibást, bűnbakot és megoldásokat. Amikor azt hittük ez a legnagyobb tragédia — teherbe ejtett egy lányt. Nem vagyok abortuszpárti. Hiszem és vallom, hogy a lelkek okkal és céllal indulnak el földi útjuk felé. De amikor a gyermekem hazajön és időnap előtt kijelenti, hogy nagymama leszek — az már nem az elveim harca. Ott a tét nem a magamnak való ellentmondás — hanem a gyermekem élete.

Miközben lefutottuk idejében a szokásos köröket — védekezésről, felelősségteljes hozzáállásról, problémákról és megoldásokról, tettekről és következményekről.
— Becsúszott. Nem voltunk józanok.
— De a fene ette volna meg, egy gumi csak volt a zsebedben. Vagy elittad?
— Az az igazság anya, hogy elfelejtettem. Különben is arról volt szó, hogy jöjjek hozzád, ha bajba kerülök. Most meg szívózol.
— Oké. Igazad van. Nem az ítélkezések ideje. A megoldásoké. Ki a lány? Hány éves?
— Ez megint mi? Inkvizíció?
— Jól van, akkor erre sem. Mit vársz tőlem?
— Hát, hogy segíts megoldani. Olyan szülei vannak, akik ebbe nem fognak belemenni.
— Hány éves, a fene essen bele?
— 17.
— Iskolás — jelentettem ki lenézően.

— Akármi, anya. Arról volt szó, hogy segítesz. Szóval, akkor igen vagy nem?
— Mit vártok tőlem?
— Intézz neki egy abortuszt!
— Az a legutolsó alternatíva. Sőt, nem is alternatíva. A lehető legrosszabb.
— És mit csináljak? Hagyjam faképnél? Neveljem fel a gyermeket? Mit akarsz mondani?
— Éppen ezt. Amiről annyit beszélgettünk, hány de hány éven keresztül. A felelősség. A következmények vállalása.
— Ne prédikálj, anya! Csak mond meg, hogy akarsz-e segíteni. Ha nem, akkor megoldom én. Csak így könnyebb lenne. Ott dolgozol.
— Éppen ez az egyik baj. Menjek be a kollégámhoz — és mondjam el neki, hogy a fiam felcsinált egy kiskorút, aki minő meglepetés — teherbe esett és most szépen kaparják ki…
—Igen.
— Azt ugye te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy emberölésre készülünk.
— Anya, nem a szomszédról beszélünk. Ez csak egy magzat…
— Nem, fiam! Ez a TE gyermeked.

— Anya, az Isten áldja meg — mit akarsz ezzel? Fiatal vagyok. Ez csak egy lány. Nem akarom feleségül venni. Nem akarok a gyermekeinek az apja lenni. Nem akarok közös életet vele. Ez egy fos buli volt, ahol találkoztam ezzel a lánnyal. Még csak nem is ismerem rendesen. Beszélgettünk. Egyre szimpatikusabb lett, egyre szebb — és megtörtént. Ezek nem az ezernyolcszázas évek. Hogy befellegzett. Ennyi. Tegyek pontot rá. Vegyem feleségül. Besároztam a jó hírnevét. Képzeled-e, ha velem lefeküdt, pedig addig nem is találkoztunk — és nem én voltam neki az első!, csak úgy megjegyzem — akkor mással is megtette már. Szóval szakadjunk le erről.
— Akkor sem megoldás az abortusz.
— Hanem mi?
— Nem tudom. Örökbe adás. Felvállalás. Ilyesmik. Az abortusz nem!
— Most akkor a kollégáid miatt játszod a nagy erkölcscsőszt?
— Nem! Soha nem értettem egyet ezzel. Az más, ha az anya életét veszélyezteti a magzat. Vagy valami más, elfogadható probléma merül fel — de az abortusz egyszerűen nem alternatíva.
— Ebben az esetben igen. Az anya és APA életét veszélyezteti.

— Az anya és apa elgondolkodhatott volna ezen, akkor, amikor egymásnak estek.
— Istenem, nem hiszem el! Anya és apa? Ez hülyeség! Fiatalok vagyunk. Nem anyák és apák. És mi a szar az, hogy elgondolkodhatott volna?… megőrülök anya. Te szoktál gondolkozni olyankor? Tudod mit? Ne is válaszolj! Nem rám tartozik. Inkább ne. Segítesz vagy forduljak máshoz?
— Segítek, segítek. De az abortusszal nem értek egyet! – csak mondom.
— S akkor mi legyen?
— Hívd ide a lányt.
Ijedt szemű, vékony kislány volt. Nem nézett ki többnek, mint egy, a szülei ruháját ellopott tizenöt éves, aki az anyja sminktáskájával játszadozott. A pszichiátert ébresztette fel bennem. Aki legszívesebben megnézte volna közelebbről, hogy mi a fenéért fekszik le ismeretlen fiatalokkal? Mit akar ezzel a viselkedésével kompenzálni, amikor látszólag mindene megvan? Jó iskolában tanul. Értelmes. A szülei együtt vannak. Fényes jövő áll előtte. És bárkit megkaphat komoly kapcsolat céljából — anélkül, hogy odavetné magát ebek harmadjára, az első találkozás alkalmával.

— Voltál még hasonló helyzetben? — kérdeztem. Muszáj volt tudnom, hogy milyen esettel állok szemben. — Nem. Első alkalom. — És egészen biztos vagy benne, hogy terhes vagy? — Hát… tetszik tudni, nem jött meg.
— Mennyit késik? — Ötödik hete. — Szokott késni? Tudod, elég vékony vagy. És fiatal. Plusz a stressz. Ebben az esetben nem is annyira rendkívüli a késés. — Volt, hogy késett. Igen. szokott. De nem öt hetet. — Nőgyógyászod van? Van valaki, akihez menni szoktál? —Igen. Anyunak a nőgyógyásza. De nem szeretnék hozzá menni. Tetszik tudni, anyukám nem tudja, hogy én… szóval, nem szeretnék cirkuszt. Csak egyszerűen oldjuk meg. — Szóval így jutott eszedbe az abortusz… — Igen. Mások is csinálják, nem?
— Valakinek volt a környezetedben? — Nem. De olvastam róla. És tudom, hogy nem egyszerű — de én most nem látok más megoldást. — Mi lenne ha édesanyádék megtudnák? — Kiborulnának. Ők nem így ismernek engem. Én — jól tanulok. Meg szófogadó vagyok. — Azaz, szerepet játszol… — gondoltam magamban. — Akkor elviszlek holnap az én orvosomhoz. Az megfelel? — Igen. És ha ő is konfirmálja a terhességet, akkor megbeszéljük nála, hogy legyen.

Külön pirospont a fiamnak, hogy velünk tartott a másnapi vizsgálatra. Egy alapos felmérést követően kiderült, hogy a menstruációs ciklus zavarát nem a terhesség okozta. Mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. Az ijedt kislány úgy reszketett a vizsgáló asztalon, hogy végig késztetést éreztem, hogy mint egy lelkes édesanya, fogva tartsam és simogassam a kezét. Közelebb hozott bennünket ez a helyzet, mint bármi más. Háborúban és szerelemben nincsenek szabályok… Elvittem őket egy közeli kifőzdébe.

— Tudod szívem (Blankának hívták, de juszt sem akartam a nevén szólítani — mert ideiglenesnek éreztem és akartam őrizni a közöttünk kialakult abnormálisan közeli kapcsolatot) muszáj védekezni! Az abortusz nem megoldás. Az nem csak az éppen útnak indult léleknek egyenlő a halállal, hanem az édesanyának is azzal a veszéllyel, hogy soha többé ne tudjon gyermeket vállalni. — Igen, tudom. Plusz, a családunk sem fogadja el. Mi tetszik tudni katolikusok vagyunk. — Ahogy mi is — néztem a fiamra jelentőségteljesen. — Hála Istennek nem terhesség. — Ez még nem azt jelenti, hogy félvállról kell venni a problémát. Szólj otthon. Változtass az étkezési szokásaidon, az életmódodon. Mert most ugyan örömöt jelentett, hogy nem a nem várt terhesség okozott problémát, de hosszú távon, családtervezés esetén — jelenthet sokkal nagyobb és megoldhatatlanabb problémát — ha nem sikerül majd teherbe esned. — Sajnos nem fogom tudni befejezni veletek az ebédet. Vissza kell mennem dolgozni. 12-től van egy betegem — mondtam a fiamnak. Rendben lesztek? — Igen. — Akkor beszélünk. Kedves Blanka — örülök, hogy megismerhettelek. Bár ne így, ebben a formában történt volna, de akkor is a legjobbakat kívánom neked. — Köszönöm szépen! — állt fel a kislány, hogy búcsúzóul kezet fogjon velem. Érintése száraz, meleg és erős fogásban juttatta kifejezésre sokkos megkönnyebbülését.

Úton a kórház fele már az esetemen gondolkodtam. Igyekeztem magam mögött hagyni a történteket. Csak a hála maradt bennem, hogy nem kellett közbeavatkoznom. Az isteni kegyelem megtette a hatását. Azonban ezt követően bennem maradt, mint egy eltályogosodott szálka a fiam kijelentése. — Te abban a helyzetben gondolkodni szoktál?… Szegény Kata — mennyit mondta, hogy az a legnagyobb problémája az Andrissal való kapcsolatom esetében, hogy túl racionális. Minket nem a szenvedély kergetett egymás karjába. Hanem a hideg és kiszámított kapcsolódni akarás.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincegyedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Harmincadik rész

costanbernadett — Fri, 21 Jan 2022 05:10:56 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 21.

Hála

XXX. rész

A második napom is hasonló hangulatban telt. Legutóbb a reptérről jelentkeztem be Andrisnak. Tehát ma esedékessé vált az ismételt telefonbeszélgetés. Nem igazán szeretek telefonon trécselni. A mély lelki dolgokat nem lehet megtárgyalni, hiszen oda elkelne a szemkontaktus, a másik ember közelsége, a belőle áradó pozitív és negatív energiák. Míg történések nem igazán voltak, amikről be tudtam volna számolni. Kivéve a lelkiek.

Ami a tájat illeti, hol láttam, hol nem. Vitathatatlanul gyönyörű helyeken zarándokoltam. De egyszerűen nem voltak képesek behatolni a lelkemig abban a káoszban, ami bennem uralkodott. Talán visszafelé jövet. Amikor otthagyom majd a manrézában minden egyes terhemet. Akkor majd esélyem lesz látni a tájat, a maga teljes valójában.

Második napom szálláshelye homlokegyenest más volt, mint az első napé. A bookingon nem derült ki, hogy egy olyan helyre kerülök, ahol a család is abban a házban él, amelyben a szobát adják ki. Mivel rettenetesen fáradt voltam, tisztálkodás után azonnal ágyba bújtam. Nem is kínlódtam az evéssel. Semmi értelme nem volt. Reggel farkaséhesen ébredtem, de este nem volt gusztusom semmihez. Feküdtem a tiszta, fehér parasztház szobájában és hallgattam a szokásos hangokat. Ugyan más nyelven beszéltek — de éppen olyan hangok voltak, mint amik végigkísérték az életemet gyermek-, majd felnőttkoromban.

Kivéve az állatok hangja. Az hiányzott Andrissal való életemből.
A gyerekek azonban éppen úgy civakodtak, mint otthon az enyémek.
A férj és feleség pontosan úgy élcelődött és halkan mormogott.
A szülők éppen úgy fedték meg hibázó gyermekeiket.
A lábasok, fazekak, tányérok és evőeszközök éppen úgy csengtek, bongtak, csörögtek és ütköztek minden nyelven, minden egyes tájékon.
Csak az ember van állandó keresésben.
Más minden és mindenki ott van jól, ahova letették.
Arra, amire szánták.
Úgy, ahogyan használják.
Azzal, akivel együtt élni kényszerül.
Kivéve mi magunkat. A folyamatos kutatással, túlgondolással, elégedetlenséggel, a jelen időben való élés képtelenségében.
Az itt és most tagadásában.

Amikor Kata és Andris között megtörtént a vízválasztó találkozás — mindannyian megálltunk egy pillanatra.
Az, hogy a pillanat évekig eltartott — csakis annyit jelentett, hogy ennyi időre volt szükségünk.
Ha akkor Kata nem erőltette volna, még tovább halasztgatom.
De ragaszkodott az Andris visszafogadásához az életemben.
Fogadalmat, egyezséget kötöttünk.
Amit egyedül én tartottam be.
Ő nem.
Kilépett. Felszabadította magát. Elment. Szó nélkül.

És én nem álltam meg már egy pillanatra sem. Továbbrohantam. Pedig meg kellett volna állnom, minden egyes alkalommal. Minden egyes állomáson. Az egyetemi éveimet végigvonatoztam az otthonom és az egyetem között. Idegesített, bosszantott az időveszteség. Hogy minden egyes állomáson megáll a személyvonat. Miközben nem a sebesség, hanem a megállók voltak fontosak. Nem a rohanással van baj — hanem a megállók elbliccelésével. Azok nem véletlenek. Megállok egy pillanatra minden egyes szint meglépése előtt — hogy egészen biztosan érzékeljem önmagamat és betöltendő helyemet, ahhoz, hogy helyes irányba tudjam folytatni az előttem álló utat.

A hangok is irányadók. Ezek az ismeretlen helyen, idegen nyelven, mégis oly annyira ismerősen visszaköszönő hangok. Lehetnének akár a mi családunk hangjai is. Csak be kell hunynom a szememet és visszavezetnek önmagamhoz. Minden egyes állomáshoz. A gyermek önmagamhoz, a medikus önmagamhoz, a toporgó, tanácstalan önmagamhoz, akinek fogalma sem volt mire szakosodjon, a friss feleség önmagamhoz, a fiatal édesanya önmagamhoz — aki rettegett, félt megállni ebben az új szerepben, hogy nehogy ez az éppen kialakult, pályakezdő szerepe halálát jelentse. Egyetlen állomást sikerült tiszteletben tartanom. A krízisét. Amikor a férjemmel és barátnőmmel együtt — kissé önmagamat is elveszítettem, ahhoz, hogy a következő lépésben megtaláljam azt.

A Kata halála után sem álltam meg. Épp csak a temetés idejére. Amikor a beszéd miatt összeszedtem a gondolataimat. Majd rohantam tovább. Lettek hétfők és péntekek, programok Kata nélkül, házasság kihívások és elszámolások nélkül — felnőttek a gyerekek. Ezzel együtt észrevétlenül mi magunk is megöregedtünk. Ami adott egyfajta biztonságot. Kényelmet. Eredményezett egy cseppet sem egészséges hátradőlést. Amikor már minden mindegy. Nem kell változtatni semmin, hiszen nem éri meg. Ennyi fért bele. Nem állunk olyan rosszul.

De engem nem ebből a fából faragtak.
Az az ember vagyok, aki végig kell járja az utat.
Akinek be kell töltenie minden egyes rendelkezésére álló percét.
Hogy soha ne érezzem úgy, hogy hiábavaló volt.
Mert abba képes lennék belebetegedni akár.
Másnap estére ebben a hangulatban értem el a manrézát.
A manréza egy csodálatos, frissen felújított, saját kápolnával ellátott közösségi ház volt.
Néhány szerzetes lakta, akik lelkivezetéssel foglalkoztak.
Tették ezt csoportokkal és ahogy az én esetemben is volt, egyénekkel.

A pap, akivel egyeztettem egy, az országunkból elszármazott jezsuita volt, aki annak ellenére, hogy fiatal kora óta élt mindenhol a nagyvilágban, a lelkében őrizte nyelvét, kultúráját, otthonát. Fontos volt számomra, hogy ha már ő lesz az egyedüli ember, akivel a rendelkezésemre álló három hét alatt érintkezem — történjen ez a saját anyanyelvemen. A lélek azon a nyelven képes megnyilvánulni a legjobban, amelyen gyermekkora óta verbalizál bent és kint egyaránt — félelmet, fájdalmat, szenvedést, várakozást és szeretetet.

Nem sokat beszélgettünk aznap este. Tiszteletben tartotta, átérezte fáradtságomat, mely ólomsúlyként nehezedett rá nem csak végtagjaimra. — Jöjjön kérem, megmutatom a szobáját, s holnap reggel mindent megbeszélünk. Most az a legelső, hogy kipihenje magát. Nem kellett noszogasson. Miután lezuhanyoztam úgy aludtam el, mint aki napok óta nem látott ágyat.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Harmincadik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Huszonkilencedik rész

costanbernadett — Fri, 14 Jan 2022 05:00:20 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 14.

Hála

XXIX. rész

Teljesen egyedül éreztem magam. Bátortalan voltam és magányos. Kata hiánya testet öltött és betöltötte a repteret. Úgy fogózkodtam az ütemtervemben, mint egy járást segítő botban. Ha nem lett volna kilométerekre és percekre beosztva az elkövetkező időszakom, talán megfordulok és hazarohanok. Végül a józan eszem döntött. Az egyszerre egy lépést elvem. Amire készen álltam. Az összes többire még nem. Annak időközben fog eljönni az ideje.

Kimentem. Taxit fogtam és kivitettem magam a város végére. A sofőr beszélgetni próbált, de egyszavas válaszaim végül elrettentették. Nyelvi akadályokra gyanakodva abbahagyta az erőltetett társalgást. Végigimádkoztam az utat. Erőt kértem és kitartást. Elmondtam annak az Istennek, akire Kata egyáltalán nem tudott felnézni, hogy szükségem van rá. Ahhoz, hogy megtaláljam önmagam. Katát. A kettőnk mesterségesen megszakított kapcsolatát — ami elképzeléseim szerint a semmiből lebegve kiabált vissza rám, mind erősebben és hangosabban, ahogy az évek teltek. Nem csend lett bennem, hanem egyre nagyobb zaj. Alapzaj. Ami ugyan nem akadályozza meg a hétköznapok lecsengését, de folyamatos lelki nyugtalanságot eredményez.

Az eltelt években a házasságunknak esélye sem volt az éltető levegőre. Azt a poshadt szén-dioxidot éltük fel, amit akkor engedtünk be oxigén formájában a lelkeinkbe, amikor a közöttünk lévő szakítás megtörtént. Ekkor volt esélyünk újraértelmezni önmagunkat, a közöttünk lévő köteleket és megtölteni életeinket friss levegővel, bátorsággal, őszinteséggel. Kata halála azonban mérgezővé változtatta az addig friss levegőt. Falat emelt oda is, ahol addig nem volt. A mosoly az arcunkra merevedett, mozdulataink, mimikáink és gesztusaink erőltetetté és kiszámíthatókká váltak. Közös párbeszédeink az illem oltárán égtek el minden egyes próbálkozás alkalmával. Nem maradt belőlünk semmi.

És a legjobban az bántott, hogy Andris képtelen volt mindezt beismerni. Mert, hogy ő maga is tisztában volt ezzel, abban egészen biztos voltam. De mennyivel könnyebb volt eljátszani a jól ismert koreográfia szerinti forgatókönyvet. A minden rendben van elégiáját. Ami nem volt más, mint lelkeink állandó kómáját biztosító állapot.

Jól tettem, hogy eljöttem. Jól tettem, hogy hangosan is ki mertem mondani, be mertem vallani, nevén mertem nevezni mindazt, ami évek óta fojtogatott. — A rendszer egyik elemének a változása, mozgása — maga után vonja az egész rendszer, egység változását És ha ez így van — márpedig az élet hányszor adta ennek tanúbizonyságát — akkor eljövetelem képes lesz újraindítani mindent. Függetlenül a jól bevált, kényelmes, megszokott ütemtervtől, amit mindig is éltünk.

A taxis annyira borsos árat kért a szállításért, hogy az állam leesett. Kihasználhatta, hogy turista vagyok. De mivel a pénznek nem voltam hiányában — nem akartam harcba szállni az igazságért. Azt azonban szerettem volna, ha tudja, hogy nem ma szálltam le a falvédőről. — Tudja mit uram? Ki fogom fizetni az árat, amit kért. De tisztában vagyok vele, hogy a reális ár duplájáért hozott el. — És mégis miből gondoljanaccsád, hogy meg akarom lopni? — kérdezte arcátlanul. — Lehet, hogy öreg vagyok, de hülye nem mondtam nem kevés éllel a hangomban. Mielőtt eljöttem volna végigolvastam a fórumokat, megnéztem az árakat, utánaolvastam mindennek. — Még önről is írtak. Vagy, ha nem önről, akkor az önhöz hasonló kollégákról, akik az ártatlan embereket lejmolják le egy kis plusz, de piszkos keresetért. Szóval itt a pénz, legyen vele boldog. De ne csinálja tovább. Mert nekem és esetleg a magamfajtáknak van — de vannak olyanok, akiknek az ár duplája hatalmas érvágást jelent. Kiszálltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Még azt sem vártam meg, hogy ideadja a csomagjaimat. Könnyedén kikaptam egyedül, hiszen a legszükségesebbekre korlátozódtam és határozottan elindultam.

Kellett nekem ez a felháborodás.
A vita parazsa.
Hiszen amióta leszálltam a repülőről, teljesen el voltam gyámoltalanodva.
Alaphangulatom nem lett volna elég az első öt lépés megtételére sem.
Így azonban elöntött az adrenalin és koromat meghazudtolva indultam el az előttem álló úton, amitől oly sokat reméltem.
Öt kilométer után terveztem be az első étkezést.
Egy vendéglőnél akartam megállni, ahol használni szerettem volna a mosdót is.
De az öt kilométer annyi megkönnyebbülést szabadított fel bennem, hogy tovább folytattam az utamat. Abban a tudatban, hogy a tizedik kilométerkőnél is lesz egy hasonló esélyem.
Végiggyalogoltam az egész napot.
Étlen. Csak a vízzel és egy kevés száraz táplálékkal, amit magammal hoztam a biztonság kedvéért.
Útközben, noha találkoztam emberekkel, senkivel sem álltam szóba.

Tele voltam kérdésekkel, amikre a válaszokat a csend és a monoton masírozásom zaja adhatta meg.
Annyi minden megjelenik az ember előtt egy ilyen út alkalmával.
Állomások a gyermekkorából, gondosan elásott traumák, rosszkor, rosszul időzített és kimondott üzenetek, amik egész életében bénítják.
Első nap annyit dolgoztam, mint normális, hétköznapi esetben néhány év alatt.
Felerősödtek a belső hangok. Megjelentek azok a képek, amik elzárva nyomorítottak nap mint nap — beteges mintát adva a kötödéseimnek.
Amikor a szállásomon álomra hajtottam a fejemet, fáradtam, felhólyagosodott lábakkal, agyonhajszolt lélekkel — már tudtam, megéri itt lennem.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Huszonkilencedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Huszonnyolcadik rész

costanbernadett — Fri, 07 Jan 2022 04:56:38 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 7.

Hála

XXVIII. rész

Még aznap elindultunk, hogy ha későre is, de a szülei mellett lehessünk. Nem igazán ismertem őket. Néhányszor találkoztunk az eltelt évek alatt, de soha nem ápoltunk szoros kapcsolatot. Ahogy Kata sem. Igyekezett a legszükségesebb rájuk szánt időre korlátozódni. Mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi történt. Mi késztette arra, hogy szó nélkül, búcsúzás nélkül elmenjen. Istenem, a legjobb barátnője voltam.

Ha arra kért volna, talán még ebben is támogatom. Az eltántorítás elsősorban magam miatt történt volna. Nélküle elképzelhetetlennek tartottam az életet. Hozzám tartozott. S most ez a részem meghalt. A szülei kétségbeesettek voltak. Fogalmuk sem volt, hogy mitévők legyenek. Ültek összeölelkezve a csendben, amelyet mindegyre valamelyikük zokogása tört meg. Másnap reggel Andrissal elintéztük a temetéssel kapcsolatos teendőket. Annak ellenére, hogy orvosok voltunk, még nekünk sem javallották a Kata testével való szembesülést. Pedig annyira szerettem volna. Amíg itt volt, fizikai valójában, mint egy báb, amelyből kirepült a lélek — úgy éreztem mellettem van. Elérhető. Visszafordítható — ha igazán erősen akarom. Az érzéseim a végletek tartományában mozogtak.

Hol dühös voltam, hol lemondó, hol teljesen elgyengült, hol jajveszékelő, hol döbbent csendben szorongó, hol tagadó. A szüleimmel abban maradtunk, hogy eljönnek a gyerekekkel a temetésre. Felhívtam őket, hogy elmondjam, pontosan mi történt. Nem szerettem volna, hogy utólag értesüljenek róla. Mástól, helytelenül, ferdítetten. Joguk volt tudni az igazat. Hogy a lemondás, a veszteség is az élet része. Hogy azok is elmennek, akiket a legjobban szeretünk. És minden perc értékes, ami a rendelkezésünkre áll.

Kata édesapja ragaszkodott hozzá, hogy mondjak búcsúbeszédet. Nehezen találtam a megfelelő gondolatokat. Katáról a felszínen csak szuperlatívuszokba lehetett beszélni. Igazi hős volt. A függönyök mögött egy szorongó kislány, aki nem vágyott másra, minthogy szeressék. Ne azért amit megtett, elért vagy képviselt. Hanem önmagáért. Én ezért szerettem. Ezt szerettem volna megmutatni a résztvevőknek is. Sőt, a szüleinek is, akiknek nem biztos, hogy sikerült megmutatnia magát, ebben a rendelkezésére álló, utolsó, tisztázást kereső időszakban. Erre már soha nem lesznek válaszaim. Ahogy egy sor más dolgokra sem.

Hogy miért kellett elmenjen? Miért most? Miért így? Miért szó nélkül? Miért érezte úgy, hogy semmi értelme már tovább küzdeni? Miért nem nyújtotta ki felém a kezét? — hiszen megtartottam volna. A temetés a tömeg ellenére, mely részt vett — csendes, elegáns és visszafogott volt. Kata soha nem beszélt Istenről.

Egyszer, még kapcsolatunk elején rákérdeztem:
— Ha az Isten Atya — és képmására teremtette az embert, ergo — apámat, nem igazán van miben higgyek. Nem szeretnék egy olyan Istent követni, aki magára hagyja a gyengét. Aki saját túlélése érdekében mindent megtesz. Akár a mások fején való taposástól sem riad vissza. Katolikus vagyok. De az egyházamban sem látok mást. Mint ilyen, apám típusú pátriárkákat, akik élősködnek és szívják a tömeg vérét. Miért? Mert megtehetik. Apám sem az az orvos, akit bálványoztam. Egy helytelen képet festettem magamban róla. A professzorról, aki életeket ment. Aki élet és halál ura. Hogy a végén, felnőttként rájöjjek, egy élősködő pöcs. Kurvapecér. Pénzéhes. Akinek semmi más nem fontosabb, mint önmaga. Csak és kizárólag olyan dolgokra hajlandó, amik fényezik. Ami nem vet rá jó fényt, az kívül esik az érdeklődési körén. — Valami jót azért csak alkotott. Téged! — feleltem, hiszen számomra elképzelhetetlen volt a szüleimhez való efféle viszonyulás. — Engem? — nevetett gúnyosan. Igen. Amiatt lettem ilyen, mert őket figyeltem és elemezgettem. És egy dolog mozgatott igazán — hogy más legyek mint ők. Más, mint az apámtól totálisan függő anyám. Más, mint a pénzért és hírnévért gyógyító apám. Ezekre mondok minden nap nemet a létemmel.
— De egy életen át csak nem harcolhatsz.
— Van amiért megéri.
— Bármi áron?
— Akár az életem árán is!

A temetést követő állófogadás is incidensek nélkül telt.
Igyekeztem nem figyelni a szüleit.
Képtelen voltam a Kata évek óta belém sulykolt szemüvege nélkül látni őket.
Nem lehettek annyira rossz emberek.
A Kata igazságérzete volt túlzottan kifinomult.
Mennyivel vagyunk jobbak, mint ők?
Kik vagyunk mi, hogy szüleink felett ítélkezzünk?

Nem tehetjük.
A hibáik csak arra jók, hogy esélyt adjunk önmagunknak a változtatásra.
Semmi egyébre.
És fegyverként soha nem használhatók.
Hacsak gyilkolni nem akarunk.
Annak meg semmi értelme.
Másnap reggel hazamentünk. Hogy ott folytassunk mindent, ahol letettük a szálakat. Kivéve azokat, amik Katához kötöttek. Mert azok már örök életig lebegnek a szélben. Mint elárvult papírsárkány kötők. Amiket az időközben felnőtté vált gyerek, soha nem fog már megragadni. Mert mire megtenné, nem éri el azokat.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Huszonnyolcadik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Huszonhetedik rész

costanbernadett — Fri, 17 Dec 2021 05:00:59 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2021. december 17.

Hála

XXVII. rész

Két nap választott el Kata hazajöveteléig. Nem zaklattam. Hagytam, hogy hívjon, jelentkezzen, ha akar. De én magam nem zavartam. Tudtam, hogy elő kell készítenie önmagát és a szüleit az eljövetelére. Bár megtettem volna. Bár hallgattam volna a megérzéseimre. Annyi ha és akkor… Utólag mennyivel okosabb az ember. Lassan be kellett fusson a vonat, amikor megszólalt a rendelőmben a telefon. — Igen, én vagyok. Jó napot kívánok — mondtam. A telefon kiesett a kezemből. Csak ültem. Minden porcikám reszketett. Végül sikoltozni kezdtem.

A hang fülsértő volt. Szerettem volna, hogy abbamaradjon. Sok idő telhetett el, míg rájöttem, hogy belőlem jön.
— Szívem. Mi a baj? Mi történt? — hajolt fölém Andris.
— Kata — mondtam, majd megint jajgatni kezdtem.
— Mi van Katával?
— Meghalt.
Nem kérdezett semmit.
Magához szorított és ütemesen ringatni kezdett az ölelésében.
Miközben a testem lassan megnyugodott, a lelkem darabokban hevert a lábaink előtt.
Életemben nem éreztem ekkora fájdalmat.

— Mi történt? — kérdezte Andris miután megnyugodtam.
— A vonat elé vetette magát. Nem értem! Úgy tűnt, rendben lesz. Nem volt teljesen jól, de nem láttam jeleit ennek az egésznek. Jobban kellett volna figyelnem.
— Ne hibáztasd magad, kérlek!
— Már hogy ne tenném! Szakember vagyok. A legjobb barátnője vagyok. Ki, ha nem én kellett volna észrevegyem, hogy mire készül.
— Gondolom eljátszotta, hogy minden rendben.
— Azt mondta hazajön… — zokogtam.

Andris tovább nyugtatott. Egy szót sem szólt. Pontosan tudta, hogy olaj lenne a tűzre.
— Hívd fel anyámékat, vagy a te szüleidet. Menjen valaki át hozzánk estére. Még ma le akarok utazni.
— Semmi értelme ennyire hamar odamenni.
— Ha nem akarsz, ne gyere. Én megyek.
— Nem engedlek el egyedül ebben az állapotban. Sőt, nem is azt mondtam, hogy egyáltalán ne menj, de még korai.
— Nem, Andris. Nem korai. Késő! Egy nappal ezelőtt kellett volna lemennem. Akkor minden rendben lenne.
— Figyelj szívem, te is pontosan olyan jól tudod, mint én, hogy ha erre készült, akármikor megtalálta volna a módját. Nem sokat segített volna, hogy ott vagy.
— Biztató!
— Kérlek, ne! Csak arra akarok rámutatni, hogy nem a te hibád. Elege lett. Nem találta a kiutat.

— És erre vannak a barátnők. A jó barátnők.
— Nálad jobb barátnőt nem igazán tudok elképzelni. Órákat beszélgetettek. Mit tehettél volna ennél többet?
— Nem tudom. Valamit, ami hatékonyabb. Ez nem volt az!
— Szeretném, ha bevennél valami nyugtatót. Még mindig reszketsz.
— Attól sem lesz jobb! Nem fog segíteni a tényen, hogy a legjobb barátom elment. Egyedül maradtam.
— Itt vagyunk neked. Ne engedd el magad.
— Ez más. Ti a családom vagytok. Nektek kötelességetek elfogadni, szeretni. Ő választott engem. Magam miatt.
— Ahogyan én is.
— Szeretnék hazamenni. Telefonálj és csomagoljunk. Ha jössz együtt, ha nem, felmegyek egyedül.
— Gondolod otthon fogják eltemetni?
— Igen. Amennyiben nem született más végrendelet. Végrendelet…
— nevettem fel gunyorosan. Ha erre készült, talán végrendelete is lehet. Valami útmutatás arról, hogy hogyan kell ezt túlélni. Mert különben nem fogom!

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Huszonhetedik rész appeared first on Matusinka.ro.

Hála Huszonhatodik rész

costanbernadett — Fri, 10 Dec 2021 05:57:36 +0000

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2021. december 10.

Hála

XXVI. rész

A zarándokút, amit Katával be szerettünk volna járni, nem volt a közkedvelt turistautak egyike. Direkt választottunk olyant, amit más nem járt végig.

Nem akarok találkozni olyan emberekkel, akik identitászavarban szenvedve menekülnek önmaguk elől. Egy tiszta utat akarok. Csak te meg én. Nekem nem mások szellemeire van szükségem vagy energiáira. Nekem a sajátom kell. Kis szenvedés, sok kaland. Mit szólsz? Bevállaljuk? — kérdezte utolsó hívása alkalmával.
— Mikor érsz haza?
— Jövő hét elején.
— És mikor indulnál?
— Hát azt meg kell tervezzük rendesen. Be kell vásárolni. Le kell foglalni a szálláshelyeket. Térképen ki kell jelöljük, hogy mennyit tudunk végigcsinálni egy nap alatt ideális esetben, aztán ha nem éppen úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene. És végigjárjuk.
— Menjünk manrézába. Egy lelkigyakorlat is éppen ezt a hatást fejti ki. Mehetünk egy hónaposra is.
— Nekem az nem oké. Szenvedni akarok. Szembe akarok menni önmagammal.

— Mostanában rendesen keresgéled a szenvedést. Ugye nem arról szól, hogy vezekelsz?
— Én? Ne hülyéskedj! Soha nem voltam áldozat.
— Most mintha azt játszanád. Tényleg ez kell? Elkísérlek. Nem mondom, hogy nem hülyeség, de éppen emiatt vonzó.
— Szóval akkor jössz?
— Nem foglak magadra hagyni. Ha ez kell ahhoz, hogy meggyógyulj, akkor melletted a helyem.
— És Andris? Neki beszéltél már erről?
— Még nem. Szerintem nem fog ellenkezni.
— Hát merne? — nevetett fel jóízűen Kata.
— Nem a merésről van szó. Hanem arról, ahogy új emberként próbál beleilleszkedni a régi szerepébe. Roppant érdekes.
— Hogyhogy?

— Hát itt vannak a gyerekek. Velük is teljesen új szálakat vesz fel. Eddig mindig elfoglalt volt. Elérhetetlen. A professzor… — itthon is. Most meg az az apuka, akire minden gyerek vágyik. Igazi jó fej.
— És veled?
— Nos, igen. Azt kéne mondjam, hogy jó hatással volt rá ez az egész történet. Mintha egy teljesen új férfit kaptam volna vissza. Törődő, szerető, gondoskodó, bújós, ölelkezős, puszilgató, a társaságomat kereső.
— Térj már a lényegre a fenébe!
— Igen. Abban is teljesen más. Szóval még a végén hálával tartozom.
— Ez az! Ezt akartam hallani. Hogy legalább volt értelme…
— Volt. Van. Szóval siess haza.
— Rendben. Sietek haza — mondta, majd bontotta a vonalat.

Ekkor hallottam utoljára a hangját.
Azzal a reménnyel, hogy hazajön és közösen elmegyünk megkeresni önmagunkat. Én megbizonyosodni, ő meg megtalálni.
Végül Kata nem jött el.
Sőt.
Teljesen magamra hagyott.
A kétségekkel, a félelmekkel és a falakkal.

Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Hála Huszonhatodik rész appeared first on Matusinka.ro.

barátság – Matusinka.ro

Hála Harmincötödik rész

Megosztom:

Hála

XXXV. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harmincnegyedik rész

Megosztom:

Hála

XXXIV. rész

Elégedett vagyok. Ez lenne a boldogság? Amikor az embernek nem kell semmi és senki, mert mindene és mindenki ott van benne elérhető kartávolságban, csak éppen magához kell ölelnie.

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harmincharmadik rész

Megosztom:

Hála

XXXIII. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harminckettedik rész

Megosztom:

Hála

XXXII. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harmincegyedik rész

Megosztom:

Hála

XXXI. rész

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

• Homokóra láncostól

• Vér és döntés

• Barnabás, a vigasztalás fia

• Láncok az időben

• Génjeimben a hiba

• Egy élettel tartozom

Előkészületben:

• Génjeimben a hiba II

• Bennem a létra

Hála Harmincadik rész

Megosztom:

Hála

XXX. rész

Elégedett vagyok.
Ez lenne a boldogság?
Amikor az embernek nem kell semmi és senki, mert mindene és mindenki ott van benne elérhető kartávolságban, csak éppen magához kell ölelnie.