Anyák napja. Egyeseknek boldogság, másoknak fájdalom. Boldogság annak, akinek él az anyukája, és egészséges szereteten és határokon belül mozgó kapcsolatuk van. Boldogság annak, aki anya és éli ezt a csodát. És fájdalom annak, aki elveszítette már az anyukáját, vagy tátong benne egy hiányérzet az iránt az anya iránt, akire szüksége lett volna, de nem volt hozzá szerencséje. És fájdalom annak, akinek még nem jött össze, hogy anya legyen, de szeretne anya lenni, vagy annak, akit folyton csesztet a társadalom, hogy miért nem lett még anya. Kényes dolgok ezek. És sokszor azt látom, tapasztalom, hogy egyáltalán nem vagyunk óvatosak. Nem gondolunk bele dolgokba, nincs bennünk kellő megfontoltság, empátia. Kérdezünk, kérdőre vonunk, mintha a mi dolgunk lenne. Nem, nem az. Úgyhogy ne tegyük. Magánügy. És kész. Semmi közöm hozzá, hogy valaki akar vagy nem akar, tud, vagy nem tud anya lenni.

Minek? Kinek akarod ezt mutatni? Miért fontos ez, hogy a világ lássa, hogy neked milyen csodálatos kapcsolatod van anyukáddal, hogy te milyen csodálatos anyuka vagy. Miért érzed ennek a szükségét? Miért teszed ezt ki a kirakatba pont ezen a nap? Sokszor azért, hogy nehogy lemaradj. Hiszen, ha már mindenkinek erről szól az üzenőfala, akkor nehogy már csak én lennék ilyen szerencsétlen. Nem, meg kell mutatnom, hogy nem vagyok. Sokszor azért, mert bizonyítani akarsz, meg akarsz felelni te is annak a képnek, amit a képedbe nyomnak.

Sokszor azért, mert hozzátartozik az imidzsedhez. Meg kell tudja a világ, hogy jó anya vagyok, és hogy milyen csodálatos anyám van nekem.  Az élet azonban a realitásban zajlik. Azt gondolom, hogy, akinek valóban jó kapcsolata van az anyukájával, annak nem kell az imidzs, nem kell a bizonyítás, nem kell a sok like, komment, a külvilág visszajelzése. Vesz egy szál virágot, az anyukája szemébe néz, megöleli és kész. Az anyaságát pedig megéli a hétköznapokban, szintén nincs szüksége arra a sok csodáló visszaigazoló megjegyzésre.

A másik oldalnak pedig azt mondanám, hogy ne dőlj be. Kezeld a szociális médiát a helyén, főleg ezeken a “bizonyos” napokon. Nem könnyű, tudom, amikor reggeltől estig azt tolják a képedbe, ami neked nincs. Azonban azt se tudod, hogy mije van. Mert nagyon sokszor, amit ott látsz, egy fotón az nem a valóság. Az csak egy illúzió, egy pillanatnyi kép, ami egy belső hiányból született. Nem tudhatod, hogy milyen a kép mögötti élet egyébként a mindennapokban. Lehet, hogy te sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagy amúgy, mint azok, akiknek látszólag megvan az, ami neked nincs.

Ami fontos, és amire segítő szakemberként felszerettem volna hívni ezzel az írással a figyelmet az, hogy kezeljük a helyén a szociális médiát. Az élet nem a Facebookon és az Istan zajlik. Szerencsére. Továbbá ne toljuk egymás képébe azt, ami egyébként magánügy. Éljük az életet ott, ahol az éppen történik. A jelenben és a szívünkben.

forrás: székely hírmondó

Ez az anyák napja a megosztott fájdalomról szólt. Kinga édesanyját vártuk ebédre. Míg délelőtt tartott a készülődés, Józsika elvitt magával virágot vásárolni. Kingának, az édesanyjának és természetesen Neked. A gyermekek otthon maradtak segíteni. Csak ketten mentünk. Ő és én…, mint a régi szép időkben. Csak most már nem én fogtam az ő kis, ragacsos kezeit, hanem ő támogatott engem. A város kihalt. Csak az van kint, akinek tényleg dolga van. Nekünk meg mindennél fontosabb küldetésünk volt. Csendben tettük meg az utat a piacig.
Három csokor virág…

Egy neked, kedvesem. Egy az anyatársnak és természetesen egy Kingának, akinek pillanatnyilag ez a szerep határozza meg életét. A temetőben leültünk arra a padra, amit ketten csináltattunk, még amikor a szüleidet látogattuk. Születésnapokon, névnapokon, évfordulókon, és igen, anyák napján.

Akkor, fiatalon, abban a hitben, hogy a közös idő végtelen, eszembe sem jutott egy ehhez hasonló valóság.

Ahol a fiammal, ketten — neked hozunk virágot. Most meg egyszerűen éljük. Mert másként nem lehet. Ez a hátramaradottak tragédiája. A fájdalom kelyhének lassú, átható kortyokban való elfogyasztása. Józsika figyelmesen hallgatott. Ahogyan meséltem rólad — arról a bátor lányról, aki az elveiért harcba szállt. Arról a fiatalasszonyról, aki annyira szeretett volna gyereket, hogy már a gondolat is teremtő erővel bírt. A szenvedésről, ami fogantatásod pillanatáig, majd azon túl is körbehálózta az életünket.

A lemondásokról, amikkel születése járt és az azokat kiegészítő felvállalásokról, amik bennünket szülővé tettek. A feltétel nélküli szeretet megtapasztalásáról, majd élethosszig tartó tanításairól. Hogy bármi vagy, vagy bármit tennél — nem erényeid tesznek szerethetővé, hanem a tény, hogy létezel. Ez a feléd irányuló, feltétel nélküli szeretet bennünket is megszelídített egymás irányába.

Hiszen míg addig, az esetek többségében a szexualitás eszközeivel fejeztük ki egymás iránti odaadásunkat, születéseddel sikeresen elsajátíthattunk ezer más nyelvet a szeretet kifejezésére. És nem volt kevesebb, vagy kevésbé intenzív — egyszerűen csak más volt. Emlékszem, fiatal férfiként, friss apaként, még aggodalmaskodtam emiatt. Abban a téves hitben éltem, hogy a mennyiség teszi a minőséget. Hogy az együttléteink száma határozza meg kapcsolatunk milyenségét. De a valóságban csak egyszerűen arról volt szó, hogy a szeretetnyelvek terén analfabétának bizonyultam. És hosszú, rögös út vezetett ezen nyelvek elsajátításáig. De megtanulásuk örömöt hozott.

Ezeket tanultam tőled, kedvesem…

És igyekeztem jó szívvel elmesélni, felnőtté vált gyermekünknek is, aki majd egy napon, ugyanúgy mint én, gyermekei erős karjaira támaszkodva továbbadja azt a csokrot, amit szeretetből fontunk, hogy generációról generációra illatozzon, meggyógyítva elmét és lelket egyaránt.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizennyolcadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.