Ez az anyák napja a megosztott fájdalomról szólt. Kinga édesanyját vártuk ebédre. Míg délelőtt tartott a készülődés, Józsika elvitt magával virágot vásárolni. Kingának, az édesanyjának és természetesen Neked. A gyermekek otthon maradtak segíteni. Csak ketten mentünk. Ő és én…, mint a régi szép időkben. Csak most már nem én fogtam az ő kis, ragacsos kezeit, hanem ő támogatott engem. A város kihalt. Csak az van kint, akinek tényleg dolga van. Nekünk meg mindennél fontosabb küldetésünk volt. Csendben tettük meg az utat a piacig.
Három csokor virág…

Egy neked, kedvesem. Egy az anyatársnak és természetesen egy Kingának, akinek pillanatnyilag ez a szerep határozza meg életét. A temetőben leültünk arra a padra, amit ketten csináltattunk, még amikor a szüleidet látogattuk. Születésnapokon, névnapokon, évfordulókon, és igen, anyák napján.

Akkor, fiatalon, abban a hitben, hogy a közös idő végtelen, eszembe sem jutott egy ehhez hasonló valóság.

Ahol a fiammal, ketten — neked hozunk virágot. Most meg egyszerűen éljük. Mert másként nem lehet. Ez a hátramaradottak tragédiája. A fájdalom kelyhének lassú, átható kortyokban való elfogyasztása. Józsika figyelmesen hallgatott. Ahogyan meséltem rólad — arról a bátor lányról, aki az elveiért harcba szállt. Arról a fiatalasszonyról, aki annyira szeretett volna gyereket, hogy már a gondolat is teremtő erővel bírt. A szenvedésről, ami fogantatásod pillanatáig, majd azon túl is körbehálózta az életünket.

A lemondásokról, amikkel születése járt és az azokat kiegészítő felvállalásokról, amik bennünket szülővé tettek. A feltétel nélküli szeretet megtapasztalásáról, majd élethosszig tartó tanításairól. Hogy bármi vagy, vagy bármit tennél — nem erényeid tesznek szerethetővé, hanem a tény, hogy létezel. Ez a feléd irányuló, feltétel nélküli szeretet bennünket is megszelídített egymás irányába.

Hiszen míg addig, az esetek többségében a szexualitás eszközeivel fejeztük ki egymás iránti odaadásunkat, születéseddel sikeresen elsajátíthattunk ezer más nyelvet a szeretet kifejezésére. És nem volt kevesebb, vagy kevésbé intenzív — egyszerűen csak más volt. Emlékszem, fiatal férfiként, friss apaként, még aggodalmaskodtam emiatt. Abban a téves hitben éltem, hogy a mennyiség teszi a minőséget. Hogy az együttléteink száma határozza meg kapcsolatunk milyenségét. De a valóságban csak egyszerűen arról volt szó, hogy a szeretetnyelvek terén analfabétának bizonyultam. És hosszú, rögös út vezetett ezen nyelvek elsajátításáig. De megtanulásuk örömöt hozott.

Ezeket tanultam tőled, kedvesem…

És igyekeztem jó szívvel elmesélni, felnőtté vált gyermekünknek is, aki majd egy napon, ugyanúgy mint én, gyermekei erős karjaira támaszkodva továbbadja azt a csokrot, amit szeretetből fontunk, hogy generációról generációra illatozzon, meggyógyítva elmét és lelket egyaránt.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizennyolcadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.