01 aug Otthagytam az egyetemet
Otthagytam az egyetemet
Az elmúlt öt évben, ha valaki megkérdezte, hol folytatom majd tanulmányaimat érettségi után, kicsi esély volt arra, hogy ne ezt a választ kapja: „jogon, Budapesten.” Nem is tudom, hogy indult, talán valamelyik film nézése közben, talán egy biztos jövőről álmodozva, talán mert érdekelt a jog világa, de nyolcadikos koromban kijelentettem, hogy ügyvéd leszek, Magyarországon.
Aztán szembe kellett néznem az első akadállyal, a kétséggel: „mindenki azt mondja, nehéz, magolós, sokan kibuknak, biztos ez lesz a helyes döntés számomra?” Viszont négy év álmodozás után nehéz másképp elképzelni a jövőt. Valamikor érettségi előtt mondta nekem valaki, hogy nehéz lesz elindulni, de elhelyezkedni is, mivel nem rendelkezem jogász háttérrel. Én úgy gondoltam, meg fogom tudni oldani. Valamikor tavaly májusban, röviddel a magyarországi érettségi után kezdtem el gondolkodni azon, hogy előfordulhat, nem Budapest a legjobb választás: világváros, hatalmas, veszélyes, egyetlen közeli ismerőssel sem. Édesanyám ajánlott nekem az ő tanítványai közül is lakótársat, de valahol belül én már eldöntöttem, hogy a város, ahol 11 éves korom óta terveztem lakni, mégsem nekem való. A mai napig nem tudok konkrét választ adni ennek a miértjére. A legvalószínűbb, hogy féltem. Főleg a magánytól.
Mikor ezt eldöntöttem, kicseréltem a jelentkezési sorrendet, így szeptemberben Debrecenben kezdtem meg tanulmányaimat joghallgatóként. Büszke voltam magamra, és arra, hogy joghallgatónak nevezhetem magam. Az első pár nap… érdekes volt. Nem mondhatom, hogy szereztem volna ismerősöket, de még azt sem, hogy megfogtak volna az órák, a tananyagok. Kollégiumban voltam, de a szobatársaim sem voltak felettébb befogadók. Így elkezdtem bujkálni. Előlük, anyám elől, az itthoni barátaim elől, de a legrosszabb az, hogy magam elől is. Valahol novemberben már tudtam valamit, amit senki más nem. De csendben maradtam, és igyekeztem nem mutatni semmit. Azt hiszem, nem akartam statisztika lenni. Nem akartam kudarc lenni. Nem akartam csalódni magamban, és nem akartam, hogy csalódjanak bennem.
A tavaszi szünet alatt jöttem rá, mennyire ketyeg számomra az óra: két félévet végezhetek állami helyen anélkül, hogyha otthagyom, vissza kéne fizetni. Csak számok jártak a fejemben: még öt év itt, 4 év doktori, 5 év ledolgozás, és csak egy év telt el. Rengeteget ültem magamban és csak gondolkoztam: hogyan és hol, és mint látom magam a jövőben? Így? Vagy teljesen más irányban? Megéri ez nekem? Úgy éreztem, veszítek. Mindenből: az időmből, a jövőmből, de talán még az ép eszemből is.
A vizsgaidőszak elejéig tudtam bujkálni. Akkor megmondtam édesanyámnak, édesapámnak, a barátoknak, mindenkinek: ennyi volt, és nem tovább. Persze, mindenki meglepődött. A barátaim szeptember óta mondogatták, hogy menjek Kolozsvárra, de nem igazán figyeltem rájuk, még akkor sem akartam, amikor már tudtam, hogy a szakom…mégse az én szakom. Ők jól fogadták, a szüleim… nehezebben. Az elmúlt években ők hallgatták, mennyire szeretném ezt csinálni. Mielőtt elmondtam nekik, mi ment le bennem, folyamatosan bizonygattam, hogy el szeretném végezni a jogot, ez az én utam, szeretem csinálni. De az a helyzet, nem csak nekik, magamnak is hazudtam.
A második sokk volt, hogy az egyetemmel együtt Debrecent és Magyarországot is otthagyom. Tíz hónapot éltem ott, jártam az utcákat és ültem a parkban. Tíz hónapon át igyekeztem valami otthonosat találni egy idegen városban, mondogatva magamnak, hogy amikor csak látogattam életem során, tetszett, és élhetőnek tűnt, Egyedül azonban… rideg volt. Rideg, és valahogy, a hatalmas térrel, a nagy parkkal, a színes díszekkel és a filmekhez hasonló campusokkal, ez a város szürkébb volt, mint Szatmár. Csak menni akartam onnan.
Valahol nem bántam meg persze ezt az egy évet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak szép pillanatok: mikor először léptem be az előadásterembe, kicsit szorongva, az éjszakai üldögélések a főépület előtt, és a tipikus fiatal szerelem. De belegondolva, egyik sem éri meg a jövőmet, és úgy érzem, előre kell haladnom, egy olyan irányba, amelyet az enyémnek érzek. Ha nem is teljesen, de jobban, mint ezt. Egy olyan helyen, amit a magaménak érzek, olyan közegben, ahol nem nevetnek, ha rosszul mondok egy szót, vagy fura az akcentusom. Nem akartam többet bujkálni, és nem is fogok még egyszer, sem mások, sem magam elől. Most hazamegyek.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
