fbpx

Levél a Túlvilágra Mea maxima culpa…

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. augusztus 21.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Mea maxima culpa…

Kedvesem…, 54. házassági évfordulónk alkalmával kimentem hozzád a temetőbe. A család is velem tartott, majd arra kértem őket, hagyjanak magunkra egy keveset. Volt bennem néhány dolog, amit még egyszer, utoljára, el szerettem volna mondani neked.
Köszönöm az együtt töltött éveket.
Amikor 54 évvel ezelőtt az oltár elé álltunk, egyikünk sem volt biztos önmagában. Fogalmunk sem volt, ki az-az Én — hát hogyan is várták el tőlünk, hogy hirtelen, egyik pillanatról a másikra Mi-ben kezdjünk el gondolkodni? Borzalmas volt az átállás. A lemondások, a kompromisszumok… Emlékszem, első évben állandóan menekültünk. Hol te, hol pedig én.
A barna fabőrönd a bútorozatlan nappali közepén várta, hogy felváltva belehajigáljuk legfontosabbnak vélt tárgyainkat. Azokat, amelyekkel Énünk falait, védőbástyáit kívántuk megerősíteni a világgal és egymással szemben. Aztán, hogy sikertelenül próbálkoztunk és nem sikerült gyermeket nemzenünk — egyre rettenetesebbé lett minden. Ölelkezéseink egy kiszámított koreográfia részévé váltak, melynek végkifejlete a siker és/vagy sikertelenség irányába mutatott. Nem támaszai lettünk egymásnak, hanem szigorú, követelőző behajtói. Én a méhedet követeltem, a termékenységedet igyekeztem behajtani, míg te magjaim hatékonyságának behajtójává váltál.
Nem kellett sok, hogy a munkából ne haza igyekezzem, hanem betérjek az első kis lebúj csendes magányába, elsiratni elbaltázottnak vélt életemet. Úgy éreztem magam, mint egy hajtott vad. Teljesen elveszítettem a kontrollt az Én felett — és gondolom ezzel generáltam benned a vadászt, mely a menekülő vadra hajt.
Míg te, a magad kis ötvenöt kilójával nem akartál egyebet, mint egy kisgyereket, akit eldajkálhatsz.
Inni kezdtem.
A sikertelenség, hosszú távon önpusztításba kergeti a sértett Én-t. Vitatkozni kezdtél. A félelem igazi hétfejű sárkánnyá alakított át. Olyan volt az egész, mint egy borzalmasan megírt forgatókönyv, amelyről mindketten pontosan tudjuk, hogy rossz, de nem tehetünk egyebet, mint estéről estére eljátsszuk. Talán másfél, vagy két év telhetett el ezzel a borzalmas, groteszk játszmával, amelyben mindkettőnknek pontosan meghatározott szerepe volt. Hibája nem, szerepe annál inkább.
Egy lusta, borongós vasárnap volt, amikor elmentünk nagymamádhoz. Nem akartam menni, te meg nem szerettél volna elvinni. Sziget volt ő számodra, ahova pihenni és töltődni jártál. Valamiért aznap mégis elkísértelek. És nagymama néhány mondatban összefoglalta a teljes lényeget, amelyet azt követően mindketten igyekezetünk szem előtt tartani:
— Gyermekek… Ne bántsátok magatokat és egymást! A házasság nem jó vagy rossz, hanem akárcsak az Élet maga — finom vegyes. Ne hagyjátok elhitetni magatokkal, hogy a nehezebb időszakok örökké tartanak. Mert nem fognak. És az Isten szerelmére, ne mondjatok le a boldogságról. Mert azt nem kiérdemelni, hanem egyszerűen csak megélni kell. Ne várjatok Poklot és Mennyországot. Hiszen ez a földi élet maga. Engedjétek át magatokat a megtisztulásnak. Ha az ember tiszta, minden más színben tűnik fel. Jók, rosszak, fehérek, feketék, tragédia és komédia…
Amikor innen hazaértünk, csendben, mintegy egy rugóra, ruhástól lefeküdtünk és órákig öleltük egymást szótlanul abban az ágyban, ahova addig harcolni jártunk. Reggelig, szavak nélkül szövetséget kötöttünk. Önmagunkkal szemben, egymással szemben és elvárásainkat illetően.
Hogy könnyebb lett?
Nem!
De tudatosabb, szebb, mélyebb és magasabb mint azt bármikor is hittük volna.
S ma, hogy 54 év után itt állok előtted, semmilyen szót nem találok megfelelőbbnek, mint: Köszönöm, Szeretlek, Igyekszem Hozzád, kedvesem…
Ezeket mintegy utoljára letisztázva, elmentem anélkül, hogy gyertyát gyújtottam volna. A fényt ugyanis nem lehet megvilágítani…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincharmadik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.