Levél a Túlvilágra Világítás, másként: Saját sírjainkon gyújtottunk gyertyákat

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. november 6.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Világítás, másként: Saját sírjainkon gyújtottunk gyertyákat

Drága Maresz, ismét sötét van és hideg, ami arra készteti az embert, hogy testileg-lelkileg bekuckózzon önmagába. Van, aki rejtőzik és van, aki válaszokat keres. Kevesen vannak, akik megtalálták, és csak a csendet hallgatni térnek haza. Ez az év rendhagyó, noha hiszem, alig ha van új a nap alatt.
Emlékeim között kutatva azt látom, egyik évünket sem járta át ennyire mélyen a változástól való félelem szele. A fiatalok azt veszítették el, amire homokházaikat építették: a biztonságos partot. Mintha egy kicsit mindenki parttalanul szédelegne, mástól várva azokat a válaszokat, amelyeket egyedül neki kell kitermelnie.
Múlt hét végén a temetőben jártunk…
Eddig minden évben a világítás a találkozásokról szólt.
Találkozás a halottakkal és az életben maradtakkal.
Olyanokkal futottunk össze a sírok között, akikkel évek óta nem találkoztunk.
A halottaink csendben figyelték beszélgetéseink suttogó alapzaját.
Ebben az évben nem voltak találkozások.
Mindenki rohant, sietett, hogy minél távolabb kerüljön a veszélytől, amit a találkozások rejtenek. Miközben meg, az élet és a fent említett találkozások egy olyan platformon teljesedtek ki, amit mi soha nem ismertünk: az online térben. Ahol az unokának lettek barátai. Ahol a fiatalok találkoznak, mint mi, annak idején, a korzón. Beszélgetnek, majd elvonulnak, aztán megmutatják magukat. Udvarolnak és körbetáncolják egymást, mindezt úgy, hogy közben semmilyen szerepet nem játszik a tekintet, érintés, vagy az illatok elegye.
Sokszor felteszem magamban a kérdést: mennyi buktatót rejt egy tévesen megformált kép ebben az új világban?
Zsákba macskát vesznek és árulnak. Egy olyan világban, mely eleve szemfényvesztésre épül.
Kinga és Józsika is itthonról dolgoznak. Hiszen elmondásuk szerint, a multiknak így sokkal jobban megéri. Az alkalmazott nem késik, nem szocializálódással tölti értékes munkaidejét, nincsenek ebédszünetek és a cég konyhájában elsuttogott titkok és természetesen nincsen fogyasztás.
Termelés van. Kétszer annyi eredmény, ugyanannyi munkaidő alatt.
Gépekké váltak az emberek.
Akik el fogják lassan felejteni a tekintet varázsát, az illatok szerepét, a találkozások örömét és az érintés hatalmát.
Lesznek majd új praktikák — hiszen az új trendek új válaszokat is rejtenek. Nem föltétlenül lesz rosszabb, de olyan szinten más, ami bennünket, a régi kor embereit, megállásra késztet.
Ez már nem a mi világunk.
A fizikai és érzelmi szálak szerepét teljes mértékben pótolni látszik az intelligenciáé, útban a mesterséges felé. A jövőben, már ki sem kell mozdulnunk majd semmiért.
Virtuálisan vásárolunk, és kulturálódunk — színházi előadásokat élvezünk és múzeumba megyünk. Virtuálisan helyezünk virágot hallottaink sírhelyére.
Virtuálisan esünk szerelembe és szakítunk. Online élünk és dolgozunk, amíg kihal az egész emberiség. Amely saját fegyverét önmaga ellen irányítva, a legfontosabb értéket pusztította el: a szeretetet.
Istent öl önmagában, hogy Istenné legyen, csak a legfontosabb adalékot lesz képtelen igájába hajtani: a szeretetet. Így lett pusztulása saját gőgje, mely önmagában, életre teljesen képtelen.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvennegyedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS