A minap az unoka tévedett be a szobámba. Tiszta napjaim egyikén. Ő maga késztetett ezeknek a gondolatoknak a megformálására. Vakáció van. Amelyben a szülők mindenáron a szabályok lefektetésére törekszenek. Strukturálni akarják formálódó életét. Nem akarnak hiábavaló üresjáratokat attól való félelmükbe, hogy a gyermek életének szerelvénye vakvágányra vezet. Miközben meg arra gondolok, hogy mennyire fontosak az üresjáratok a fejlődés során…

A mi, illetve gyermekeink élete ezekre a látszólag üresjáratokra épült. És mégis, sikerült megzabolázni mindet, amikor annak jött el az ideje. Nyári vakációink nem a tanulásról, táborokról, célokról, struktúrákról szóltak, hanem a bambulásokról. De ma azokat is vezetik. Divatos ruhába öltöztették, egy egész iparág épült köréjük és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne tűnjön annak, ami.

Visszagondolva gyermekeink fejlődésére, be kell látnunk, hogy ezek az üresjáratokkal tele nyarak hozták a leglátványosabb fejlődéseket. Nem csak fizikálisan, hanem lelkileg és mentálisan egyaránt.

Minden iskolai év végén befejezetlen, szinte gyermekded utódot hoztunk haza, akit a nyári Nap melege nagyra, erősre, szívósra és önállóra szívott. A látszólagos semmittevésben megtanulták az életet. A tekergések, amiktől annyira rettegtünk kezdetekben, elvezette őket a felelősségteljes tájékozódásig. A család által felállított szabályrendszerek megismeréséig és betartásáig, amire az iskolaidő soha nem adott teret.

A bandázások szociálisan fejlesztették őket. Barátságokat építettek, alakítottak, formáltak, kapcsolati hálóra tettek szert, megtanultak közösségben élni anélkül, hogy merev szabályrendszerek késztették volna őket erre, megismerhették önmagunkat és szélesíthették látókörüket. A kísértésekért is utólag hálásak lehetünk. Hiszen azok adták meg a kellő tartást. A gerincet. Ha nincs kísértés, nincs minek engedelmeskedni vagy ami ellen feszülni. Nem tapasztaljuk meg gerincünket, egyenességünket, korlátainkat, félelmeinket és démonainkat.

Ezek nélkül meg valahogy nem is létezik teljes élet. Hiszen ezek határozzák meg az Ént. Ébredező szexualitásuk rengeteg fejfájást okozott. Mindig azzal nyugtattuk magunkat, hogy lehetőségeink szerint mindent elmondtunk, ami rajtunk állt. Most az ők idejük érkezett el. Mi nem tehetünk egyebet, mint csendben, a háttérből figyelni, támogatni, megérteni, szeretni és elfogadni. A legnagyobb kihívással járó szülői feladatok.Hogy már nem oldhatjuk meg helyettünk. Nem dönthetünk helyettük. Nem válaszolhatunk a nevükben.
Fel kell vállalnunk, hogy a repülés és a zuhanás kéz a kézben jár.

Igen, fájdalmas. Tudom.
De ez a gyermeknevelés során a leghangsúlyosabb.
Ajándékba kaptam, használatra, ideiglenesen. Táplálnom, szeretnem, fejlesztenem, gazdagítanom kell — egyetlen egy céllal, hogy ha majd eljön annak az ideje, tovább tudjam adni. Az Életnek, az első szerelemnek, a fájdalmaknak és csalódásoknak, a szenvedéseknek. Mert az Élet akkor osztható, ha megtöretik.
Hogy ajándék lehessen mindenkinek
Hiszen erre hivattatott…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonnegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.