Kinga kedves nagyon lelkiismeretesen készült a vendégek fogadására. Svédasztallal várta őket, ami rengeteg salátát, kész ételt, többféle lesütött húst, gombát és sajttálat jelentett. Józsika szakács szeretne lenni. Állandóan leskelődik a konyhában, mint egy kis varázstanonc. Mindenre kíváncsi. De a legjobban az tetszik, hogy semmit sem fogad el kész tényként. Állandóan készen áll a kísérletezésre, ami, ha sokszor nem is üdvös, örömmel fogyasztom. Már nem vagyok annyira aszott. Az evés már nem a gyógyszerek lenyelésének előszobája, hanem a Józsika által kipróbált étkek zsűrizése. Hálás kosztos vagyok. A szeretetem szűrőjén át nekem minden ízlik. Elkérte Kingától a receptes füzeteidet, amiket rá hagytál. Azokból próbál ki süteményeket, készételeket, de a legjobban talán a levesek mennek neki. Esküszöm, amikor elkészül, az illatok csalogatnak a konyhába. Ülünk ketten Burkussal és várjuk, hogy ételhez jussunk. Ő habzsol, én pedig emlékezem.

Ha elég szorosan behunyom a szemem, miközben kanalazom, simogató kezedet és duruzsoló hangodat vélem felfedezni a háttérből. Mondom is az unokának — te egy varázsló vagy kedvesem…
Visszahozni a szeretetet és gondoskodást egy tányér étel segítségével több mint varázslat. Teremtés!
A vendégek érkezése is emlékekkel töltött el. Ahogy Kinga feltakarította a házat, elkészített mindent és bennünket, majd utolsó utáni percekben, izzadt háziasszonyból tündérkirálynővé változott — maga volt a csoda.

Aranyos kis család. Anya, apa orvos. Gyerekeik kamaszok. Egy dühös fiú és egy figyeleméhes kislány. Szerettem volna megnyugtatni őket, hogy ne feszengjenek. Ebben a korban ez a normális. A folyamatos elégedetlenség és az állandó düh — ami hol kifelé, hol meg egyszerűen befelé tapossa ki szenvedésektől sebes útját. Az apa és lánya közötti kapcsolat azonban gondolkodásra késztetett. Láttam már ilyet…, éltem már ilyet…, jártam már itt — és senki sem volt, aki elmondja, milyen eszközökkel győzhetem le az élet által elénk gördített akadályokat.

Most már természetesen tudom.
De egy egész emberöltő kellett hozzá, hogy elérkezzem a beismerések kapujához. A kislányunk volt a kedvencem. Ez mindenki számára világos volt. Hiszen teljesen elvarázsolt az a tiszta szeretet, ami belőle áradt. Egyik napról a másikra változtatott át lelkiismeretes, szeretetteljes, gondoskodó apává. Hogy aztán, szintén egyik napról a másikra változzam át mellette szorongó, dörmögő, feszengő medvévé, amikor nem tudtam mit kezdjek kibontakozó nőiességével és szexualitásával. A puha, babasampon illatú, kerek és bájos kisbabámból az éjszaka leple alatt felnőtt nő lett. Aki éppen úgy igényelte volna a társaságomat, szeretetemet, annak kifejezését — de én ezt már nem tartottam helyénvalónak. Ha az ölembe akart ülni, ellöktem, ha meg akart ölelni, megfeszültem, ha mesélni akart, bíráltam — míg végül egy ölelések, szeretet, érzelmek és szavak nélküli kapcsolat rabjai lettünk, ahonnan nem volt menekvés.

Haragudni kezdett a külsejére — ami elválasztotta tőlem.
Rám, aki nem tudtam neki megbocsátani az elkerülhetetlent.
Rád, aki továbbra is birtokosa voltál annak a szeretetközösségnek, ahonnan ő, önnön hibája nélkül kitaszítódott.
Istenem, mennyi hiba! Mennyi megbocsáthatatlan bűn.
A nyugalmat egy velem egykorú férfi karjaiban találta meg, évekkel később.

Egy szót sem szóltál. Rám néztél és a tekintetedben lakózó szeretettel utasítottál az elfogadásra és feltételek nélküli szeretetre.
Később, mielőtt eloltottuk volna a villanyt azt mondtad: — ha téved is, neki kell helyrehoznia. És nagyobb lecke nincs, mint egy kiadós szenvedés…
Ennek az orvos apukának szerettem volna elmondani a gyógymódot, hogy alkalmazhassa önmagán. És a gyermekén, aki előbb-utóbb megtalálja amit keres, de nem biztos, hogy ott, ahol kellene.

Egy megbocsátással, szeretettel, elfogadással, élettel és halállal tartozunk.
Nem mindegy, hogy milyennel. S ha már dönthetünk felőle, legyen az a legjobbak egyike…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincnegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.